Ez

Ez a kőkemény pad mindjárt beszakítja a hátad! A fiad itt ácsorog melletted, legszívesebben elzavarnád. Egyre nehezebben viseled a ragaszkodását. Bezzeg a többi gyerek vidáman szaladgál a játszótéren!

Egy nő, csupa nemiség: hosszú derék, a tompora széles, a lába rövid, s ettől valahogy még jobban hangsúlyozódik széles, púpos ágyéka. A nadrágja középen bevág, szinte felhasítja a testét. Az orra rendhagyó: keskeny és hosszú, a fölső ajka előre áll, álla alig van, az egész nő egy fölfelé keskenyedő torony.

Nem eszünk összevissza, itt van ez!, mondod a gyereknek. Közben pedig azt gondolod: már miért ne, miért ne lehetne saját akarata?!

Este, otthon, erélyesen rá kell szólnod, s ez hosszú időre nyomottá tesz. Ráadásul elviselhetetlenül viszket a bőröd. Valami rettenetes dolog van itt, érzed, fáj, ha tiltanod kell, ha valamit meg kell tagadnod a fiadtól, fáj akkor is, ha igazad van, az igazadat sem érzed már igaznak.

Amikor odapakol az ágyára egy vagon játékot, higgadtan megkérdezed tőle: Ez mi?! Te hová fekszel? Tankot is hozott. Az ágyú hideg csöve hozzáér a csupasz derekadhoz, többször megbök. Ki tudnád dobni. Mindjárt megfogod, és kidobod. Kinyitod az ablakot, és kihajítod. Sikítana-e? Lenn megtalálná valaki, és bevinné a lakásába.

Most meg már úgy alszik, mint egy fáradt giliszta. Izzad. Az alvásba mindig beleizzad. Megérinted a hátát: nyirkos. Csend van. Ez szokatlan.

Amikor látja, hogy ideges vagy és kapkodsz, sírósan selypítve megkérdezi: Anyu hol van?

Hallgatsz. Nem fogod megmondani. Nem mondod meg és kész. Hát mi vagy te!

Lementem veled délután, igaz? Levittem a biciklit is, igaz? Ott voltam veled lenn, igaz? - Bőgnél legszívesebben.

Anyu mikor jön?!

Nem érdekel, mit mond a fiad. Vagyis hát úgy teszel, úgy kell tegyél: nem érdekel! Közben, valójában, a szemedben mindent kitölt már a gyerek görbült szája. Ahogy a nyála nyúlósan lecsorog az állán. Sírása belülről szaggat.

Viszed magaddal a jegyzetfüzetedet mindenfelé, egyik szobából a másikba menekülsz előle.

Nem kakiltál? Igen? Nem? Állj föl! Öltözz! Menj!

Nekem nincs papírom, mondja a gyerek görbült szájjal. Talpa a falnak vetve, háta a heverőnek: pedálozik egyre. Nekem nincs papírom, nincsen, nincsen! - zokog.

A lakásban szétdobálva minden. Írod: „Szétdobálva."

 *

Álmodban: nagyon hosszú lejtő. Fordítva pedig: nagyon hosszú emelkedő, tele folyamkaviccsal, kisebbek, mint az öklöd, szürkék. Melletted B. állt, s egy hangszóróból hosszan magyarázták neked, ha így megy tovább (keveset eszel), nem bírod majd fölemelni és odább lökni a lábad, csontig soványodsz, elfogysz egészen. Szomszédotok, a mindig mosolygós szemű piktor könnyű, nyári flanelingben, feleségét karon fogva az árnyas park felé indul. Neked viszont muszáj kipróbálnod a lábadra kötözött fakorcsolyát, jóllehet, B. nem fogja meg a kezed, hiába kéred, hogy segítsen. Úgy evickélsz a rengeteg kavicson, mintha süppedő mocsárban.

Beteg vagy, igen. És ez még nem minden. Úgy kezelnek, mint akinek a fejében van a baj. „Isten!…" És nincs munkád. Nincs pénzed. Amit időnként leteszel az asztalra - tologatják, húzzák: nem kell.

A kisebbik fiad rajzait nézed. Egyik munkája kész szörnyűség. Vagy egy sebesült vitézt akart ábrázolni, egy bepólyált, befáslizott fejűt, vagy egy álarcos banditát, széles vállal. A vállakon egy-egy törpe ember feszít, a bal vállon álló épp leereszt egy hiányos fogazatú létrát, a másik viszont, fönt, a rajzlap sarkában, a sárgán világító Napba hajít egy pecabotot. Pontosabban a botról lefutó damilt, horoggal, úszóval. A befáslizott-fejű ember ruhájának két piros ajtószárny a csatja.

Már olyankor is vádolod magad, amikor pedig igazad van, teljesen igazad.

Mintha a szülői szerep, mint bűn, nyomna…

Minden tudás elkopik benned, elvész, amit ma tudsz, holnapra elfeleded. Miféle betegség ez?

De hát nem történt semmi baj, nem hibáztál te semmit! - mondtad a fiadnak. S ahogy szaladt befelé a szobába, még hallottad, ahogy felzokog.

Ülsz a fotelban, simogatod a gyerek hátát, ő meg csak állja, hagyja. Azt mondja sokára, ha egyszer sok pénzetek lesz, ugye, vesztek majd neki egy heverőt? (Ha kakil, néha hányingere van, mondja. De ha föltartja, fölemeli a fejét, és megsimogatja a nyakát, a hányinger megszűnik, mondja.)

Éjjel, messze a réten (ahol annyiszor megfordultál a gyerekekkel!), ott, a koromsötétben egy férfi kiabál. Nem érteni tisztán, mit mond. Lehet, egészen mást kiált, mint amit hallani vélsz: Megvan. Esetleg: Meghalt. De az is lehet, hogy egy nevet kiált, egy város nevét: Mekka. Őrült? Részeg? Elhagyatott? Csak a hang bizonyos számodra, a kiáltás.

Hol van az a nyár, hol a hazatérésed ünnepe, az alig érzékelhető fényesség és lágyság az arcokon, amit kívülálló talán nem is vesz észre. Ahogy például elébed helyezik a tányér ételt, s közben mélyen fölsóhajtanak: Itt, minálunk nem történt semmi érdekes!… Vagy szomorkásan azt mondják ebéd után: Már mész is játszani? S mikorra vagy várható, kisfiam?… - Mintha nem is te lennél, s mintha ők sem ők lennének, akik régen, mielőtt messze elmentél. Hol van már a nyári por, s belőled is hová lett az engedelmes, szép kitárulkozás; és anyád, amit azelőtt sosem tett, előzékenyen merített a levesből apádnak, és ő, anyád, szelíden leült közétek az asztalhoz, nem pedig, mint máskor, a sparhelt sarkáról evett. Hol van a hazafelé bandukolásotok apáddal, mikor teli bőröndöddel a vállán, apró kavicsokat rugdalva azt kérdezte tőled elcsukló hangon (önkéntelenül elárulva ezzel idegenbe szakadásod rá gyakorolt mély hatását): S mondd, nem hiányzott neked ott messze semmi, nem hiányzott a falu sem? Hol van az a nyár, hol apád?

Tízéves koromban, egyik este egy férfit pillantottam meg a szemközti ház kivilágított ablakában, hosszú kabátban, ázottan állt, a hóna alatt egy füzetet szorongatott. Állt és nézett felém. Én is álltam és néztem őt. Még sosem láttam ennyire ismerős idegent. Bizonyára nemrég érkezhetett, gondoltam, nagyon messziről, és útközben elérte egy kiadós zápor. Nagyon nagy zápornak kellett lennie, morfondíroztam, hiszen a kabátja csurom víz. S míg ámulva néztem, közben, lassan-lassan megsejtettem valamit - magamról. Este, emlékszem, úgy vonultam át a szobáinkon, egyikből a másikba, súlyosan, akárha vasban, mint aki előre tudja nehéz sorsát. Mint aki bepillanthatott a jövőbe. Azt mondtam magamban: meg kell változnom, de azonnal! Igen, sürgősen meg kell változnom, hogy mindaz, amibe betekintést nyertem, soha ne következzen be! Gyorsan benedvesítettem a hajam és ég felé fésültem. Megnéztem magam a tükörben. Igen, kicsit máris más vagyok, nyugtáztam, és holnap, holnapután még tovább fogok változni! Ebben bízva mentem be apához, én, a leendő langaléta, máris híján a gyermeki bájnak. Apa végigmért a tekintetével, de nem szólt semmit. Ledőltem akkor melléje az ágyra, a kezemmel meg-megérintve égnek meredő, sűrű hajtüskéimet.

Megkérdeztem apától: hány éves lenne a halott testvérem, amikor én katona leszek majd? És hányadikos? S ha én 38, akkor te, apa, mennyi?… - Így beszélgettünk hazafelé, csillagos este, azon a napon, amikor apa a beépített szekrényünk első ajtajával elkészült Szilfáson, amikor először magyarázta el nekem a sakklépéseket a mamáék gangján (egy melegítőt tettünk magunk alá, de a kő hidege azon is átsütött), amikor a borításajtó zárjába nekem kellett belehelyeznem a kulcsot és eltalálni a fordítást; mikor a bicajom lánca leesett, s bár apa föltette, előbb azonban még jól meghúzkodta a fülem, mert szerinte trehány vagyok: nem mostam le rendesen a bicaj sárhányóját, meg mert folyton nyafogtam, hogy nincs egy nyamvadt tuskó, amin legalább fát apríthatnék… Azon a napon, emlékszem, esőre állt, de nem esett mégsem…

Két kis flakonban egyszer málnát vittem le az udvarra, egyiket az öcsémnek, a másikat magamnak szánva. De apa feldühödött, mert jócskán kifolyt a lé a szatyorba, és ragadt. S különben is - mondta -, ő azt mondta nekem, hogy a labdát hozzam le. Meg hogy, ha már fölmentem, miért nem cseréltem át a szandált dorkóra!? Menjek és cseréljem le! - Apa lerogyott a padra; látni lehetett az arcán, hogy rossz napja van. Odébb lökte a dorkót, amikor lehoztam (nem megmondta, hogy fönt cseréljem le!), s azt mondta kimerülten: itt van ennyi szentség, most cipelheti ezt a rengeteg szentséget: az én szatyromat, benne két golyó, két autó, aztán az ő táskáját, benne a jegyzetfüzetét meg azt a szatyrot, amit lehoztam a két flakonnak, plusz a labdát meg a levetett szandált, s külön egy váltás öltözetet is az öcsémnek, cipelheti, mondotta, és hogy számára ez is csak azt mutatja, ő ebből is azt érzi csak: a nyomorúságot, tehetetlenséget. S amikor én felajánlottam: Majd viszem én, apa - ő indulatosan rám förmedt: Hagyjál, gyerek! Akkor pillantottuk meg a kátrányoshordókat, arrébb, legalább nyolc volt egymás mellett, meg egy jókora halom törmelék léc. Az ott lakó gyerekek már választottak maguknak a lécek közül, és kardozni kezdtek. Odamentem és fölvettem egy kardnak valót én is. Közben apát figyeltem; kicsit távolabb állt, és merengve nézte a köröző vitorlást fönn, a magasban.

Mikortól, honnan kezdődik az ég, apa?

Apa arról álmodozott mindig, hogy úgy ír, úgy fogalmaz a füzetébe, minden mondatának, így mondta, olyannak kell lennie, amilyen a lélegzése, vad, szabályos, avagy éppen szabálytalan hullámok, egymásra rakódó-tornyosuló fájdalomhegyek, egész fajtánk, egész életünk terhével.

De apa nem haladt a munkájával, hetek, hónapok óta semmit nem haladt, és amit beígért, például, hogy még a nyáron megtanít úszni - hát nem jött össze, semmire se volt idő, pedig rengeteg ideje, rengeteg időnk volt. Sem egy hosszabb kirándulás, csak a beépített szekrény meg az öreg autó foltozgatása, csiszolgatása, mindenünk elrohad, mondta apa, mindenünk!…

A nyomás, szorítás a tarkójánál kezdődött apának, aztán lehúzódott a karjaiba. Olyankor nem beszélt; amúgy sem igen, senkivel. Ha a szorítás a munkahelyén jött rá, apa kiment az üzletből a vécébe. Ült a kopott, szálkás deszkán. Az ajtó résein kilátott. A háziúr toporogva hívogatta a macskákat. Diófa volt az udvarban, néhány őszirózsabokor, a diófa alatt egy asztal, azon egy fél tégla. Kukacvirágok nyíltak a betonjárda mentén, az udvar belső felén. A házigazda lakásának bejárati ajtaja mindig nyitva volt. Léckeretre feszített zöld szúnyogháló, a keret zsanérral, akasztóval ellátva, de ez csak a nappali, ideiglenes ajtó volt. Öt-hat betonlépcső vezetett föl az ajtóig. Az ajtószárfa is zöldre volt festve. A házinéni naphosszat az ablak előtt ült és varrt.

Amikor este apa megjött, nem kapcsolt villanyt otthon, a szobában, úgy vetkőzött a sötétben, hogy mindennek elképzelte a helyét: az asztal a szoba közepén, a rozoga szekrény nyitott ajtaján ott a meztelen vállfa, arra kell a nadrágját élével egybevágón fellógatnia.

A konyhában sem kapcsolt villanyt: a sötétségből leskelődött kifelé, a meggyfán túlra, az éjszakán túlra. Hiszen az éjszaka is, a meggyfa is régtől fogva benne volt már, nagy, terebélyes, sötét meggyfa volt benne, férges bogyókkal, húgyos macskákkal, az ágakról kövér, húgyos macskák csüngtek alá, „minden éjjel itt gyülekeznek a dögök az ablakom alatt - írta a füzetébe -, minden éjjel itt ölnek meg kicsit az ablaknál, ahogy minden éjjel megöl az a szempár, ott, a szemközti falon, keretbe foglalt szempár, gyilkos tekintet, az övé, aki nincs már, akit nem etetek többé, akinek, ha jönne, sem adnék, akit gyűlölök, mert gyűlölni kell, mert a gyűlölet egészség, mert a gyűlölet igaz, mert a gyűlölet VAN…"

Egyszer, a szálegyenes sudár fákra mutatva, azt mondta apa az erdőben: ilyen fákat látott a határon, tele lövedék ütötte sebbel. És hogy, szerinte, a fákat nem lehet lelőni… Nem felejtem, hagymaszagú volt az erdő. A Halász-büfénél pizzát vettünk, becsomagoltattuk; az egyik asztalnál németek iszogattak, az asztalon tizenöt borosüveg, s újat rendeltek, vöröset. A réten telepedtünk le, ott, ahol évekkel elébb a fejünk felett röptették modell-repülőjüket a Gagarin-brigád tagjai. Faltuk a forró, szaftos pizzát. Egy vitorlás körözött a vízen a túlsó part közelében, hófehér háromszögén, fönt, pöttynyi kék. Aztán egy karmesterdobogónyi kövön állva megmostuk a kezünket a tóban. Ilyen szép ünnepünk van!, gondoltam. A fű jókora területen le volt kaszálva; baktattunk a száraz tarlón, egy sárga markológép árnyékában állt az autónk. Az úton vad rockerek húztak el bömbölve, dudálva…

Reggelre apa megint elnehezült otthon, ment, vonult szobából szobába, vitte a párnákat, ruhákat, játékokat, s egyre csak folyt a könnye. Néha Istent emlegette, túl a fuldokláson, véreres szemmel, alig elevenen. Öltöztette az öcsémet, és csak beszélt magában. A reggeli fények úgy fogytak el, hogy igazából nem is volt részünk belőlük. A túlsó épületsort már korán reggel beragyogta a nap, mi viszont homályos ablakok mögött tébláboltunk. Egy beágyazás is órákig eltartott, hisz apa folyton megállt, hol itt, hol ott állt meg, s csak nézett maga elé mereven. Ott volt velünk, ugyanakkor nem volt ott mégsem…

Egyszer így vágtunk neki az útnak, s így érkeztünk meg a nagy erdőhöz. Kiszálltunk az autóból, s haladtunk befelé a sűrűbe, arrafelé, ahol évekkel előbb már jártunk apával. Apa fölvette az öcsémet a karjára, az erdő hűvös volt, egy hatalmas, kettétört fa a fejünk felett átívelt, néztük, alig tartották a szálkái. Pár száz méter után aztán apa megállt, a nap ide már nem sütött be, s azt mondta: Mégis jobb lenne inkább máshová menni, le a tóhoz vagy a hegy túlsó oldalára… Így módosultak a tervek apánál. Leereszkedtünk hát a hegyoldalon, s a vadak ürülékét kerülgetve rövid sétát tettünk ott, ahol vakítóan fehér kövek hevertek a földön, mint megannyi elfeledett, szétszórt koponya…

Igen, egyszer útnak indulunk mindannyian, apa. Talán már beindítva vár az autó odakinn. Mi azonban még körbenézünk kicsit a besötétített szobákban. A szerető kezek érintette tárgyakon elidőz a tekintetünk. Hiszen ez az utolsó találkozás, a bizonyság maga. Ami megtörtént, és amivé lett, ami megtörtént - minden együtt van már. Amit elkövettünk, és amit nem követhetünk el már soha: velünk-bennünk marad. Odakinn csöppen az eső, ez már az ősz, vagy még tart a nyár?; mindegy, apa, kezdhetjük a visszaszámlálást: „…az utolsó gyermek születése, a második, az első…" És nyugalmas éjszakákra és gondtalan nappalokra gondolunk, amilyenek nem adattak meg nekünk soha.

Apa, el kellett volna már mondanom neked, rég el kellett volna már mondanom, már akkor este el kellett volna mondanom, amikor azt a férfit, ott, a szemközti ház ablakában megpillantottam - el kellett volna mondanom mindazt, amit megtudtam magamról-magunkról. Hogy az a férfi, ott, a szemközti ház ablakában, hóna alá szorított füzettel - én voltam, én vagyok, apa. És el kellett volna mondanom mindazokat a dolgokat is, melyeket ott az ablaknál állva még megtudtam. Hogy te már rég nem leszel, amikor én a szemközti ház ablakában állok majd, s nézem azt a fiút, amott, a másikat-magamat. Messziről jövök, Apa, s mint egy színpadra, úgy érkezem meg. Mint egy előre megrendezett történetbe, ahol minden mozdulat jelentőségteljes. Nagyon eláztam, Apa, és a hosszú kabátom sáros lett. Ugyanolyan szobába lépek, mint amilyenben mint gyermek, a másik oldalon benne vagyok. Apa, a tékozló fiú, akiről annyiszor meséltél nekem, megkésve érkezem meg…