A moszkvai előváros archaikus, zegzugos, sikátorokkal teli világa, valamint a város jeges telepekkel és tűzifaraktárakkal zsúfolt vonzáskörzete nem kedvezett a családi titkoknak. De magánéletről is bajos lett volna beszélni, mivel mindenki ugyanarra a szárítókötélre teregetett, és az ott lengedező alsóneműk különböző foltjait csak a vak nem látta.

A szomszédban zajló eseményeket folyamatosan követni lehetett, s ezt a fizikai közelséget az itt élők csak úgy bírták elviselni, ha az egyik oldalon kitörni készülő botrányt a másik oldalon azonnal vidám, részegítő harmonikaszóval tompították.

Az egyik hatalmas és lerobbant udvar mélyén, ahol csak nagy jóindulattal lehetett kerítésnek nevezni a szomszéd házak tűzfalához tapadó fafészereket és barakkokat, egy takaros, a forradalom előtti stílusban épült, sövénnyel elkerített házrész állt. Az épületrészt kis kert határolta. Ebben a házban lakott az öreg doktor.

Egyszer, ’46 májusának végén, fényes nappal, amikor azok, akik nem hagyták a fogukat a fronton, már hazatértek, az udvarra egy Opel Kadett hajtott be, és közvetlenül az orvos házának kapujánál állt meg. Az autó ajtaja még azelőtt kinyílt, hogy a gyereksereg teljesen ellepte volna, és egy őrnagyi rangot viselő, tökéletes, hófehér fogsorral megáldott orvos szállt ki belőle, akinek személyében mintha egy napbarnított, felszabadító katonát ábrázoló plakát elevenedett volna meg.

Megkerülte bogárhátú autóját, kinyitotta a hátsó ajtót, ahonnan igen lassan, olyan óvatosan, ahogy a lekvár folyik szét az asztalon, kiszállt egy nagyon fiatal nő, egy igazi keleti szépség, akinek gyönyörű és hatalmas hajkoronája súlyánál fogva hátrahúzta picinyke fejét.

Miközben a vénasszonyok ablakaikból, virágládáik takarásából szemlélték az eseményeket, a szomszédok pedig egészen az udvarig merészkedtek, az általános zűrzavar közepette egy harsány, rikácsoló hang a következőt adta hírül: “Dima, Dima doktor visszatért!”

Az őrnagy és útitársnője a kiskapu előtt toporgott. A tiszt már éppen nyúlt volna, hogy találomra arréb tolja a reteszt, amikor szemből, a buja növényzettel borított ösvény felől az öreg doktor, Andrej Innokentyievics sietett elébe. A szél belekapott ősz tincseibe, ráncolta a homlokát, de boldogan mosolygott, hiszen még fel sem ismerte, már ki is találta, ki érkezett…

Az öreg doktor szobájára, amit addig mindig félhomály borított, ettől kezdve vakító, túlvilági fény borult, amely – ahogy erős zápor esetén lenni szokott – oszlopszerűen zúdult az őrnagyra és feleségére. Az őrnagy, miközben oda-odafordult a szomszédokhoz, hogy kezet fogjon velük, nagyapja felé lépdelt és megölelte. A szépséges hölgy ködös-fekete szemével félénken tekingetett ki a háta mögül.

Az udvar többi épületével szemben addig mindig függetlenségével kérkedő házrészre az orvos unoka visszatértével különös, szép és gazdag élet várt. A fiatalok, akiket a boldogság teljesen megrészegített, észre sem vették az égbekiáltó különbséget, amely a barakkokba telepített lumpenek, földönfutók és az ő rozzant kerítéssel, majd sűrű sövénnyel takart különleges életük között fennállt.

Buhara – ezt a gúnynevet ragasztotta az udvar a névtelen szépségre – nehezen viselte magán az idegen tekinteteket, hiszen amíg a sövényt fel nem húzták, egyetlen szomszéd sem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy arra jártában az ablakon be ne kukkantson hozzájuk.

És bár az udvarban lakók állandóan nélkülöztek, olyan szegények voltak, mint a templom egere, helyzetüket pedig megváltoztathatatlan törvényszerűségnek vélték, mégis meg tudták bocsátani nekik azt az arisztokratikus előjogot, hogy hárman élnek egy háromszobás lakásban, nem a konyhában, hanem az ebédlőben ebédelnek, és a dolgozószobában dolgoznak… De aligha bocsátották volna meg mindezt, ha lakott volna az udvarban olyan öregember, akihez ne ment volna még ki az idős orvos, olyan fiatal nő, akit ne vittek volna még hozzá, és olyan ember, akitől a gyógyításáért akár csak egy rubelt is elfogadott volna…

Mindez nem egyszerűen családi hagyomány volt, hanem egyenesen megszállottság. Andrej Innokentyievics apja katonai felcser volt, a nagyapja ezredorvos. Az egyetlen fia, aki kiütéses tífuszban, a tífusszal megfertőzött barakkban halt meg, egyetlen fiút hagyott maga után, a nagyapjára bízva nevelését.

A családon öt nemzedéken keresztül átokként ült az örökletes tulajdonság: minden generáció magas és erős férfitagjai egy fiút nemzettek, akik – valami odaföntről jövő parancsot teljesítendő – arra voltak hivatva, hogy ezt a komoly foglalkozást űzzék, szoros gumikesztyűben vegyék kezelésbe az operálandó testrészeket.

Mivel az öreg Andrej Innokentyievics tisztában volt családja gyér termékenységével, nagy reménységgel tekintett törékeny, rózsaszín és lila selyemruhát viselő menyére, és szomorúan vette tudomásul, hogy milyen kamaszosan keskeny a csípője, milyen vékonydongájú, ráadásul mindezek a tulajdonságok a régen elhunyt tizennyolc éves, fiús alkatú, széles vállú, pirospozsgás Tanyuskáját idézték fel benne, aki borzas, dús hajkoronájától a gimnázium befejezésének napján szabadult meg.

Miközben Dmitrij azon morfondírozott, hogy a városi kórház egyik osztályára menjen-e dolgozni, vagy inkább a katonaorvosi akadémia katedráját válassza, és Leningrádba költözzön, a felesége szenvedéllyel, aprólékos pontossággal látta el a ház körüli teendőket, háttérbe szorítva ezzel az idős kórházi ápolónőt, Pását, aki már vagy húsz éve vezette a doktor háztartását.

Pása felhúzta az orrát, és nem jött. Az öreg doktor még sosem ment át hozzá Izmajlovóba, most mégis felkereste, leült nála a bécsi fotelbe, gyűrött sapkáját maga elé tette az asztalra, és bár rosszul látott, a törölközővel letakart ikon nyomban feltűnt neki, amire így reagált:

– Nem is tudtam, hogy hívő vagy – csóválta a fejét, és szigorú, orvosi hangján rövidre zárta mondókáját: – Még nem küldtelek nyugdíjba, Pása. A konyhát átengedted, de a szobám takarítása és a mosás továbbra is a te dolgod. Amúgy is annyi feladatot kapsz, amennyit csak akarsz.

Pása sírt, ajka olyan volt, mint az összenyomott patkó.

– Na, miért bömbölsz? – kérdezte szigorúan a doktor.

– Minek is takarítsak magánál, meg a dolgozószobájában? Ha minden munkám kárba vész… És ráadásul hogy főz – a borscsot és a kását is csak összecsapja… – Fakó, fekete köpenyéből fehér zsebkendőt vett elő, és a szemét törölgette.

– Készülj, Pása, gyerünk, ne butáskodj – mondta Andrej Innokentyievics, és végül mégis együtt villamosozták végig a hosszú utat, amely egész Moszkvát átszelve a doktorékhoz vezette őket.

– Nincs miért megsértődnöd, életed végéig nálam fogsz szolgálni. Hadd rendezzen csak mindent a maga módján, úgyis hamarosan szülni fog – győzködte útközben Pását a doktor, de az csupán a fejét rázta, hallgatott, és csak a ház előtt szedte össze magát annyira, hogy válaszolni tudjon:

– Ráadásul olyan sértőn bámulja az embert. Feleségül venni egy ázsiai zsarátnokot… Egyszóval – Buhara!

Látható volt: Pásának még sok idő kellett ahhoz, hogy gondolkodásmódjába befészkelje magát az internacionalizmus.

Az “ázsiai zsarátnok” – vagy ahogy a férje becézgette, Alecska – hallgatag volt, szeme csak úgy ragyogott, amikor a férjére nézett, és az elhanyagolt ház takarításakor sem vallott szégyent.

A doktornak, mivel fiatal korában hosszú ideig Közép-Ázsiában élt, volt ideje sok mindent megérteni a keleti élet furcsaságaiból. Tudta, hogy még a legképzettebb, arab és farsz nyelven egyaránt verselő ázsiai nő is kerülhet olyan helyzetbe, ami miatt anyósa egyetlen szemöldökrántással a szolgák közé küldheti szárított trágyát gyűjteni és vályogtéglát tapasztani.

A doktor a dolgozószobájából figyelte, amint menye a kis előkertben guggolva tisztogatja az öreg kasztrojt, miközben keskeny, sarló alakú lapockái könnyedén mozognak lenge ruhája alatt.

“Szegény kislány – gondolta az öreg –, nehéz lesz megszoknia itt…”

De a nő gyorsan feltalálta magát.

Nem is anyósnak, de nem is szolgának tekintette az öreg Pását, hanem hosszas fejtörés után a szoptatós dajka szerepét osztotta rá.

Ettől a pillanattól kezdve Pásának semmi kifogása sem volt a mennyel kapcsolatban, mert Alja tévedett ugyan szerepét illetően, de tévedése a későbbiekben őt igazolta. Alecska Pásával egyszerre volt kedves és közvetlen, mégis tisztelettudó.

Ami pedig az idős doktort illeti, valószínű, hogy ha csak egyetlen ősz hajszála van, a menyének az is elég lett volna ahhoz, hogy alázatosan viselkedjék vele szemben. Ráadásul a doktor Alecskát az apjára, a nem sokkal a háború előtt elhunyt, klasszikus műveltségű üzbég tudósra emlékeztette. Ennek a tudósnak nehezen lehetett volna megfelelő helyet találni a szovjet-üzbég közéleti személyiségek panteonjában, ugyanis egyformán lehetett tisztelni benne a több nyelven beszélő orientalistát, a folklórkutatót- és tudóst, valamint a keleti orvostudományban jártas gyógyítót.

Élete végén a hittudományt tartotta a legtöbbre, halála napjáig írta értekezését Mohamed Égi Jeruzsálembe vezető éjszakai útjáról, és ez a foglalatossága a legcsekélyebb lehetőségét is kizárta a halála utáni hivatalos elismerésnek. Egy városszéli kis utcát ugyan róla neveztek el, de néhány év múlva ennek is megváltoztatták a nevét… Volt annyira szabadelvű, hogy ne csak a szép számban világra jött fiait, hanem a lányait is tanítassa. A legkisebb lánya azonban apja haláláig nem fejezte be az iskoláit, így be kellett érnie az egészségügyi szakiskolával…

Andrej Innokentyievics nem sokkal az unokája születését követően olyan hirtelen halt meg, hogy már nem volt lehetősége megtapasztalni: milyen rafinált, az Ázsia legjobb muzulmán főiskoláján képzett lányokat is felülmúló tulajdonságokat örökölt ez az aprócska, pergamenarcú és szalmasárga hajú kislány, akit a Krupszkaja nevét viselő szülőotthonból ünnepélyes keretek között a szürke Opel Kadett szállított haza.

A doktor rögtön azután gyanakodni kezdett, ahogy a kislányt megpillantotta. A gyermek bágyadt, ödémás volt, és szemhéján ott díszelgett a mongol rasszra jellemző bőrredő. Mindeközben Andrej Innokentyievics magán a magas vérnyomás és az izomgyengeség tüneteit fedezte fel, ami fogóreflexe teljes elgyengüléséhez vezetett.

Dmitrij annak ellenére, hogy a háború kezdetekor sebészként fejezte be orvosi tanulmányait, és a gyermekgyógyászathoz egyáltalán nem értett, szintén nyugtalan volt, de egyelőre elhessegette magától a rossz érzéseket.

A kislányt hol Ljudmillának, hol Milocskának szólították, Alja viszont, aki egyébként tökéletesen megtanult oroszul, meglágyította a kislány nevének végződését, és Miljának hívta. Ki nem engedte volna a kezéből, és még éjszaka is azon volt, hogyan fektesse minél közelebb magához.

Az öreg doktor meghalt, sírba vitte gyanúját, fél év elteltével viszont már Dmitrij számára is világossá vált, hogy a gyerekkel valami nincs rendben.

Ezért a kislányt jónak látta elvinni a gyermekorvosi rendelőbe Kloszovszkij akadémikushoz, aki annak idején a mára már elhunyt orvosokkal is remekül együtt tudott működni, a most specializálódni készülő orvosokat és aspiránsokat pedig teljesen levette a lábukról, amikor mesteri módon vizsgálta meg a gyereket. Felfelé fordította a kislány apró tenyerét, rámutatott az alig látható hosszanti bevágásra, ravasz mozdulattal oldalról megnyomta a járomcsontját, közszemlére tette a gyerek fehér nyelvét, és felállította a meglehetősen ritka diagnózist, a Down-kór klasszikus szindrómáját.

Amikor az akadémikus befejezte lehengerlő műsorszámát, a kislányt a fehér, hideg műtőasztalon hagyta, rábízta a nővérosztály idősebb dolgozóinak gondozására, majd karon ragadta a rémült apát, és a bronzgyűjteményekkel, valamint kipreparált agyvelőkkel telezsúfolt dolgozószobájába vezette.

Tizenöt perces beszélgetés után Dmitrij számára világossá vált, hogy a gyerekkel nincs mit kezdeni, hogy nincs az az orvostudomány, amely a sorsán változtatni tudna, és a szerencsétlen számára egyedül üdvözítő dolgot csak a természettől várhatják, az orrgarat anatómiai felépítése ugyanis állandó megfázáshoz, ezzel összefüggésben tüdőgyulladáshoz, majd korai halálhoz vezet. Általában ugyanis, próbálta vigasztalni Dmitrijt az akadémikus, az ilyen gyerekek ritkán élik meg a felnőttkort.

A hazafelé vezető úton a fogyatékos gyermek nyugodtan aludt, szépséges anyukája pedig olyan túláradó szeretettel ölelte magához szeme fényét, hogy mindezt látva Dmitrij azon törte a fejét, vajon felesége felfogta-e egyáltalán a történtek borzalmának súlyát, de nem bírta rászánni magát, hogy megkérdezze tőle.

Ekkoriban Dmitrij Ivanovics folyton az amerikai orvosi szaklapokat bújta, megismerkedett a betegség lefolyásával, szentségelt a nagyra tartott weismannizmus és morganizmus felett, és immár borzalommal gondolt vissza élete addigi legboldogabb pillanatára, amikor hirtelen fellángolt benne ez iránt a szűzies szépség iránt a szerelem, aki a háborús időkben maga volt a csoda, és aki a távozó nővér helyett a muzulmán kerületből került a kórházba dolgozni.

Amikor a nő a sáfrányolajjal ápolt karjával átölelte élete első és egyetlen szerelmét, ezt súgta a fülébe: “A Dmitrij név a lelkembe volt vésve” – és ezeket a szavakat olyan varázslatos keleti nyelven ejtette ki, hogy nem csupán kedveskedésnek, hanem egyenesen imádságnak hatottak. És a sűrű koncentrációjú örökítőanyag éppen ebben a pillanatban lövellt ki, ekkor áradt szét, és véletlenszerű megtapadása is ekkor következett be, csakhogy egy felesleges kromoszóma vagy annak egy darabkája szintén bekerült a petesejtbe, és ez a mikroszkopikus hiba egészen a fogantatás pillanatától rányomta bélyegét a fogyatékos gyermek létére.

Dmitrij felesége egyszerűen nem vette tudomásul lánya fogyatékosságát. Színes selyemruhába öltöztette, csinos kis szalaggal kötötte át ritkás kesehaját, és odáig volt jelentéktelen, értelmet alig tükröző, mégis életvidám pofikájáért, lapos nózijáért és mindig nyitott, nyáladzó szájacskájáért.

Milocska mosolygós és nyugodt kislány volt – nem sírt, nem hisztizett, nem verte a fenekét a földhöz, soha nem akart semmi olyat, amit nem volt szabad. Nem szaggatta szét a könyveket, nem ment közel a tűzhöz, és amikor odaállt az óvoda kis kapujához, hogy a kerítés lécei között kibambuljon az utcára, eszébe sem jutott, hogy esetleg ki is lehetne szökni rajta.

Dmitrij Ivanovics, miközben állandóan szemmel tartotta, keserűen gondolt arra, milyen csodálatos gyerek válhatott volna ebből a kislányból, és hogy micsoda elbűvölő kis teremtést temetett magába ez a fogyatékos test.

Milocskának egyetlen rossz tulajdonsága volt: nem volt szobatiszta. Ahogy az ilyen gyerekeknél általában lenni szokott, nagyon későn kezdett bilire ülni, és igazából soha nem tudta teljesen felfogni, mi is az a “kaki”, pedig ennél jóval bonyolultabb dolgokat is megértett. Például azt, hogy mi a “jó” és mi a “rossz”, sajátos módon, de meg tudta különböztetni, és a legnagyobb büntetés, amit az anyja rámérhetett, a “Milja rossz kislány” kifejezés volt. Ilyenkor Milocska tömzsi ujjai mögé rejtette pofikáját, és csak úgy potyogtak a könnyei. Ebben az elmarasztalásban ritkán volt része, és általában a “kaki” miatt járt neki, amivel nemcsak a ruháját kente össze, hanem az ágyterítőt és a széket is.

Milocska érdeklődését egyetlen anyag kötötte le, a sár, amelyet előszeretettel gyapált. Órákon keresztül ült a homokozó mellett, de a tiszta, finom szemcséjű homok, melyet az apja direkt neki hozatott, egyáltalán nem érdekelte, csak a zsíros kerti föld, amelyből, miután az esővízzel teli hordóból meglocsolta, tésztát gyúrt, és dagasztotta, egyre csak dagasztotta…

Dmitrij Ivanovics általában sokáig üldögélt a munkahelyén, miközben nagy gonddal vizsgálgatta páciensei kórképeit: ebben nem volt semmi különös, hiszen annak idején nagyapja a Mark Avrelij által hirdetett szilárd és becsületes erkölcsi elvek szerint nevelte, vagyis azt az unalmas materialista hitvallást sajátíttatta el vele, hogy a társadalom hasznát kell szolgálnia.

Amikor hazaért, a minden estéjére jellemző, megszokott elkeseredettség lett úrrá rajta, miközben a felesége olyan erős szimbiózisban élt a lányával, hogy Milocska fogyatékosságának jelei mintha őrá is kezdtek volna átragadni: ő is egyre furcsábban viselkedett.

Dmitrijnek ehhez az elragadó, alázatos keleti szépséghez fűződő varázslatos vonzalma oszladozni kezdett, és amikor nagy ritkán behívta feleségét nagyapja dolgozószobájába, melyet már régóta birtokba vett, nem tudott szabadulni attól a mély és sötét borzalomtól, mely a gyermekük születése óta láthatatlan, felfoghatatlan titkos erőként irányította a sorsukat, és attól a másiktól, amely majd csak ez után került napvilágra… Félelemérzete olyan erős volt, hogy időnként fizikai undort váltott ki belőle, és végül Dmitrij Ivanovics már semmilyen vágyat sem érzett, hogy átölelje ezt az egyébként vonzó teremtést.

A testes, otromba, de ügyes és ígéretes kezű műtősnővér, Tamara Sztyepanovna egy születésnapi esti parti után gondosan kulcsra zárta a betegfelvételi szoba ajtaját, és a bőrheverőn megszabadította Dmitrij Ivanovicsot puritán neveltetéséből származó előítéleteitől, a szépséges Buharát pedig – a férjétől.

A nagyvonalú, agyafúrt, vastag lábú Tamara Sztyepanovna nem számított ekkora sikerre. Mivel a fronton teherhordóként szolgált, régen rájött a férfiak legféltettebb titkára: mindig a leggyengébb pontjukat akarják a legerősebbnek láttatni. Egy sokat tapasztalt nőstényállat intuíciójával tapintott rá a férfi leggyengébb pontjára, és már a második találkozásuk alkalmával, néhány nappal az után, hogy véletlenül együtt ügyeltek, meddőségére kezdett panaszkodni, és Dmitrij Ivanovics ennek a korosodó, csúnyácska nőnek a segítségével szabadult meg miniatűr, ocsmány, számára már testi-lelki kínokat okozó örökítőanyagától, azonban ez sem volt már képes változtatni a Dmitrij és felesége között végleg megromlott viszonyon…

Dmitrij Ivanovics közölte a feleségével, hogy máshoz költözik. A felesége rá se nézett, arckifejezése semmilyen érzelmet sem tükrözött, hanem csak annyit kérdezett, hogy miért kell Dmitrijnek elköltöznie… Dmitrij nem értette a kérdést, de válaszolt.

– Tudom, hogy meguntál. Hozd ide az új feleségedet. Az nekem is jó lesz. Hiszen engem is egy fiatalabb feleség hozott a világra – mondta szemlesütve Buhara.

Dmitrij Ivanovics a fejéhez kapott, felnyögött, mint annak a bizonyos napnak az estéjén, sebtében összecsomagolta a holmiját, és elment Tamara Sztyepanovnához.

A pénzt postán küldte. Milocskát sohasem látogatta. Három nap múlva a kislány amúgy is elfelejtette. Távoztával Pása végleg bevette magát a ház orvosi részlegébe, Buhara pedig, még mielőtt lejárt volna a szakvizsgája, munkába állt.

Az élet komoly fordulatot vett. A szomszédok, akik korábban mohó kíváncsisággal fordultak Buhara és kislánya felé, magas kerítésük, teljes elszigeteltségük pedig kifejezetten idegesítette őket, most éppen az elszigetelésüket kívánták, ahogy akkoriban mondták, teljesen el akarták keríteni őket. Meggyőzőnek látszó, helyesírási hibáktól hemzsegő kérvényekkel bombázták a körzetet, a rendőrséget és minden más olyan szervet, amelyek előtt nem voltak ismeretlenek a lakóközösségen belül felmerülő problémák. Ekkorra azonban már változtak az idők, és így sem a kilakoltatásuk, sem pedig az elkerítésük nem járt sikerrel, egyedül a kerületi rendőr, Golovkin szállt ki a helyszínre, hogy körbeszimatolja a szalmaözvegy háza tájékát.

A környék összes döglött macskája Buharáék magas kerítése mögött landolt, Buhara azonban ettől egyáltalán nem undorodott, egyszerűen fogta a macskát, és kivitte a szemétgödörbe, de ha a macskát a mama távollétében Milocska találta meg, akkor a kis kert sarkába, a nagy tölgyfa alá került, ahol Milocska egy gödörbe temette, és a sírjába titkos, föld alatti emléket helyezett: egy darabka ablaküveg alá színes papírokat, gömböket, fóliát, köveket szórt. Hosszú órákba telt, amíg ezt a csodás művet megalkotta, és amikor az anyja megjött a munkából, Milocska lesöpörte a föld felső, vékony rétegét, és megmutatta az üveg és az eltemetett macska közé épített remeket, mocskos ujjaival az üvegre mutogatott, és ezt mondta az anyjának:

– Ott van a cicus.

A dundi Milocska önfeledt magányosságban nőtt fel. Csak a mama létezett, meg Pása, meg a magas kerítéssel elkerített kis kert, és az ő észjárása szerint sok jelentős és fontos tárgy: az öreg, esővízzel teli vashordó, amely körül különböző szagok terjengtek, és tele volt apró, izgő-mozgó bogárral, a kert sarkában álló öreg tölgyfa, a sapkába bugyolált, szétszóródott makkok, a kemény, durva levelek, a törékeny ágacskák és a kerti lugas, ahová Milocska rövid, tömzsi ujjacskáit járt szopogatni.

Már nyolcéves is elmúlt, de sok dolgot még mindig csak a kinézetéről, a szagáról vagy a tapintásáról ismert fel. Nem sok szót tudott kimondani, azokat is nagyon furcsán ejtette, mintha a torka egy másik, nem evilági nyelvre lett volna hitelesítve.

Az öreg Pása szerette Milocskát. “Szegény szerencsétlenem” – így nevezte, és amikor Buhara dolgozni ment, hosszasan mesélt neki. Pása fantáziája ilyenkor szárnyra kélt, felidézte a múltját, és részletesen beszámolt Milocskának a falusi rokonságában történt eseményekről, például Filip pásztorról, aki a kislányokat ostorral verte, a tűzvészről, amely a faluban a gőzfürdőből indult ki, és ahol a bátyja is bennégett…

Milocska gyermekkora végtelenül hosszúra nyúlt. Egészen tízéves koráig örömet szerzett neki a “ciróka-maróka”, vagy az, ha a pofikáját a zsebkendő vagy a párna mögé rejtve azt követelte, keressék meg… Ez a kisdedekre jellemző periódus tizenegy éves korában szakadt meg, amikor hirtelen fejlődni kezdett, hároméveseknek megfelelő értelmi szintje érettebbé vált, egyre jobban beszélt, és nagyon sokat foglalkozott a tisztálkodással, ami abból állt, hogy kényszeresen, forró víz alatt hosszasan sikálta a kezét, mintha ruhát mosna.

Ezenkívül megtanulta ollóval szétvagdosni a papírt. Az anyja sok-sok levelezőlapot, ócska, szakadt újságot hozott neki, és Milocska akkurátusan, naphosszat, megállás nélkül különböző apró virágokat vágott ki a levelezőlapokból. A virágok felett csücsülve kidugott nyelve hegyét harapdálta, szuszogott, és azonnal elkámpicsorodott, hogyha véletlenül kettévágta a zöld levelet vagy a levélszárat.

Igyekezete komoly és tiszteletreméltó volt, értelmetlen ténykedése értelmes alkotómunkára emlékeztetett. A kivágott darabokat albumba ragasztotta, amelyek ilyenformán lófej, autókerék vagy női frizura soha nem látott kombinációját képezték, és a maguk nemében szépek és művésziek voltak. A nyála buzgón csordogált az állára. És mindenki boldog volt, aki látta, hogyan kap szárnyra szegény kis alkotó lelke, amikor valami megmagyarázhatatlan égi erő a munkaszeretet felé hajtja.

Boldogan vitte anyjához aprócska alkotásait, amelyeket Alja, miután felülről megszemlélte, a “Nagyon szép, Milocska! Jól van, Milocska!” kifejezésekkel hagyott jóvá – a kislány pedig ugrándozott örömében, majd leguggolt, és mosolygott: “Jó, Jó.” Látható volt, hogy mindennél jobban törekszik a tökéletességre…

Buhara ekkorra teljesen és végérvényesen megcsúnyult. Nagyon lesoványodott, arcbőre elsötétült, színes gönceit begyömöszölte öreg bőröndjébe, és csak sötét ruhát vett fel. Arcán kiterjedt szőrzet, állán pedig sötét pihék jelentek meg, és valaha hófehéren csillogó fogai is elvesztették ragyogásukat.

A poliklinikán dolgozó kollégái célozgattak rá, hogy valami nincs rendben vele, de ő csak mosolygott, és lesütötte a szemét. Tudta, hogy beteg, és azt is, hogy mitől.

A tél végén egyszer csak kivette a szabadságát, és hosszú évek óta először – Milocskával együtt – a szülőföldjére utazott. Több hetet voltak távol, ahonnan Buhara félholtan, nagyon rossz állapotban, hátán hatalmas, mégis pehelykönnyű gyapjúzsákkal tért vissza.

A zsák gyógyfüvekkel volt tele, és Buhara hosszasan válogatta, szortírozta, őrölte őket. Aztán az egészet egy gézzsákba rakta, fehér papírba csavarta, és aprólékos gonddal főzni kezdte.

Pása, miután mindezt kiszagolta, így mormogott magában: Nicsak, Buhara, az ázsiai boszorkány!

Buhara hallgatott, egyre csak hallgatott, aztán felvette kedvenc ülőpózát – úgy guggolt le, hogy hátát közben a falnak támasztotta, és ezt mondta Pásának:

– Pása, halálos beteg vagyok. Úgy nem tudok nyugodtan elmenni, hogy Milocskát egyedül hagyom… A gyógyfüvek segítségével még hat évig fogok élni, aztán meghalok. Egy öregember, egy szent ember adta nekem a füveket. És nem boszorkány.

Ilyen hosszú szónoklatot Pása Buharától még sohasem hallott. Elgondolkodott, remegő ajkát harapdálta, és ezt kérte:

– Hagyd rám.

– Egészséges vagy, tovább fogsz élni nálam – válaszolta csendesen Buhara, és Pása is ebben bízott.

Buhara egyre csak itta az illatos gyógyfüveket, alig evett, ha evett, akkor is csak egyfélét – főtt rizst aszalt sárgabarackkal, amelyet a szülőföldjéről hozott még teljesen éretlenül és keményen.

És még egy dolgot kieszelt: Milocskát fogyatékos gyerekek számára létesített speciális iskolába íratta.

A munkahelyét is megváltoztatta, a speciális iskola orvosi rendelőjében kezdett dolgozni, és Milocskát a többi fogyatékos gyerekkel együtt teljes odaadással próbálta az élet dolgaira megtanítani: cipőt fűzni, a tűvel bánni, krumplit pucolni…

Milocska nagyon igyekezett, keményen dolgozott, és a kitartó munka meghozta a gyümölcsét: két év alatt ő lett a legügyesebb. Igaz, a betűkből és számokból soha nem tudott semmi érdemlegeset kihozni. Az összes szám közül nagyravágyón csak az ötöst ismerte, mindig megörült neki, a betűk közül pedig az “M”-et tudta megkülönböztetni. Nagy örömet okozott neki, amikor esténként a mamával kimentek, hogy megnézzék a metró bejáratánál vöröslő “M” betűt.

– Mö, metro, Mila! – hajtogatta ilyenkor, miközben boldogan mosolygott.

A különböző fogyatékkal élők közül ebben az iskolában a Down-kórosok a nyugalmukkal és a jó magaviseletükkel tűntek ki.

– A Down-osok derék gyerekek – állapította meg róluk a rendelőintézet vezetője, Goldin, aki mindig ezzel a maga alkotta tréfásnak és szellemesnek vélt szófordulattal vágott bele mondókájába. – Csak az a baj, hogy nagyon rosszul tanulnak.

Buhara figyelmesen szemlélte Karent, Kátyát, Verocskát, összehasonlította velük az ő Milocskáját, és az összehasonlításból természetesen mindig Milja került ki győztesen. Bár ezek a gyerekek külsőleg megdöbbentő hasonlóságot mutattak, mindegyikük alacsony növésű volt, rövidlátó és dundi, szemük pedig mongol vágású – Milocska az anyja szemében mégis sokkal különb volt a többinél. És lehet, hogy valóban különb is volt…

Tizenhét éves korára Milocska testileg is kifejlődött, duci felsőtestére hatalmas mellek nőttek. Milocska szorongva, de némi büszkeséggel hajtogatta:

– Mila nagy, Mila debella…

Az anyjától magas sarkú cipőt kért. A lába azonban még mindig kicsi volt, és Alja sokáig nem is tudott rá cipőt venni. Végül nagy nehezen egy grúz lakkozású, vastag parafa sarkú lábbelit talált rá. Milocska nagyon boldog volt, a cipőjét zsebkendővel tisztogatta, Buharának pedig hol az arcát, hol pedig a kezét csókolgatta, olyan volt, mint a kölyökkutya, aki ott nyalogatja gazdáját, ahol csak éri.

Milocska nem tudott a magas sarkúban azonnal járni, közel két hétig csak a lakásban botladozott. Amikor végre megtanult benne menni, a mamája elvitte a pszichoneurológiai intézetbe, ahol gondos neveléssel, mint amilyen annak idején a borítékok ragasztása és a figurák vagdosása volt, az értelmi fogyatékosokból megpróbáltak a társadalom számára hasznos lényeket formálni.

Buhara, hogy itt is a lánya közelében legyen, és továbbra is segítse nehéz munkájában, otthagyta az iskolát, és ebben a rendelőintézetben, a regisztráción kezdett dolgozni.

Ő osztotta ki a betegkártyákat a rendelőben, miután a betegeket célratörően számba vette. Kevés ideje volt, sietett, mint az a nagy művész, akinek még a halála előtt be kell fejeznie nagyszabású alkotását.

A rendelőintézetben, ugyanúgy, mint bármely más intézetben, a munka rutinszerűen és értelmetlenül folyt. A betegeket minden évben vissza kellett hívni felülvizsgálatra, ez volt a rendelőintézet legfontosabb feladata. Emellett a szomszédos intézetben, a körzeti klinikán is ugyanilyen felülvizsgálatra kellett berángatni a féllábúakat. Enélkül ugyanis nem kaptak nyugdíjat, amelynek az összege nevetségesen csekély volt, néhányuknál még a száz rubelt sem érte el.

A vizsgálatokra visszarendelt betegekkel foglalkozott Buhara is. Volt egy mini archívuma, egy saját kartotékja. Érdekelte, hogy mi a baja az illetőnek, hogy kivel és hol él…

Végül a vad magától sétált be a vadász hálójába. Egyszer a rendelőintézet elhanyagolt márványlépcsőjéhez alacsony, kopasz, csíkos nadrágot viselő, Chaplin-szerű öregember érkezett. Miközben nagy fejű, széles mosolyú, kövér, fogyatékos fia kezét szorongatta, azt kérdezte Buharától, hová tűnt Raktyin doktor, aki korábban itt dolgozott, de most nem rendel.

Buhara azt felelte, hogy Raktyin már nem dolgozik itt, az ő helyére a fiatal Vegyenyejev doktort vették fel, azonban úgy tűnik, hogy ma ő sem fogadja a betegeit.

– Ajajaj – rikácsolta megsemmisülten az öreg, mintha óriási katasztrófa történt volna.

Buhara eközben fél szemmel arra koncentrált, aki az öreg mellett állt: a kopasz, jó lelkű és jó húsban lévő, tiszta, de gyűrött kockás inget és divatos szaténnadrágot viselő fiatalemberre. Harminc körül járhatott, bár Buhara ekkorra már tapasztalatból tudta, hogy a beteg emberek másként élnek és máshogy öregszenek, mint az átlagemberek, és korukat se könnyű megsaccolni, hisz gyerekkorukban gyakran fiatalabbnak látszanak, hogy aztán a vártnál gyorsabban öregedjenek.

– Megtudhatnám a vezetéknevét? – kérdezte kellő tisztelettel Buhara.

– Berman – válaszolta az öreg, erre kövér fia is bólogatott.

– Grigorij Naumovics Berman– ismételte az öreg, miközben fiára mutatott, aki továbbra is bólogatott és mosolygott.

Úgy tűnt, igazolásért jöttek. A házukat ugyanis lebontották, és az öreg Berman fia betegségére hivatkozva szeretett volna minél nagyobb lakáshoz jutni.

Buhara hamar rájött, honnan fúj a szél, és megígérte, utánanéz, tudnak-e adni Grigorij számára ilyen igazolást.

Az apa és fia eltávoztak, Buhara pedig sokáig követte szemével ezt a mások számára valószínűleg komikusnak tetsző párost. Neki viszont egyáltalán nem tűntek komikusnak…

Ezután Buhara sokáig tanulmányozta Grigorij Berman vaskos kartotékját. Szerepelt itt veleszületett vízfejűség, agyhártyagyulladás, sőt, hétéves korban még egy villámcsapás is – mintha a gondviselés maga is lépten-nyomon ahhoz keresett volna garanciát, hogy ez az ember egészen biztosan fogyatékos legyen…

A kezelőorvos nehezen kisilabizálható macskakaparásából arra lehetett következtetni, hogy a fiatalember csökkent értelmű ugyan, de nyugodt, jó kedélyű, és nem hajlamos a rohamokra.

A következő napon Buhara elment a Sztaropimenovszkij közbe, ahol egy kis faházban, egy tökéletesen kivitelezett, kacsalábon forgó parasztházban Berman – három másik családdal osztozva – a fiával lakott.

A kis szobán keresztülfeszített ruhaszárító kötélen nedves fehérneműk lógtak, az öreg az asztalon tornyosuló vaskos, bőrkötésű könyvek egyikét olvasta, és Buhara szíve azon nyomban összeszorult, amikor a bőr gyermekkorából jól ismert, jellegzetes illatára ráismert.

Grigorij a fotelben ült, és a vállán pihenő szurtos macskára koncentrált. Odakozmált leves és éjjeliedény szaga terjengett.

Az öreg Bergman felélénkült, amikor felfedezte Buharában a tegnapi nővért, hiszen nem számított ekkora figyelmességre.

– Grisa, szaladj gyorsan, tegyél fel teát – utasította Berman, Grigorij pedig megragadta a konyharuhával az öreg teáskannát, és kiment.

– Fontos ügyben jöttem magához, Naum Abramovics – kezdte a nővér. – Addig szeretném elmondani, amíg nincs benn a fia: van egy lányom, nagyon jó kislány, nyugodt, kedves. És ugyanaz a betegsége, mint a maga fiának.

Berman megrémült, valamit szeretett volna mondani, de az egyébként szelíd Buhara beléfojtotta a szót, és így folytatta:

– Beteg vagyok. Hamarosan meg fogok halni. A lányomat derék emberhez akarom adni.

– Jaj, kedvesem – Berman olyan erővel csapta össze a tenyerét, hogy a vaskos könyv a padlóra csúszott, aminek az öreg azonnal utánanyúlt, és valahonnan az asztal alól folytatta felháborodott mondókáját. – Mit beszél maga? Hogy képzeli? Hát ki ez, hogy még utána is jött? Milyen férj válna belőle? Úgy gondolja, hogy a lányának örömet tudna szerezni, ha?

Buhara csendben tűrte az öreg hosszúra nyúlt és felesleges kirohanását, aztán bejött Grigorij, leült a fotelbe, vállára vette a macskát, és a füle mögött vakargatni kezdte. Buhara szigorú és figyelmes szemekkel nézett a fiúra, majd így szólt:

– Grisa, szeretném, ha a papáddal eljönnétek hozzám vendégségbe. Szeretném, ha összeismerkednétek a lányommal, Miljával. – Aztán Naum Abramovicshoz fordult, és már héberül mondta: – Mi rossz van abban, ha összeismerkednek?

…Vasárnaponként Buhara ágyban maradt, pihent, kímélte magát. A bőre teljesen elsötétült és összeaszalódott, az arca olyan lett, mint egy öregasszonyé, vékony testalkata elvesztette arányosságát, válla csapott, háta hajlott lett. Még nem volt negyven, fiatalságát azonban már csak fényes, fekete, dús haja őrizte, amit már régóta rövidre vágatott, hogy megkímélje magát a felesleges súlytól.

Milocska hozott a mamájának egy pohár forró gyógyfüvet, néhány megpuhult, aszalt sárgabarackot, és vaskos térdét átölelve anyja ágya mellé, egy alacsony lócára telepedett. Buhara gyenge kezével végigsimította lánya ritkás, kese haját, és így szólt:

– Köszönöm, kislányom. Szeretnék mondani neked valamit. Valami nagyon fontosat. – A kislány felemelte a fejét. – Szeretném, ha lenne egy férjed.

– És te?– csodálkozott Milocska. – Inkább neked kellene férj. Nekem nem kell.

Buhara elmosolyodott.

– Nekem már volt férjem. Régen. Most már inkább neked legyen. Már elég nagy vagy hozzá.

– Nem, nem akarom. Azt akarom, hogy te legyél nekem. Nem férj, hanem te.

Buhara nem számított ekkora ellenállásra.

– Én nemsokára elmegyek. Nekem elhiheted – mondta a lányának.

– Ne menj el, ne menj! Nem akarom – sírt Milocska. A mamája már sokszor mondta, hogy hamarosan el fog menni, de Milocska sosem hitte el, és azonnal el is felejtette. – Akkor inkább Mila menjen el!

Amikor Milocska valami miatt izgalomba jött, önmagáról nem első személyben, hanem, mint gyermekkorában, harmadik személyben beszélt.

– Sokáig, nagyon sokáig éltem veled. Eddig mindig. Most azonban el kell mennem. Neked férjed lesz, nem maradsz egyedül. Pása is itt lesz – mondta türelmesen Buhara. – A leendő férjed jó ember. Jó férj.

– Mila rossz? – kérdezte a kislány az anyjától.

– Jó – simogatta meg Buhara Mila nagy, kerek fejét.

– Holnap még ne menj el – kérte Mila.

– Nem, holnap még nem megyek – ígérte meg Buhara, és lehunyta a szemét.

Már régen elhatározta, hogy meghalni egy régi barátjához utazik Ferganba, azért, hogy Milocska ne lássa a halálát, és fokozatosan el tudja felejteni. Milocska emlékezete rövid volt, sokáig nem őrizte meg sem az embereket, sem pedig az eseményeket.

Minden úgy történt, ahogy Buhara eltervezte. Berman a fiával és a nővérével, egy összetöpörödött öregasszonnyal érkezett hozzájuk. Pása már előző este, nagy morgások közepette kitakarította a lakást. Buhara elhozta a korábban megrendelt tortát. Főzni egyáltalán nem tudott, sőt, közel sem ment a gáztűzhelyhez, mert a tűztől és a gőzölgő étel illatától azonnal rosszul lett.

Teát ittak. Beszélgettek. Az öregasszony különösen beszédesnek bizonyult, sok furcsa és értelmetlen kérdést tett fel, amire egyszerűen nem volt mit felelni. Az öreg Berman elgondolkodva itta a teáját. Grigorij mosolygott, és állandóan azt kérdezte az apjától, hogy vehet-e még egy szelet tortát, kezét pedig, miután nagy élvezettel falt be egy újabb tortaszeletet, hol papírzsebkendőbe, hol szalvétába, hol pedig a terítő szélébe törölte.

Buharára kedvező benyomást tett Grigorij kedves törekvése, hogy közelebb férkőzzön Milocskához, aki az asztal mellett ülve nagyon félt attól, hogy valamit bepiszkol vagy leejt.

Milocska felállt a helyéről. Gyerekkora óta alacsony növésű volt, melle viszont annál nagyobbra nőtt. Odament Grigorijhoz.

– Gyere, mutatok neked valamit – hívta, és Grigorij, bár még éhes volt, követte Milát a kisszobába.

Szinte minden átmenet nélkül, mintha csak magában beszélne, a kis öregasszony hirtelen azt mondta:

– Lehet, hogy igaza van… A lakás megfelelő lesz nekik, hiszen ez tábornoki lakás… – és harapdálni kezdte az ajkát.

Milocska a szobájában széthajtogatta Grigorij előtt az albumait. Grigorij a torta diódarabkáját ízlelgette, görgette a nyelvén, gyönyörködött a képekben, és azt mondta Milocskának:

– Találd ki, mi van a számban?

– Fog.

– Dió – nevetett Grigorij, majd kivette a diót a szájából, és Mila kezébe nyomta.

…Alig várták, hogy Milocska nagykorú legyen, máris összeházasodtak. Grigorij átköltözött az orvosi lakásba. Buhara az esküvő után egy hónappal elutazott a szülőföldjére.

Milocska kezdetben, ha belebotlott anyja holmijaiba, szomorúan mondta: a mama köténye, a mama csészéje. De aztán az öreg Pása szép csendben jó mélyre rejtette ezeket a tárgyakat, és Milocska többé nem emlékezett a mamára.

Milocska minden reggel a közeli műhelybe ment dolgozni. Nagyon tetszett neki a feladat, az árcédulák szétvagdosása, amit alighanem ő csinált a legjobban. Grisa mindennap elkísérte a villamosig, aztán a megállóban várt rá. Amikor kézen fogva mentek az utcán, a kis Milocska a magas sarkújában és anyja leánykori ruhájában, és férje, a kopasz, pihés kobakú Grigorij, mindketten ronda, receptre kapott, kerek szemüvegben – nem volt olyan ember, aki ne fordult volna utánuk. A kisgyerekek ocsmányságokat kiabáltak rájuk. Ők viszont kizárólag egymással voltak elfoglalva, és észre sem vették az idegenek rosszalló megjegyzéseit.

A megállóig együtt mentek. Milocska esetlenül kapaszkodott fel a villamosra. Grigorij hátulról felsegítette, és addig integetett neki, amíg a villamos el nem tűnt a kanyarban. Milocska is integetett, az ablakhoz tapasztotta elkenődött mosolyát, és pipiskedett, hogy jobban lássa a megállóban álldogáló férjét, aki kitartóan integetett vastag, egyujjas kesztyűjével…

Csodálatos házasságban éltek. Volt egy titka: ők maguk voltak titokzatosak, hiszen az egészséges és normális emberek között a házasság egyáltalán nem így működik.

Az öreg Pása, miközben a kis padon üldögélt, fontoskodó arckifejezéssel mondta a többi öregasszonynak:

– Ti is sok mindent tudtok. De Buhara volt mind közülünk a legokosabb! Mindent, mindent előre eltervezett. Milocskát hozzáadta egy derék emberhez, ő pedig hazautazott… és öt napra rá meg is halt. Na, ehhez szóljatok hozzá.

De senki sem szólt egy szót sem. Tényleg így történt minden.

GYÜRKY KATALIN fordítása