I.

Nő vagyok. Két férfival élek együtt. Élhetnék az amazonok szigetén is, labriszt suhogtatva a kezemben. Tudod, ha jól belegondolok, az előzményeket figyelembe véve, még tisztes választásnak is érezném.

Vannak nők, akik öngerjesztő vízművekként körbe-körbe pumpálják magukban a nőiesség levét. Ez egy szisztéma, félelmetes tartást ad, s a csel rejtve marad.

Ám ha szerelem jön, akkor cselekedni muszáj. Nincs idióta férfi, nincs esélytelen nő. Akkor ki kell pucolni a tápcsatornákat. Vulkánként kezd működni minden. Nem lépsz, hanem löknek, nem szólsz, csak hadarsz. Beszédes leszel és mozgékony. Keveset érsz el, és egyedül nem boldogulsz.

Nézz szét, mennyi van belőlük! Mennyi magabiztos illatkompozíció! Fizikai törvényeket feledtető ritmus, lélegzetelállító produkció! Mennyi önellátó objektum! Mennyi nő! És közben gondolkozz el azon, hogy egyikük sem, már az értelmesebbje, nem színezi úgy a mesét, mintha lemondana a harcról.

*

Középen van a nagy nappali. Ebbe a nappaliba kapaszkodnak, mint elhanyagolt ikrek az anyjukba, a két ellentétes égtájon rajta fityegő szobák. Szeretem ezt a hasonlatot. Nekem is ikreim vannak. Bár mindketten nagyon ostobák, abban különböznek, hogy mennyit tűrnek el. Egy férfi ide, egy oda.

Gondolj a hármashangzatra - kértem meg, előbb az egyiket, majd a másikat -, én vagyok az alaphang, s te a tercem. De, ugye, törvényszerű, hogy legyen egy kvintem is? Létezzünk ilyen őrült akkordként.

A nappali legyen egy átrium, annyi, nem több, középen egy lyuk, mely nálunk nem az égre nyílik, hanem talán a semmibe. Esténként átszelem ezt a semmit, mint egy földi gyönyörrel megrakott űrkomp, melyre vártok ti ketten, bárgyú hajósok.

*

Veled erről, vele arról. Miért kérded? Mindenki fogékony valamilyen témára, és pont én ne találnám meg az éppen megfelelőt? Annyit azért elmondhatok, hogy veled könnyebb. Rajtad nagyon látszik, hogy a válaszaimra is kíváncsi vagy. Van valami felszíni rokonság közted és az ideálom között, de azért ne bízd el magad. Ennyi nekem nem elég.

Én mindig férfi nélküli életeket láttam magam körül, és oda jutottam, hogy meg tud őrjíteni, amiből csak egy van. Úgy határoztam, hogy rátok mászom, már amúgy képletesen, a fajtátokra, és lélek nélkül csak kurkászom köztetek. Ez eleinte nem ment. Minden működő stratégia hátterében vannak eltagadni vágyott, kezdetleges vázlatok.

Ma már semmi bajom ezzel. Te azért tetszel nekem, mert egy sorsdöntő beszélgetés közben is kikönyökölsz az egészből. Akár egy panorámaablakon. Nézel mindenfelé, látsz, amit látsz, mocskot, biztató előjeleket. Hazug ígéretet, hogy mindez titokban marad. És nekem az is tetszik benned, hogy nem nyűgöz le a forma. Gyanúsnak tartod a frappánsan összefogott, céltudatos beszédet, megérzed azt a pontot, ahol a mondatok elhagyják a közlés szándékát. Tetszik, ahogy finoman megvádolod a válságos pillanatok híveit.

Nos, ezt érzem itt. Azután átmegyek a nappalin, akár csak egy adag hús a darálón, és odaát már eszembe sem jut, hogy új állagommal a felhasználhatóságom is megváltozott, mert tudom, hogy odaát éppen ez kell.

*

Édesem, te aggodalmakkal telt férfi. Ahogy nézlek, te félsz attól, amit akarsz. Te tartasz tőlem. Ez amolyan rabszolga-tempó. Ezt hagyjuk el. Nem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy veled csupán valami szabadjára engedett energia maradványaira építek. Mert alig van már veszteség nélküli férfi. De talán soha nem is volt.

*

Anyám sok mindenben hasonlított hozzád. Neki is felfordult a gyomra a látszattól. Utálta, hogy a férfiaknál vallomás helyettesítette az utánajárást, s egyetlen akció az érzés genezisét. Olvastak valahol valamit a szexualitás egészséges eszményéről, de hát az ember feje nem káptalan, gondolhatták, elég az, ha a kiváltság szempontjait felnagyítják a kötelezettségek rovására.

Abban a világban, amelyben felnőttem, a férfi sűrű, fodros és engesztelhetetlen ködbe veszett. Oda volt száműzve. Örültem neki, ahogyan egy jámbor lélek az erőszak térvesztésének. Ott volt, néha hallottad, hogy liheg, szörcsög, nemének rendje szerint tevékenykedik, csak szélsőségesen nőies törvények nem engedték, hogy jelenléte a kelleténél nyilvánvalóbbá váljék.

Mindig csak annyi sejlett belőlük, egy dorong, amivel előjegyzik a következő páriát. A dorongban pedig a kód, hogy az előjegyzett: nő legyen, és elátkozott. Anyám egy ideig küzdött, hogy kivonja magát ebből a körből. Kifúratta magának persze, kemény munkásokkal, a sóhajok kútját. De utána olyan arccal nézett mindegyikre, a megizzadt és értetlenkedő szakikra, hogy azok jobbnak látták visszavonulni. Én is egy ilyen szakitól vagyok, akit anyám, állítólag, egyetlen hónap alatt mart el maga mellől. Megvolt rá az oka. Ezt kell hinnem, különben ő is, az anyám emléke is beleveszne abba a ködbe, amely mögött a tiltott dolgok lebegnek.

*

Képzelj el egy fölöslegesen nagy asztalt, egy felkavart kedélyű mester remekét, vakmerő ívekben terelt szegéllyel, egy versenypályát tölgyből, amely fölött a villongó érzések treníroznak. Rakj rá fejedelmi terítéket, a damasztra kristályt, a porcelánt messzebb a barbár ezüsttől. És rakj rá eleven színű étkeket, melyek olyan mértéktartó adagokban kerülnek eléd, hogy akár a terítő apró színhibáinak vélhetnéd őket.

És képzelj el kettőnket.

Anyám és én. Az utolsó időkben az asztal végén a teljesen anakronisztikusan vezetett háztartási könyvet láttam pihenni, rajta anyám kezét, fölötte a tekintetét, azzal a csüggeteg érzelmességgel bevilágítva, mellyel tudomásul vette, hogy ma már más kvalitások kellenének.

És képzelj el engem az asztal túloldalán! Egy fiatal, jóllakatott, első hódításaitól megrészegült cicát, aki megpróbál az anyjára is úgy nézni, ahogyan az elé tett egérre szokott.

Amíg ettem, anya valcereket dúdolt. Időnként belespriccelt a légtérbe egy kanális szagú illatosítóval. És közben pedigrés kifejezéseket használt. That’s the velvet! Nyelvtörő német és angol szavak pettyezték a mondatait, ritkábban egy-két spanyol, vagy portugál szókapcsolat, szolid böffentések, köhintések, finom fehér kendő a bacilusok elé, álmatag tekintet, színlelt érdektelenség.

Váltsd át a fehéret feketére, az erőset gyengére, helyettesítse az egykor volt felső középosztálybeli manírokat egy gyenge igyekezet, hogy ne alázzunk meg senkit. Váltsd át a világosat sötétre. Vetítsd rám anyám képét!

*

Addig tartott az asztalnál, amíg csak tudott. Hol könyörgött, hol sírt, de legtöbbször csak kimeresztette a szemét, és kihasználva, hogy számomra ő mindvégig a nőiség sokszemű és sokkezű kolosszusa maradt, szuggesztív hangon beszélni kezdett. Szavainak fényében egy kihunyó kor elfeledett istenének tűnt fel a férfi. Belőle csupán néhány, a nők kozmikus sugárzásának ellenállni képes egyed maradt fenn, s szaporodott tovább. Ha ezekkel találkozol, vigyázz! - mondta -, szagolj és fülelj, mert ezen szerveid üregében még ott a remény, hogy győzhetsz, ha gyorsabb vagy. Érezz és láss, mert ha már küzdelemre kerül a sor, a szemeddel a bőréig, az érzéseiddel pedig az alá is hatolhatsz. Nyomd meg azt a gombot magadban, amit életveszély esetére tartottál fenn.

Mert ilyenkor, ha ezek közelébe kerülsz, felbuzdul, mozgásba jön mindened. De istenemre! Ezt nehogy szerelemnek gondold! Ez munka - mondta nekem az anyám -, ez olyan tevékenység, amely kivételesen nem az önfeledt, ritmikus mozgásban találja fel önmagát.

Az okos és felkészült nő pontosan tudhatja, hogy önmegtartóztatásával mikor szakaszt meg egy világuralmi tendenciát. Csak az okos és felkészült nő tud igazán hülyét csinálni a férfiból. A buták csak szimplán kétségbe ejtik.

A parancs - itt egy kis jelentőségteljes csend - erkölcsi dilemmák nélkül adatik ki: megsemmisíteni. Ha kicsit jobb kedve volt anyámnak, akkor a történetnek ezen a helyén azt mondta: semlegesíteni.

*

Amennyiben nevelő célzattal beszélt, nem vétett hibát, mert odaszögezett vele a székemhez. Megfeleltem az elvárásainak. Ha most nem is hiszed el, én tudatosan készültem arra, hogy ha majd meghal, megalapozott sérelmeim legyenek. Hogy sírhassak is, ha eszembe jut, de az elszenvedett méltánytalanságoknak is legyen világépítő képessége. Vele kapcsolatban az érzéseim legalábbis felemásak legyenek.

Minden étkezés front volt tehát. De én helytálltam, mert szerettem őt. Megöleltem olyankor is, ha alkoholszaga volt. A piától néha lápos lett a szép arcbőre. A szesztől megvadított könnycsatornák táplálták a lápot. Szerettem és féltem tőle a képességei miatt, hogy a legelveszettebb állapotában is szabatos mondatokban fogalmazott. Mert ha nagyon beivott és igazán elesettnek tűnt, én akkor is azonnal … És így nagyon nehéz valakit megfogni.

*

A neveltetés végső haszna annyi, hogy felszeded anyád szemetét. Nem engeded megtántorodni társaságban, szorosan mellé állsz, amikor muszáj felállnia. Beszerzed számára a szégyellt mennyiségű alkoholt. Az úrinőhöz méltó módon kicsi, rózsaszínű hányáshalmokat úgy söpröd le a vizes kendővel, hogy közben arra gondolsz: ez az enyém. Épp most böfögtem fel. Tüntessük csak el gyorsan!

Végül is nem vethettem meg. Akkora szeretetvágy lobogott bennem, hogy gyakran képzeltem magam hatalmas tálnak, egy embernyi, edzett üstnek, melybe anyám láztól megolvadt szobrának, az anyaságának aranya belefolyik, s én felfogom mindazt, ami naponta látványosan távozik belőle, és majd egyszer mindezeket a folyamatokat a visszájára fordítom.

A legjobb volt, amit tehettem, hogy mellette maradtam. Mihelyst felálltam, meghajlott a gerince, mire az ajtóhoz értem, már lehullottak a végtagjai, s a törzse karfától karfáig lengett a széken, s ha elengedtem magam mögött a kilincset, a kis kattanás egy benti detonáció visszhangja volt, mely szétvetette őt. Ha viszont mellette maradtam, előbb-utóbb megnyugodott. Beszélt. A szervezete feltehetően csak a száján keresztül volt képes kilökni magából a méreganyagot.

Hallgattad, s lassan rád telepedett, az arcodra, a hajadra, vigasztalhatatlanságának jeges üzeneteként, a dér. Egy nagyon rossz évszakban érezhetted magad, egy mentő körülmények nélküli helyzetben, és a körmeiddel próbáltad kapirgálni az ábrázatodról a ráfagyott maszkot.

*

A szöveg gyönyöre egy dolog, de a mögé bújt egyéniség rajza… Azonosulási kísérleteim állandóan csődöt mondtak. Mintha, a technológia csúcsaként, és sikerrel, ló nélkül próbáltam volna lovagolni. Precíz, de testetlen élmény.

Anyám rengeteg szöveget leadott nekem. Egy orgazda kincseit, melyekről csak fokozott elővigyázatossággal lett volna szabad elejteni bármit is. Anyámnak nem voltak aggályai, úgy köpött élete fals ügyleteiről, mint egy sarokba szorított strici. Rend és káosz, fény és árnyék, jöttek, mentek a szövegeiben, egymást előzve, a másiknak helyet adva, véletlenszerűen.

Ám abban a pillanatban, amikor anyám rájött, hogy az ő élete annyira durván jelenvalóvá válik számomra, hogy eligazító példát faragni belőle lehetetlen, nos ekkor, édesanyám érzékeny sugallatainak jelentésterébe beszivárgott a nagyi. Helyesebben: a róla meglévő skiccet egyre több vonással, színnel, árnyalattal kezdte kiegészíteni. Anyám szavai által mélysége lett neki, története, megidézhető élete.

Eljutottam odáig, hogy esténként gyűrtem magamba a kaját, mielőbb a végére érjek. Azt az első mondatot vártam, amely az elbeszélést indítja. Volt, hogy két órán keresztül vallott, mert hát ez akkor már az volt, vallomás, a felszabadulóban lévő terep, a leszedett asztal fölött küldte át felém a társas szórakoztatásra alkalmatlan mondatokat. Nem féltett a következményektől. Minden, amit anyám mondott, a végén láthatatlan mágneses ponttal ragasztotta magához a továbbgondolás gyönyörű esélyét. Ekkor már úgy tartotta, hogy ha valamihez nem engedne oda, célirányosan keresném a tiltás okát. És ezen az úton, én egymagam, messzebb jutnék. Egyenrangúként kezelt. Csak arról nem számolt be, hogy meg akarja ölni magát.

*

Én azonban már sejtettem valamit. Nem a történeteivel akar szerencsétlenné tenni, mert azok a nagyién keresztül az ő életét tárták fel. Az élettel ölni nem lehet. Ettől komolyabb dolgot forralt. Az utolsó napokban úgy ragadtunk az asztalnál, hogy egyikünk sem szólt. A kezek a szalvétán, a csésze szélén vagy az abroszon. Anya még ekkor is mentes volt a sztereotípiáktól, semmi ideges hajba túrás, rebbenő kézmozdulat. Anélkül, hogy belemagyaráznék bármit is ebbe a végjátékba, el kell mondanom, hogy ez az ő részéről még nem is volt a legrosszabb. Egy isten tudja, honnan merített, a megbékélés és a bölcs belátás hiányára fittyet hányó, demonstratív türelemmel levezényelt próbálkozás volt. Még pont annyi veleszületett egyszerűséggel, amennyi képes leplezni a női kedéllyel való visszaélés vágyát.

Úrinős, de persze csak látszólag félelem nélküli halálpozíció volt. Nem szólt, mármint nem nevezett néven semmit sem igazán, mert annyira ismert, hogy kiszámíthatta a válaszomat, és ettől aztán valóban tarthatott. Inkább hagyta, megengedte, hogy könnyebb lehessen nekem. Azt hiszem, nem kellett eldöntenem, hagyom-e meghalni. Utólag is úgy gondolom, hogy menjen, aki úgy tartja helyesnek.

*

Nem tartottam volna vissza. Mint ahogy nem is néztem meg. Nem láttam holtan, csak már odabent a kórházban. A színésznőt kiragadták a díszletei közül. Mélységesen felháborodott vagyok, ez teljességgel szalonképtelen eljárás. Mondta volna, ha erre a szájának, s a beszéd egyéb segédszerveinek alkalmat nyújt valami csoda. Azt mondták, hogy letörtek a körmei. Nem tudom, nem néztem meg. De a nappali falán, ha akarod, megnézheted azt a pár keskeny árkot. Ő az. A te ajtód előtt találták meg. Ha bekopogna, beengednéd?

A történeteiről van szó, ezt kérdezted. Amelyek az én nagyimról, az ő anyjáról szóltak, s amelyeket előírásszerű rendben tálalt fel, esténként, a vacsora utolsó pillanatait nyújtva. Nagyon szívesen beszélek erről neked, csak félek, hogy még nem tudok a romlottságról és a tisztaságról olyan fensőbbséggel gondolkozni, ahogy szükséges lenne. A nagyiról van szó, és ez olyan, mintha egy régi műtermi beállításról ma eldönthetnéd, hogy abból az arcból és abból a természetből akkor csakugyan nem lehetett többet kihozni.

 

II.

Ahogy a modern urbanizáció csalhatatlan jelévé a bérház, úgy vált nagyi a tömegek megelégedésére szolgáló látványelemmé. Mindenki izgatott lett, ha látta. Volt, aki rögtön belekotyogott: ez túl kihívó, ez nem jó. De én értem a nagyit. Azért, mert könnyen felismerhetőek az érdemeid, nem kötelezhetnek arra, hogy lemondj róluk. Joggal gondolhatta: nézem a számat, s csupán egyetlen tulajdonságát veszem figyelembe. Alkalmas tagolt beszédre. És most nézitek ti! Ugye lüktet, duzzad és összeesküszik, letilt és deklarál, kíván és elereszt.

De nézd meg, amikor meg sem mozdul. Amikor a hozzá érkező felsőbb utasítások állnak a vártán, tétováznak, mint gazdag vendégek a luxusszálló kártyahibás kapujában. Olyankor, ha meg sem mozdul, én odabent egyedül vagyok.

*

A nagyi, már ha piszok vagy, és mérted az időt, velem ellentétben, egy lelet. Mégis feszesebbek a mondatai, hangosabbak a nevetései, érzékenyebb a bőre. Nyugtalanító jelenség volt. Az én külsőm hamisítvány. Már a puszta létemmel megkérdőjelezem az ő hatályát.

Meddig tekinthető folytatásnak valami?

*

Ki tudja megmondani, mit lehet kezdeni egy gátszakadásnyi hajjal. Nem igényelt csavarókat, áramot és forró fúvókákat, semmi elektromos melót. Ez készen volt. Lehullott, odaérkezett, kitakart, annyi dolga volt, mint a lepelnek az avatandó szobornál.

A testének ki voltak jelölve bizonyos pontjai, ahová kijártak reggelente a munkaszolgálatos tündérek. Hol elvettek valamicskét, hol ráhordtak. Gerjesztő színeket kevertek ki, amelyeket aztán hagytak beszáradni, mert a legtöbbször szükség sem volt rájuk. Ahogy anyám mondta, ezek a tündérek mindig fölöslegesen túlóráztak.

Egyedül a hangja volt egy kicsit reszelős. No nem bántóan, épp csak annyira, hogy a látvány tökéletességében gyönyörködők tekintete arra a bizonyos utolsó, felelős másodpercre kitisztuljon. Ez a hang mégis úgy szólt, hogy bármit mondjon, arra azonnal gyűjtést indítottak. Anya mesélte, hogy Buenos Airesben, ahol sokadszorra és megint csak ideiglenesen kettétörni látszott a nagyi élete, még mindig voltak sikeres mentőakciói. Mind a két oldalnak segített, tudathasadásának egyik végső következményeként. Náciban nem nézte a magyart, magyarban a nácit. Akkor már nem volt választása, így elég volt pusztán jónak lennie.

Látod, hogy ebben az eloldott létállapotban, az ő akkori dacos és hazug jóságában is mennyi fals sikerélmény van?

*

Nagyi lány korában? Mit is beszélek, hiszen sohasem ment férjhez. Úgy szülte anyát, aki szintén hajadonként adott életet nekem. És mindketten úgy is mentek el. Majd döntsd el te, hogy ez valami absztrakcióra való törekvés volt-e a részükről, vagy csak irtóztak a felelősségtől. Esetleg egyszerűen untak minden asszonyi gondoskodással összefüggő részletmunkát, az időpazarlást, a csak nehézkesen megindokolható, és még macerásabban oldható kötöttségeket.

Nagyit fiatalon mindene segítette. Még a tagadhatatlan mélasága is vonzónak mutatta. A szája annyira széles volt, mintha állandóan grimaszolna. Nem érzéki volt, ahogyan ma mondanák, hanem egyszerűen megnyúlt. Leült a furcsán dombosodott álla. És a neméhez képest erős volt a szemöldöke is. A haja vezérelv nélkül élt, nem is látszott rajta hajlandóság a rendre. Azt maga teremtette. Mert amikor ránéztél, úgy egészében, biztos tudást szereztél. Hogy van még jócskán lemaradásod, ha szépnek hittél addig bármit is. Hogy ez a nő készen van, csak nincs benne irányelv, késztetés, hogy működni, hatni kezdjen.

Könnyed volt a lépte. Ugye milyen túl szép ez a mondat? Vele kapcsolatban elhiszem. A családban egyedül ő bírt hosszú combokkal - azóta sincs senkinek ilyen gazellalába. Anyám elmesélte, hogy fel tudta rakni a nyakába. És amúgy nőiesen, minden rejtett izmával tudott trükközni. A tündérek egy mélyebben fekvő kanálisba süllyeszthették az erek kicsiny csöveit, mert a bőre a kézfején makulátlan volt. Se ín, se izom, se zsír, se ér. Ezt én csöppet természetellenesnek gondolom, de elhiszem. Olyan sima és monolit volt, mint a terítő anyám asztalán.

Az ujjai. Korántsem egy vénlány rezes, kihűlt karmai. Hosszúak voltak, melyektől az ember egy pillanatra néma lesz és vágytalan. Magasabb célokat sejt meg a háttérben. Ősidőktől fogva, fenntartások nélkül tiszteli azt, ami hideg szépséget mutat. Az értelem nélküli hatalom, a felület mentén haladni kénytelen tűz, a kiragadott pillanatban még esés nélküli folyó. Mindegyiket hajtja valami, magyarázatra még nem szoruló rosszhiszeműség. Hajolj a kezem fölé, és csókold meg a nagyi ujjait. Nézd az enyémeket. Akár a szobrokon, épp csak jelzésként árkolja egy-két ránc a hajlatokban.

*

Szerencsés nő, mondták róla, s hogy egyre gyakrabban mondták, hát a nagyi felfigyelt a tényre. Hogy egész arzenálja van a férfifogó adottságokból. De tudod mit, hagyjuk a kislánykorát! Nagyi nő, nőnek termett, másként, mint érzéki objektumként, beszélni róla nem lehet. Irgalmatlanul nagy felület. Egy egész, valóságos nő. Nagyi annyira jól sikerült nő lehetett, hogy vele kapcsolatban eszembe sem jut a sok görcs, vér, az erek és a belek túlbuzgósága. Nagyi szinte már nem is élt, hanem csak volt. Arra termett, hogy legendákat képezzenek belőle.

A legendák azonban kitoltak vele, mert azokat nagyobb, leleményesebb, tért ölelőbb szervezetek hívják életre.

*

Nagyi apja ’31-ben fulladt a krízisbe, s egy keszthelyi üdülésből a család úgy jött haza, hogy szinte nem volt hová. Felejteni kellett, gyorsan és sokat, s a nagyi a felejtést úgy kezdte, hogy megszabadult a hajfonataitól.

Ismered az ikonológiát: a hajfonat ostor, skorpió farka, a görbülő halál, satöbbi. Nem lenne értelme hazudnom, tudom jól, így hát nyugodtan mondom: a nagyi, a maga akkori kislányos tudatlanságában, csupán az illúzióiból kiindulva a művészettörténet anonim mélységeiből előhívott és mozgásba hozott jó néhány motívumot. Ugyanis megtartotta a fonatot. Ez önmagában még nem lett volna különleges, azonban olyan feszesre húzta, hogy aki ránézett, azt kirázta a hideg. Ennyi erő, elszánt düh, bosszúvágy még kimondott szavakból sem sugározhatott volna. Ha a kezébe fogta, zabolátlan fegyverré vált, s ő védekezésre és támadásra egyaránt használta is.

Amikor az apja felelősségre vonta a haja miatt, de gondolom, inkább az időszerűtlen különcködés miatt, a nagyi csak húzott egyet az orrtövén, s közölte, hogy úgysem bírják majd a költséges kencéket. De egyébként is: a szeme, a szája nem attól hagy nyomot a férfiakban, hogy miféle keretbe illesztik, hanem amennyivel a többiétől különbözik. Ettől az érett igénybejelentéstől állítólag a nagyi apja röhögni kezdett, de este részegen sírdogálva azt mondta, hogy ha elmész, meghalsz!

A nagyi apja úgy élte meg a krachot, hogy becsapták, ezért pörölt, pörölt, ahol, s aki ellen csak tudott. Hála a magasságosnak, hogy hamarosan bebörtönözték. Nagyi anyja körbejárta a szomszédokat, s azoknak, akik beengedték, elmondta, hogy a Matuska az oka, csakis a miatta elrendelt statárium nyelhette be az Apust. Az Apus viszont ettől kezdve valóban úgy viselkedett, mint aki eszét vesztette. Nem hatotta meg a sok könny, s a rögtönítélő bíróság előtt hangosan éltette az újabb merénylőt, az Orosháza-Mezőhegyes motorvonat kisiklatóját.

Nos, én nem hiszem, hogy hős lett volna, és úgy vélem, hogy nagyi se gondolta, nem gondolhatta azt az apjáról, hogy nyomorult. Ki gondol ilyet az apjáról? Inkább körülírja magának. De ha valami elvezeti a nőt az egzakt állásfoglaláshoz, az a férfi. Vagy a megléte, vagy a hiánya. Nagyi esetében az utóbbi.

Ettől kezdve tudatosan rendezkedett be a félárvaságra. Az egyik vizitáló udvarlója előtt idiótának nevezte az apját, ráadásul két pohár ürmös után ideológiai alapon próbálta kikezdeni a férfiuralmat. Dédnagyanyám úgy döntött, hogy kisebb baj, ha ez a kérő elszelel, így már az előszobában felpofozta a lányát. A tizennyolchoz közel! Tudod, milyen a pofon. Duett, mely után nem taps jön, hanem kollektív ijedtség.

*

A nagyi - mérgében? - egy kerek évig olvasott. Hamarosan olyan okos lett, és a töméntelen könyvtől olyan rövidlátó, hogy képes volt testetlenné varázsolni egy satnya, túlontúl vékony bajuszkát, csak hogy többet érthessen meg végre a szerelemből. Becsukott szemével nézett, bedugult fülével hallott. Édes-ábrándos operett dallamok rohangáltak a szobában, amikor először vált idegen szem előtt meztelenné a melle.

Ezt így mesélte el anyámnak, és anyám így nekem. Amikor kislány voltam, és vacsoráztunk, az asztalnál hallottam ezeket. Sokszor.

Mert anyám is élvezte, ahányszor csak elmondhatta. Noha biztos vagyok benne, hogy nem gondolta végig, kinek és mit mesél, de azzal a következetességgel és pontossággal, mellyel a részletek feltárultak, mégis, valószínűleg célja lehetett. Ránéztem anyám melleire, melyek ott csüngtek egy blúz bukdácsolva futó szövetszálai mögött, remélve, hogy még rájuk nyit valaki igényesebb betolakodó. Odanéztem, és majdnem elsírtam magam azon, hogy az olykor tapintatlan gyakorlatot miképpen válthatja fel ez a szinte gyermeki félelem. A múló évek sértések. A bánatom a tiéd, lányom - mondta volna, ha a bátorságát nem nyomja el a düh.

*

Szóval a nagyi elbánt azzal a kritikus két gombbal. Nem csupán kinyitott, mint egy fűszeres, aki hajnalban kilöki a spalettákat, hanem előadott, ízlésesen, ahogyan az igazi művészeknél szokás. Nem árulista alapján ajánlott ki tételeket, hanem, hogy is mondjam, a lehengerlő kínálat tudatában nem kis álszerénységgel, gesztusokat tett. És vele kapcsolatban fel sem merülhetett, hogy na nézd, a használatlan emlő ingyen van.

Egyszerűen betette a mellbimbóját egy testetlenné varázsolt, vékony bajuszka alá. A kivédhetetlen támadások nem fájnak annyira, ha legalább utólag alapot adunk hozzájuk. Ez így igencsak a nagyi szíve szerint volt. S a nagyit ezután, akár egy értékes prémet, sokoldalú biztosítással, felpakolták az Árpád gyorssínautóbuszra, és hat óra múlva már a Grabenen egyensúlyozhatott, szokatlan szabású ruhájában.

A bécsi lakás, ahová a bajuszka vitte, kicsi volt, sokkal kisebb, mint várta. Nagyi türelmi időszaka addig tartott, míg felvértezte magát azokkal a fogásokkal, amelyet környezetében utánozni annyit jelentett, mint belemerülni az örök illegalitásba.

Harapott egyet a hatalomból, elsajátította a tekintély megtartásának tudományát, és most azt gyakorolta, amire a pallérozott zsarnoknak szüksége van: az éberséget. De hát ez nem megy könnyen. Nagyi sápadtsága a háborús készültség miatt állandósult, nem volt évszak, amely átszínezte volna az arcát. A szeme viszont égett s továbbra is égetett, s égetett neki mindene.

És ha egyszer a nagyi azt határozza el, hogy a bajuszkának leáldozott, akkor már ott van valaki más. Von Graf. Nemesi család, katonai attasé külföldön, majd diplomáciai szolgálat. Nehézipari érdekeltségek. Von Graf szó szerint szaglott a jómódtól, de nem csak ennyiből állt. Szédületes kazánja lehetett, mert mindenfelé híres volt arról, hogy szórta a parazsat. A nagyit is megperzselte, de a nagyi rettentő agresszivitással tervezte el jó, könnyű életét. Ez már a Reichsratstrassén történt. Az ottani első estén. Von Graf odavitte a lányt, majd azonnal s csúfosan visszaélt a helyzettel.

Anya mesélte, hogy a nagyi legjobban akkor háborodott fel, mikor a történetben odáig jutott, hogy von Graf felpofozta a szüzessége miatt. Teljesen megdöbbentette az élmény. Az első férfihoz tartozás romantikus követelményének felelt meg, és mi történik?! Nézte a saját vérét, s az idegesen takarítani akaró férfiujjakat. Rácsodálkozott, hogy milyen nehéz is eltüntetni egy foltot. És a sok praktikus teendő közt felmerült benne valami, aminek tüzével hajtva aztán visszapofozta a férfit.

Von Graf védekezni sem próbált. Egy kicsit később oda nyúlt, hogy valóban igaz-e a híresztelés, hogy felfogható hőt is termel ez a pirosság. Azután annyiban hagyta a dolgot.

Nagyi megértette, hogy végleg megszűnt a gyönyörtelen élet. Új, eleven élmények várják, és leomlott benne az a fal is, amely elfedte gyengeségeit. Úgy érzem, hogy egész életében ezt a falat próbálta újra rakni.

*

Nagyiban ez az élmény, von Graf döbbenetes érzéketlensége az ő ajándéka iránt, attól függetlenül, hogy a mérkőzés legalábbis döntetlennel zárult, eltört valamit. Szerette volna megfejteni, hogy von Graf valójában miért döntött a pofon mellett. Nem hihette, hogy elégedetlen volt, ha már ő nem volt az, így arra kezdett gyanakodni, hogy a férfi tartott valamitől. Gyanúját erősítette, hogy a nem is annyira gyenge női pofon válasz nélkül maradt.

Végtére is egy komplett szüzesség lett felajánlva - de hát a férfiakban annyi, de annyi bűn lakozik, hogy ők már régóta csak a penitenciákra figyelnek. Egy ilyenforma megrögzött bűnöst, mint egy férfi, az esendő kis pofájával, mely uniformizáltan együgyűvé válik a nő közelében, nos, az efféléket talán legyőzni sem érdemes. A nagyi nem telt még el sem a bűzzel, sem a szennyel, se a magáéval, se a máséval. Számára minden, de minden kihívás volt, beavatás.

Bizony, félek kimondani, de a nagyi kurvásan kezdett viselkedni. Természetesen nem úgy, ahogy képzelnéd, a tolakodó száj és a kezek, az állandó nyitva tartás. A nagyi ebben is választékos volt. Mondtam, ugye, tervszerűen cselekedett. Volt olyan is, hogy megkívánta önmagát. És ezt később elmesélte, kapaszkodj meg: anyámnak, a tizenkét éves kislánynak. Tette ezt közvetlenül az öngyilkossága előtt. Érdekes, hogy amikor mindent ellökni készült magától, az jutott az eszébe, amikor a legtöbbet kapta.

Akkor, még ’57-ben, a vereségről értesülve, napokig magánál tartotta anyámat, mindent el akart mondani neki. És anyám ebből a precíz és szemérmetlenül őszinte monológból meg is tudta, amit kellett. És én is csak tizennégy voltam, amikor rám hárította, harminchárom évvel később, mert akkor került elő a nagyi története, amikor a rendszerváltozás táján felmerült, hogy hazalátogatnánk New Yorkból.

*

De ne kalandozzunk el, hiszen mindez mellékes. A történet lényege éppen nagyi döntése. Az, hogy kurvásan kezdett viselkedni. Úgy tette ezt, hogy legyen benne egy kevés rejtélyesség, tehát nem rombolta le az aktussal összefüggő illúziókat, sőt, bizonyos értelemben tovább színezte azokat. És az igyekezete megerősítést nyert, valahonnan felülről. Minden fantáziaélményt meghazudtoló magasságból.

Volt egy tilalmakra fittyet hányó eszme, egy fogalom csupán, mely a neves filozófus vazallus cikke után alaposan átpurgálta az értelmiségi csoportokat. Von Graf immár tobzódott a lehetőségekben. Hatására a nagyi is érteni, sőt használni kezdte a szót: dicsőség. Führerprinzip. Ez megmozgatta a szívizmait, jobban, mint egy hosszú séta.

Volt végre valaki, aki erőteljes munkával túlragyogta a napot. Fényes ünnepség kerekedett belőle. S a nagyi akkor éjjel megkérte von Grafot, hogy menjen be hozzá a szűkebb folyosón, s már mutatott is a tégelyre. Amikor meglátta von Graf arcán a diadalittas vigyorgást, tudta, hogy oda van minden bűntudat, a férfiból kiégette a múltját, s ő azoktól a lent igyekvő izmoktól, a halvány fekete izomgyűrűktől is jobban fogja emberét. Végső engedményként a győzelem felé vezető úton, rövid időre átengedett valamit egy sikamlós húsdarabnak.

Kérem, mondta talán, valahogy úgy, ahogy egy operettben hallhatta, kérem, ez egy illatozó budoár, és idejön hozzám találkára a világ.

*

Van egy kopott fotográfiám. A nagyié volt. Iszonyatosan nagy, felpumpált, fekete lombú fák. A háttérben egy kupolás kastély. Talán, hogy az arányokat jelezze, egy ember áll a kapujában. Előtte tér, ahol még szaladgálnak a banda Bellini-nyitányának utolsó hangjai. Nem tudom mi ez. De lényegtelen is. Nagyinak kiváló tehetsége volt arra, hogy szimbiózisban lássa, láttassa a városát. Az egész korabeli Bécs egyetlen kastély panorámájában volt megfogható, mehettél akár a Grabenen a Burgig, vagy a Ring látványözönében, a mérhetetlen mennyiségű tőke sajátos kémiai trükkel bódító gőzt fejlesztett magából, amitől láthatatlanná vált a szegénység.

Konkrétan tudok például (fénykép!) nagyiék egyik februárjáról. Nem emlékszem, de mellékes is, hogy melyik évből. Az ördög az ereszen felhízott jégen ülve röhögött a népen, de elsősorban Stauratz úr kazánsalakján, amit a kisöreg szállított csúszásmentesítéshez egy háromtengelyű járgányon. Központi szállítás, és Stauratz úr maszekolt! Miközben csiszogott az egész Reichsratstrasse, s különösen recsegőssé vált a lépés a 7-es szám előtt.

A nagyi lakott ott, az a nagyi, aki az egyik leggyönyörűbb nő volt Bécsben. Mondta anyám. És ez a csitri mindeközben azt játszotta az utcán von Graffal, hogy fussanak, amíg a verejték meg nem indul valamelyikük halántékán. Az első csík a vereség. És a nagyi odafutott a veszteshez, az orrával elnyomta, szétdörgölte, beitatta győzelmének bizonyítékát.

Mélyedéseket nyomott a húsba, és addig csinálta, amíg jól be nem pirosodott a hely, ahová befúrt. Játékból úgy használta az orrát, mint a bika a szarvát. És ezekben a kitüntetett helyzetekben szó sem volt az oroszlán farkáról, a hajfonatról.

*

Együtt éltek tehát von Graffal, növekvő egyetértésben. Nagyit csupán két dolog zavarta. Az egyik az volt, hogy von Graf, féltékenységében, legszívesebben bevarrta volna neki. Anya mesélte, tehát nagyi a vallomásában, ügyes, számítóan címzett hagyatékában, közölhette vele. Anya láthatóan vérig volt sértve, hogy ez nem neki jutott először eszébe, ezért kizárt, hogy a múlt javára füllentett volna.

A nagyi egy idő után nem engedte von Grafnak, hogy sokáig matasson odalent, mintha félt volna attól, hogy a kéj két csatornán is táplált kicsiny tava furcsa, természetellenes módon nyerhet gátakat. Bevarrni, érted, mint az őrült Francisco a Bunuel-filmben.

A másik, ami zavarta a nagyit, az volt, hogy von Graf hónapokkal később már Klimtet és Freudot is egyszerűen csak zsidónak tartotta. Eleinte sokat veszekedtek ezen, de a nagyi rájött arra, hogy az új eszme most a dicsőség kiteljesítésének eszköze csupán, annak a dicsőségnek, amelyért ő már áldozott. Egészen mindegy volt, hogy miből táplálkozott, mire hivatkozott - számára elegendőnek tetszett, hogy ez az intellektuális kaland megemeli a mindennapjait, új, közösségi aurája van.

Közelítsük úgy, hogy te is megértsd, mi érdekel engem leginkább a nagyiban. Addig rendben van, hogy a nagyi is úgy nyerte el von Grafot, mint általában a nő szokta a férfit. Az is rendben van, hogy már most meg van róla a véleményed, hiszen ha jól sejtem, egy kis náci kurvának gondolod. De gyere velem tovább, kérlek, várd meg a történet végét. Szerintem nem róla kell ugyanis döntened, hanem rólam.

*

Szóval sokat veszekedtek, ahogy mondtam, de a szerelem látszatát igyekeztek fenntartani. Ez zajlott körülöttük is. Az illúzió már nem tudta elfedni a társasági élet csapdáit. Hívj meg bárkit, és nem tudod, hogy hibázol-e. Szepességi német? A kettészakított Bánátért búsuló német? Az egyvonalú protestáns szászság Erdélyből? S a Wittstock hatására beinduló, a románok elől vagy a kommunizmus elől menekülő magyarországi németek? Monarchisták és köztársaságpártiak? Gott erhalte vagy Deutschland über alles. Sok-sok vérrokon, mit ne mondjak, fajtárs, akikkel kapcsolatban oly kínos a testvériség árnyoldalainak hangoztatása.

Ebből a problematikus csoportból kikerült egy fiatalember, egy tehetséges orvos, aki átmenetileg el is helyezkedhetett Bécsben, ráadásul a szakmájában. Bár kimondott háborúban állt Dr. Heinrich Gross-szal, aki a Hitlerjugend tagjaként volt orvos, a közélet szertartásrendjébe nőügyként került be az afférjuk. Ezt a mesebeli fiatalembert még a jobb társaságokba is beengedték. Ideológiai kérdésekben s a gyakorlati politikában látszólag műkedvelő, ezért érdektelen személyiség. Viszont cseppet sem volt az a gyengébb nem számára. Akit több tucat nő lokátora egyszerre fog be, arról a bitorlás hamis legendái kezdenek el terjedni. Az a férfiaknak ellenségévé válik.

Fizikai és morális értelemben is feltérképezhetetlen alakról lehetett szó, akihez felérhet a gyanú. Hiszen a féltékeny férfi annyi mindent tud sejteni a másik férfi sikere mögött, és az sem mellékes, hogy akinek a nőknél sikere van, tűnjön bármilyen elesettnek is, arról le nem mossák, hogy jó stratéga.

*

A férfiszépség tévedésbe ejtett már roppant körültekintő asszonyokat is. A múltkor mesélted, hogy fogtad a nagyapád kezét a halála előtt. Nem akarom lelőni a poént, de ez a sármos orvos a nagyapám lett. Nem sokkal anyám születése után meghalt. Nekem is lehetett volna efféle szertartásos tervem, nem is egy, csak nem úgy alakultak a dolgok. Ha rájuk gondolok, kettejükre, nagyira és a nagyapámra, nekem legtöbbször egy reneszánsz építési terv jut eszembe, melynek megvalósításához már csak egy égi műpártoló felajánlása hiányzott. Mert a földi létben minden adott lehetett volna, a merész művészi fantázia, a legjobb helyekről fejtett és kitermelt anyagok, s a leendő palota lakóinak szervező igyekezete.

Ez az idegen orvos, még ott, a tükörképükön maszatoló, fényes bécsi sleppben is állandóan az árvaságáról beszélt, de látszott, hogy az egészet inkább szentimentálisan, mintsem tragikusan éli meg. Az életéről szóló lexikoncikk, vagy inkább a sírfelirata: ha a sors úgy hozta, hogy egyedül maradtál, alakítsd úgy a dolgokat, hogy a magányod különlegességnek, a bánatod teremtő komolyságnak látsszék. És szólt a szöveggel együtt egy kicsi vészharang, pofátlanul tolakodóan komponált félhangokkal.

 

III.

Ami felkeltette a nagyi érdeklődését.

Miután konstatálta, hogy az érdeklődés kölcsönös, az egyik színház utáni összejövetelen mellé állt, és rá sem nézve megkérdezte tőle: hogy van az, hogy velem sosem beszélget? A férfi szintén elnézett a nagyi mellett, és amennyire lehetett, válasz közben a hangját is lehalkította. De ez a hang olyan volt a nagyinak, mintha ordítottak volna vele. Ne haragudjon rám, mondta a férfi, de maga nem szabad akaratából él. Magát rossz levegővel lélegeztetik, és romlott táplálékkal etetik. Hiába mondok köszönetet Istennek, valahányszor meglátom, mikor rögtön utána az ördöggel kell hadakoznom, hogy ne nézzem.

És elment.

*

Ennyi megvetéssel, ráadásul ennyire kétélű érzéssel még nem fordult a nagyi felé senki. Az anyja és von Graf pofonjai eltörpültek a megaláztatás ilyen alapossága előtt. Nagyi azonnal haza akart menni, és ismét előkerült a hajfonat, melyet, ha nem is gyakran, de játékaikhoz korábban is használtak. Kegyetlenül elverte vele von Grafot, akinek ráfagyott az arcára a kéj, s könnyeket csalt belőle a fájdalom.

Ezt az éjszakát követően megváltozott a viszonyuk. A férfi félt a nagyitól, mert szerette ugyan, de már tudta, hogy az felülmúlja őt. Úgy gondolta, hogy a nője, ha még nem is bokáztatja, de már uralja. Von Graf megpróbálta megbántani, majd, mivel ez nem ment, fenyegetni. Amikor ez sem ment, akkor feladta. Kerülni kezdte a reichsratstrassei lakást.

*

Nagyi a szobájába húzódott, bevackolt, mint akit megsebeztek. Rejtegette a fájdalmát. Először fordult elő vele, hogy nem tudta, mit akar. Ha von Graf elment hazulról, elment a környék jobb üzleteibe vásárolni. Ruhákat és ékszereket halmozott fel, a mélyen, bizonytalan sötétségben, kórtörténet nélküli betegségben szenvedő egyéniségének való gyógyszereket. Ezután hazament, és napokon át felöltözve sétált a szobák között. Mindent végigfogdosott, mint aki még mindig nem hisz benne, hogy amit lát, az az övé. Felvette és megölelte a vázákat, a mutatóujjával követte a falon függő festmények alakjainak körvonalát, majd levette a cipőjét, hogy talpával érezze a gazdagon díszített, vastag szőnyegek surrogását. Mindegyik ablakon kinézett, és mindegyiken át egy másik világot vélt látni. És azt szerette volna érezni, hogy mindegyik szegényesebb, mint az övé. Győzködte magát, hogy mindez nagyon sok. De inkább afelől igyekezett meggyőzni magát, hogy mindez elég is neki.

*

Hogy tetézze igyekezetét, újra könyveket kezdett vásárolgatni, s mindegyiket el is olvasta. Tanult, mert már megint volt valaki, akitől alávalóbbnak érezte magát. A nagyi gazdag volt, s mert megtehette, úgy döntött, hogy a pénzéből időt vesz, meg is álmodta, ahogy kimérik neki, bőkezűen, mosolygós engedékenységgel. Jókedvűen fordult ki abból az álombeli boltból, s úgy vélte, minden vele kezdődött, vele fog folytatódni, s benne is végződik majd. Ettől egy kicsit türelmesebb lett. Úgy tudom, hogy ezért nem akart ekkor még gyereket sem. Hová is, mikor egyelőre rajta kívül minden, de minden csak a rendetlenség forrása.

*

Azután festeni kezdett. Az első műve pusztán annyiból állt, hogy vékony léckerettel körbekerített, hasadt tükröt festett a mintegy négyzetméternyi vászonra. Mindezt Duchamps után önérzetesen Large Glass 1.-nek nevezte el. Von Grafnak nem merte megmutatni. Neki inkább megfestette a Heldenplatzi emlék című vásznat, melyen az igazán országnyinak tűnő embertömeg Hitlert ünnepli. Az Anschluss után tudta meg, hogy az a férfi, aki őt annyira megsértette, már emigrált. Azt mondták róla, persze utólag, hogy évek óta volt menekülési forgatókönyve, nevek, jegyek, címek, kis hegyes végű nyilakkal egymásra vonatkoztatva három oldalon keresztül. Ez a pletyka járta.

*

Amikor nagyi a férfi emigrációjáról értesült, hazament és leült festeni. Nekiállt a Large Glass 1.-nek, s belefestette a függőlegesen kétfelé váló önarcképét. Nem engedett a könnyű kísértésnek. Egységesen szép volt, és egyformán derűs hangulatot árasztott a két félportré. Azt akarta vajon kifejezni, hogy bár Narcisszosz tükre még jól működik, ám a speculum mundi, a világ tükre eltörött? Vagy csak én szeretném ezt gondolni?

*

Én arra gyanakszom, hogy a nagyinak mindegy volt, miből áll a hatalom, amíg minden oldalról elismerték, tisztelték. Bármi kezdte ezt ki, nyílt ellenszegülés vagy alattomos aknamunka, a nagyi nem tudta elviselni a helyzetet. Kínjában persze, szegény néha azzal is kiegyezett volna, ha a méltóságteljes viselkedés hamisítvány, de az emberek eredetiként tekintenek rá. Érted, mit akarok ezzel mondani? Hogy belül őt nem zavarta a simlisség, ha köztiszteletnek örvendő eredményt produkált.

Nagyjából ezért is maradt a helyén. Nem úgy értem, hogy Hitler univerzális tervében, hanem úgy, hogy Bécsben. Ugyanis von Grafot Berlinbe, majd a franciák egykori földjére szólították ismeretlen küldetései. A nagyi felemás állapotban lehetett. Bizonyára örült az egyedüllétnek, de hiányozhatott neki a testiség. Erről az időszakról nem beszélt, ezért anyám sem tudott részleteket. Én azonban kizártnak tartom, hogy ellen tudott volna állni a kísértésnek, hiszen az ő testéért nem kellett korábban sem karnyi vastag tölgyfaajtókat áttörni. Lehet, hogy itt volt nála az a bizonyos határ, aminek a túloldalán lévő körülményekkel kapcsolatban már ő is szemérmes. Lehetett benne egy kategorikus elképzelés a kurvaságról, amely nem zárta ki a házasság nélküli tartós párkapcsolatot, de visszarettent az alkalmiságtól. Mármint a maga fogalmai szerinti kurvaság vállalásától.

*

Erről tehát én is hallgatok. Évek teltek el így, mert a következő életjel a nagyiról már ’43-ból származik. Béccsel matematikai műveleteket hajtottak végre, előbb kivonták belőle a zsidókat, s ekkorra látszott úgy, hogy ki akarják vonni belőle a cseheket is. A nagyi szűkebb társaságában zsidók ugyan nem, de csehek voltak. Az üldözés első apró tünetei elrontották az összejöveteleket, belepiszkítottak a beszélgetések, pletykák letisztult tematikájába. Von Graf messze volt, viszont a nagyi tudta, hogy ha ott lenne se mozdítaná a kisujját sem. Zavarodottságát növelte, hogy egyre gyakrabban zaklatták Magyarországon maradt rokonai ilyen-olyan közbenjárásokért, néha pénzért is. Ebben a hangulatban kapott levelet attól a férfitól, aki olyan mély nyomot hagyott benne a sértésével.

Leírta, hogy a nagyi számára is van egy kidolgozott menekülési útvonala, ami, valljuk be, ’43-ban és Bécsben még nem volt annyira szükségszerű. Leírta, hogy ha tudna festeni, lefesthetné a nagyit, mert minden vonására elevenen emlékszik. Azt is közölte, hogy hallomásból tudja, a nagyi eltávolodott von Graftól - ami persze nem vagy nem így volt igaz. Azzal zárta a levelet, hogy semmit sem veszít az, aki próbálkozik. Ennek az utolsó gondolatnak a hamis evidenciája valahogy beleillett nagyi eszmevilágába. De még inkább beleillett az, hogy a szerelem apró misztériumai teljesedjenek ki, s jussanak abba a szerepbe, amellyel nagyi legmélyebb rendeltetését lehet meghatározni.

*

Lázas cselekvésbe fogott. Igyekezett mindent titokban tartani, ahol viszont nem lehetett, ott azt terjesztette, hogy von Graf után megy Franciaországba. Hosszas tapogatózás után Perón jutott az eszébe, hiszen akkoriban tudósítottak az államcsínyéről. Róla közismert volt, hogy náci szimpatizáns. Ráadásul von Graf és ő ’41-ben találkoztak is vele Rómában, ahol akkor Perón Argentína olaszországi követségének katonai attaséja volt. Az ismeretség rávetülő fényét kihasználva szervezte meg sorsfordító kalandját. Ameddig egy náci nő legálisan eljuthatott magyarázkodás nélkül, addig könnyen haladt. Buenos Airesben, a Kálnay-féle Casa Barrancas egyik lakásában húzta meg magát, s kereste a fogást az Egyesült Államokon. 1945 elején viszont Argentína hadat üzent Németországnak. Bekövetkezett nagyi életének legsötétebb korszaka. Illegalitásba vonult! Illegalitásban egy idegen országban, melynek nem nagyon ismerte a nyelvét, kegyetlen kenyér még annak is, aki el tudja viselni a társas lét hiányát. Nagyi nem tudta elviselni, anyának elmesélte, hogy többször öngyilkos akart lenni, az őrület határán mozgott, fizikailag is nagyon legyengült. Szépségének márványszobrából jókora darabok váltak le, s hullottak az enyészetbe.

*

Újabb pauza az ismerhető történetben, gondolom, újabb alkalmiságok, és pénz, sok pénz. Csak annyit tudok, hogy rövid ideig Caracasban is megfordult, ahol állítólag egy ruházati kereskedés társtulajdonosa volt. Rövidesen azonban már ott láthatjuk nagyit New Yorkban, a férfi oldalán, a talán egyetlen szerelme oldalán.

*

Nehogy azt hidd, hogy itt a boldog vég! Nem ok nélkül való, hogy férfit mondok, így, név nélkül, mintha azt mondanám, hogy zsák. Üres, tartalom nélküli zsák. A nagyi ugyanis villámgyorsan teherbe esett tőle, s ’46-ban megszülte anyát. A szülés után kissé elnehezült, s ebből az állapotából többé nem tudott kikeveredni. Ennyi vétség, s mind egyetlen egységnyi szervhalmaz, férfiformájú kóros sejtburjánzás rovására írható! Nagyi hozzá sem ment feleségül, s a férfi ’49-ben meghalt. Hidd el, ha mondom, anya sem tudja a nevét. Nagyi előtt tilos volt említést is tenni az elhunytról. Állítólag sikított, ha bárki csak próbálkozott is vele. Ezért anya a nagyit kímélte, amikor elfogadta, hogy a férfi személye, az ő tulajdon apja szinte orvosi tilalom alá essen. Egészségügyi karanténban volt. S abban is maradt. Én sem tudom a nagyapám nevét, még most sem.

Nagyi úgy vélte, hogy valahol rászedték, s nem is érezhette másként, mert a végén vesztesnek tudta magát, s meggyőződése volt, hogy ő menet közben nem hibázott. Azért érezte úgy, hogy minden vele kezdődött, mert ami őelőtte volt, azt jungi egyértelműséggel a terméketlenség tartós időszakának hitte. Terméketlenségnek, amikor a tudattalanban valami különös készül, s ez a különös lett ő. Valami jelentése lehet annak, hogy mindketten olyan ráérősen terveztek. Azután egyik pillanatról a másikra döntöttek. Emlékezz a nagyi olvasással töltött éveire, anya itallal kapcsolatban tett tartós engedményeire. Erőgyűjtés volt mindkettő. És el tudod képzelni, hogy ehhez mekkora belső tartalékot kell mozgósítani nap mint nap?

*

Anyámon soha sem láthattad reggelente az alkoholizmus maradványtüneteit. Mert erőt vett magán, erősebb volt, mint a vedelés kémiája, a remegés fizikája, hatalmasabb volt a szenvedélyénél is. Ugyanakkor minden egyes vele kapcsolatos benyomásom egy banális érzékcsalódás következménye: mert bár őt néztem a vacsoráinknál, de a nagyit láttam. És eközben elveszítettem az anyámat. Elvesztettem minden olyan apróságot, ami sajátosan csak rá utalt volna. Míg ujjaival a porcelánt simogatta, felöltött egy generációval azelőtt divatos kosztümöt, átfésülte a haját, átszervezte a szókincsét, még a vodkától lápos arca is kiszikkadni látszott a szerep lehetőségétől, a benne rejlő örömtől. Nem csaphatom be magam, van fogalmam arról, hogy én most hogy nézek ki, hogy mindent áttúrtak rajtam is és bennem is ezek a hallucinációk. Már megszületett a történet, ez a háromszereplős dráma, melynek utolsó felvonására egyedül maradtam a színpadon. A játékteret képtelen vagyok betölteni.

*

Nagyi állítólag, és ezt most igazán muszáj hozzátennem, hogy állítólag, mert ennyi kiútról tudni akarok, szóval nagyi úgy végzett magával, hogy még meztelen volt, nem sokkal előtte még szeretkezett valami megfizetett krapekkal. Anyám holtteste mellett, ahogy mondták, ott volt egy félig üres üveg. Átgondolatlan, de kitartóan imádott szenvedélyük rabjaként mentek el. Boldogan viszont már csak a nagyi tehette ezt. Minden utána következő halál keserűbb.

Nézd meg: a nagyi is, az anyu is későn szült, sosem mentek férjhez, viszont voltak tartós kapcsolataik. Tartós kapcsolatok, érted, de legalábbis egy, a dorong, az előjegyzéssel, s utána a gyermek. Azóta ez a családi sorsképlet, amióta a nagyi ráeszmélt, hogy ennek így kell lennie. És én itt állok a sor végén, és mert minden nyilvánvaló, nagyon nem tudom, hogy mit tegyek.

Hová lett a határ, amit a titkoknak szabtunk korábban?

Ha művelt vagy: kérdezzem meg, hogy az emberi méltóság valóban egy és oszthatatlan?

*

Nos, én megvadulok attól, ha várnom kell. Úgy érzem, hogy nekem kevesebb időm van, mint nekik volt, pedig hát az a kor, meg ez, láthatod, összemérhetetlen. Mégis, az időnyerés vágyából áll az életem. Jó lenne az egymás után következő mozzanatokat egyetlen idősíkba terelni, mindent, ami férfi, egyszerre megélni. A megoldó képletek, a rejtjelkulcsok, a sablonok, s mindenféle adatbázisok ahhoz, hogy bírjak veletek, a birtokomban vannak. Akkor hát mire várjak?