Kis termetű volt, amolyan miniatűr nő. Apró, vékonyka és meglehetősen csúnyácska. De a szépség viszonylagos. Mozgékony arcocskáján annyi ész, nyíltszívűség, gyermekiesség honolt, hogy szinte feledtették szabálytalan vonásait. Egyáltalán, mi az, hogy szabályos? Ki végezte a mérést? Ki állította fel a normát?

 

Egész életében Lilikének hívták. Ha gyerekként vagy bakfisként vagy Lilike, az normális. De ha már nyakadon az érett, sőt a túlérett kor, és még mindig Lilike vagy? Ám így alakult. A kis termetű kutya élete végéig kölyök marad.

Lilike úgy érezte, ő soha sem fog megöregedni. Mindenki megöregszik, csak ő nem. Csakhogy… a természet nem talál ki külön törvényeket. A természetben nincs kivétel a szabály alól. Ami mindenkire érvényes, az érvényes rád is. Megöregedett Lilike, mint mindenki más, ötvenöt éves korára. Nem hízott meg, ráncok sem barázdálták az arcát, de a kora mégis kiütközött rajta.

Az ember megadott program szerint él: ennyi és ennyi év jut az ifjúságra, ennyi a felnőttkorra, ennyi az öregségre. Egy bizonyos korban ketyegni kezd a halál órája. Aztán a természet kivonja a forgalomból az adott példányt, és beállít helyette egy másikat. És kész.

Ötvenöt év az öregkor ifjúsága. Lilike fiatal vénasszony. Születésnapja november huszadikára esett. A Skorpió itt éppen pályája végére ér. De ő azért a pályája végén is csak skorpió marad. Lilike egész életében nagyon büszke volt. Inkább saját maga ellen tett, csak ne kelljen megalázkodnia. De saját magad ellen tenni – ez éppen a skorpióság lényege.

November huszadikán, a születésnapján, Lilike reggel kilenckor ébredt, mint mindig, és alig nyitotta ki a szemét, máris bekapcsolta a tévét. Kilenc órakor kezdődik a híradó. Ilyenkor kell megtudni: kit váltottak le, kit neveztek ki, kit gyilkoltak meg és milyen a dollár árfolyama. Naponta változott minden. Naponta leváltottak és gyilkoltak és mutogatták a holttestek mellett a vértócsát. A meggyilkoltak átlagos életkora harmincöt év. Az indíték mindig ugyanaz: a pénz. Teljesen érthetetlen, hogyan lehet a pénz miatt az életet elveszíteni. Talán az élet kevesebbet ér a pénznél?

Lilike sejtette, hogy a pénz nem csak egy darab papír, a pénz valami láz, valami cél. És előfordul, hogy a cél drágább az életnél. De akkor is ostobaság. A célt módosítani lehet, az élet megismételhetetlen.

Lilike nézte a tévét. Férje a fal túloldalán tett-vett. Reggelit készített, evett, aztán elment dolgozni.

A férje jogász volt, szakmája az utóbbi tíz évben felértékelődött. A szovjet korszakban huszonöt évig egy jogi tanácsadóban üldögélt százhúsz rubeles fizetéssel, közben személyiségében és férfi mivoltában csaknem teljesen leépült. Lilike megszokta, hogy nem veszi észre a férjét.

Most már ugyan észrevette volna, de a férfi közömbössé vált iránta. Elszokott tőle. Lehet élni szerelem nélkül is, de néha olyan szomorúság nehezedik rád és myomja a lelked, mint az el nem sírt könnyek hulláma, hogy arra gondolsz, talán jobb lenne nem élni. De Lilike nem őrült meg. Csak az őrültek vagy az olyan fanatikusok, mint a kurdok öntik le benzinnel és gyújtják fel magukat. A fanatizmus és a kulturálatlanság egy tőről fakad. Minél kulturáltabb egy nemzet, annál többet jelent számára az emberi élet.

Lilike pedig teljes mértékben kultúrember. Orvos egy jó nevű klinikán. A jó név azonban nem tükröződött a fizetésén. Keveset fizettek, még kimondani is szégyen, milyen keveset. Az élelemre futotta, minden egyéb mellőzve. Valahol hallotta ezt a kifejezést: “Elrepült, mint a bútorlap Párizs felett.” Miért bútorlap, és miért Párizs felett? És hova repült? Mindazonáltal az ő élete elrepült, mint a bútorlap Párizs felett. Egészség semmi, szerelem semmi. Csak munka és könyvek. Különben ez sem kevés. Másoknak még ennyi sem jut.

A klasszikusok közül a legjobban Csehovot szerette, a műveit és az életét. De Csehov asszonyai már nem tetszettek Lilikének: Lika ostoba, Knipper okos, de kellemetlen. Lehet, hogy féltékeny is volt rájuk. Lilike úgy képzelte, ő jobban illett volna Csehovhoz. Ővele nem halt volna meg. Ah, micsoda feleség lett volna Lilike… De időben nem passzolt a dolog. Csehov 1904-ben halt meg, Lilike meg negyvennégyben született. Negyven év választotta el őket, plusz húsz a felnövekedésre, összesen hatvan év. Ez sok vagy kevés?

Férje elment dolgozni. Nem köszöntötte fel, elfelejtette. Hát, így is jó. Ő maga is elfelejtette. Végül is mi öröm van benne: ötvenöt év – nyugdíjas kor.

Lilike még dolgozik, de a fiatalok már nyomulnak. Vannak közöttük tehetségesek, műveltek. De kevés. Egy-kettő, ha akad.

Az orosz orvostudomány csak bizonyos hangzatos nevek szintjén létezik. A nyugati orvostudomány a klinikák szintjén. Nálunk rulettezhetsz: vagy bejön, vagy nem. Náluk garancia van. Ez a különbség.

Lilike előzőleg ügyeletes volt, a mai napot már ledolgozta. Szabadnap és születésnap egyszerre. Nem kell sietni sehova, hallgathatod, ahogy az idő zizegteti a másodperceket.

Megnézte a híradót, a reggeli kiadást. Aztán egy filmet – mexikói sorozat. A cselekmény lassan haladt – gyakorlatilag nem is haladt, mivel az alkotóknak kétszáz részre kellett nyújtani a rétestésztát.

A film már a vége felé járt, amikor megszólalt a bejárati csengő. “Ki lehet az?” – gondolta Lilike, és ment ajtót nyitni – ahogy volt, hálóingben. Végül is otthon van.

Lilike kinyitotta az ajtót és a szeme magasságában rózsaszínű rózsákat pillantott meg, erős, szép szálakból álló hatalmas, pompás csokrot. Tömött, bimbózó virágok, hosszú, vastag száron – valószínűleg Bulgáriából. Ilyenek nálunk nem teremnek. A csokor mögött egy alacsony, szőke fiú állt, arcán ifjonti pír és naiv, kissé ostoba, bohócos kifejezés.

– Ez a magáé – mondta a bohóc és átnyújtotta a csokrot.

– Maga meg kicsoda? – értetlenkedett Lilike.

Megfordult a fejében, hogy a virágot egy nemes lelkű páciense küldte… De honnan tudta a páciens a címét és azt, hogy születésnapja van? Különben is, a páciensek – vagy ahogy az orvosok egymás között hívják őket, a “kontingens” – nem ilyen szentimentálisak, nem szoktak virágot ajándékozni.

– Küldönc vagyok az üzletből – magyarázta a bohóc.

– És ki küldte?

– A csokorban biztos van névjegy.

Lilike megvizsgálta a virágot, de semmiféle névjegy nem volt benne. A csokorból leírhatatlan rózsaillat áradt. Istenek illata. Ilyen illata van a boldogságnak.

– Nincs itt semmi – közölte Lilike. – Biztos eltévesztette a címet …

A bohóc egyik kezével kihúzott egy kis tömböt, majd ellenőrizte a nevet és a címet. Minden passzolt.

Nem maradt más hátra, Lilike kénytelen volt átvenni a csokrot.

– Mégis, ki küldte? – kérdezte újra.

– Hát, biztos meglepetés – felelte a küldönc és mosolygott.

Kellemes mosolya volt, az inge égszínkék és frissen vasalt, ő maga derűs, egyszerű és fiatal, mint a reggel.

– Jöjjön be – hívta Lilike.

A fiú az előszobába lépett. Lilike bement a konyhába, letette a virágokat. Keresni kezdte a pénztárcát, hogy borravalót adjon a küldöncnek. De a pénztárca nem volt a szokásos helyen. Végigkotorta a zsebeit, és végül talált egy megfelelő címletet: se sok, se kevés.

A küldönc várt, jobbra-balra tekingetett. Biztosan zavarban volt.

Mikor megkapta a borravalót, elköszönt és elment. Lilike pedig visszatért a virágokhoz. Levágta a szálakat, hogy hosszabb ideig elálljon a virág. Vizet töltött és beledobott egy aszpirintablettát. Aztán elhelyezte a rózsákat a vízzel teli vázában.

Istenem… Íme, az őszi latyak és a tél előérzete közepette egy igazi kis tűzijáték, egy rózsacsokor. De ki küldte? Ki választotta ki a virágot? Ki fizetett érte ilyen árat? És egyáltalán, kinek jutott eszébe mindez? Ki volt képes ilyen nemes gesztusra?

A kontingens? – ugyan már! Volt politikusok, vénülő csillagok, képtelenek elhinni, hogy ők már – csak voltak, már nem nekik terem a rózsa.

Ki lehet még? Anton Pavlovics Csehov? Meghalt 1904-ben. Lehet, hogy Zsenyka Csízsik? Az első szerelem, amely nem rozsdásodik?

 

De azért rozsdásodik. Sőt, semmi sem rozsdásodik annyira, mint az első szerelem.

Lilike és Zsenyka együtt jártak az orvosira. Lilike a belgyógyászatra, Zsenyka meg a fül-orr-gégére. Szép fiú volt és szexuálisan aktív. Úgy is nevezték: “fülbe- orrba-gégébe”.

Az aktivitás és a lelki közelség hozta össze őket. Lilike Csehovba volt szerelmes, Zsenyka meg Dosztojevszkijbe. Mindent, de mindent tudott Dosztojevszkijről: mit evett, milyen betegségei voltak, miért szerette Appolinária Szuszlovát, és miért vette el a szerény Annát… Miért szeretnek egyeseket és miért vesznek el másokat?

Lilikét is ezen az alapon vette el. A magas, független Lidi Bratyejevát szerette, aki lefeküdt a hallgatói és a tanári kar felével. De lehet, hogy mindenkivel. Eközben mindig Lidi kezdeményezett. Jött és elvette, ami kellett. A gyengébbek menekültek, elbújtak előle. De Lidi rájuk lelt és napvilágra vonszolta őket. Ilyen természete volt. Az volt az életelve: “Lődd a szarkát, lődd a varjút, ha belövöd magad, elejted a sólymodat.”

Így is lett. Egy talpig sólyom jutott neki, hozzáment és egy időre lecsillapodott. De aztán visszatértek a régi dolgok. Szokássá rögződött feslettség – ez volt a stílusa. Szerette a kockázatot, a repülés veszélyét. Hogy varjú vagy sólyom után repül – az olyan mindegy.

Zsenyka bosszúból megnősült, és hosszú ideig keverte a két nevet – Lilia és Lidia.

Lilike gyűlölte Lidit – elviekben és apró-cseprő dolgokban egyaránt. Hozzáállása az élethez undorító volt: nyolc parancsolat megszegése a tízből. Undorító volt az arca, keskeny majomhomloka és győzelmes, trágár kacagása. Mintha éppen púzott volna – körülnéz és hahotázni kezd.

De a gyűlölet alapvető oka Zsenyka volt, aki átkozódva bár, de folyvást róla beszélt. Nem volt képes szabadulni tőle, ugyanúgy, mint Dosztojevszkij Apollinária Szuszlovától. Mindketten a feleségeiktől remélték a megváltást. Mikor Zsenyka belemélyedt Lilikébe, behunyta a szemét és ŐT képzelte maga elé. Így állt bosszút Lidin. Lilike a bosszú eszköze volt.

De az idő Lilikének dolgozott. Lidi rossz, Lilike meg jó és mindig kéznél van.

Együtt tanultak, együtt ettek és aludtak, együtt mentek nyaralni délre – akkor még volt Oroszországnak délvidéke. És minden egészen tűrhető lett volna, ha nincs Zsenyka mamája.

A mama rangon alulinak tartotta Zsenyka házasságát. Zsenyka – majdhogynem férfiszépség, okos és jó családból való. Lilike meg – falusi liba, majdhogynem rút. A mama egyszerűen forrt az életnek ettől az igazságtalanságától, olyan volt, mint egy fortyogó teafőző – még a közelébe menni is félelmetes.

Zsenykáéknál laktak. Lilike magával hozta a macskáját is, aki szintén nem volt egy szépség. Valami születési hiba folytán ferdén állt a szája, mintha agyvérzéses lett volna. Ferdén miákolt és ferdén evett.

És ez a két kis torzszülött – a lány és a macska – emberfeletti szeretettel imádta egymást, bár lehet, nagyon is emberi volt ez a szeretet – ideális és önzetlen. Amikor Lilikét derékfájás kínozta, a macska nekifutásból felugrott a hátára és átölelte a mancsával. Lógott rajta. Melegítette a derekát a meleg hasával. És a fájdalom elmúlt. Az állat a szeretet erős áramait sugározta felé – sajátos fizikoterápiás kezelés.

Lilike gyakran aggódott, hogy a macska kiesik az ablakból – a mama folyton szélesre tárta az ablakokat. Lilike egy ütközőt szerelt fel, leszűkítette a rést tíz centire. Így is elég levegő jön be, a veszély pedig megszűnt. De a macska szabadságra vágyott. Felugrott az ablakpárkányra, betuszkolta magát a résbe és elernyesztett végtagokkal heverészett. Egyszer a mancsai közé akadt egy madár. Rá lehetett fogni, hogy a macska vadászott, és így teljes életet élt. Lilike nem vadászott, de ő is majdnem teljes életet élt.

Szerette az ő Zsenykáját, jó volt vele kettesben, s akkor is, ha társaságban voltak. Büszke volt rá, és szerette másoknak mutogatni. Majd minden szempárban enyhe csodálkozást észlelt: Lilike – méreten aluli, Zsenyka meg – American Boy… Sok fiatal nő kacérkodott a fiúval, mert könnyű zsákmánynak tartotta. Mindegyik azt hitte: ha egy ilyen kis esetlenre ráharapott, őutána majd forró vizet pisálva fog rohanni. Ez azonban nagy tévedés volt. Az egyetlen, aki után szívesen rohant volna, az Lidi Bratyejeva volt.

Egyszer Lilike és Zsenyka színházba mentek és találkoztak Bratyejevával, meg a sólymával. Köszöntötték egymást. Lidi megszemlélte a felcicomázott Lilikét, aztán elmosolyodott. Sokélű mosoly volt, és az élek mind megsebezték Zsenyka szívét.

Zsenyka az előadást sápadtan, nyomott hangulatban ülte végig. Hazafelé menet egész úton hallgatott. Lilikét viszont hányinger gyötörte. Már a harmadik hónapban volt.

A terhesség nehezen folyt le, toxikózisa volt, émelygett a szagoktól. Úgy érezte, hogy Zsenykából áztatott borsó szaga árad. Ha tehette, elfordult, hogy ne érezze a leheletét. Ugyanebben az időszakban támadt az ellenszenve Dosztojevszkij iránt is – epilepsziás, beteges, ideges. A haja mindig sima, csillog, mintha napraforgó olajjal kenték volna be. Érthetetlen, mit evett rajta Appolinária Szuszlova…

Mennyire más Csehov. Csehov – miként Krisztus is – tanított, tűrt, a tébécé keresztre feszítette, a kortársak nem értették, a kritika szemére hányta témái kisszerűségét. De Jézus Krisztus soha nem mosolygott, komor fickó volt. Anton Csehov meg folyton tréfált, humora finom, puha, mélyről jövő, alig hallik, csak a beavatottak érzékelhetik. Azok, akik egy hullámhosszon vannak vele.

Dosztojevszkij megtagadásával aztán megkezdődött Zsenyka elpártolása.

Zsenyka mamája nem javallotta, hogy Lilike megszülje a gyereket, meggyőző érveket hozott fel ellene. Lilike hallgatott rá, és elvégeztette az abortuszt, bár minden határidőn túl volt már.

Miért hallgatott Lilike az anyósára? Hova tette a józan eszét? Ifjúkorban hiányzik a tapasztalat, szükség van az idősebbek tanácsaira. Tanács, az volt, csak éppen helytelen.

Kérdés: hol voltak Lilike szülei? Messze laktak, egy kis vidéki városban. Lilike úgy érezte, hogy a szülei is kicsik és vidékiesek. Semmit sem értenek.

És volt még egy ok, a büszkeség – a Skorpió sajátja. Hogy meg ne alázkodjon, képes önmagába döfni. Így is történt. Lilike megmarta saját magát. A gyerek születése 180 fokos fordulatot hozhatott volna az életében: Zsenyka mamája azonnal megszereti az unokát, és a gyűlölet fortyogó kannájából a szeretet kannájává változik. Az új emberke mindegyiküket egyesíti, beleértve a macskát is. És beköszönt a teljes harmónia, amikor mindenkire szükség van. Így pedig – senkire sincs szükség.

Zsenyka reagálni kezdett más nők kacérkodására. Lilike előtt nem is titkolta, hogy kapcsolatai alakulgatnak.

Lilike küzdött a boldogságáért, ahogy csak tudott – és vett egy kalapot. Lilikének jól álltak a kis barettek, ez a kalap meg csak kiemelte hátrányos külsejét.

– Na, hogy áll? – kérdezte Lilike óvatlanul.

Zsenyka nem felelt. Elmosolyodott, mint Bratyejeva. Ez már tényleg árulás volt.

A skorpió működésbe lépett. Lilike fogta a könyvét meg a macskáját, és elment. Hová? Hát, sehová. Először a barátnőjéhez. Aztán kivett egy szobát. És aztán…

 

Erről az “aztán”-ról részletesebben kell szólni.

Aztán Lilike jogászhoz fordult, és elperelte Zsenykától és mamájától a lakrészét. Kénytelenek voltak elcserélni a lakást egy kisebbre és egy szobára. Úgy bizony. Ez volt Lilike válasza. Lilike áldozatból népi bosszúállóvá lett, az egész bíróság az ő pártját fogta. A skorpió nem magába döfött, hanem az ellenségbe. Lilike bosszút állt meggyalázott becsületért, a reménységért és a szerelemért.

Mikor a nő bosszút áll, a józan ész hallgat. Ilyenkor a leghelyesebb, amit egy férfi tehet, hogy szó nélkül elhordja magát.

Zsenyka Csizsiket váratlanul érte az események alakulása. Azt hitte, hogy minden tőle függ, még békülni is próbált. De Lilike már összefeküdt Leon Blohinnal, a jogásszal, abban a szobában, amit együtt elpereltek. Ebbe a kapcsolatba Lilike azért ment bele, hogy Zsenykát bosszantsa. Leon meg egyszerűen csak engedelmeskedett. Aztán megszokta Lilikét, mint a feketekávét. Eleinte nem valami finom, de ha megszokod, már nincs mivel pótolni. Kis narkománia.

Lilike úgy vette el a jogászát, olyan pimaszul, ahogy Bratyejeva szokta. És kiderült, hogy Leon ennek nagyon is örül. Lilike rájött, hogy valójában a férfiak a gyengébb nem. És nagyon elégedettek szoktak lenni, amikor a nők kezdeményeznek és mindent maguk döntenek el.

Leon moszkvai volt, ugyancsak mamával és egyéb rokonokkal. De Lilike nem vonult fel az ő területére és a mamával sem ismerkedett. Elege volt a mamákból.

Végül az esküvőn ismerkedtek meg. A mamát Vandának hívták, bár nem volt lengyel. Szemmel láthatóan nem lengyel.

Vanda jóindulatú volt és türelmes – maga a megtestesült intelligencia. Ilyen tulajdonságokat nem lehet tanulás útján szerezni, ezzel születni kell, a génekkel nyerni.

Vanda persze észrevette, hogy Lilike nem egy szépség, de ez nem zavarta. Így nyugodtabb lesz az élet. Kevesebb a csábítás, erősebb a család. Az erős család – a legnagyobb emberi érték.

Az esküvőn Leon berúgott, és a végén elaludt, egyenesen az asztalnál. Lilike a széken vonszolta el az ágyig, aztán levette a cipőjét, és ebben a pillanatban élesen, még a gyomra mélyén is érezte, hogy szereti.

 

Eleinte igyekeztek mindig egymás mellett maradni, még az ágyban is kézen fogva aludtak. Ez hosszú ideig tartott, néhány évig. De…

Lilikének volt egy kellemetlen tulajdonsága: mindent szeretett kipróbálni. Ami a birtokába jutott – az már az övé. Az már nem érdekes. De mi van ott – a kanyaron túl? Az biztos érdekesebb. De jó lenne bekukkantani a kanyar mögé. És ő bekukkantott.

Arcra Lilike az apjára ütött. Ahogy az anyja szokta mondani: rosszul sikeredett. Az első anyósa meg azt mondogatta, hogy: “nem egy szepseg”, így, e-vel. Játssza az arisztokratát, hogy szarná össze magát.

Lilike egész életében próbálta bizonyítani: jól sikeredett és szép. Másoknak is, magának is bizonyítgatta. Fölöttébb szerény külső adottságok birtokában szépségként élte az életet. Na, jó, nem egy kifejezett szépség… De érzelmekben – mélyvizű folyó. A választék – nagy: orvosok, páciensek, a páciensek rokonai. Privilegizált közeg. Az ornitológusok nyelvén szólva – elit kakasok.

Lilike nyitott volt a szerelemre, és maga is lángolt, aortapattanásig. Bolondokháza kezdődött, a lélek szerteszét szakadt.

Leon közben élte a maga életét: munkába ment és megjött a munkából. Védett valakit, ügyeket nyert, jogi nyilvántartásokban kotorászott, Lilike ehhez semmit sem értett. Leggyakoribbak a tulajdonmegosztási ügyek voltak, és Leon szünet nélkül csodálkozott az emberek aljasságán. Készek voltak legyilkolni egymást egy darab földért. Az “enyém” ösztöne uralkodott rajtuk.

Leon néhányszor duzzadt ajakkal jött haza, valaki megpróbálta kiszívni őt a családból. De Leon kitartott. Miért? Érthetetlen. Lilike mindenkinek mentőangyala volt, saját férjét kivéve.

Otthon néha néma telefonhívások jöttek. Telefonáltak, de hallgattak. Lilike sejtette, hogy ezek Leonra pályáznak. Honnan ismerte őket Leon? Valószínűleg a jogi tanácsadóból. Lilike dühös volt, de nem szólt, mivel a pályázók tisztességesen viselkedtek, nem gorombáskodtak a telefonba, nem állítottak be hozzájuk. Aztán nyomtalanul eltűntek. Feloldódtak a térben.

Leon változatlanul hazajárt a munkából. Lábát papucsba dugta. Megvacsorázott – általában főtt húst sült krumplival. Aztán leült a fotelba és átnézte az újságokat. Később bekapcsolta a tévét és féltékenyen figyelte, mi folyik a világban. A világban minden kriminél izgalmasabb dolgok történtek.

Gyerekük nem volt, de Leon nem is erőltette. Csak saját magát volt képes szeretni, saját kényelmét és szokásait. A gyerekek felzabálják az életet, még ha ők jelentik is az értelmét. Furcsa okoskodás: más javára élni. Hát te? Talán nem logikusabb, hogy a saját életedet a magad javára éljed?

Lilike szeretett volna gyereket, kész volt akárkitől szülni, de… ahogy a mondás tartja: “Öklelős tehénnek nem ad szarvat az isten.”

Lilike mindenben az első anyósát hibáztatta, és gyűlölte őt a skorpió veszett dühével. Időközben az első anyós meghalt, de a gyűlölet a halála után is megmaradt. Szegény Csizsik mama, biztosan forgott a sírjában.

Ahogy Lilike hallotta, Zsenyka Csizsik többször megnősült és elvált. Nem jött össze neki. Házasságai szemmel láthatóan a földön köttettek. A kerületi anyakönyvvezetőknél. Viszont Lilike és Leon házassága szilárdan állt, még csak meg sem ingott. Tehát az égben köttetett.

 

Az élet pedig csalogatta és hívta. Érdekes volt bekukkantani a kanyar mögé. A kanyar mögött rendszerint vagy a más tulajdona rejtőzött vagy valami élvezhetetlen, mint a hamis vodka. A másét – csak ellopni lehet. A hamistól – hascsikarást kapni.

Előfordult, hogy Lilike lopott és hányt. Aztán minden a helyére került. A másé – vissza. A romlott – feledésbe. Lilike – a munkába.

Lilike a munka során a kisebbségi komplexusától szabadult.

Ha jól meggondoljuk, a férfiak is a kisebbségi komplexus miatt jelentek meg Lilike életében. Komplexusai még a szép embernek is vannak. Egyáltalán, az embereket a komplexusok hajtják. Több, mint valószínű, hogy az elnököknek is vannak komplexusaik, és ezért lesznek belőlük elnökök. Vagy a feleségeiknek vannak komplexusaik és a férjükből elnököt csinálnak. A komplexus – élesztő, ami a világot hajtja.

Létezik a tehetség hatalma, a szépség hatalma, a hatalom önmagában. De ha nincs tehetség, szépség vagy hatalom, legalább egy kis személyes hatalmad legyen egy másik ember felett.

Éppen emiatt ragadta el Lilike a másét, a romlottat. Szeretett volna egy kis személyes hatalmat.

Mikor Lilike elmélyült egy kórtörténetben, elkezdte a beteget belülről látni, mintha a vércsatornáin keresztül beúszott volna létfontosságú szerveibe. Ilyenkor az az érzése támadt, mintha hatalma lenne az emberi élet felett, és egy kicsit istennek érezhette magát.

Lilike már régen megértette, hogy az ember saját fogával ássa magának a sírt. Helytelenül étkezik.

Az ember – gép. A legfontosabb – a benzin és a karbantartás. Nem szabad beleengedni káros hajtóanyagot, mert eltömi a csöveket, és a motor elromlik. A másik – az immunrendszer. Ha erős az immunitás, képes egyedül megbirkózni bármilyen ellenséggel. Legyőz minden fertőzést. Még a rákot is. A rákos sejteket Lilike magányos csöveseknek képzelte, akik hajlékot keresgélve vándorolnak a szervezetben és mindenhova bekopogtatnak. De a szervezetben zárszerkezetek működnek. Az egészséges sejt kinéz a kulcslyukon: ki az? A mieink vagy idegen? Látja, hogy idegen – nem nyitja ki a zárat. Takarodj! A csöves sejt pedig folytatja a keresést a siker reményében. De jaj, az embert stressz gyötri vagy öregség, rossz táplálék, égető napsugárzás – mindez kikészíti az immunrendszert. Lemerül, mint az akkumulátor. A zárszerkezet felmondja a szolgálatot, a csöves meg – hopp. Már benn is van. És beengedi a társát is. Aztán meg – egy egész galerit. A kialakult daganat oxigénnel táplálkozik. A betegség legyőzéséhez az oxigénellátást kell megakadályozni. A csöveseknek nem lesz mit zabálni, a daganat összetöpörödik, kiszárad.

Lilike biztos volt benne, hogy a rák gyógyításának nagyon egyszerű dolognak kell lennie, egyszerűnek, mint mindennek, ami zseniális. A győzelem közel van, elég a kezünket kinyújtani érte. Lilike kinyújtotta a kezét a genetikusok felé, még a varázslók felé is, próbálta megtalálni módszerükben a racionális magot. Gyakran a racionális az irracionálisban van elrejtve.

Lilike beleszeretett egy aktuális ötletbe, s egyúttal az ötlet hordozójába is. Számára úgy tűnt, hogy az ötlet és hordozója egy és ugyanaz. A varázsló pedig – szintén férfi, de a modern varázsló – nem egy sámán csörgődobbal, és nem is Griska Raszputyin, az elhanyagolt szakállával, hanem különleges személyiség, hipnotizáló képességgel, filozófiával és sok tudással. Ezt a személyiséget Makszimnak hívták.

Lilike akkor teljesen becsavarodott. Nem járt haza aludni, azzal mentette ki magát, hogy sok az ügyelet.

Leon Vandának panaszkodott. Vanda azt mondta:

– Úgy látszik, nincs más választása.

Vanda becsülte Lilikét, azt is, ahogy élt és ahogy kutatta az élet értelmét.

Lilike a maga részéről becsülte Vandát: csak a nemes lelkű ember képes a másikban felfedezni a nemes lelket.

Élete alkonyán Vanda súlyosan megbetegedett. Lilike a skorpió teljes szenvedélyével harcolt az életéért. Egyenesen kiragadta őt a minden élőre fenekedő halál karmaiból. A halál és Lilike kétfelől ragadták meg Vandát. Lilike nem engedett. Végül a halál megunta és eloldalgott.

Vanda kijelentette, hogy kétszer született, és megünnepelte második születése napját. Nagyon hízelgően beszélt Lilikéről. Mindenki könnyezett. De a legfontosabb mégsem Vanda volt. Vanda – egy párhuzamos vonal. A fővonal ebben az időben Makszim volt.

Makszim a kerületi kórházban dolgozott, összekötötte a hagyományos gyógymódot a természetgyógyászattal. Azt tartotta, hogy az emberek a test és a lélek diszharmóniája miatt betegszenek meg. Az embert ugyanúgy be kell hangolni, mint a gitárt. Makszim a lélek húrjait feszítgette. Az ember kezdett tisztán szólni. És meggyógyult.

Makszim elmélete nagyrészt egybeesett Lilikéével. Így hangzott: “megállni, visszatekinteni”…

A nagyváros embere rohan, rohan és hamis célok után nyújtja kezét. Valami elszakad benne, elveszíti egyensúlyát, de azért csak rohan tovább, míg fel nem bukik. Meg kell állni, vissza kell tekinteni.

Lilike és Makszim egy továbbképző tanfolyamon ismerkedtek meg. Makszim kinézetre csúnya volt, mégis sugárzott. Lilike megérzett valamit benne. Néhányszor összenéztek, megszimatolták egymást, mint két farkas a kutyák között. Aztán Lilike kezdte hozzá küldözgetni a betegeit. Aztán meg…

Életében majdnem minden embernek van egy nagyon nagy szerelme és néhány nem túl nagy. A nem túl nagyok feledhetők. A nagyon nagy pedig – megmarad, de nem az érzéki emlékezetben, hanem a lelkiben. A lélek emlékezete nem felejt. Lehet, hogy Makszimé sem felejt. Lehet, hogy a rózsák – tőle vannak…

Van egy kifejezés: rád törnek az emlékek… Lilikére nem törtek rá. Mindig is benne voltak és szóltak, mint a zene a hangszóróból, néha halkabban, néha hangosabban.

 

Makszim – özvegyember. Felesége korán halt meg, váratlanul, se szó, se beszéd. Mint kiderült, aurizmája, agyiverőér-tágulása volt, amire senki sem gyanakodott. Egy szép napon az aurizma elpattant és megölte őt. Fényes nappal. Éppen vezetett, a rendőr csak azt vette észre, hogy egy autó, mintha részeg lenne, kezd oldalra letérni. Sípjába fújt, és ez volt az utolsó hang, amit a harmincöt éves nő hallott.

A gyerekek kicsik, hét és tizenegy évesek. Rokonság semmi. Makszim már arra gondolt, hogy ott kell hagynia a munkát. De a munkáról nem lehet lemondani. Kénytelen volt a gyerekeket otthon hagyni. Egyszer-kétszer a körzeti biztos irodájára kerültek, és egy rendőrnő türelmesen bajlódott velük apjuk érkezéséig. Mikor Makszim nagy szégyenkezve megjelent, a fiúk nem akarták otthagyni a rendőr nénit. A vége az lett, hogy miután Makszim többször is odavitte megőrzésre a gyerekeket, a rendőrnő – Zinának hívták – hozzáköltözött.

Zina – vidéki nő, Szibériából jött Moszkvába. Minden álma – férjhez menni állandó bejelentővel. Most ez teljesült, férjhez ment, és moszkvai lakos lett.

Lelke mélyén Zina azt gondolta, hogy szívességet tett Makszimnak. Jelentéktelen külsejű, alacsonyka férfi, a feje búbján kopasz is. Semmi szépség. Zinának vállas udvarlói voltak – nyomozók, kommandósok. Szép fiúk, de mihaszna, szintén lakás és bejelentés nélküli vidékiek, meg aztán ittak is.

Makszimnak nem volt káros szenvedélye, a viselkedése kulturált. A fiúkat pedig egyszerűen megszerette. De hogy is ne lehetne szeretni a kis árvákat?

Zina otthagyta a munkát. Az élete elrendeződött. Finomakat főzött, még a legegyszerűbb ételből, a sült krumpliból is konyhai remekmű sikeredett a keze alatt. Tudta, hogyan kell felvágni, mennyi olaj kell alá, mennyi ideig kell sütni fedő nélkül és fedő alatt, és ismerte a titkot: miután összevágta a krumplit, konyharuhában megszárította, s csak aztán dobta a forró olajra. Bárhogy is nézzük, mindenhez tehetség kell. Még a krumplihoz is.

Munka után Makszim meleg, gondozott lakásba tért haza. A fiúk nyugodtak és boldogok voltak.

Néha eljártak vendégségbe, de Zina unta magát Makszim barátainál. Érthetetlen dolgokról beszélgettek, a nők férfimódra öltöztek – nadrágot, rövid frizurát hordtak. Zinának meg be van fonva a haja, szépségideálja szerint a hajból legyen sok. A mell és a fenék meg nagy. Ez az igazi nő. Zinaida is szeretett volna részt venni a beszélgetésben, és belekezdett egy rémisztő történetbe, hogy valaki a sárga földig leitta, majd felkötötte magát, de a többiek nem nagyon figyeltek rá, folytatták az asztali áldomást. Mikor tovább mesélt, Makszim barátai el-elhallgattak, de nem tudták, hogyan szóljanak hozzá a történethez. Makszim kellemetlenül érezte magát. Többé nem vitte magával Zinát, de ő nem is erőltette. Számára érdekesebb volt otthon maradni, és a mexikói sorozatot nézni a tévén.

Eleinte Makszim és Lilike a sötétség leple alatt találkozgattak, csókolóztak a kapualjakban, mint a gyerekek. Lilike akkoriban múlt harminc, már nem volt kislány. A szenvedély égett bennük, mint a fáklya, behajtotta őket a kapualjba. Ekkoriban vett Makszim egy autót, azzal kezdtek kijárni a zöldbe. Sétáltak, beszélgettek.

Makszim elmesélte, hogy egyszer behoztak egy munkást, aki leesett a hetedik emeletről. Világos volt, hogy nem lehet összerakni, de Makszim mégiscsak hozzálátott a műtéthez, talán lelkiismeretességből. Visszavarrta a leszakadt szerveket, összeillesztette a csontokat, és elkészült arra, hogy a beteg ott hal meg a műtőasztalon. De nem halt meg. Aztán egy hét múlva, Uramisten… Makszim meglátta, ahogy megy a folyosón, mankóra támaszkodva. Ebben a pillanatban tudatosult benne: Isten létezik. Ott áll a hátad mögött, mint a nővér a műtőben.

– De mi az, hogy Isten? – kérdezte Lilike.

– A szeretet.

– És mi az, hogy szeretet?

– Rezonancia.

– Nem értem.

– Nos… mikor az emberek közösen imádkoznak, rezonanciába kerülnek és felküldik együttes vágyukat az űrbe, és a mindenség befogadja.

– Tehát az Isten egy vevőkészülék? – pontosítja Lilike.

– Az Isten a világeszme – javítja Makszim.

– De mégis, hogy néz ki?

– Ez nem fontos. A lényeg, hogy az ember a szeretetben kerülhet a legközelebb az Istenhez. Amikor az ember szeret, rezonanciába kerülhet Istennel.

Lilike felemelte a fejét és meglátta a nyírfák tetejét. A fák ingatták ágaikat, mintha rezonanciába akarnának kerülni egymással és Lilikével. “Ezt sohasem fogom elfelejteni” – gondolta Lilike. Valóban feledhetetlen volt: a csipkés, zöld levelek, amint a szélben hajladoznak a kobaltkék ég hátterén.

 

Lilike és Makszim gyakorlatilag mindig együtt voltak, együtt utaztak nyaralni és együtt jártak vendégségbe. Lilike egyáltalán nem hasonlított egy szeretőre – alacsony és szinte észrevétlen volt, senki sem tekintette Makszim szeretőjének. Inkább feleség vagy társ volt, a férfi RÉSZE. Már nem is lehetett volna elképzelni őket egymás nélkül.

Leon, a jogász, valahol távol létezett csak. Mintha nem is létezett volna, ámbár mégiscsak megvolt.

Lilike kezdett válásról, új házasságról gondolkodni. Jó lett volna egészen együtt lenni, mindig, mindig, mindig…

Egyszer Makszim felhívta és lemondta a találkozót. Beteg, kétoldali tüdőgyulladása van.

Lilike két napig tűrte a távollétet, aztán már nem bírta, fogta a fehér köpenyét, sapkáját és orvosként megjelent Makszim lakásán. Mintha a körzeti rendelőből jött volna.

Zina nyitott ajtót. Lilike belépett a család szívébe.

Tipikus panellakás volt, vékony lábakon álló, fényezett bútorokkal. A levegőben főtt hús szaga. A két kisfiú körben kavargott. A kisebbik Károly hercegre hasonlított. Lilike csak most vette észre, hogy Makszim is Károly hercegre hasonlít, csak alacsonyabb és kopaszodik.

Zina nagydarab, kényelmes nő. Hatalmas melle és nagy hasa, mint három szalonnával töltött párna. Párolt hagyma illata lengte körül. Nem akart tetszeni, és nem akart jobbnak tűnni, mint amilyen volt. És éppen ezért tetszett.

Zina a beteghez vezette Lilikét. Makszimnak felragyogott az arca és a szeme. Zina semmit sem vett észre, mert ebben a pillanatban a fiúk berohantak a szobába. Az egyik próbált valamit kiragadni a másik szájából.

– Elvette a rágómat! – üvöltötte Károly herceg.

Zina adott nekik egy-egy gyors taslit, a fiúk kihömpölyödtek a szobából, a zaj áthelyeződött a fal mögé. Zina hozzájuk sietett, hogy tisztázza a konfliktust és helyreállítsa a jogrendet.

Lilike szótlanul kinyitotta a kisbőröndöt, mustártapaszokat, olajokat vett ki belőle. Mint egy igazi nővér, elkezdte bedörzsölni a beteg hátát, hogy megszüntesse a pangást. Aztán betekerte a beteget egy angórakendőbe, amit szintén magával hozott. Nyakig betakargatta a paplannal. Aztán mellé ült.

Valamiről beszélgetni kellett. Makszim mesélt valami érdekes rákkutatásról, amiről nemrég olvasott egy amerikai folyóiratban. Egy amerikai professzor, Judas Forman cikkéről.

A téma érdekelte Lilikét, de nem tudott odafigyelni. Máson gondolkodott. Vajon min? Azon, hogy megint a másé után ácsingózik. Tolvaj. Kit akar meglopni? A gyerekeket? Zinát, aki reggeltől estig gürcöl... Lilikének csak Makszim kellett. Azt gondolta, kiemeli Makszimot, minden más maradjon úgy, ahogy volt. Csak az a baj, hogy semmi sem marad úgy, ahogy volt. Minden összeomlik, mert Makszim és Zina két oldalról egyforma erővel támasztják a család nevű konstrukciót.

– Mire gondolsz? – ocsúdott Makszim.

– Arra, hogy a professzort Júdásnak hívják – mondta Lilike. – Azt hittem, hogy ilyen nevet már senkinek sem adnak. Annyira le van járatva…

Bekukkantott Zina, és hívta Lilikét, hogy ebédeljen velük. Makszim is ragaszkodott hozzá. Kénytelen volt beleegyezni.

Hárman ültek a konyhában, és Sztroganoff-bélszínt ettek. Klasszikus módon készült, tejföllel. Istenem, milyen régen nem evett Lilike Sztroganoff-bélszínt. Többnyire csak virslit.

Zina elmesélt egy rémisztő történetet arról, hogy náluk, a kerületben a banditák egy terhes nőt odabilincseltek a fűtőtesthez, és hozzáláttak az ékszerek és a valuta kereséséhez. Aztán rájöttek, hogy nem jó helyre jöttek. Összetévesztették a lakást.

– Aztán mi történt? – kérdezte Lilike.

– Semmi. Elmentek – felelte Zina.

A történet szerencsésen végződött. Levették a bilincset, és elmentek.

Happy end. Finom ebéd. Nyugodt családi élet. Makszimnál és Zinánál összeállt. Jól vagy rosszul, de összeállt, és száll, mint egy amatőr repülőmodellje.

Lilike megköszönte az ebédet és búcsúzkodni kezdett.

– Jöjjön el máskor is – kérte Zina. – Csak úgy, egyszerűen. Vendégségbe.

Semmit sem sejtett, a tiszta lélek.

Megkezdődött a szenvedés. Szerelmük azokra a sejtekre kezdett hasonlítani, amelyek felzabálják az oxigént a szervezet elől. Mindez a teljes összeomláshoz vezetett. És Lilike elhatározta, hogy nem fog várni. Magyarázkodás nélkül kell szakítani. Mintha elmerülnél a mélyvízbe. Fuldokolsz. Egy pillanatra újra felbukkansz – aztán megint le a mélybe.

Makszim megértette. Egyetértett. Elkezdődtek a kínzó napok, nélküle. Aztán a napokból hónapok lettek, a hónapokból meg év.

 

Semmilyen más fontos dolog nem történt Lilike életében. Magán az életen kívül. Lassanként megszokta, hogy semmi sem történik. Csak a betegek változnak, meg az évszakok. Minden más marad, amilyen volt, és ez így jó. Élvezte, ahogy reggel felébred és köszönti a napot. Este meg elbúcsúzik tőle. Megtanult Sztroganoff-bélszínt készíteni, klasszikus módon, tejföllel. A tetejét megszórta apróra vágott zöldfélékkel.

Leon megjött a munkából, szótlanul evett. Aztán leült újságot olvasni.

Lilike néha elgondolkodott: milyen életcélt tűzzön ki? Hogyan tegye változatossá az életét? Orvosként tisztában volt vele, hogy az öregség kór. Az öregséget le kell gyűrni. Ehhez pedig idő kell. Az új cél tehát: az élet meghosszabbítása. Hamis cél. De ha meggondoljuk, minden cél hamis: a szerelem is, hisz úgyis elmúlik. A siker is, hisz az meg nem más, mint önérvényesítés.

 

Lilike elhatározta, hogy rendbehozatja a lakást. Barátai egy örmény brigádot ajánlottak. Megjött a három örmény fivér, farmerban, soványak, kreol bőrűek. Nem különösebben fiatalok, a legidősebb már ötven, de azért elég fiatalosak, sűrű hajukban ősz szálak.

Lilike kivirágzott, dirigált, irányított. Az örmények szívesen alávetették magukat neki, fejüket lehajtva, pillantásuk délies fényét elrejtve. Kiderült, hogy nem is annyira délies, inkább mohó volt a pillantásuk. Azért jöttek, hogy keressenek a csalaadra – így ejtették a “család” szót. A csúnya kis orosz nő csak mint jövedelemforrás érdekelte őket. Gyorsan felfogták, hogy könnyű lesz megpumpolni – kétszer annyit elkérni, mint ami jár.

Az örmények ott csapták be Lilikét, ahol csak tudták. A legfiatalabb, akit Asotnak hívtak, állandóan kéregetett: hol egy pótágyat, hol egy takarót.

Lilikének tetszett, mikor erős és nemes lelkű lehetett. Mindent odaadott, és büszke volt magára.

Asot elmesélte, hogy egy kisvárosban élnek. Az egyetlen kulturált hely a bazár. Az örmények ott gyülekeznek, hogy valamivel elüssék az időt. Munka nincs. Az ország lerombolva. A felnőtt férfiak szétszéledtek, ki merre tudott, csak hogy munkát találjon. Úgy élnek, mint a rabszolgák, jogfosztottan. A rendőrség vadászik rájuk, büntetésekkel sújtja, lényegében fosztogatja őket. Otthon felesége van és három gyereke. Az asszonyt Izoldának hívják. Az örmények szeretik az egzotikus neveket. Külön szobában alszanak – a nő döntött így, az állandó zaklatás miatt. Izolda nem tud olyan gyakran és olyan hosszasan szerelmeskedni, ahogy Asot szeretné. Túlságosan elfárad napközben, ezért éjszaka pihennie kell. De Asotnak nagy természete van, más nem is érdekli az életben. Minden éjszaka próbál behatolni Izoldához, de valamelyik gyerek mindig vigyázza az asszonyt, hogy megakadályozzák Asot behatolását. A gyerekek éjjelente váltva őrködnek.

– Te a feleségedet szereted vagy a szerelmeskedést? – kérdezte Lilike.

– Miért, mi a különbség? – értetlenkedett Asot.

Egyszerű volt, mint a kalapács, amivel a szögeket beverte. És Lilikének egy ideig úgy tűnt, hogy neki van igaza. Ez az egész kultúra, amit az emberiség kitalált, felépítmény. Az alap maga az ember, a biológiája, az ösztönei. Az ösztönök épülnek össze programmá, és alkotják magát az életet.

A faj fenntartásának ösztöne – a szerelem, az utódok fenntartásának ösztöne – a gyermekek iránti szeretet. Az önfenntartás ösztöne – a halálfélelem. Lényegében ennyi. Az emberek meg kitaláltak hozzá mindenféle díszítményt: kultúra, architektúra, irodalom, Csehov, Dosztojevszkij, Judas Forman.

Asot tetszett Lilikének, tetszett a fiatalsága, és úgy érezte, hogy ő sem közömbös a férfi számára, aki tíz évvel volt fiatalabb, de nem vette észre a különbséget, vagy úgy tett, mintha nem látná.

Lilike eddigi kapcsolatai – bölcsészek, jogászok, sebészek – az értelmiség köréből kerültek ki. De ez még akkor történt, amikor Lilike tele volt aduval: fiatalsággal, energiával, életszomjjal. Valójában az összes adu soha nem volt meg – inkább csak egy-kettő. Mára azonban egy sem maradt. Tehát lejjebb kell szállítani a követelményeket. Jöhet a fiatal, szürke, nagy természetű Asot.

Asot sugárzóan mosolygott, ragyogott világosbarna szeme és ragyogtak fehér fogai. Lilike nem kételkedett, hogy a férfi szerelmes belé. Efelől biztos volt.

Minden nagyon gyorsan ért véget. Az örmények meglopták és eltűntek. Még csak nem is lehetett különösebben hibáztatni őket. Lilike soha sem dugdosta a pénzt. Pénztárcája mindig az előszobában hevert a tükör alatt. Bolond, aki otthagyja.

Lilike feltételezte, hogy a középső testvér a tolvaj – ő volt a legszebb és a legaljasabb. Az aljassága abban rejlett, hogy másnak adta ki magát. Valójában kisstílű tolvaj volt, de megjátszotta a Hamletet.

Ellophatta persze a legidősebb is, aki ügyes volt, és szerette az italt. Hármuk közül egyedül ő tudott dolgozni.

Hála Istennek, Lilikének nem volt alkalma leszállítani a követelményeket. Milyen szégyen lett volna… Végre megértette: a kultúra tartja fenn az embert, nem engedi, hogy tolvajlásig süllyedjen. Ha az örmény fivérek könyveket olvastak, zenét hallgattak, színházba jártak volna, akkor lehet, hogy nem vetnek szemet más pénztárcájára.

Lilike örült, hogy Asot ilyen semmirekellőnek bizonyult. Élete vonatjáról könnyű szívvel intett búcsút a “Szerelem” állomásnak, és elindult az “Öregség” nevű állomás felé. Sajnálkozás nélkül, vissza sem tekintve.

Megértette, hogy semmi sem ismételhető. Makszim helyére csak Asotok jönnének. Akkor már inkább senki se jöjjön.

A relativitáselmélet szerint az élet második felében gyorsabban telik az idő. Ez így igaz. Nemrég még negyvenöt voltál, most meg már ötvenöt. Nemrég még nyár volt, most meg már itt a tél. De hol maradt az ősz? Elment, elsuhant melletted.

Lilike elmerült a munkában. Az intellektuális tevékenység legalább olyan fontos volt számára, mint a táplálkozás szükséglete. Talán még fontosabb is. Helyesebben úgy lehetne mondani, hogy amíg éhes vagy, csak az evésre gondolsz. Mikor viszont jóllaktál, a legelső szükségleted az intellektuális tevékenység.

 

A rózsák abból a MÁSIK életből jöttek, mint a mazurka emléke – van egy ilyen zenemű.

De mégis, ki küldte a csokrot? Zsenyka? Megbocsátott, és rózsát küldött. Idővel sok mindent megbocsát az ember.

“Ami elmúlt, kedves emlékké lesz…” Lehet, hogy számára is kedves emlék maradt átszellemült életük, Csehov, Dosztojevszkij, a színházak és a költői estek. A válás és a lakáscsere csak egy vihar volt. A vihar pedig szintén szép, főleg, mikor elmúlik.

Lilike kotorászott a fiókban, és talált egy harminc év előtti, régi jegyzetfüzetet. Abban pedig Zsenyka új lakásának telefonszámát, ahova a lakáscsere után elköltözött. Honnan van ez a telefon? Lilike akkoriban valamit követelt rajta, ha jól emlékszik, könyveket, és hívásaival addig üldözte, amíg meg nem kapta. Zsenykának könnyebb volt lemondani a könyvekről, mint ellenállni a támadásoknak. Lilikének ezek a könyvek nem kellettek, őt a CSAKAZÉRTIS vezérelte. Minél rosszabb, annál jobb.

Lilike most tárcsázta a számot. A telefont BRATYEJEVA vette fel. Ezt a hangot Lilike megismerte volna akár ezer hang közül, ezer év távolságából is.

– Ige-e-e-n – énekelte Bratyejeva, hosszan, szexisen ejtve az “e”-t.

“Vén kurva – gondolta Lilike –, hatvanhoz közeledik, de csak azon jár az esze …”

– Add Zsenyát – parancsolta keményen Lilike.

A gyűlölete friss volt, mintha csak tegnap váltak volna el. Bratyejeva ezt azonnal megérezte.

– Minek? – kérdezte.

Az ő véleménye szerint Lilike már húsz évvel ezelőtt sem kellett Zsenykának, most meg végképp nincs rá szüksége.

– Majd neki megmondom…

Bratyejeva hangosan kiáltotta:

– Zsenya! Az egyes számú nejed hív…

Tehát volt kettes és hármas is. De ők mégis egyesültek. Zsenya és Lida. Lida otthagyta a sólymát, vagy az egész madárseregletet és eljött Zsenykához. Ez tehát SZERELEM – olyan, amelyik kibírja a próbát…

– Tessék – hallatszott a telefonban Zsenyka gyanakvó hangja.

Feltehetően azt hitte, Lilike még valamit ki akar csikarni tőle.

– Valaki virágot küldött nekem – tért a tárgyra Lilike. – Rózsaszínű rózsát.

Hallgatott, várt.

– Na, és? – Zsenyka nem értette.

– Nem te küldted? – szegezte neki egyenesen Lilike.

– Én?? Neked??

Érződött, hogy Zsenyka szerfelett csodálkozik. Az emberiséggel kapcsolatban Dosztojevszkij nézetét vallotta, nem hitt semmiféle jóban.

– Na jó, szia – búcsúzott Lilike.

Letette a kagylót, és valamilyen okból nem szomorodott el. Ha Zsenyka boldog a maga Appolinária Szuszlovájával – hát legyen boldog. Minél több a boldog ember, annál sikeresebb az ország. Az országnak nagyon hiányzik a siker…

Honnan Lilikében ez a megbékélés? És hol maradt a skorpió? Úgy néz ki, hogy a skorpió is megöregedett és már nem olyan mérges.

 

*

 

Mégis, honnan jöttek a rózsák? Az biztos, hogy nem Asot küldte a lopott pénzen. Ő a “csalaad”-nak lopott, nem idegen nőknek, különösen nem idős és csúnya nőknek. Tehát csak Makszim lehetett.

Lilike mély levegőt vett, mint aki mély vízbe készül lemerülni. És tárcsázott. Ezt a számot kívülről tudta. Ez a hét számjegy annak a széfnek a kulcsa, ahova Lilike szerelme van bezárva.

Zina vette fel a kagylót. Az ő hangja volt. Tehát semmi sem változott. Az idő szállt a fejük felett, de semmi nem érintette őket.

– Jó napot – mondta udvariasan Lilike. – Beszélhetnék Makszimmal?

– Nincs Makszim – felelte Zina.

– Nincs otthon vagy nincs Moszkvában? – pontosította Lilike.

– Sehol sincs.

– Meghalt? – képedt el Lilike.

– Megnősült – válaszolta egyszerűen Zina.

Lilike hallgatott. Zina várt. Aztán hangosan beleszólt:

– Halló! – ellenőrizte, nem romlott-e el a telefon.

– Már régen? – érdeklődött Lilike a semmiből.

– ‘85-ben. Ki kérdezi?

– Csak úgy. Senki.

Lilike megint hallgatott. Tehát neki nem volt mersze. Valakinek viszont volt. És összejött neki. Lilike akkor feláldozta magát. Elment. Felszabadította a helyet Makszim lelkében. De – ahogy a mondás tartja – szent hely nem marad üresen.

A nők képesek a múltnak élni. A férfiak másképpen működnek. Nekik ma kell és azonnal.

– És a gyerekek? –kérdezte Lilike.

– A nagyobbik Amerikában van. A kisebbik velem.

Tehát Zina nincs egyedül. És Makszim sincs egyedül. Mindegyik elrendezte valahogy az életét.

Miért, mit gondolt magáról tulajdonképpen? Hogy mindenki epekedjen egy ilyen kivételes nőért, haját tépje, kezét tördelje érte?…

Igen, éppen ezt szerette volna.

Lilike hallgatott. Zina türelmesen várt.

– Mégis, mit akar? – próbálta kifürkészni Zina.

“Hogy szeressenek” – lett volna a helyes válasz. De Lilike ezt mondta:

– Valaki ma rózsát küldött nekem. Küldönccel. Névkártya nem volt. Minden esetre körbetelefonálom az ismerősöket.

– Cserélje le a zárat – reagált energikusan Zina. – Magánál egy kém járt. A tolvajok most új trükköt találtak ki: először egy kémet küldenek ki, virággal. Ez mindent felderít, másnap meg jönnek és kirámolják a lakást. Még szerencse, ha nem kólintják fejbe…

Lilikének eszébe jutott, hogy Zina szereti a hátborzongató történeteket, minél hátborzongatóbb, annál érdekesebb. De egy kellemetlen érzés is megmoccant benne. Valóban elvesztette a pénztárcáját, lehet, hogy ellopták, vagy otthagyta a boltban. Különben is, az utóbbi időben szétszórt lett, elhagyja a holmiját, elfelejti az ismerősök nevét. Baj van a memóriájával. A pénztárcában csak kevés pénz volt, bagatell, de benne volt a lakáskulcs és valami nyugta a mosodából. A nyugtán meg ott a cím. Ha megvan a kulcs és a cím, miért ne jöhetne a kém, hogy megnézze, mi a helyzet.

– Honnan tudja ezt a dolgot? – érdeklődött Lilike.

– De hiszen a rendőrségen dolgozom, havonta tíz betörés is előfordul nálunk.

Tehát Zina visszament dolgozni.

– Na, jó – mondta Lilike. – Viszonthallásra…

Ám Zina nem akarta ilyen gyorsan elengedni, és tüstént elkezdte mesélni, hogy megjelent egy új rablási forma: az autós rablás. Az egyik csirkefogó udvariasan megkérdezi, hogyan jut el egy bizonyos helyre. Amíg az autós magyaráz neki, a társa kilopja a táskát a kocsiból. Amelyik kérdez – elegánsan öltözött és jó kinézetű. Direkt ebből a célból tartják a kulturált külsejűt, eszedbe nem jutna, hogy tolvaj. A külső – megtévesztő cselfogás.

Lilike letette a kagylót. Elég volt.

Az a fickó, a pirospozsgás arcú – kém. Lilikének eszébe jutott, hogyan járt körbe a tekintete.

Undor fogta el, reménytelenséget és megbántottságot érzett, mintha a lelkébe gázoltak volna.

Csalás és hazugság! Ez a meztelen valóság. Dosztojevszkijnek van igaza. Csehov azt mondta, hogy az emberek száz év múlva jobbak, tisztábbak lesznek. Elmúlt száz év. És mi van ma? Jó, hogy Csehov meghalt 1904-ben, és nem látta mindazt, ami ezután jött.

Mert ezután az ördögök jöttek. Dosztojevszkij prófétának bizonyult. Akár ma vagy holnap megjelenhet nálad Raszkolnyikov, és fejbe csap a baltájával. Agyonüt, mint egy legyet. Nem lesz nehéz dolga.

A testi félelem a lelkébe hatolt, mint egy hideg kígyó, és csúszkált benne.

De hát mitől kellene félnie? Mi vár rá a jövőben? A magányos, betegségektől terhes öregség. Érdemes-e egy ilyen életért aggódni? Azért, hogy agyoncsapják, mint egy legyet… Elesni egy erkölcsöt nem ismerő gazember kezétől…

Lilikének eszébe jutott a kém, és felháborodott: nem szégyelli magát? Másrészt viszont ő csak egy egyszerű tolvaj. Ez a foglalkozása.

Na, de nem kell intellektuális kérdésekkel foglalkozni, jobb lesz lecserélni a zárat.

Ha háború, akkor legyen háború.

 

A telefon mellett hevert a jegyzetfüzete. Lilike kinyitotta a “j” betűnél és megkereste a “Jogi tanácsadás” bejegyzést. Miközben tárcsázta a számot, arra gondolt, hogy szinte soha nem hívta még a férjét a munkahelyén.

Leon rögtön felvette a telefont, mintha már várta volna a hívást. A kagylóban meghallotta a felesége hangját.

– Gratulálok – mondta “szervusz” helyett.

– Miért? – a félelem kiszorított Lilikéből minden más reáliát.

– A születésnapod alkalmából – emlékeztette Leon.

– Á… inkább együttérzést kellene kifejezned.

– Egyáltalán nem. Gratulálok. Minden jót és szépet kívánok. Megkaptad a virágot?

Lilike gondolatai összevissza bukdácsoltak.

– Miféle virágot? – tett egy próbát.

– Rózsaszínű rózsákat.

– Te voltál?

– Jó napot – köszönt Leon. – Fáradjon be.

Feltehetően bejött valaki az irodába.

Lilike letette a telefont. A gondolatai egymásra tornyosultak, mint egy kisiklott vonat vagonjai.

Leon… virágot küldött az üzletből. Mint a moziban. És ő, Lilike, mit nyújtott neki a közös életük során? Csak önmagát, a csúnyácska, hűtlen nőt. Akiket szeretett, azok csak kínozták, megalázták, eltékozolták. Leon meg vigyázott rá. Hogyan? Egyszerűen úgy,