„Ami eldől, nem áll”

Aranyi-jegyben, mire, mi ketten.

(Ismeretlen Ambrose Bierce-vers)

 

Filozófia, halál s konkrétum összeér.

Csak a kifejezés mindig ösztövér,

vagy átlagos, vagy túl kövér.

Mind többször elveszítem magamat,

sajnos, még többször megtalálom aztán –

s mi után. Nem jó, de jobb híján a legjobb,

már csak az elmúlt jövő időt kívánom vissza – – –

s itt kezdem dolgom, már csak azt se.

Ki-ki égesse el a maga lombját,

vagy más fordításban, kinek-kinek

a maga füstje, mondta az öreg regényalak,

s minél előbbre halad

a kifejezés, jönnek a részletek,

melyek annyira egyek már veled

(“Nem vagyunk? Egyek?” idézte Főmedvéd Rilkét.

“Én vagyok. Minek egyek?” s más fogyókúrák) – – –

hogy ahol érdemleges volna számodra a megértés,

hogy értsenek (Ady etc., látva lá…),

ott e szolmizálás csak olcsó viccel

dótva, rétve, mítve, fátva, szótva stb., nem látva,

annyira te magad vagy már, hogy igencsak hiába

vonatkozol akárkire másra,

a reláció reáliája

sem elegendő,

mert a megértés egyre csak idegsejt, izom, agy, nyak, bendő.

S öltözete, ha kendő – nem sorolom. Például bendőkendő.

 

Ez a bökkenő, ez a hökkentő.

Hogy minden támadás-védekezés,

minden megértés, ha sok, ha kevés,

oly étek, mely gyomorkorgató, ha, böffentő,

ha, hashorpasztó, vagy horpasz-hasalás,

bölcselem-elbizakodás… hagyom.

Nagyon

(hahaha, ez a költészet hagyományévada)

hagyom. S letörölgetem a viaszos vásznat,

melyre gyertya csöppent viaszolásnak.

 

De hiába a szomszédban a gyertya-

láng-okozta tüzet hogy kivédted,

s megmenekült két élet, kutyátok s utolsó madarad,

mára mindkettő rég halott,

és kutya van új, de mint aki nem hagyod,

hogy szárnyak folytatása neked szívesen lehessen,

teszel róla, hogy még minden emberkapcsolat is elhessenjen,

megértést tett ne követhessen,

rajtad senki ne segíthessen,

magad se magadon.

 

Lenne élő elmúlás-lábnyom ez a nyom,

s ahogy vasúti sín és patanyom,

és múzeumcsodálás, sarkokon

befordulás, bármi dedikálás, előadás,

de még bekapcsolva tartott telefon is elmaradt

neked, valahogy úgy nem akarsz madarat,

ahogy a szád nem a valagad,

igen, már ne csinálj belőle segget,

ha annyit idézgetted

a rigorózus regény végét,

hallani a rigli nyekergését,

ahogy rácsavarodik az egyszerű deszkaajtóra,

s a főszereplő ott meg így nyüszít mögüle-alóla:

istenem, eleget adtál, barátságot-szerelmet,

megbűnhődtem múltat, jövendőt,

rab többé ne legyek, talpon szabad

lehessek, esetleg egy bőrrákot behúzhassak,

egy májzsugort, két vesetágulást,

lábkörmöm hulljon egyenest tüdőmbe,

vért hadd köpüljek belőle,

hagyj végre örökre békén,

ahogy mikor 1977-ben úgy dőlt el, belőlem

nem lesz folytatás, csak madár-szilánkra

tépetett szét, kisöpretett, lecsorgott,

mit tudom én, Tandori Adorján, Tandori Damján,

és jöttek helyette madarak, mind a maga jó szárnyán,

csonka szárnyán vagy kacska lábán, vakságán,

hatra-vakra,

ó, jött Szpéró (pl.),

hát ne sírjak,

újra ilyet írjak,

ami eldől, nem áll,

tegyem próbára türelmét a papírnak – – –

 

Ahogy már máshol, és még vagy tízszer ezt is,

hogy a képeslaposdit, mely csak Totyié volt,

Schwitters-Merz-épület a szobában,

sok köbméter dosszié, képeslapborításban,

és a színes téglalapok,

leporellócskák, mondom, képeslapok,

mind öröm voltak, mert a Totyinak alkották a terek,

aki szólóverébként öt éven át velem élhetett,

de vele ez kihalt,

ne, senki, dalt,

potyirtos bügörnyéjét fel nem hozhatja tengerakna,

táptányér fél lábát szakasztja kankalin,

harcol lelkem, minden hiába, és senki ember lányára-fiára

nem nézhetek másképp, képeslap az árva, kín,

ez lett 27 és 2/3 év után lelkem végső magáraszabadulása,

már madár-szilánkra se, istenem, hagyj el

madaraiddal is, levezekeltem, törik-szakadásra,

hogy nem akartam utódlással részt venni Életedben.

 

Nem az, hogy legyen elég, az nem állna,

mert eldőlne, akarok valamit. De senki emberlányára-fiára

nem nézhetek másképp, csak mint képeslap-ábrára,

nem köpöm le, nem tépem szét

(a képeslapot), csak azt mondom:

“Nem én

mondom, hogy elég, csak elég

volt a jelek szerint...”

És jel sem int,

képeslapot rendszerbe nem ágyaz s nem girejkán,

hasonlat ormán

nem állunk a Győzelem vagy a Vereség hülye vagy nem hülye

napján,

nem vagyunk önmagunk ellene-híve,

hív-ellene,

csak többet senki ne,

munkaadókon és publikálókon kívül

ember se, madár se, már madár se,

se szárnya, se combja nekem, se szíve.

 

És hozzáteszem nyomban,

hogy ezt még akkor nem is a halálról mondtam.

Se hittel, se hitetlen,

élettel így teliüresedetten

maradtam még valamié.

 

S Főmedvémék folytatják kártyabajnokságukat rendben,

készül egy-két fordításkötet, részt veszek a zűrzavarokban

(más úgy szélről, beljebb kilobban),

s ezt a verset is, íme,

az esztétika szabályai szerint filozófiátlan befejeztem.

 

S lehet ez rajtam szégyenfolt,

de érdemben elegem volt.

 

(Volt, de hogy aztán

megint mi lesz aztán...?

Ha áll, nem dőlhet el, ha

eldől, nem is állhatott

tétele;

üres-vagyok-tele.)

 

És-ó-jaj-nem-tétova-tév.

Rettenetes huszonnyolcadik év!

(2005. V. 10.)

 

 

Utóvers

– Az elébbihez –

 

Csak a pontos megértésért küzdök ezzel is.

Szakasztott “azt akarom mondani”.

Hogy nem kéne leszakasztani

virágját, attól lesz a remény is hamis?

Ó, igen, bármit mondok, az akkor már hajdani.

 

Az már a másik, mondta a regényalak,

másik vagyok nekik, s másikkal ki törődne,

mindenkinek megvan keresztzsákjában a bőjtje,

a szél, enyhén hoz hideget-meleget,

miért akarnám épp ezzel, hogy megértve legyek.

 

Mit vádolgatom magamat?

Máris az Egytelen legyek, sőt, világ-egytelenebb,

hogy ne több madarak,

ezen mit értsenek azok az emberek,

kikből csak Főmedvém s társasága maradt?

 

Jó vagyok, jónak mondom.

Ha nem lenne, amikor szépszerén lehetnék,

magam csinálom gondom,

magam, bolondom,

ki tudtam már s tudom a semmi teljét.

 

Mit keresem, “tudni”, hogy DE MI VAN MÉG??

 

 

Még egy utószó

 

Totyi halála azért fért bele az összképbe,

mert az összképet egy nagy szarnak tartom,

és Totyi (a legtöbben azt se tudják, ki volt ő,

miért is tudnák; azt se tudják, ki vagyok én, mik

 

“ezek a verebek”) halála is egy legalább akkora

nagy szarság volt. Mindegy, megvolt. Beleillik

az összképbe. Teljesen értelmetlen élet, hagytam

meg egy telefonüzenetrögzítőbe tegnap, megint ez:

 

hogy vagy beomlok, elvackolom, elüldögélem (még csak

el se iszom / eszem / csatangolom) a délutánt, delet,

vagy pedig hajnalban nekiugrom, csinálok csomó

oldalt, leszaladok, megveszem a szükségeseket,

 

jövök haza, dolgozom este hétig, fordítok. Rendben

van, ez szabadság is, nem kell pult mögött állni,

hivatalban prosperálni, nem kell – ha valaki

tudja, mi az – Prosperónak se lenni, de ez,

 

hagytam meg az üzenetrögzítőben, egynek sok élet,

kettőnek kevés, egy szarnak két szar, mondjak-e többet.

S nincs az a pénz, ami segíthetne. Csak a háztartási

növekszik egyre. De van pár ismerősöm, kollégák, Lotti kutyánk,

 

itt a feleségem, Főmedvémék, van-e okom a panaszra?

Lesz-e veréb még, meglátjuk. Kaktuszokkal foglalkozgatok.