Tudom, nem illik, mégis úgy szeretnék beszállni! Ha kellene, a cipőmet is levetném. De nem merem. Úgyhogy csak kívülről legeltetem a szemem. A garázsban vagyunk, a szürke színű ponyvát félig lehúztuk már, előttünk gyermekkorom legkedvesebb autója csillog. Mintha most gördült volna ki a gyárból. Sosem ülhettem ilyenben, és a gyávaságom miatt most sem fogok. Pedig gyönyörű állapotban áll itt, és úgy látom, zöld lámpaszemeivel még barátságosan pislog is. Egyetlen ajtaja van, előrefelé nyílik, a kormánykerékkel együtt. Nincs benne semmilyen fölösleges elem. Se telefon-kihangosító, se szivargyújtó, se elektromos ablakemelő, se légkondicionáló. Mindazok a dolgok hiányoznak tehát, amelyekre ma sem volna semmi szükség. Az 1958-ban gyártott BMW Isetta mellett ráadásul egy hatvanban készült Panni robogó pihen. Mintha újraélném a sihederéveimet. Emlékszem a tűnt idők ködéből egy régi képre: Elvis partnerével egy Isettában állva énekel. Sajátja volt az az Isetta, 1957 karácsonyára kapta a kis piros autót a menedzserétől, Colonel Tom Parkertől. Sajnálom is, hogy amikor már kigyönyörködtük magunkat, a ponyva alá visszabújik a fiatalságom. Átsétálunk a házba.

A Mecsek-oldali, több mint százéves szőlő-épület előterében kupák, érmek tömkelege fogad. Vendéglátóm rejtett világítást kapcsol, a fényben barátságosan csillognak a vitorlásversenyeken szerzett trófeák. Végül bekvártélyozunk a nappaliba. A kandallóhoz közel ülök, a tűzben ropognak a fahasábok. Az Isetta tulajdonosa, a vitorlázás szerelmese, valamint a fűtőmester egyazon személy: Kollár Lajos sebészprofesszor, tanszékvezető egyetemi tanár.

Kollár Lajos 1948. május 6-án született Pécsett. Ahogy a városban élők mondanák, tüke, azaz felmenői is itt éltek mind, és még szőlejük is volt valahol a hegyen, a hétköznapok fölött. Fia az ötödik generációt képviseli, aki a régi borházban él. Édesapja neves fogorvos, a Sztomatológiai Klinika egyik alapítója, nagybátyja a Gyermekklinika fül-orr-gégésze volt. Ő maga ugyancsak Pécsett végezte az Orvostudományi Egyetemet 1974-ben, majd kétéves szekszárdi kitérő után a II. számú Sebészeti Klinikán kapott állást. Szakmai pályafutása 1980-tól kezdődően már az I. számú Sebészeti Klinikán teljesedett ki, itt lett adjunktus, majd az Érsebészeti Osztály vezetője. 1995-ben nevezték ki a Baranya Megyei Kórház–Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kar Sebészeti Tanszé-kének igazgatójává, az Általános- és Érsebészeti Osztály vezetőjévé. 1999 óta egyetemi tanár. Kutatási területei: a haemorheologia (a vér folyási tulajdonságainak vizsgálata), továbbá az endovascularis (kicsit leegyszerűsítve: az éren belüli) sebészet. Pályafutása során rengetegszer tette közkinccsé ismereteit. Közel kétszáz érsebészeti és haemorheologiai előadás szerzője, illetve társszerzője. Emellett jóval több mint száz hazai és külhoni szaklapban megjelent publikációt jegyez. Az általa rendezett jelentősebb kongresszusok és szimpóziumok száma meghaladja a húszat. Jó néhány vizsgálati módszer és műtéti eljárás bevezetése, illetve meghonosítása ugyancsak az ő nevéhez kapcsolható. Nehéz lenne fölsorolni, hány szakmai szervezet, tudományos egyesület tagja, így csak a példa kedvéért említem a Magyar Haemorheologiai Társaságot (2000-ig hat éven át volt itt elnök, most tiszteletbeli elnök), a Magyar Sebész Társaságot (1999 óta dél-dunántúli elnök), a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaságot (főtitkár). Nem mellesleg: a Magyar Vitorlás Szövetség Nagyhajós Bizottságának tagja.

A Kollár Lajos vezette tanszék az ország második legnagyobb érsebészeti központja. Az Internetről letöltött írások egyik hányada a professzor tudományos munkásságával, a másik sporteredményeivel foglalkozik. A pécsi sebészet első nyolcvanöt évét taglaló, pár éve megjelent kötetet forgatva pedig meglepve állapítom meg, hogy még egy dologhoz ért. Színesen, lebilincselően ír – ebben a történeti könyvben tudniillik két fejezet is az ő munkája. Kollégái azt mesélik róla, ha kell, tízfelé figyel. Mint egy madár. Tudja, hogy az életben maradáshoz a magot föl kell csippentenie, gondol a fészekben hagyott fiókáira, de nem kerüli el figyelmét a közelben ólálkodó macska sem. Beszélgetés közben is ilyen. Teljesen koncentrált, a létező legnyíltabb testbeszéddel fordul feléd, csöndben fülel. Azt hinnéd, semmi más nem létezik a számára a világból, mint te. Aztán amikor szóhoz jut, figyelmeztet, hogy kihűl a teavíz, és megállapítja, hogy valami vegyszerbűz kellemetlenkedik körülöttünk. Jó lesz szellőztetni! Kell-e mondanom? Semmilyen szagot nem érzek.

Ahogy elhelyezkedem, még látom, hogy szemben velem, a falon egy gyönyörű, fából készült domborműre esik a vonalizzó fénye. Persze, a dombormű vitorlást ábrázol. Kollár Lajos tekintete követi az enyémet. Arcán halvány mosoly fut át.

 

Kollár Lajos: – Nagyon nehéz mainapság a vitorlázásról beszélni. Nem akarok megbántani senkit, de mintha ez a gyönyörű sport szinte csak az újgazdagok privilégiuma lenne. Olyat is tapasztaltam már, hogy valaki megvette a hajót, és jószerével nem is töltött vele vízen egyetlen percet sem. Mégis ő az, aki a vitorláskesztyűt evés közben se veszi le. Divat lett a fedélzeten vagy a klubban tartani munkaebédet, tárgyalást. De hogy fel is lehetne szedni a horgonyt? Ez csak elvétve jut egyes fiatal barátaink eszébe. Én nem ebben nőttem fel. Hat-hétéves korom óta vitorlázom.

Sz. Koncz István: – Ugye, azért ebben van némi túlzás?

– Nem, nem! Sikáltam a hajót, József Attilával szólva “rántottam az ampát”, holt szezonban festettem, javítottam, ápoltam. Körülbelül tízéves koromban vezethettem először. Tizennégy éves koromban pedig letettem a hivatalos vizsgát. Ekkor a mesterem pertut ivott velem. Az a kupica rum életem első néhány korty szeszes itala volt. Attól kezdve kapitánytársának tekintett. Noha akkor még nem dohányoztam, megengedte, hogy meggyújtsam a cigijét. Égő bagót a kapitány pofájába, szokta volt mondogatni. Tehetségesnek tartott, azt hiszem. Nyertem is egy-két magyar bajnokságot, de sosem voltam igazán profi. Tehát nem edzőtáboroztam éjjel-nappal, nem voltam válogatott kerettag, satöbbi. Egyszerűen szerettem és szeretek hajózni.

 

Kollár Lajos a beszélgetésnek ezen a pontján lehajol az újságtartóhoz, és a könnyebb megértés érdekében furcsa könyvecskét vesz elő. Utóbb a könyvtár olvasótermében töltök pár órát a Port Lacaj című kiadvánnyal. Lassanként megtudom, hogy Port Lacaj egy fonyódi kikötő. Alapítóját Solti Lászlónak hívták. Solti, Horthy Miklós parancsnoksága alatt, a Monarchia hajóstisztje volt. A történelem azonban kihúzta alóla a flottát. Tengerünk attól fogva nem volt, csendőrünk Szolnokon kevés, oda vezényelték hát a még mindig fiatal embert. Lassan megöregedett, nyugdíjba került. 1945 után mint egykori csendőrtisztet vagyontalanították. Adminisztratív okok miatt a vitorlásától elfelejtették megfosztani. Felesége és egyik fia Budapesten, a bombázások alatt veszítette életét, másik fiát, mint repülős tisztet, lelőtték Oroszországban. Vagyontalanul, család nélkül maradt hát a Lacaj becenevű úr. Csényi építész megengedte, hogy a telkén, Fonyódon nádkunyhót építsen magának (ma a Mecsek Társasüdülő éktelenkedik a területen). Kora tavasztól késő őszig ott élt, télen pedig vitorlás barátainál töltött, fölváltva, három-négy hetet. Ahogy az idő engedte, kiűzte a patkányokat a nádkunyhóból, és Port Lacajban – addigra úgy hívták a tóparti nádast – ment az élet tovább. Az iskolaév végén hősünk, Kollár Lajos, amint megkapta a bizonyítványát, a vele járó két pofont, valamint egy százast, elindult a Balaton felé. Az egész nyarat a kunyhóban töltötte. A hangulat csak a Fekete István-könyvekéhez volt hasonlítható. Rákok, küszök, vízimadarak éltek még akkor ebben a bizonyos nádasban, amelyben a professzor (mondunk ilyet?) felnőtté vált. Itt tanult meg hajózni, itt tanulta meg a természet, a víz, a tó szeretetét. “Kollár Totya különleges tehetséggel űzte a vitorlázást” – írja a szerző, majd így folytatja: “Sok marhaságot tanult tőlünk annak idején, azután rátett még néhány lapáttal.”

 

– Mik voltak ezek a marhaságok?

– Ahogy fellőtték a piros viharjelzést, máris indultunk a tilosban vitorlázni, vagy tízévesen például apám Isettájával rohangáltam a tóparti utakon föl-alá. Jogosítványom persze még nem volt.

– Innen akkor a rajongás az Isetta iránt!

– Innen, bár ez már nem ugyanaz az autó. Egyébként hallatlanul nagy szerepe volt életemben az indíttatásnak. Harmonikus család voltunk, nagy társasági, szellemi élettel, hétvégenként hatalmas kirándulásokkal. Visszatérve a vitorlázáshoz: amikor az első alkalmam adódott, átváltottam a motorkerékpáromat egy kalóz típusú hajóra. Elég rossz állapotban volt ugyan, de saját kezűleg felújítottam. Később vettem egy úgynevezett 25-öst, sőt, még később építettem is egyet. Utóbbival, az első szezonban, meg is nyertünk mindjárt több versenyt. 1980-ban azután megtudtam, hogy eladó a Tabu. Egy 1942-ben épült facirkálóról van szó. Igen ám, de annyi pénzem nem volt, amennyit kértek érte, így egy állatorvos barátommal ketten vásároltuk meg. Később aztán megvettem az ő részét is. Most épp egy nagyobb átalakításon vagyunk túl: idén megújult az egész belső berendezés.

– Lehet olyan szeglete a Balatonnak, ahol még nem járt?

– Biztos nincsen. Minden fát ismerek. A hangulatot, a vizet, az illatot, a szép hajókat nem pótolja semmi. A balatoni klasszikus hajópark a legszebb Európában. Mégpedig nagyon egyszerű ok miatt: nem volt pénz a cseréjükre. A tulajdonosok addig tartották fenn őket, amíg egyszer csak azon kapták magukat, hogy old timerek gazdái. Büszke vagyok rá, hogy idén, augusztus 20-án már a hetedik alkalommal rendeztem meg a Tabu Old Timer Kupát. Ezen csak a háború előtt épült fahajók indulhatnak. Mindaz, amit a szakmában elértem az elmúlt évtizedek alatt, talán azért nem terhelt le, mert kisegített az életemnek ez a szelete, és teljessé tett sok dolgot. Minden problémát mélyen átélek hét közben, az egészségügy pénzügyi gondjait, az anyagbeszerzés nehézségeit, a vérhiányt, az alulműszerezettséget, de hétvégén elmegyek a Balatonra, és egy egészen más környezetben egészen más problémákkal szembesülök. És főleg örömökkel, persze.

– Említette a Tabu Kupát. Tudom, hogy orvoskongresszusból is legalább húszat szervezett pályája során. Fontos, hogy Ön hozza össze a csapatokat?

– A jól felépített csapat, a közös munka híve vagyok. A sebész nem él meg magában, altatóorvos, műtősnő, asszisztencia nélkül. Hasonlóan a hajón is kell a hadra fogható team. Ami a szervezést illeti, azt hiszem, ez adottság is lehet. Mindennap háromszor keresem a kulcscsomómat, a szemüvegemet, és még sorolhatnám, de ehhez valamilyen módon mégiscsak értek, úgy látszik. Idén mi rendezzük Pécsett az érsebészek kétévente rendezendő nagy találkozóját. Persze, nem vagyok magányos ezekben az ügyekben, de bebizonyosodott, hogy át tudom látni, oda tudok figyelni egészen kis részletekre is. Különösen érdekes ez most, az életemnek ebben a szakaszában, hiszen lassanként kifelé megyek a szakmából. Nehezen tudom elfogadni, még önmagamnak sem hiszem el, de oda jutottunk, hogy már a nagy öregek közé sorolnak.

– Olyan nagy sóhajjal mondja ezt, mint aki nagyon komolyan számon tartja, hogy hol végződik majd a pályája.

– Eltökélt szándékom, hogy ha jó egészségben megérem a hatvanöt éves kort, akkor attól a naptól kezdve, amikor betöltöm, nem akarok többé szikét és műtőasztalt látni.

– Beteget?

– Beteget igen. Ha valaki kíváncsi lesz a tanácsomra, készséggel, örömmel segítek. De nem akarok az a szánalmas, öreg professzor lenni, aki mögött összemosolyognak a tanártársak, a kollégák, a páciensek is. Úgyhogy erre nagyon tudatosan készülök. Valahogy úgy képzelem el, ahogy annak idején az általam rendkívül nagyra tartott Romhányi György professzor végigvitte. Amikor odaért a korban, elköszönt, és soha többé nem ment be a saját intézetébe. Ahol mellesleg az egész életét töltötte. Az is érdekes, ahogy elbúcsúzott. A munkatársaitól hallottam, hogy kiment az ajtón, aztán váratlanul megfordult. Megemelte a kalapját, és annyit mondott: Isten áldja magukat! Többé nem fordult vissza.

– Most mégis azt kérem, hogy mi egy kicsit kanyarodjunk vissza. Ön ott áll a nádasban, a vitorlás mellett, hatévesen, na jó, tíz, és még fogalma sincs, hogy mi lesz önből, ha nagy lesz.

– Nem egészen. Minekutána orvos családban születtem, már akkor evidenciának tűnt, hogy én is orvos legyek, mégpedig fogorvos. Ugye, édesapámnak ott volt a jól felszerelt rendelője, a magánpraxisa, nyilván szerette volna, ha idővel átveszem. Mindezzel együtt, azt kell mondjam, és ezt megerősítheti hőn szeretett gimnáziumi osztályfőnököm, Rajczi Péter is, diákként nagy tróger voltam. Nem számítottam rossz tanulónak, de eminensnek sem. Az egyetem vonatkozásában viszont ez már nem volt egészen így. Igaz, egyszer kirúgtak, de…

– …ó, azért ezen ne lépjük túl ilyen nagyvonalúan! Hogy történt mindez? Egy szót sem fedeztem föl erről az életrajzaiban…

– Belekeveredtem valamibe, amit akkoriban államellenes izgatásnak hívtak, és átmenetileg lehetetlenné tették, hogy folytathassam a tanulmányaimat. A városban elég nagy visszhangja volt az esetnek, sokan, ma is élő barátaim érintettek voltak a dologban, így neveket nem említenék, de jó néhányunkat kiakolbólítottak, és ez nem csak az akkori orvosi egyetemistákra volt igaz. Hazafi aláírással született az a levél, amely a rendőrség figyelmét fölhívta különös veszélyességünkre. Engem a szövettan gyakorlatról vittek el, például. Érdekes módon azonban a kázus nem került az úgynevezett ügyészségi szakba, megrekedt a nyomozatinál. Egy év után mehettem is a suliba. De attól kezdve eszem ágába sem jutott, hogy valaha is állást kaphatnék Pécsett.

Szigorló koromban történt, hogy olvastam valahol egy kis cikkecskét egy rotterdami nemzetközi hajózási konferenciáról. Ahol is az a döntés született, hogy minden tízezer tonnánál nagyobb hajón orvost kell alkalmazni. Elrohantam Budapestre, a Vigadó térre, a MAHART-központba, és megkerestem a személyzeti főosztályt vezető elvtársnőt. Közöltem vele, hogy hajóorvos akarok lenni. Fölkészülni a feladatra, hosszú éveken át így dolgozni, közben könyvet írni a tapasztalatokról satöbbi, s kinevelni az utánam jövő generációt. Halálosan komolyan gondoltam, és magamban meg is álmodtam a magyar hajóorvoslás felépítését, beindítását, fejlődését. Az elvtársnő roppantul örült, én meg hazatértem megnyugodva, és befejeztem az egyetemet. Hanem végzés után ismét jelentkeztem a Vigadó téren, mondták, milyen ragyogó hogy megérkeztem, indulhatok is mindjárt a csepeli szabad kikötőbe, üzemorvosnak. Hohó, mondtam, álljunk csak meg, nem erről volt szó, én hajóorvos szeretnék lenni! Az elvtársnő mondta, hogy érti, de mindenki így kezdi. Nem akarom hosszasan ragozni, összeszólalkoztunk, és az én fényesen induló hajóorvosi pályafutásom ott rögtön véget is ért.

– Így került, mondjuk, Hamburg helyett, Szekszárdra.

– A Balatonon véletlenül összefutottam egy ismerősömmel, aki beajánlott a Szekszárdi Kórházba, aneszteziológusnak. Itt, a műtőben ismertem meg Kelemen főorvos urat. Kelemen Endre az életemet meghatározó nagy találkozások egyike volt. Ma is ő az ottani big-band és jazz-kvartett vezetője, fantasztikus zongorista, és talán az egyik valaha élt legtehetségesebb magyar sebész. Nála kezdtem tehát sebészkedni, ott végeztem az első műtéteket is.

– A szimpátián kívül miért épp a sebészetet választotta?

– A kötelező gyakorlataimat az egyetem alatt a kettes számú Sebészeti Klinikán töltöttem, Kiss Tibor professzor úrnál. Tudni kell róla, hogy jó humorú, vagány fickó volt, nagyon tetszett a stílusa. És meg tudta szerettetni a szakmát. Tehát szívesen figyelgettem a sebészetet Szekszárdon, tanulgattam, igyekeztem ellesni a fogásokat, amikor jött a következő véletlen. Szabadnapon voltam Pécsett, és meglátogattam egy ismerősömet, aki az említett kettes klinikán feküdt. Épp nagyvizitkor értem oda, jött velem szemben a slepp. Félrehúzódtam. Az élen haladó Kiss Tibor azonban kiszúrt, szevasz öregem, mi van veled, megszólított. Beszélgetni kezdtünk, röviden elmeséltem az egyetem óta eltelt egy-két év történetét, majd így zártam a mondókámat: apropó, professzor úr, nincs valami jó kis állás errefelé? Várj meg, vizit után találkozzunk a szobámban – így felelt. Megvártam, és ekkor fölajánlott egy lehetőséget. Igen ám, de az egyetemi pártbizottság jóváhagyása is kellett a beosztáshoz. Ott viszont, megbízhatatlanságomra hivatkozva, áthúzták a kérelmemet. Kiss azonban kiállt mellettem. Elment a pártbizottság ülésére, és addig-addig beszélt, hogy keresztülverte a fölvételemet. Az érsebészeti munkacsoportba kerültem.

– A kívülálló számára innen már egyenesnek tűnik az út.

– Nagyjából az is volt. Kiss Tibor ragyogó manualitású sebész volt, mindent meg lehetett tanulni mellette. Iszonyatos műtéti számot értem el, már fiatalon. A régió összes érbetege megfordult valamiképpen a kezem alatt. Na, ekkoriban – tulajdonképpen megint egy véletlen folytán – futottunk össze Mátrai Árpád barátommal, aki évfolyamtársam volt az egyetemen. Elmondta, hogy a vér folyási tulajdonságait akarja vizsgálni. De hát a vér az erekben folyik, beszéljünk csak erről egy kicsit! Az a beszélgetés délutántól hajnalig tartott, és tudatosan vizsgálni kezdtük a területet. Nagyon érdekes és a klinikumban nagyon új dolognak számított ez akkor. A vér ugyanis úgynevezett nem-newtoni folyadék, és furcsa áramlási tulajdonságokkal bír. A dolog oda vezetett, hogy nyertem egy ösztöndíjat, kutatási támogatást a Tudománypolitikai Bizottságnál. Ebből az összegből igyekeztünk kidolgozni egy kutatólabort. Mindenképpen viszkozimétert akartunk készíteni. Eszméletlen ötletek jöttek elő, egyik hasznavehetetlenebb volt, mint a másik. Sok munkával, újabb közreműködők bevonásával mégis így született meg az a berendezés, amely a mai magyar piac száz százalékát lefedi.

– Mi a műszer gyakorlati haszna?

– A tudomány számára régóta ismert, hogy érbetegnek nem szabad értágító gyógyszert adni. Az elmeszesedett szakaszon ugyanis szinte kopog a mész, és nem tágul föl soha. De a még viszonylag normális erek föltágulnak. Tehát az addig is jó vérellátású területek még jobb ellátást kapnak, a rosszaké pedig tovább romlik. Viszont, gondoljon arra, egyáltalán nem mindegy, hogy egy szűkült csőben milyen sűrű folyadék áramlik. Méz, olaj vagy például víz. Ezért fontos tehát ismernünk a vér folyási tulajdonságait. Ma nincs is a piacon olyan keringésjavító gyógyszer, amelyet a gyártók ne azzal akarnának eladni, hogy a viszkozitást csökkenti. Ez persze sokszor nem igaz, mert elavult, húszéves készítményekre is ráírják, de reklámnak jó.

– Ebből született a kandidátusi értekezése is, ha jól tudom.

– Igen, és azért is örültem, mert volt és van kézzelfogható haszna. Mi tettük napi gyakorlattá az érbetegeknél a vérviszkozitás-mérést. Vagyis, amit a nyolcvanas évek közepén kutattunk, ma a klinikum számára evidencia.

– Ha jól érzem, rengeteg munkája fekszik benne.

– A sebész nem kis napi terhelése mellett hoztam össze mindezt. Zajlott a betegfelvétel, jöttek a műtétek, szakrendelések, vezettük az adminisztrációt satöbbi, délután, este és éjjel pedig kerestem a megoldásokat a laborban. Nagyon sokszor előfordult, hogy hajnali kettőig-háromig bent voltam, hazajöttem, lezuhanyoztam, és már indultam is vissza. Persze, hozzá kell tenni, még nőtlen voltam akkor. Figyelem néha a fiatal kollégáimat. Délután háromkor már lesik az órát, mert sietnek haza a családjukhoz. Megértem őket, persze, de ezt a szakmát nehéz órával mérni. Azt kell mondanom, szerencsém volt, csak negyvenkét évesen nősültem meg. Addig szabadon rendelkeztem az időmmel. Ami nem azt jelenti, hogy azóta négykor otthon ülök. Elég sokat vagyok távol, és a teljesítményhez nagyon fontos a biztos, megértő hátországom, amit az otthon, a család jelent.

– Az egyik önről szóló méltatásban találkoztam egy megállapítással: Kollár Lajos rengeteget tett az érsebészetben a minimál invazív technikák meghonosításáért. Segítsen ezt magyarra fordítani!

– Ismét Kiss Tiborra kell hivatkoznom. A zsenialitását mutatja, hogy közel hetvenévesen megcsinálta hazánk első laparaszkópos epeműtétjét. Ugye, ez az a beavatkozás, amihez csak egy kis nyílásra van szükség, s nem egy jókora vágásra a hasfalon. Fölgyorsultak az események, és az a lehetőség, hogy a legkisebb külső behatolással dolgozzunk, az érsebészetet sem hagyta érintetlenül. Úttörők voltunk Kiss professzorral abban, hogy hazánkban elsőként megszereztünk egy olyan műszert, amellyel, nagyon leegyszerűsítve, látni lehetett az érpályán belül. Később, egész pontosan 1995. október 3-án, Magyarországon elsőként, beültettem a nyaki verőérbe egy fémhálót, ami segítette tartósan nyitva tartani a beteg érpályát. Ezt a műtéti eljárást ma százasával gyakorolják radiológusok, érsebészek. Sok más példát is mondhatnék még, amelyekben igyekeztünk élen járni, új műtéti eljárásokat meghonosítani vagy bevezetni. Sajnos szükség is van rá. Az érbetegség nálunk az első helyen szerepel a halálozási okok között. A lakosság több mint tíz százaléka szenved ettől a bajtól. Nincs fejlett szűrőhálózat, ezért a betegek nagy része abban az állapotban jelentkezik, amikor már elhalt szövetekről, ujjakról, rosszabb esetekben végtagokról kell beszélnünk.

– Mit kéne tennünk, hogyan kéne élnünk, hogy ne így legyen?

– Az érbetegség alapvetően veleszületett hajlam. De azt sem lehet mondani, hogy ó, a nagyapám százéves koráig bagózott, mégsem volt semmi baja! Több dologra kell odafigyelni ugyanis. Egy: a nagypapa génállománya valószínűleg nagyon jó volt. Kettő: a nagypapa hiába szenvedett végig két világháborút, mégis olyan korban élt, amikor nem érte annyi információ és stressz, mint ami a mai generációkat éri. Három: a nagypapa mozgott. Mert kénytelen volt. Nem autóval járt mindenhová, és még sorolhatnám. A géneken nem tudunk változtatni, csak a rizikófaktorokat tudjuk csökkenteni. Azzal, hogy nem dohányzunk, például. Sajnos, mire valaki előrehalad a korban, és kiderül róla, hogy genetikailag hajlamos az érbetegségre, addigra már átcigarettázta az ifjúságát, és többnyire megvan a baj. A húszéves fiatalembernek hiába mondom, hogy nem kéne rágyújtani, mert gond lehet belőle, a szervezete még jól kompenzál, tehát legfeljebb kinevet – magam is ezt tettem volna, ha valaki rám szól, ugyanis én is dohányoztam.

A mozgáshiányt, a rossz táplálkozási szokásokat hoznám még ide. Ezeken kellene változtatnunk a megelőzés érdekében. Persze, óvatosnak kell lennünk. Arra a valós tudományos eredményre, hogy bizonyos vérzsíroknak, a koleszterinnek komoly szerepe lehet a keringési betegségekben, az amerikai élelmiszeripar tíz év óta hihetetlen üzletet alapoz. Előállították a szintetikus, teljesen egészségtelen hitványságokat. Az egyik amerikai tejföl például vízből, hintőporból és zselatinból áll. Mellette a polcon ott a koleszterinmentes tojás. Kérdem én, mi a búbánat van benne, ugyanis, kis túlzással, a tojás maga a koleszterin!

– Jut eszembe! Igaz a hír, amit újabban hallok, hogy nem ártana egy-két tojást elfogyasztanunk naponta?

– Igaz, bizony! Egy csomó aminosavat, esszenciális anyagot tartalmaz, amelyre a szervezetnek – persze mértékkel – igenis szüksége van. Általánosságban elmondható tehát, hogy együnk normálisan, túlzások nélkül.

– A beszélgetés során többször is kiderült, hogy professzor úr életében a véletleneknek jelentős szerep jutott. Mi az a véletlen, amire titkon még vágyna?

– Csak a fatális véletlen műve lehet, de nagyon szeretném meglátni, ahogy a magyar egészségügy kikerül a hullámvölgyből. De legyünk reálisak: az én életemben ez már nem következik be. Most maradunk le. Az orvostudomány rengeteget fejlődött az elmúlt öt évben, elsősorban az új technikák bevezetésével. A magyar egészségügy ezeket a technikákat pénz híján nem tudja követni. És hiába a jó színvonalú képzés, a hazai orvosok kreativitása, a kialakuló szakadék kezd lassan áthidalhatatlanná válni.

Mellesleg szólva: a véletlent föl kell ismerni, reagálni kell rá, és lehetőleg ki kell használni. Amikor hajózol, és az addigitól eltérő, más oldalról jön valami fuvallat, azonnal be kell fogni, hasznosítani, és menni vele jó irányba. A gyors és pontos reflexió rendkívül fontos mindenben.

– Végezetül kérdem: volt-e olyan véletlen, ami elkerülte, és utólag már sajnálja?

– Nem volt a véletlen műve, de tény: sokkal korábban kellett volna megtanulni nagyon jó szinten angolul. Segített volna a nemzetközi kapcsolattartásban. De azt hiszem, ahogy megy előre az idő, ez már egyre kevésbé izgat. Az viszont foglalkoztat, hogy sekélyesedő, stílustalan világunkban sikerüljön a jövő orvosnemzedékének valami irányt, zsinórmértéket mutatni, ami a jelenlegi mély völgyből kivezeti őket. Hogy a gyógyítást ne üzletnek és ne kenyérkereseti lehetőségnek tekintsék, hanem a szó legnemesebb értelmében hivatásnak. Ha így gondolkodnak, megismerhetik azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amit a beteg ember őszinte szeretete, hálája jelent.