Kivételesen nem arról szeretnék beszélni, amit láttam vagy tapasztaltam Pécsett, hanem olyasmikről, amikkel nem találkoztam. Azaz nagyon is találkoztam velük, csak épp nem Pécsett, hanem jártomban-keltemben egyéb helyeken, viszont örülnék, ha egyszer majd Pécsett is előfordulnának. Hogy beszédhelyzetemet tisztázzam: olyan budapesti lokálpatrióta vagyok, aki Pesten született és nevelkedett, ám több mint húsz éve Budán él, és ezért (valamint egyéb, itt nem részletezendő okokból is) Pécsnek drukkol. Ezzel magyarázható, hogy amikor külföldön járok, és meglátok valami szépet, egy műemléket vagy egy műgyűj-teményt, gyakran eszembe jut: szívesen hazahoznám Magyarországra, de nem feltétlenül Budapestre, hanem máshová, mondjuk Pécsre. Hazahoznék zakózsebben egy gótikus vagy reneszánsz királyi palotát, valahol a Tettyén helyet szorítanának neki, én pedig, amikor dolgom akad Pécsett, mindannyiszor megnézném. Budapestre nem vinnék királyi palotát, abból az egyszerű okból, hogy ott már van.

Tegyük fel, hogy a mesebeli jó tündér engem tüntetne ki azzal, hogy odakívánhatnék Pécsre három dolgot, három, tág értelemben vett objektumot. Odakívánhatnék három-négy egyiptomi piramist az állatkert mögé, a rhodoszi kolosszust a TV-torony helyébe, de szóba jöhetne ezer hektár libanoni cédruserdő is a Misina-tető alatt, a jó tündér nem ismer lehetetlent.

Nos hát, elsőre – ha ez a tündérnek tényleg belefér – odakívánnék a városba, vagy inkább mellé valami nagyobbacska vizet. Lehetne tengerpart, ám ez külpolitikai bonyodalmat okozna. Lehetne Balaton nagyságú tó, de azt hiszem, Pécs mellé nem állóvizet kellene kívánni, hanem inkább egy hajózható folyót. Olyasfélét, mint a Duna. Tulajdonképpen a Duna tökéletesen megfelelne, esetleg azzal az apró módosítással, hogy egy mellékága (természetesen szintén hajózható!) az Adriai-tengerbe ömöljön bele. Képzelje csak el az olvasó, amint az Adriai- és a Fekete-tenger között közlekedő hajók a pécsi kikötőben találkoznak. Ugyanis ha a Duna Pécsnél ágazna le az Adriai-tenger felé, akkor a városnak szép nagy kikötője is lenne, dokkokkal, mólóval, raktárépületekkel, kisebb tengerjáró hajókkal. Folyami kikötő lenne, de azért nem fordítana hátat a tengernek (sem az egyiknek, sem a másiknak). Viszonylag sok matróz járkálna a városban, de viszonylag kevés galibát okoznának; a bordélyok helye és száma külön átgondolandó. Szárnyashajón lehetne igen hamar eljutni Újvidékre és Belgrádba, valamint Fiumébe, sőt akár Triesztbe is, amely városoknak szintén jót tenne a hirtelen kibővült víziút.

A folyó és a kikötő kulturális hozadékát az olvasó fantáziájára bízom. Nyilván lenne a kikötőben egy-két használaton kívüli állóhajó, ahol kiállítások, rendezvények, koncertek, színházi előadások zajlanának, a fontos produkciókat hajón lehetne hozni-vinni, irodalmi hajójáratok indulnának magyar és nem magyar szerzőkkel (+ hallgatósággal), hogy csak a legkézenfekvőbb lehetőségeket említsem.

Másodikként monumentális romokat kívánnék Pécsre és környékére, késő modern ipari és közlekedési romokat: bezárt gyárépületeket, használaton kívül helyezett pályaudvarokat, fölöslegessé vált remízeket, lebontásra ítélt (ám lebontatlanul maradt) repülőteret. Barátaim figyelmeztettek: ilyen kívánsággal ne strapáljam a jó tündért, mert a fenti objektumoknak már a puszta emlegetése is rossz hangulatot kelthet, ezért lehetséges, hogy másodjára valami más kívánságot fogok kitalálni. Mielőtt azonban ezt megtenném, hadd jegyezzem meg, hogy az efféle romok nem a munkanélküliségről vagy a tájék hanyatlásáról, hanem ezek ellenkezőjéről szólnának. Olyasmiről, hogy az ipar (nyilván a technika tökéletesedése és a jólét növekedése miatt) lemondhat korábbi helyszíneiről, másfelől a civil társadalom van annyira erős, hogy ezeket a helyszíneket lakhatóvá, élhetővé, élvezhetővé tudja tenni. Valahol messze, túl az Óperencián láttam egy furcsa épületegyüttest, amely bőrgyár volt a hetvenes évekig, aztán a hatóság le akarta bontatni, de nem lehetett, mert az objektumot megszállták az “alternatívok”; és a hatóság, ahelyett, hogy kikergette volna őket, elfogadta terveiket a gyár lakótömbbé való átépítésére, ők támogatást és kölcsönt szereztek (volt bank, amely adott nekik), és felépítették falanszterüket, amely ma is áll.

Láttam a Ruhr-vidéken egy óriási kokszművet, amely manapság kilátótoronyként szolgál, a tározók betonfalain alpinistakiképzés folyik, egy vízzel feltöltött medencében pedig búvárok gyakorlatoznak: tanulják az elmerült gép- és hídroncsok megközelítését. Láttam egy elhagyott rendezőpályaudvart, melyet hatvan év alatt benőtt az őserdő, a talpfák közeiben nyírfák sorakoznak, a víztoronyban sólymok fészkelnek, a fordítókorong falusi szérűskertre emlékeztet, az ottfelejtett mozdonyokat vadregényesen benőtte a repkény és a komló; újabban természetvédelmi terület. Láttam Párizsban a Gare d’Orsay-t, ahol az egykori pályaudvar terében a kiállított tárgyak egyszerre keltenek monumentális és bensőséges hatást, és láttam Berlinben a Hamburgi pályaudvart, amely úgy áll az egykori államhatár közvetlen közelében, mint egy lerombolt és visszaépített pogány templom.

A modern romok, éppen modernségük révén, hajlamosak a gyors antikizálódásra, fennállásukkal a tér és az idő tágasságának érzetét keltik. A modern romok által határolt térségekben legalább annyira pezseg az élet, mint az antik rommezőkön, feltéve, hogy a civil társadalom (ha úgy tetszik, a civitas; jó esetben a kettő egybeesik) tud vele kezdeni valamit. Ám éppen az ilyen pezsgés közepette élhetjük át legbensőségesebb, legmagányosabb pillanatainkat. Minden városban kell, hogy legyen néhány jóserővel rendelkező hely, ahol a jövő sejtelmét úgy élhetjük át, mintha már mindez megtörtént volna. Élettől pezsgő modern romok közelében kétségkívül ilyesféle őserőre tennének szert Pécs antik romjai, az ókeresztény sírkamrák. Ezek jelenleg is tanítanak, nevelnek és gyönyörködtetnek, ám ha a pécsi belváros az időmúlás, a mulandóság másmilyen tanúságtevőivel is szembesülne, látogatójukat önmaga legbenső lényegével ismertetné meg.

Ennyit a monumentális modern romokról. Esetleg még annyit, hogy a modern romok fent vázolt funkcióját más is betölthetné: hirtelenjében a város alatti pincék bejárhatóvá, belakhatóvá tétele jut eszembe, olyasmi, ami Kolozsvár főterén történik az utóbbi években. A városnak lefelé terjeszkedve kellene újabb köztereit kialakítania. Fogalmam sincs, hogy ez (technikailag, jogilag, erkölcsileg, anyagilag stb.) lehetséges-e, nem jártam utána; úgy sejtem azonban, hogy nem csekély kulturális hozadéka lenne, ha a város nemcsak a felszínén, hanem alulról is nyomon követhető vagy hozzáférhető volna. A város falai közt létrejövő gondolatok és hangulatok, a városi élet illékony összetevői ugyanúgy felfelé áramlanak, mint a meleg levegő: a föld alatti tavernák és agórák szellemi (plusz érzelmi) padlófűtést jelentenének. Monumentális romok helyett második kívánságként a pincék átjárhatóvá tételével is beérném.

(Csak zárójelben: egy ismerősöm szerint inkább autópályát kellene kívánnom a jó tündértől, Budapest–Pécs viszonylatban, esetleg tovább, dél felé. Nem vonom kétségbe, hogy a pécsi Duna-szakaszt hasznosan kiegészítené egy olyan közút, amelyen nem szükséges minden teherautó megelőzéséhez Michael Schumacher elszántsága, ám valamilyen okból nem jutott eszembe, hogy én kérjem a sztrádát, méghozzá éppen a jó tündértől. Legfeljebb azokat a római, avar, középkori stb. régészeti emlékeket kérhetném, amelyeket a sztráda építésekor minden bizonnyal feltárnak majd.)

Végül, harmadszor, odakívánnék Pécsre egy működő irodalmi központot. Ez egy olyan intézmény lenne, amely irodalomszervezésre és kulturális kapcsolattartásra volna berendezkedve, részint a magyar kultúrán belül, részint (ami ennél is fontosabb volna) magyar és nem magyar alkotók között. Ilyen intézmény Magyarországon jelenleg nincs, ám legfőbb ideje, hogy legyen, mert enélkül a fennálló magyar irodalmi élet más kultúrákkal nem lesz párbeszédképes, és az amúgy is nyomasztó nyelvi elszigeteltség egy ilyen intézmény híján kulturális elszigeteltségként jelenik meg.

Egy ilyen intézmény elsősorban arra volna jó, hogy a magyar olvasók (plusz a magyar írók, akik esetleg szintén olvasók) találkozhassanak azokkal a kortárs külföldi szerzőkkel, akiknek műveit ismerik és szeretik, vagy olyanokkal, akiknek munkái iránt éppen a személyes jelenlét kelti fel az érdeklődést.

Hogyan és milyen alkalomból juthat el a jelen körülmények között egy külföldi író Magyarországra? Egy: turistaként. Ily módon kellemes élményekre tehet szert, ám annak, hogy olvasókkal (kritikusokkal, szerkesztőkkel, kiadókkal, fordítókkal) találkozzék, nem sok esélye van. Kettő: újonnan megjelent könyve alkalmából meghívja a kiadója. Ezt nem sok kiadó teheti meg saját erőből, és csak a legismertebbeket érdemes meghívni, akik többnyire nem érnek rá. Három: a külföldi szerzőt hazája budapesti kulturális intézete hívja meg, jó esetben egy vagy több egyetem megfelelő tanszékének közreműködésével. A kulturális intézetek munkáját a legnagyobb dicséret illeti, de mégis furcsa (mondhatnám, ciki) volna örök időkig arra berendezkedni, hogy német írókat németek, franciákat franciák, lengyeleket lengyelek hívjanak meg Magyarországra. Az országok nagy részének nincs is kulturális intézete Magyarországon, a meglevőket pedig bezárhatják. (Ez történt nemrég a Pro Helvetia közép-európai fiókjaival, így a budapestivel is. Németországban is egyre erősebbek azok a hangok, amelyek az EU-bővítés után a közép-európai országok egyoldalú kulturális támogatása helyett a kölcsönösséget, a cserét tartják kívánatosnak.) Négy: meghívják az illetőt a Budapesti Könyvfesztiválra, vagy mint díszvendéget, vagy mint elsőkötetes szerzőt. A fesztivált és szervezőit szintén a legnagyobb dicséret illeti, ám a fesztiválon két dolog nagyon szűkösen van: hely és idő; sőt a benyomások tarkasága, a könyvek sokasága miatt az egy szerzőre jutó figyelem is óhatatlanul kevés.

Mindezek miatt szükség volna egy olyan intézményre, amely integratív tényezőként hatna az élő magyar irodalomban (Magyarországon és az államhatáron kívül élő magyar szerzők számára egyaránt); a Magyarországon ismert vagy majd ismertté váló külföldi szerzők számára; a velük foglalkozó fordítók és filológusok (szlavisták, romanisták, germanisták, orientalisták stb.) számára; irodalomtörténészek, kritikusok, kulturális újságírók számára; irodalomhoz kapcsolódó egyéb művészek (például filmesek, színházi emberek) és tudósok számára; valamint – elsősorban – az irodalmat pártoló közönség számára.

Amikor Pécsre kívánok egy ilyen intézményt, akkor persze odakívánom az alapítói elszántságot is. Érdemes volna a német és osztrák Literaturhausok alapítástörténetét összegyűjteni és összehasonlítani; igen sok, nálunk is jól hasznosítható tanulság derülne ki. Néhány dolog azonban enélkül is világosan látszik. Az egyik az, hogy egy ilyen intézmény alapításában és fenntartásában az államnak csak viszonylag csekély szerepe lehet, maga a kezdeményezés pedig nem indulhat legfelülről. Ellenkező esetben kultúrán kívüli (főleg politikai) szempontok fogják ellehetetleníteni a munkát; és köztudottan nem ritka eset, hogy amit a kultúrában az egyik kormányzat épít, azt a rá következő lerombolja, vagy legalábbis iparkodik elsorvasztani. Éppen ezért az állami rész a fenntartásban csak akkora lehet, amekkorát az intézmény pótolni tud, vagy megvonása esetén át tudja vészelni a rá következő időszakot. Ennél is fontosabb, hogy az intézmény mögött már alapításakor álljon egy a civil társadalomból verbuválódott támogatói kör.

És ez az egyik lényeges oka annak, hogy az irodalmi központot Pécsre kívánom, nem Budapestre. Ha Pécsett kialakulna egy civil támogatói kör (afféle irodalmi egyesület), az jóval közvetlenebb, személyes kapcsolatban állna az intézménnyel, mint egy hasonló budapesti vállalkozás. Pécsett az intézmény figyelhetne közelre is, kialakíthatná pannon jellegzetességeit, ugyanakkor mégsem csukná magára az ajtót: a támogatói kör másik felét természetesen Budapestről és az egész országból kellene toborozni, a kulturális elit prominens képviselői közül.

Ahhoz persze, hogy támogatói kört lehessen szervezni, kell egy koncepció az intézmény működtetésére. Ennek reálisnak, ugyanakkor ötletesnek és fantáziadúsnak kell lennie; markánsnak és kézzelfoghatónak, ám elég rugalmasnak, hogy bővíthető és továbbfejleszthető legyen. Innentől már a részletek következnek, amelyekbe már csak azért sem szeretnék belebocsátkozni, mert igaz ugyan, hogy ebben az írásban akad némi fikció, de azért pillanatnyilag mégsem elbeszélői célokat szeretnék elérni. Inkább azt mondom el, mi a másik lényeges oka annak, hogy Pécsre kívánom ezt a még képzeletben is alig létező intézményt.

A szűkebb értelemben vett koncepción kívül, ami kidolgozható, pontosítható, bővíthető, szükség van egy tágabb értelemben vett szellemiségre is. Ez lehet egy már fennálló intézmény szellemisége (például a hatvanas években a nyugat-berlini Műszaki Egyetem bölcsészkarának [!!!] akkori fiatal oktatói a Gruppe 47 szellemiségét akarták intézményesíteni, így jött létre a Literarische Colloquium Berlin; a Gruppe 47 csakhamar felbomlott, az LCB negyven év elteltével is életerős), de lehet egy városfejlesztési koncepció szellemisége is (ez hozta létre a kilencvenes évek végén a kölni Literaturhaust). A sokat emlegetett pécsi szellemiség, azt hiszem, kedvezne egy határokon is túlnéző irodalmi központ létrejöttének és fennmaradásának; ez garantálhatná, hogy az intézmény, beilleszkedve a helyi viszonyokba, országos vákuumot tudna kitölteni; ez észlelné és értékelné, ha az intézmény működése révén közelebb kerülne Pécshez egy-egy hajózható folyó vagy jóserővel felruházott hely.