Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim!

Temetni jöttem és dicsérni. Dicsérni Németh Gábort és temetni egy díjat, a Szinnyei Júlia Emlékdíjat. (Jaj, már megint ez az ómega meg a zalfa. Nem uncsi egy kicsit ez a létszerkezet? Hát, ha így tetszel interpretálni, édesapa, akkor igen, válaszolhatja a kedves hallgató, aki esetleg épp Németh Gábor. Cizelláld még egy kicsit, ne siesd el, csörgesd, rázd, és csak aztán gurítsd. Vedd észbe, hogy ha már szöveg, akkor ugyan szókirakó kockajáték, ám kockára nem csak a mű van téve, hanem az élet is.)

Most előbb a temetés, aztán a vigalom. Ahogy a rendes protestáns (katolikus, zsidó, muzulmán, hottentotta?) erkölcs előírja. Tényleg, a hottentotta erkölcs. Grundrisse der Moral von Hottentotten. Írta Németh Gábor, Budapest székesfőváros tanárképző főiskolájának nyugalmazott rendes tanára. Vagy ahogy egy bölcs kortárs magyar regényben – szerzője NG nemzedéktársa, tárgya egy kétséges testvérkapcsolat – olvashatjuk egy temetés kapcsán: “Az élők várhatnak, a halott nem.”

Posztmodernné lenni mindenestül, vallom a költővel, és úgy illik, hogy intertextuális legyek. Tavaly ugyanitt Bertók László Parti Nagy Lajost laudálta, és beszédében már erre a mostani alkalomra is utalva magyarázta el a díj sorsát, amelynek létrehozása körül ő maga is munkálkodott, s mivel én arról többet, jobbat nem tudnék mondani, idézem őt: “Itt állok hát, máris a közepében, s magvas szavakkal arról kellene szólnom, hogy miért ítélte a kuratórium idén Parti Nagy Lajosnak a Szinnyei Júlia Emlékdíjat. Sokkal nagyobb és nevezetesebb díjak után egy picike kis díjat, amit be lehet (be szoktak) ugyan írni a vastagabb (s a helyi) lexikonokba, de ha ott van is, szinte senki sem tudja róla, hogy micsoda. Hadd mondjam el, hogy a végét járja, s ezen a néven ez itt az utolsó előtti kiadása. A pécsiek és a bennfentesek előtt nem titok, hogy az alaptőkéje Szinnyei Júlia, Pécsett induló írónő hagyatékából származik, hogy a díjat Benedek Mihály (nem mellékesen Benedek Elek apó dédunokája) alapította tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt, aki (ugyancsak nem mellékesen) Szinnyei Júlia könyveinek a szerkesztője volt a Szépirodalmi Kiadóban. S aki a regényírónő végrendeletileg reá hagyott örökségét ekképpen jótékony célra fordította. Az alapító okiratban az áll, hogy a díjat évenként, s mindig a Jelenkor előző évfolyamában megjelent legjobb írásért lehet kiadni. (…) Hálával emlékezve hát Szinnyei Júliára, és gondolva Benedek Mihályra, úgy is mondhatnánk, hogy a díj Jelenkor-nívódíj, s mindig is az volt.”

Itt állunk most tehát az utolsó alkalommal, amikor e néven, “Szinnyei Júlia Emlékdíj”, adjuk ki a Jelenkor nívódíját. Nem pusztán reméljük, hanem dolgozni is fogunk azon, hogy jövőre is átadhassuk folyóiratunk egy becses szerzőjének. A kuratórium (az utolsó alkalommal írjuk le név szerint: Bertók László, Méhes Károly, Molnár G. Judit, Takáts József és jómagam) Németh Gábornak ítélte oda a 2004-es évfolyam legkiválóbb publikációjáért járó elismerést. Kérem, ne várják tőlem, hogy az életmű egészének méltatása keretében szóljak, viszont engedjék meg, hogy a szerző Jelenkorhoz fűződő kapcsolatában valamivel korábbra visszamenjek, hiszen annak távlata van, s a díj odaítélésekor a kuratórium ezt is figyelembe vette.

Már az 1993-ban, a lap harmincötödik születésnapjára megjelent, Csuhai István által a Jelenkor meghatározó szerzőinek írásaiból szerkesztett kétnyelvű, magyar-német Jelenkor Antológiában is szerepelt mostani díjazottunk, nem is akármivel. Az azóta a kilencvenes évek posztmodern irodalmának bizonyára emblémájává vált szövegével, wittgensteini ihletésű novellájával, ha van ilyen, márpedig van, épp a szerző bizonyította be. :eleven hal, ez volt a címe. Ez a szöveg azt mondja, hogy a szöveg ez a bizonyos eleven hal. “Az irodalom valami, amit alul kell múlni”, azt írja. Az irodalmat, pontosabban az irodalmi konvenciót bár csodálja, ámde nem szereti. Vitázott ez ügyben nyilvánosan is, hogy mi lenne az, ami a konvención belüli eszközökkel parentálja el az irodalmat, és hogy ezt tartósan, professzionálisan művelve íróilag nem kockázatmentes-e, s talán úgy emberileg is. Nem érti, hogy van, aki belülről szereti bomlasztani. A Witti-novella (“Witti”copyright by TD) szép, kerek tőmondatokban mesél még az irodalmárról, aki horgász, és az olvasóról, aki halevő. (Itt jegyzem meg, hogy a metaforakomplexum itteni hiányait, merthogy a halszagú atyafiságról, azaz nemzeti identitásunk formálódásáról, megizmosodásáról, majd görcseiről nem ejt szót, e hiányokat tehát Zsidó vagy? című munkájában pótolja, immár minden halazás nélkül.) Akár a neoavantgárd, akár a dekonstrukció felől olvassuk a szöveget, az értelmező pórul jár. A minden bizonnyal nem véletlenül a mitikus hetes számmal jelölt sorában e kísérleti novella-/halcsontváznak az áll ugyanis, hogy “Az interpretáció: a hal karácsonya. (Vö.: Irdalás)”. És eme jellegzetes, elegáns malíciára fölhíván a figyelmet, a hal, illetve a szöveg elevenére tapintunk bár, de ezúttal letesszük az irdalókést. Hagyjuk a filézést is másra. Minden magyarszakosok közös finn (esetleg vogul? osztják? észt?) nyelvtudásával annyit mondunk csak: Kala uiszkele elevene veden alla.

Még csak annyit, hogy mindez úgy kezdődött, hogy elbeszélést akart írni a Jelenkor hal-számába. Hogy ebből egy Tractatus poetico-philosophico sikeredett, az fényes példája az autopoiézisnek egyfelől, másfelől tanulságos alkotáslélektani és egyben ábrázolásbeli kérdéseket modellál, amelyeknek magja a gyermekkori trauma, melyet a magyar városi folklórban amerikai kémként elhíresült bálnában töltött percek váltottak ki. Az irodalom igazsága nem feltétlenül olyasmi, hogy a bálna nem hal, noha ez igaz. De ha nem fogom rövidebbre, előbb-utóbb a hallgatóság, teszem azt épp Németh Gábor, azt találja mondani: rendicsek, Jónás pajtás, de most már keveredjél ki ebből a (cet)hal-tematikából. A hal szeretetteljes irdalását tehát ezzel befejezem, és (pardon) komolyabb vizekre evezek.

Németh Gábor az elmúlt évben három alkalommal szerepelt a Jelenkor hasábjain. Márciusban Zsidó vagy? című regényének egy részletével. Ez a regény, melyet a szerző magában “örvénykönyvnek” nevezett, mert úgy rántotta magába az anyag, az önéletrajzból táplálkozik, ahogy nemzedéktársai és barátai, Garaczi László és Kukorelly Endre művei esetében. Ám egyik, Kukorellytől vett mottójával rögtön figyelmeztet is szövegének státusára: “Az apám jó ember volt, ez egy mondat, én találtam ki. Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem.” A szöveg textualitásának és igazságának viszonya, az őszinteség a fikciós közegben, az írásnak a teljes emberi egzisztenciát érintő tétje a formaválasztást talán legmélyebben befolyásoló alkotói problémák nála. Németh Gábor a novellaformával bevallottan bizalmatlan (az imént szóba hozott eleven hal “novellaparódiája” ékes bizonyíték erre), annak “ismeretelméleti önhittsége” miatt, amellyel a tapasztalatot uralhatónak állítja. Regényével végre nagyobb, szövevényesebb és kiismerhetetlenebb formára talált ahhoz, hogy ne elmondjon, hanem megérzékítsen valamit (lásd Ottlik: “A regény nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami”) a magányból, hiányból, reménytelenségből. (Zárójelben jegyzem meg, hogy én azért e nagyszerű regény után is szívesen olvasom majd néhány flekkes, “esszészerű, ironikus, regiszterváltogató szövegtípusát”, ha lesz, legyen, könyvekről, emberekről vagy bármiről, amit az írói figyelemmel, megformálással érdekessé tesz.)

A második publikációja májusban Csordás Gábor javítások rontások című verseskötetéről írott, kritikába ojtott portréja volt, A csendes don címmel. Ha valaki olvasta, nem felejti el az orosz Don Quijotét, aki “hallgat, épp csak csörömpöl kicsit a nyeregben”. Interpretációja egyszerre szöveg- és személyközeli, a portré, miközben nagyszerűen és nagyvonalúan rajzolja meg a főbb vonásokat, erényeket és hibákat, érzékeny részletekben gazdag. Elegáns irónia, szeretetteljes és ellenállhatatlan humor, amely a bírálatnak nem veszi élét, ám talán a fájdalommentességét garantálja. Úgy vélem, kevesekről készült ilyen portré, ezért érdemes lenne modellt ülni Németh Gábornak. “Mintha dolgozna benne némiképp a gőgös alázat, mintha úgy döntött volna, nem lehet a »legjobb« költő, nem ez van rá kiosztva, mert ízlése vonzalmai kijelölnek ugyan pár lehetséges utat Poeticában, de egyenként mindegyikre akad vándor, aki pont azt az egyet a legtökéletesebben járja. Négy-öt magyar, kábé a legjobbak, kiadják a virtuális Csordás felső határértékét. Akkor inkább jöjjön a csend, meg mindenféle más, országmentő tevékenységek.”

Harmadik szövege a múlt év novemberében közölt interjúja volt, melyet Scherter Judit készített vele. A Baromi tökély. Pont. című beszélgetésben mondja: “Szeretem úgy használni a kockázat szót, mint egy esztétikai természetű imperatívusz elemét. Tehát a jó szöveg mindig kockázatos abban a tekintetben, hogy megkísérel elmenni a végsőkig. Az embernek el kell hagynia a rutinjait, és olyan területre kell merészkednie, ahol nem otthonos; ahol nincsenek meg a nagyon jól birtokolt technikák, ezért nem védi meg semmi.” Bevallja, hogy jobban tudja szeretni az írói alkat vagy a szöveg esendőségeit, sérülékenységét, mint “a baromi tökélyt”. Élvezhetjük saját hiúságánál sokkal többet is kockára tevő őszinteségét, megszólalásának hitelességre, pontosságra törekvését. S ahogy mindezt utánozhatatlanul könnyeden, charmosan, látszatra erőlködés nélkül csinálja. Miképpen írásainak legjavában az esztétikai tét hiteles megformálásának komolysága, rejtőzködő pátosza nem számolja fel a szövegalkotás szabadságának örömét.

Hölgyeim és Uraim, ha Németh Gábor írói (és nem mellékesen emberi) erényeiről itt nem is tudtam teljes képet adni, a kuratórium döntését talán elégségesen indokoltam. Végezetül hadd említsem meg, az interjúban Németh Gábor azt is elmondja, hogy a nyolcvanas évek közepén barátaival, akik ma épp a középgeneráció meghatározó írói, a neoavantgárd kultúrához vonzódván az akkori nyilvánosságban alig találták helyüket. A Mozgó Világ gleichschaltolása után a Jelenkor volt az a folyóirat, amely kötődött ahhoz az irodalmisághoz, ami számukra fontos volt. Remélem, hogy ezt ma sem érzi(k) másként.

(Elhangzott 2005. június 15-én a pécsi Művészetek Házában a Szinnyei Júlia Emlékdíj átadásán.)