hamvasztás

keményre hűlt párnát vetettek,

ropogott lepedő, eresre vasalták,

sokáig virrasztottam még, mondják,

jót tesz az ember ezzel a szívnek,

de csak a testem vette át a huzat hidegét.

sohasem értettem a megváltozott

ritmust, honnan a nyelv, amit egyre

kevésbé tudok magaménak.

pedig a lábfejem épp olyan tömpe,

tükre a bőröm színe és a homlokom,

mértéktelenül is mindent éppen úgy, mint ő.

először csak rossz helyre kaptam.

rosszkor, rosszat. ilyet nem szabad

csinálni. idegen téglák közt játszásiból,

közben kanál vízben fojtogattak.

mérték szerint, kilók és centiméter,

több vagy kevesebb, nehogy megdicsérd.

ikrás gúny villant a szemekben,

de hát én semmi rosszat nem akartam.

később csak viszolygás, duzzogás,

lépre csalt reggelek zúzmarás emléke.

huszonegyig számoltam, de

bujkál előlem egy kislány:

jobb lábával toporzékol,

engem vigyen föl.

emlékszem, akkoriban még

buksi és mókuska. a hosszú

úton mindig émelyegtem.

kicsikart ölelések, kiszámolós,

lelkem adtam volna. ma már csak

fásult bólintásom enged megszólítani,

falra hányt, amit szemedre vetnék.

éjjelente lélegzetvisszafojtva

figyeltem, hogyan hullámzol.

hozzád igazítottam megannyi

légből kapott ízed, szuvas fogak

és rothadó étkek bűzét őrzöm.

rajtad kapott az álom.