Havasréti József: – A kulturális antropológia történetében fontos szerep jut a városantropológiának. Dinamikusan változó tudományterületről van szó: az egyes korszakok gazdasági és politikai mozgásainak megfelelően folyamatosan új kérdéseket indukál és új válaszokat hoz létre. Melyek a változás legfontosabb trendjei?

Niedermüller Péter: – Az antropológiai városkutatás napjainkban tapasztalható fellendülése annak köszönhető, hogy a nagyvárosok nagyon fontos kortárs kulturális és gazdasági folyamatok elsődleges színtereit és egyben eszközeit is alkotják. Egyrészt a modern társadalom radikális átalakulása és globalizálódása elsősorban a világ nagyvárosaiban figyelhető meg, másrészt a metropoliszok termelik ki és jelenítik meg azt a kulturális rendszert, amelynek segítségével a késő modern társadalom létrejön, meghatározódik. A nagyvárosok jó lehetőséget kínálnak annak vizsgálatára, hogy a városi társadalom változásai hogyan hatnak a mindennapi életre és a tapasztalatokra, a változások globális és lokális mintái hogyan viszonyulnak egymáshoz. E megközelítés nemcsak úgy tekint a városra mint a különböző társadalmi és kulturális csoportok együttélésének fizikai színterére, hanem mint egy olyan szimbolikus térre, amely egyidejűleg generálja és reprezentálja a történeti, politikai és kulturális változásokat. Másként fogalmazva: a városi tereket olyan kulturálisan írott szövegeknek tekinthetjük, amelyeket olvasva és értelmezve megérthetjük, hogy mi történt, illetve mi történik az adott társadalomban. Az épületek, az utcák, a terek, a házak, a parkok, a szobrok és egyéb szimbólumok nemcsak elmesélik egy-egy város történetét, hanem ezek alkotják a fizikai objektumokká kövült emlékek, ideológiák és víziók szimbolikus terét, azt a hidat, amely a múltat összeköti a jövővel.

– Világváros, nagyváros, kisváros – ezek a legtöbb ember számára ismerős és kezelhető kategóriák, szervesen kapcsolódnak a mindennapi „utazó” és „kulturális fogyasztó” életéhez. Milyen új várostipológiák jöttek létre a késő modernség változásainak megfelelően?

– A késő modern városokat három nagy csoportba sorolhatjuk. Egyik csoportba tartoznak – Saskia Sassen ma már klasszikus munkája nyomán (The Global City: New York, London, Tokyo, Princeton, 1991) – az úgynevezett globális városok. Sassen szerint a globalizáció a késő modern társadalmakat alapvetően jellemző folyamat, amely azonban mégsem mindenütt egyformán és azonos intenzitással megy végbe. A globalizáció folyamata ugyanis helyekhez köthető. Ennek megfelelően van néhány valóban „globális város” (ilyen például London, New York vagy Tokió), amelyekben tényleges globális gazdasági és politikai hatalom koncentrálódik, azaz valóban globális léptékű gazdasági és politikai akciók színtereként funkcionálnak. Az európai nagyvárosok döntő többsége – mint például Róma, Madrid vagy Berlin – azonban nem tekinthető globális városnak, noha a globalizáció egyes jelenségei és hatásai nyilvánvalóan elérték ezeket a városokat is. A globális városok mellett vannak – Ulf Hannerz fogalomhasználatát idézve – a „világvárosok” (world cities). Hannerz világvárosoknak azokat a metropoliszokat nevezi, amelyekből új kulturális minták, jelentések és áramlatok (cultural flows) indulnak ki, és ezek a világon mindenütt sokak számára fontos viszonyítási pontokat képeznek. A globális és a világvárosok között sajátos kölcsönhatások működnek, hiszen a globális városok mindig egyben világvárosokként is funkcionálnak, a világvárosok azonban nem szükségszerűen globális városok is. Ez a tény meghatározza e városok kultúráját és atmoszféráját, s jellemző módon különbözteti meg őket a városok harmadik csoportjától. E csoportba azok a városok tartoznak – és ezek száma a legnagyobb –, amelyek továbbra is mindenekelőtt nemzeti vagy regionális funkciókat töltenek be.

– A nagyvárosok nem csak a fejlődés mozgatóerői, hanem különféle környezeti, szociális, illetve gazdasági problémákat is megtestesítenek. Gondolhatunk itt a városi szegénységgel, a bűnözéssel, a gettókkal kapcsolatos híradásokra, de akár – ellenkező előjellel – az előkelő városnegyedek luxusára is. Hogyan értelmezi ezt a megosztottságot a városantropológia?

– Léteznek olyan megközelítések, melyek a késő modern városok térbeli és társadalmi szerkezetének átalakulását – elsősorban az európai városoknak az iparosodást, az integrációt és a nemzeti jelleget hangsúlyozó modelljével összehasonlítva – a széthullás, sőt a pusztulás fogalmaival és képzetkörével írják le. Az ipar kiszorulása, a szociális lakásépítés megszűnése, az egyre növekvő társadalmi polarizáció, a város térbeli struktúrájának töredezettsége a széthullás rendkívül szuggesztív elbeszéléseinek részévé válik. A dualitás gondolata a késő modern város esetében viszont egy új minőségre vonatkozik, mely a városi társadalom térben is kifejeződő polarizálódásával kerül előtérbe. Ezt a minőséget John Mollenkopf és Manuel Castells a dual city kategóriájával jelöli. A mai metropoliszokat valóban mélyen jellemzi az a szembenállás, amely a bevásárlóközpontok, a bankok és luxuskivitelű irodaházak által jellemezhető városrészek, illetve más városrészek elgettósodása között figyelhető meg. Az utóbbi évek városkutatásának egyik meghatározó vonulata a „duális város” kontextusában az urban underclass-t, a városi társadalom legalsó szintjein élő embereket és csoportokat vizsgálja.

– Az urban underclass mint társadalmi réteg, illetve mint elméleti kategória milyen problémákat vet fel?

– Az urban underclass kategóriája az amerikai városkutatásból származik és a társadalmi, illetve térbeli hovatartozás közötti új összefüggéseket jelöli. Az urban underclass alapvetően territoriális jelenség, a városi tér egy meghatározott pontjához kötődő szegénység és a társadalmi kiközösítés keveréke. Egyszerűbben fogalmazva: ezzel a kifejezéssel szokták jelölni a városi társadalom legalsó rétegét, a szegények, munkanélküliek, a bevándorlók, a hajléktalanok egyre növekvő csoportját, akik koncentrált formában a késő modern nagyvárosok egyes városrészeiben élnek. Noha azok az apokaliptikus képek, amelyeket Chicago, Detroit vagy éppen New York már egyáltalán nem működő, teljesen szétesett gettóiból ismerünk, az európai városlakók számára még mindig inkább egy idegen világ horrorisztikus vízióját, mintsem a mindennapi valóságot jelentik, ennek ellenére a legtöbb európai városban is megfigyelhető a társadalmi problémáknak ez a térbeli koncentrációja. Elég itt a francia nagyvárosok elővárosaira vagy Rotterdam Spangen, illetve Berlin Neukölln nevű városrészére utalni.

– A várospolitika többnyire rendészeti eszközökkel is reagál az urban underclass létezésére. Melyek e csoport elhatárolásának, végső soron kirekesztésének az eszközei?

– A kiközösítés, a kizárás alapjában véve mindig egyet jelent bizonyos csoportok bizonyos jogainak a korlátozásával. Így beszélhetünk szimbolikus kiközösítésről, például azokban az esetekben, amikor nyilvános diskurzusok egyes társadalmi vagy kulturális csoportokat, városrészeket következetesen stigmatizálnak vagy kriminalizálnak. A nagyvárosokban különösen szembeötlenek a kiközösítésnek azok a nyilvánvaló – bár látszólag jelentéktelen, illetve a biztonságot szolgáló – formái, amelyek például korlátozzák bizonyos csoportok jogát egyes nyilvános terek (parkok, üzletközpontok, pályaudvarok stb.) használatában. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az urban underclass-hoz tartozók számára a társadalmi kiközösítés megélése jelenti az egyedüli, állandó és folyamatos társadalmi tapasztalatot. Ezek az emberek nem rendelkeznek olyan gazdasági, társadalmi vagy szimbolikus tőkével, amelyre a társadalomnak szüksége lenne. Nemcsak egyszerűen szegények, munkanélküliek, hajléktalanok, hanem mindennek következtében nem tudják követni a társadalmilag elismert életformákat, viselkedési mintákat és értékeket. Ebben az összefüggésben kialakul a társadalmi hasznavehetetlenség érzése, az a meggyőződés, hogy a társadalomnak semmi szüksége ilyenekre. S itt nemcsak az alsóbb társadalmi rétegek „érzékenységéről” van szó, hanem arról is, hogy a társadalom nem törekszik többé bizonyos csoportok és rétegek befogadására, hanem mintegy leválasztja őket a társadalomról – térben és társadalmilag egyaránt –, s nem vesz róluk többé tudomást. E diskurzus nyomán az urban underclass által lakott városrészek kaotikus, szervezetlen, erőszakos, veszélyes helyekként jelennek meg. S pontosan ez a reprezentációs stratégia az, ami félelmet vált ki, s ez az, ami igazolni véli azt a várospolitikát, ami ennek a félelemnek a kiváltó okait kívánja megszüntetni.

– Milyen eszközei és formái vannak ennek a megszüntetésnek?

– E várospolitika jegyében az utóbbi években átalakult a késő modern városok nyilvános tereinek struktúrája, illetve használata. A folyamatnak két, egymással szorosan összefonódó eleme a nyilvános terek privatizációja, illetve a biztonságnak az újrafogalmazott elképzelése. A cél mindkét esetben az, hogy az urban underclass mint a társadalmi fejlődés nemkívánatos „mellékterméke” eltűnjön a városok nyilvános tereiből. Ennek egyik aktuális megnyilvánulása, hogy napjainkban több vidéki városban – így Kaposvárott, Szegeden, Pécsett – kitiltják a koldusokat a belvárosból, vagy ezt tervezik, mondván, hogy jelenlétük zavarja a sétálókat, a családokat, a turistákat. E politika hátterében az a szándék áll, amely a társadalmi problémákat megtestesítő csoportokat kizárja a városok reprezentatív tereiről, s ezzel egyidejűleg a stigmatizált városrészekbe száműzi. Zygmunt Bauman arra mutatott rá, hogy a késő modern metropoliszok nem feltétlenül közvetlen módon, azaz tiltásokon keresztül zárják el a nyilvános terek egyes formáit bizonyos csoportok elől. Sokkal inkább arra törekszenek, hogy a nyilvános terek hasz-nálatának olyan szabályait vezessék be, amelyek mintegy automatikusan kizárják az oda nem illő embereket. A nagyvárosok bevásárló utcái, shopping mall-jai, egyes parkjai és lakónegyedei, valamint egyéb reprezentatív terei tartoznak ebbe a kategóriába, melyet a nyilvánosság, a fogyasztás és a biztonság sajátos keveréke jellemez. A városi térnek ezek a szeletei nem csupán reprezentálják a gazdasági, társadalmi jólétet, hanem maguk is fogyasztható javak. De csak azok számára, akik megfelelnek a „normális élet” e terekhez kötődő elképzeléseinek. Mások számára ezek a terek zártak maradnak, amely tényt a tereket őrző biztonsági szolgálatok fordítanak le az adott tér használatának szabályaira. A késő modern várospolitika pontosan e filozófia jegyében igyekszik a nagyvárosok bevásárlóközpontjait és utcáit a hajléktalanoktól, koldusoktól, szegényektől, azaz mindazoktól megtisztítani, akik nem odavalók és csak zavarják a vásárlókat.

– Az underclass problémái mellett a nagyvárosok jellegzetes alkotóeleme az etnikai sokféleség, az etnikai csoportok egymás mellett élése. A városkutatás a multikulturális város, a transznacionális, illetve a posztnacionális város koncepcióin keresztül vizsgálja ezeket. Hogyan tudunk eligazodni e terminológiai sokszínűségben?

– A multikulturális város koncepciója a nyolcvanas évek diskurzusait jellemzi. Olyan kifejezésről van szó, amely egyszerre foglalja magába az európai nagyvárosokat a hetvenes-nyolcvanas években jellemző kulturális változásokat, tehát a városi élet nemzetközivé válását, etnikai és kulturális pluralizálódását, továbbá az említett folyamatokat értelmező ideológiákat is. Noha a multikulturális város elméletét hosszú ideig körülvette az újdonság varázsa, sőt mítosza is, mégis azt kell mondani, hogy az elmélet nem tett mást, mint új vagy más retorikába öltöztette a klasszikus városkutatás néhány alaptételét. Mindenekelőtt azt a széles körben elterjedt felfogást, hogy az etnikai negyed által reprezentált kultúra, a közös hagyomány, továbbá a jól körülhatárolható tér a nagyvárosokban is az etnikai-kulturális identitás alapjait jelentik. Ebben az összefüggésben bírt társadalmi értelemmel a kínai, az olasz, a török vagy a marokkói negyed kifejezés. E szemlélet nyomán jött létre a multikulturális város mozaikszerű képe, amelyben az egymástól etnikailag vagy vallásilag különböző csoportok egymás mellett, de egymástól egyértelmű határokkal elválasztva élnek. E felfogást számos ellentmondás jellemezte, még akkor is, ha ezekről az eddigi kutatásokban viszonylag kevés szó esett. Mindenekelőtt arra a társadalmi romantikára kell utalni, amely tudomást sem vett a különböző kultúrák együttéléséből fakadó konfliktusokról, mert a konfliktusokat nem a társadalmi élet szokványos velejáróinak, hanem valamiféle „elfajzásnak” tekintette. De a multikulturális város kon-cepciójának kultúraértelmezése is problematikusnak tekinthető, a kultúrát ugyanis – minden változástól, generációs vagy csoporton belüli különbségtől függetlenül – valamiféle állandónak tekintette. A kultúrának ebből az értelmezéséből aztán logikusan következik az a (korábbi kutatásokból már jól ismert) kérdésfelvetés, hogy mi történik, illetve mi történjen a bevándorlók magukkal hozott, úgymond eredeti vagy hagyományos kultúrájával? A modern társadalmi rend válasza e kérdésre a kulturális asszimiláció volt. Eszerint, amikor a bevándorlók elhagyják eredeti lakóhelyüket, akkor szükségszerűen elhagyják kultúrájukat is, és új lakóhelyükön az ott található kultúrát kell elsajátítaniuk. A multikulturális város elmélete azonban e ponton kissé ambivalens. A multikulturalitás alapvető „követelménye” az, hogy az etnikai csoportok őrizzék meg kulturális háztartásukat, tehát ezen keresztül különállásukat is – viszont a megkívánt kulturális asszimiláció egyet jelent a kulturális hagyományok elpusztításával. A legnagyobb dilemma az, hogy a kulturális különállóság megőrzésén keresztül folyamatosan újratermelődik a bevándorlók társadalmi idegensége. Amikor ugyanis a multikulturalitás elmélete az etnikai csoportok kultúráját „másmilyennek” minősíti és azt gyakran egzotikussá stilizálja, akkor a szóban forgó kultúrát továbbra is idegennek tekinti. Ez a felfogás egyrészt szükségszerűen termeli ki a „társadalmi idegent”, másrészt meghatározza azokat a módokat is, ahogyan ezek a csoportok a társadalmi életben részt vehetnek.

– Melyek ezek a részvételi formák vagy módozatok?

– A multikulturális város elmélete nem egyszerűen arra a tényre épül, hogy a késő-modern metropoliszokban különböző kulturális és etnikai csoportok élnek, hanem a kulturális sokféleség, a kulturális különbségek, a bevándorlók által magukkal hozott „archaikus” vagy „egzotikus” kultúrák nyilvános reprezentációjára is. Ezért a multikulturális városok elengedhetetlen tartozékai az etnikai fesztiválok, amelyek egzotikus táncokat, zenéket és rítusokat, azaz a bevándorlók etnikai kultúráját és hagyományait mutatják be. Hasonlóképpen elengedhetetlen tartozékok az etnikai éttermek, melyek ugyanakkor a különböző bevándorló csoportok anyagi megélhetésének (egyik) alapját is jelentik. Ez arra is utal, hogy az etnikai kultúra miképpen fordítható át gazdasági tőkébe. A multikulturális város tehát jelentős mértékben esztétizálja a bevándorlók kultúráját és ezzel párhuzamosan kimossa az etnikai kultúrából a fogyasztás számára konvertálhatatlan társadalmi, politikai, ideológiai tartalmakat.

– A transznacionalitás és a posztnacionalitás fogalmai milyen változást jelentenek az elmondottakhoz képest?

– A transznacionális kapcsolatok és kulturális gyakorlatok kutatása a kilencvenes évek elején indult meg, s szoros kapcsolatban állt a globális migráció új formáival. A migráció új formáinak egyik legérdekesebb sajátossága ugyanis az volt, hogy azok, akik korábbi lakóhelyüket elhagyva, más – gyakran nagyon távoli – országokban, városokban telepedtek le, nem szakították meg kapcsolataikat az otthon maradottakkal, hanem éppen ellenkezőleg, kihasználva a kommunikáció adta új lehetőségeket, intenzív kapcsolatot ápoltak velük. Ezek a bevándorlók más attitűddel rendelkeznek, mint a hatvanas-hetvenes évek vendégmunkásai. Számukra a nagyváros, amelyben élnek, csupán az egyik – s talán nem is a legfontosabb – hely, amihez tartoznak, s ami mellett továbbra is fenntartják azt a társadalmi hálót, amely az otthon maradottakkal összekapcsolja őket. Több helyhez, több kulturális miliőhöz tartoznak egyidejűleg, és ezt a „többgyökerűséget” nem is akarják feladni. A késő modern metropolisz világában az, hogy valaki honnan jön, gyakran semmit sem mond arról, hogy valaki hová jutott vagy hová tart. Ugyanakkor a transznacionális metropoliszokban élő emberek csak részlegesen vannak jelen ezekben a városokban. Vannak, akik a foglalkozásuk miatt állandóan úton vannak és ezért több városban is vannak társadalmi kapcsolataik: azaz több várost is „használnak”. Mások talán fizikailag nem hagyják el a várost, amelyben élnek, de kulturális szokásaik, mindennapi életük gyakorlatai egy vagy több másik városhoz kötik őket. Így például Berlinben laknak, de kedvenc labdarúgócsapatuk a Fenerbahçe Istanbul, Londonban élnek, de esténként a pakisztáni televízióban nézik a híreket vagy éppen egy stockholmi kávéházban a koszovói politikai pártok közötti konfliktusokat vitatják. Ezek az emberek ugyan valamely mai európai metropoliszban élnek, de gondolkodásukban és társadalmi kapcsolataikban, sőt mindennapi életük gyakorlatának egy jelentős részében is egy vagy több más városhoz is kötődnek. Ezért a késő modern metropoliszokban nemcsak a legkülönbözőbb (kreol vagy hibrid) kulturális áramlatok és jelentések, hanem egymástól erősen különböző, sőt egymással szemben álló lokalitások is jelen vannak. A térben és időben különböző helyzetekben lévő társadalmi szereplők közötti kulturális gyakorlatok mint sajátos transznacionális praxisok keresztezik egymást.

– Az „Európa Kulturális Fővárosa” projekthez visszakanyarodva arról kérdeznélek, hogy milyen várospolitikai, illetve menedzselési gyakorlatokon keresztül jönnek létre a mai nagyvárosok kulturálisan fogyasztható terei és szimbólumai vagy akár életstílusként élhető helyei? Milyen eszközökkel pozicionálhatja magát egy város – akár mint termék – az egyre fontosabb szerepet játszó kulturális piacon?

– A nyolcvanas évek végétől egyre határozottabban formálódott ki a késő modern metropoliszok önmegjelenítésének az a módja, melyet a városkutatás Sharon Zukin nyomán szimbolikus gazdaságnak nevez (lásd Zukin, S.: The Culture of Cities, Cambridge, Mass., 1995). Zukin elsősorban amerikai nagyvárosok példáin mutatta ki, hogy a késő modern metropoliszokban a kulturális szimbólumok és jelentések, illetve a gazdasági tőke között sajátos összefonódások figyelhetők meg. A mai nagyvárosok döntő többsége igyekszik olyan kulturális tőkét kitermelni, amely eladható, azaz turizmusba, pénzbe, gazdasági tőkébe fordítható át. E törekvések lényege a városi kultúra fogyaszthatóvá tétele és ennek a fogyasztható kultúrának a folyamatos (újra)termelése. A szimbolikus gazdaság egyébként szelektál is: eldönti, hogy a történelemből, a hagyományokból és a kulturális sokféleségből mit kell láthatóvá tenni és mit nem. Tehát ez nem csak menedzselési gyakorlat, hanem a hatalomgyakorlás eszköze is. Ennek megfelelően az érdeklődés centrumába új csoportok és helyszínek, új kulturális gyakorlatok kerülhetnek, továbbá kirajzolódik a városnak a múltban gyökerező és a mindenkori máig ívelő (ön)képe. Ezen a képen nem mindenki van szükségszerűen jelen, mint ahogyan a városok múltjának sem minden mozzanata köszön ezeken a képeken vissza. Ezért a szimbolikus gazdaságon belül a városi társadalom különböző csoportjai igyekeznek olyan narratív hálókat szőni, melyek nyomán az ő történelmük, az ő hagyományaik, az ő kultúrájuk válik e szimbolikus gazdaság legfontosabb elemévé. Ezek a narratív hálók különböző történeteket mondanak el, eltérő tapasztalatokat reprezentálnak, számos ponton szemben állnak egymással, azaz egy adott város szimbolikus gazdaságának megteremtése mindig együtt jár a múltért, de persze a jelenért, s ezen keresztül a jövőért folytatott harccal is.

– Milyen fontosabb területeket jelölnek ki a szimbolikus gazdaság gyakorlatai?

– Noha a szimbolikus gazdaság dinamikus folyamat, ennek ellenére megemlíthető néhány olyan terület, illetve téma, amely mindenütt meghatározó fontosságú. Az egyik a városok fizikai tájképe (Arjun Appadurai kifejezésével material landscape) mint a vizuális reprezentáció egyik legfontosabb eszköze. A fizikai tájképnek egyébként nem csak a reprezentatív városrészek, utcák és épületek alkotják a konstitutív részeit, hanem az egyébként veszélyesnek minősített városrészek is. Berlinben például bármely utazási irodában lehet egy speciális térképet kapni, amely végigvezeti a látogatót a város tíz legveszélyesebb pontján. Hasonlóan fontos elemét jelenti a szimbolikus gazdaságnak a helyi történelem, illetve annak maradványai, melyek részben „bele vannak írva” a városok építészeti és térbeli testébe, részben azonban a folyamatosan megvalósuló muzeális és mediális performanszokon keresztül jelennek meg. Noha a helyi történelem egyrészt a nemzeti történelmet is reprezentálja, másrészt viszont a mindent magába foglaló „nagy” történelemnek a lokális megnyilvánulásait képviseli. E helyen kell szólni a magas kultúrának a szimbolikus gazdaságban betöltött szerepéről, tehát a képzőművészeti kiállításokról, a hangversenyekről, a színházi előadásokról, a hozzájuk tartozó múzeumokkal, operákkal és hangversenytermekkel. Végül az utóbbi évtizedek során az etnikai sokféleség is a szimbolikus gazdaság meghatározó területévé nőtte ki magát, az etnikai éttermek, etnikai negyedek, etnikai fesztiválok jelentik itt a legfontosabb elemeket. A késő modern metropoliszok szimbolikus gazdaságának e négy nagy területét – a városok fizikai tájképét, a helyi történelmet, a magaskultúrát és a multikulturalitást – egy nagyon lényeges mozzanat köti össze. Nevezetesen az a szemlélet, amely ezeket elsődlegesen esztétizált tereknek tekinti, amelyek célja a szórakoztatás és a fogyasztás ösztönzése, amely egyidejűleg mintegy kimossa a városok életéből és struktúráiból azokat a konfliktusokat, problémákat és ellentmondásokat, melyek a késő modern nagyváros fogyaszthatóvá tett képét zavarják.

– A szimbolikus gazdaság elméletét elsődlegesen a világvárosok tapasztalatai alapján fogalmazták meg. Felvetődik a kérdés, hogy ennek a szemléletnek lehetnek-e, s ha igen, milyen tanulságai egy olyan, regionális szerepet betöltő város esetében, mint Pécs – különösen, ha az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázik?

– Nyilvánvaló, hogy jelentős különbségek vannak az olyan globális vagy világvárosok, mint New York, London vagy Tokió, illetve Pécs között. Ugyanakkor a globalizáció és a posztindusztriális fejlődés hatásai alól sem Pécs, sem más kisebb városok sem tudják kivonni magukat. Éppen ezért kényszerülnek a városok – így Pécs is – arra, hogy újrafogalmazzák önmagukat. A szimbolikus gazdaság ugyanis nem csak azt a kérdést veti fel, hogy mi az, ami egy városból, annak kultúrájából, hagyományaiból, történelméből és jelenéből „eladható”, hanem azt is, hogy egy város hogyan, miképpen határozza meg magát, múltjának, történelmének mely szeleteivel, szakaszaival milyen mértékben azonosul. A szimbolikus gazdaság eredményes működése és működtetése tehát azt kívánja meg, hogy a városok könnyen és mindenki számára érthető képeket, image-eket fogalmazzanak meg és terjesszenek el önmagukról. S ez egyáltalán nem egyszerű feladat – különösen nem az olyan kisebb vagy regionális jelentőségű városok esetében, mint Pécs. Hiszen ezek a városok nem állnak eleve az érdeklődés középpontjában, hanem fel kell kelteni az érdeklődést önmaguk iránt – a turistákét ugyanúgy, mint az esetleges befektetőkét. Eközben pedig el kell érniük, hogy a város lakossága is azonosuljon a szimbolikus gazdaság kereteiben megfogalmazott képekkel és célokkal. Az Európa Kulturális Fővárosa pályázat minderre kitűnő lehetőséget biztosít. Attól függetlenül, hogy a pécsi pályázat elnyeri-e a címet vagy sem, a pályázat nyomán megfogalmazódott egy új, perspektivikus és modern városkép. Ennek a városképnek két nagyon fontos összetevője van. Egyrészt a pályázat és a várospolitika középpontjában a kulturális innovációra és intellektuális kreativitásra épülő kulturális, illetve gazdasági tevékenységek állnak. Igen nagy érdeme a pályázatnak, a város jövőképének, hogy határozottan fogalmazta meg Pécsnek ezt a new economyra épülő új identitását. E téren Pécs lehetőségei valóban kivételesek – nemcsak művészeti jelentősége, nemcsak az egyetem kapacitása, hanem a város egész atmoszférája szempontjából. Gondoljunk csak arra, hogy milyen nagyszerű lehetőségeket kínál például a Tettye a kreatív művészeti, tudományos és intellektuális kisvállalkozások, műhelyek számára. Pécs jövőképének másik nagyon fontos összetevője a város európai kontextusának az újraértelmezése. A pályázat szakít azzal a szokványos szemlélettel, amely kizárólag a centrum és periféria kettősségében gondolkodik. Ehelyett az egységes Európán belüli határok újraértelmezésének szükségességét hangsúlyozza, azt, hogy a határok nem egyszerűen arra szolgálnak, hogy országokat, kultúrákat egymástól elválasszanak, hanem arra is, hogy megtörjék a nemzeti keretekben való gondolkodást, segítsék a transznacionális régiók kialakulását és intézményesülését. A pályázat ebből a szempontból is újszerű, s amennyiben a várospolitika ezt a filozófiát vállalja, akkor a pályázat eredményétől függetlenül Pécsnek valóban létrejöhet egy modern és jól „eladható” jövőképe, amely kitűnő alapot jelenthet az eredményes, a város fellendülését segítő szimbolikus gazdaság számára.

NIEDERMÜLLER PÉTER