1.

Beszélhetünk a városokról mint palimpszesztekről,¹ amelyek egymásra írt újabb rétegei folyamatosan olvashatatlanná teszik az előzőt. A történeti múltakat mindig elfedi egy újabb réteg, épületeket bontanak le, utcákat helyeznek át, lakók költöznek el, újak érkeznek, mindegyikük hozzátesz valamit a térhez, amelyben él, s minden mozdulat óhatatlanul elfed, majd láthatatlanná tesz valamit. A város történetei alásüllyednek a múltba, illetve a földbe, az egykori lakók nyomai részben odavesznek.² Ennek a metaforának megfelelően a városok története nem lezárt történet, nem független a mindenkori jelenben élők történeteitől, akaratuk összegződésétől.³ A városlakók általában mindig inkább a jövőjükkel foglalkoztak, mintsem múltjuk feltárását tekintették kulturális identitásuk, cselekedeteik alapjának. A modern városok tervezői, a városalapítók⁴ különösen gyakran nyúltak hozzá a rájuk bízott tér egészéhez, ceruzájuk nyomán lakónegyedek tűntek el, úthálózatok nyomvonala változott meg, szimbolikus rendek alakultak át, új életformák jöttek létre, illetve régiek kényszerültek a metamorfózisra. A múlt, amely szó szerint visszasüppedt a mélybe, illetve eltűnt, kimosódott a tapasztalattal megismerhető terek szövetéből, egyre inkább ott tülekszik az emlékezet formái által feltárható, elsajátítható terek egymást nyomó, fedő rétegrendszerében. Így lett a modern városok története az elfojtások és utóéletek története, nem véletlen, hogy a pszichoanalízis éppúgy fel- és kihasználta az archeológia metaforáit, mint a kultúrtörténet megannyi formája.⁵

A modern geológia, majd archeológia, a múlt elsajátításának immár nem mitologikus formái elképzelhetetlenek voltak a rétegtan kidolgozása nélkül.⁶ A stratifikáció szemléletmódja az archeológia, illetve esetünkben a városi múlt kutatásának alapvető módszertani eszköze. Az egymásra rótt rétegek széjjelbontásának, ismét láthatóvá tételének, a múlt rekonstrukció általi visszavételének mozzanata az emlékezet színházának nagy drámai pillanata, rítusa.⁷ A modern városok kialakulásának, illetve a korszerűnek vélt urbanisztika elveinek megfelelően kialakított tereknek a létrehozása elkerülhetetlen módon a folytonosság melletti érvek háttérbe szorítását jelentette: Patrick Geddes,⁸ Le Corbusier,⁹ Walter Gropius¹⁰ – más-más módon, de egyaránt – a jelen és az eljövendő elkötelezettjeiként nyúltak hozzá a rendelkezésükre álló terekhez, s ne felejtsük el, igen történetietlen és igazságtalan lenne az örökség fogalmának és szemléletének, normarendszerének visszavetítése a 19-20. század java részének normarendszereire.

Megítélésem szerint a fordulat, ha lehet arról beszélnünk, akkor következett-következik be, amikor a múlt rétegeinek feltárása, a feltárások eredményeinek közzététele, jelzése a nyilvános terekben immár nem csupán a várostörténészek programjának megfelelően történik, hanem nagymértékben azonos lesz a kortárs városok kulturális identitáspolitikájával, amikor tehát a múltat már örökségnek látjuk, amellyel jól sáfárkodni a mindenkori jelenben élők kötelessége is. Ez a fordulat nem más, mint az „emlékezettörténet” szemléletmódjának megjelenése és dominánssá válása. Ez a szemléletmód, Jan Assmann invenciója,¹¹ nem azt kérdi többé, hogy (wie es eigentlich gewesen) mint is történt valami eredetileg, ellenben az emlékezet történetét tekinti elemzésre érdemesnek: „A tulajdonképpeni értelemben vett történelemmel ellentétben az emlékezettörténetet nem a múlt mint olyan érdekli, hanem a múlt csak úgy, ahogy emlékeznek rá.” (id. mű.)

Ennek értelmében, amikor egy városnak az emlékezetek rekonstrukciója általi történetét alkotjuk meg, nem azt vizsgáljuk, hogy mint is történtek ott a dolgok „tulajdonképp”, hanem azt, hogy a korszakok során át miként alakult a múltak emlékezetének története.

Amikor azt látjuk, hogy korunkban a városok társadalompolitikai, sorsdöntő kérdésként fedezik fel önmaguk történetét, s azt a jövőt alakító politikai döntéshozatalok alapjává kívánják tenni, azaz kulturális (fő)városként kívánnak a jövőbe lépni, akkor épp ennek a fordulatnak megfelelő lépések megtételéről van szó. A kulturális fővárosok létrehozatalának mozgalma nem új városok, hanem új múltak létrehozásával kezdődött el: nem eddig nem ismert térszerkezetek létrehozásával, hanem az elsüllyedtek feltárásából adódó lehetőségek urbanizmussá formálásával. Nem pusztán s nem elsősorban nosztalgiáról, „városvédelemről” van tehát szó, annál sokkal többről, s mint látjuk, bonyolultabb összefüggésrendszerről: a városok történetének mnemohistoriográfiai szemlélete elválaszthatatlan az emlékezetpolitikai fordulattól, s az annak megfelelően létrejött kulturális örökség-fogalom szinte példátlan karrierjétől, egyre erőteljesebb hatásmechanizmusaitól. A mozgalomban részt vevő (fő)városok nem tesznek mást, mint a kortárs művészet és kultúra nyilvános színpadára állítják a múlt feltárásának, rekonstrukciójának folyamatát, a palimpszeszt olvashatóvá tételének eljárását. Ez az új nyilvánosság, amelyben a városlakók számára a hozzáférhetővé tett múlttal való megismerkedésük immár nem pusztán szabadidős hobbitevékenység, hanem kulturális identitásuk immanens része, ez az új kollektív tapasztalatrendszer eddig nem ismert lehetőségeket és problémákat rejt magában. Annyi bizonyos, hogy az emlékezettörténet, azaz a tudatos önreflexiók sorozatának kollektív tapasztalattá érlelése a városi lét, a városi polgárrá válás új szerződési formáit, kulturális gyakorlatát kínálja. Ugyanakkor az is tény, hogy a látvánnyá tett városok,¹² a színházzá tett terek egyben azt is jelentik, hogy a múlt mitizálása adandó alkalommal nem várt problémákhoz is vezethet: nem kevesen a XIX. századi skanzenek, theme parkok példájára mutatnak, azaz a kiállítássá tett városok válságának lehetőségére.

Amikor Pécs helyét keressük a kulturális fővárosok mozgalmában, amikor ennek a városnak a pályázatát olvassuk s tesszük elemzés tárgyává, akkor megítélésem szerint megkerülhetetlen a fentiekben nyilván vázlatosan rekonstruált kontextus felidézése, már csak azért is, mert a pályázat szövege számtalan helyen utal annak ismeretére, még ha egyes pontokon nyilván másként ítélünk is a kollektív memória és városi tér folytonosan változó szerződéseiről, viszonyrendszereiről. Mielőtt azonban rátérhetnék a pályázat méltatására, még egy – ezúttal személyes és rövidebb – kitérő erejéig kell az olvasó türelmét kérnem.

2.

Akármint is, de illőnek vélném, hogy tisztázzam a helyemet ebben a történetben, nem idevaló, azaz óhatatlanul kívülálló lévén. Soha nem éltem Pécsett, csak jártam, aludtam, tehát voltam itt, többször tanultam, kevesebbszer tanítottam. Leginkább tehát az egyetemeket és a múzeumokat, kollégiumokat, szállodákat, éttermeket és kávéházakat, az utcákat ismerem. Szinte soha nem voltam lakásokban Pécsett, azaz semmilyen formában nem voltam itt otthon.¹³ Lehetőségeimhez képest sokat csavarogtam a városban, amit az idegenek tapasztalatszerzési módszerei közül a legfontosabbnak vélek, de – nem tagadom – ha el is tévedtem Pécsett, soha nem vesztem benne el, márpedig ez komoly különbség. A kortárs építészet jeles alkotásainak nyilván csak egy részét ismerem tehát személyes tapasztalatból, kívülről, s még így is jóval több vitám lenne a „regionális eklekticizmus” itteni példáival, mint azt épp ebben a szövegben illene bevallanom. Talán érdemes még megemlítenem, hogy feltehetőleg az átlagnál többet olvastam Pécsről, illetve pécsiektől, valamelyest talán tisztában vagyok a Jelenkor történetével, annak a modern és kortárs magyar kultúrában játszott szerepével, de hát mindez nem változtat az alapvető tényen: kívülálló voltam és maradok. Amúgy egy undok és nyomasztó nagyváros lakója, mert hosszabb-rövidebb perió-dusoktól eltekintve mindig Budapesten éltem. Talán nem lényegtelen itt megemlítenem, hogy szülővárosomnak a kulturális főváros-pályázaton való indulását mélységes tévedésnek gondoltam s gondolom most is, ellenben a Szegedet is elvállaló Pécs indulását az első pillanattól nagy örömmel követtem, már csak azért is, mert azt a keveset, amit egy középváros életéről belülről tudhatok, Szegednek köszönhetem, ahol diákéveim egy részét tölthettem. (Az albérlet persze nem otthonlét, ellenben a mások otthonosságába való folyamatos kukucskálás lehetőségét kínáló életforma, az ideiglenesség szabadsága.)

A következőkben tehát egy a város iránt feltétlen rokonszenvet tápláló kívülálló megfigyelései következnek, s nyilván a szöveg azon pontjaira utalhatok – remélem – autentikusan, ahol helyi ismereteim és egyébként megszerzett tudásom egymást erősítik: s ez elsősorban a múzeumok kérdése lehet.

3.

Úgy olvastam el a pályázat szövegét, mint egy útikönyvet, amely a múltba és a jövőbe vezet, amelyből megtanulhattam, hogy mindazok, akik ezt a pályázatot írták, mint is látják saját városukat: feszes tárgyilagossággal megírt, ám vallomás erejű oldalak sorát olvastam, még ha az intenció szerint ezek a mondatok igényesen szárazak is. S ez a „vallomás” többről, jóval többről szól, mint a lokálpatriotizmusról. A pályázat írói tisztában voltak azzal, meg is fogalmazták világosan és félreérthetetlenül, hogy a „helyi kultúra” önmagában nyilván nem keltheti s nem is kelti fel „a világ” érdeklődését Pécs iránt, azaz önmagában sem a Zsolnay-gyár, sem a Csontváry Múzeum nem elég vonzó ahhoz, hogy a város felkerüljön a látogatható, látogatásra érdemes városok sorába, azaz bekerüljön a rafinált útikönyvek és útifilmek által kedvelt célpontok közé. Vagyis a pályázat centrumában nem a helyi kultúra önfeledt, reflektálatlan dicsérete, tehát a mindig érthető, vitára, párbeszédre alkalmatlan lokálpatriotizmus, illetve a „látványosságot bármi áron” koncepciója áll. Ellenben épp a kulturális örökséghez, illetve a kortárs kultúrához való mélységesen reflektált viszony megfogalmazása és e tapasztalat kimunkálása az, amelyet a szöveg a pályázat tétjének is tekint: s ez nem más, mint a kulturális léptékváltás koncepciója. Az én olvasatomban ennek a fogalomnak két, egymással szorosan összefüggő újdonsága, sajátossága van. Az egyik maga a fogalom eredete, azaz használati kontextusa által felkínált szemlélet újszerűsége. A térképészeti metafora előnyei világosak: hiszen lépték kérdése, hogy a térképeinken mi is látható, s a léptékváltás ennyiben nem más, mint a láthatóvá tétel eljárása. Azaz a pályázat lényege a kulturális mintázatról alkotott kép újrafogalmazása, annak a fogalmi keretnek a kimunkálása, amelynek eredményeként a város megszabadulhat Budapest árnyékától, illetve az örök második hely nyomasztó örökségétől, végül a „pannon lankák” típusú közhelytől, annak a sűrű emlegetésétől, amit magam is oly sokszor hallottam, miszerint Pécsnek azért van valami önálló levegője, sajátossága. Azaz a léptékváltás a kulturális mintázat új szemléletét teremti és követeli meg, világos példáját adván annak, hogy a mnemohistoriográfia milyen nagy mértékben aktuális társadalompolitikai, térszervező erő lehet, hiszen itt nem kevesebbről van szó, mint a szó szerinti és átvitt értelmében vett távolság és közelség fogalmának, gyakorlatának újraértelmezéséről.

A léptékváltás programjának másik, éppoly radikális, mint szelíd eleme nem más, mint a regionalizmus trianoni határoktól független értelmezése, annak a belátásnak a megtétele, melynek értelmében ez a város nem pusztán a politikai határok mentén él, hanem eltérő kulturális, vallási, etnikai világok sűrű szövetében, s ez a magától értetődően adódó tapasztalat az idegenségről és a sajátszerűségről épp Magyarországon egyedülálló. S mindez Pécs városának kultúráját és művészetét önmagán túlmutató jelentőségűvé emeli, azaz itt nem pusztán a regionális önértékek kétségbevonhatatlan lokális evidenciájának ünnepéről esik szó.

Magyarország 1919 óta a monokulturális lét homogén közegébe zártan él: s ebből a mára szinte leküzdhetetlen és várhatóan a jövőben még számtalan problémát okozó hagyományból csak kevés térségnek volt módja, tapasztalata, reflexiója kitörni. A Trianon utáni Magyarországon Európa-szerte ismeretlenül csekély a kulturális különbségek száma, formája és tapasztalata. A mai magyar társadalom gyakorlatilag egyetlen nyelvet ismer, a lakosság döntő többsége valamely keresztény felekezetet követi, inkább kicsit közömbösen, mint aktívan. A mai magyar társadalomban egyre kevesebben élnek, akik számára kulturális és társadalmi tapasztalatrendszerük magától értetődő része volt, hogy távolabbi vagy közelebbi szomszédaik más nyelven beszélnek, eltérő vallásokat követnek, azaz „mások”, és nem idegenek. A szlovákokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal, ruszinokkal való együttélés tapasztalata immár csak a kulturális emlékezet egyes formáiban maradt fenn. A vidéki zsidóság kiirtásának, a svábok kitelepítésének traumáját követő elfojtási periódus – a Holocaust hatvanadik évfordulóján tett bátortalan lépésektől függetlenül – máig tart, azaz a monokulturális normák kánonjának politikai szerepe is kétségbevonhatatlan. Amikor Pécs a multi- és interkulturális tapasztalatok világaként definiálja a saját történetét, azaz a mnemohistoriográfia retorikáját értékválasztásként használja, akkor mindannyiunk, azaz a városon kívül élők számára is fontos lehetőséget, párbeszédet, kulturális tapasztalatot kínál.

Budapest egyébként – tekintettel arra, hogy mind szavazóinak egy része, mind vezetőinek nagyobbik hányada liberális, szinte érthetetlen módon – 1989 óta egyetlen lépést sem tett arra, amit Pécs megtett, vagyis a „multikulturális város”-ként való önértelmezésre. A pécsi pályázat lényege tehát a helyi történet újraolvasása, a mnemohistoriográfia lehetőségeinek megfelelő újrakonstruálása, azaz a multikulturális, kultúrák határán élő város történetének megalkotása, a hagyomány megteremtésének pillanata. Ennyiben a pályázat ritka alkalom: nem puszán arról van szó, hogy az értelmiségi reflexió újramondja a történetet, s amint minden olvasó új könyvet teremt, minden elmesélt történet új várost is alkot, mint Italo Calvino elbeszélése – a Láthatatlan városok – óta köztudott, hanem az is megtörténhet, hogy ha a város nyer, akkor ennek az elbeszélésnek a mentén építheti újra saját történetét. Több példátlanul fontos mozzanata van ennek a multikulturális középvárosi létnek, de attól tartok, hogy a mi helyi kérdésünknél – ugyanis a szerbekkel és horvátokkal való kulturális csere és kooperáció kérdésénél – az európai közösség(ek) szempontjából még fontosabb lehet és lesz a mohamedán hagyomány kérdése, a „Balkán”¹⁴ ezen arcának említése. S itt már tagadhatatlanul társadalompolitikáról van szó, arról, ami a városi kulturális kooperációkat, együttállásokat alapvető fontosságúvá tette és teszi: ami nélkül, úgy tűnik, a „melting pot” e földrészen nem működhet. Ezt a szöveget júliusban írom, a két londoni merénylet után, hosszú órákat töltve az újságok olvasásával, tévénézéssel, blogok olvasásával. Számtalan probléma közül mintha lassan nyilvánvalóvá válna, hogy – többek között – az emigrációban élő második nemzedék disszimilációjáról, kulturális dezintegrációjáról is szó van. Mintha azt látnánk, hogy London hirtelen idegen lett részben azok számára, akik ott nőttek fel, de nem nyílt módjuk, alkalmuk arra, hogy a város által kínált kulturális ajánlatok sorával éljenek, kulturális gyakorlataik során használják azt, ami felkeltheti az otthon érzését, ami lojalitást teremt, adandó alkalommal erősebbet, mint a szociális idegenség tapasztalata, amit aztán a vallási radikalizmus ki is használhat. Van-e mód tehát arra, hogy a városlakók valamiként találkozzanak egymással a kulturális intézményrendszerek nyilvánosságaiban, köztereiben – ez a kulcskérdés.¹⁵ Ha a kulturális örökség helyi lerakata nem marad más, mint a globális turizmus kivételezettjeit vonzó célpont, akkor nem lesz vonzó élmény a helyi lakosok számára. A kulturális léptékváltás lényegét abban is látom, hogy eltűnik a radikális különbség, szakadék a városlakók által használt terek, intézmények, illetve a kulturális turisták és a helyi elit által használt terek között. Hiszen miként érezhetné otthon magát valaki egy térben másként, mint a használati formák, a kulturális gyakorlatok, az intézmények rendszerében való jártasság által. Ha valaki – megannyi oknál fogva – nem használja, használhatja egy város kulturális felületeit, akkor épp eléggé idegen és kívülálló marad ahhoz, hogy adandó alkalommal egy virtuális világ szabályai, normái erősebben hassanak rá. A városi magaskultúrák intézményrendszerei vagy képesek feltörni a monolitikus, zárt közösségek belső szabályrendszerét, megakadályozni a törzsi normák kialakulását, vagy nem érdemes inter- és multikulturális tapasztalatról beszélnünk. Nyilvánvaló, hogy a kortárs művészet az a felület, amely a legtöbb, leggazdagabb és leghasznosabb párbeszédet kínálja és teremti meg az eltérő normák, szokások, világok közötti kooperációt keresve. Amikor arról beszélünk tehát, hogy Pécs multi- és interkulturális város, illetve a múzeumok városa, akkor ugyanannak az éremnek a két oldalát említjük.

S itt érkezünk el a múzeumi kultúra, illetve a kis- és középvárosi társadalmak különös viszonyrendszeréhez, amely mind Pécs történetében, mind a pályázat, a konstruált emlékezet által újrateremtendő városban is komoly szerepet játszik. Élesen fogalmazva, a pécsi múzeumok sikere egyedülálló bizonyíték amellett, hogy a léptékváltás politikája ebben a városban nem pusztán elvárás és norma, hanem már részben megtörtént, folyamatosan történő praxis. A metropoliszok nagy, egyetemes gyűjteményeinek története szorosan egybefonódik a modernitás univerzális normáinak, illetve – ugyanakkor – a nacionalizmusoknak a történetével. A British, a Louvre, a Pergamon vagy a Szépművészeti Múzeum genealógiája és legitimációja egyszerre kötődik a nemzeti kultúrák versengésének és a világtörténelem definiálásának programjához. Azaz ezeknek a nagy, egyetemes gyűjteményeknek a legitimációs zavarai szinte láthatatlanok maradnak, épp a kivételezettségük okán. A „modern gyűjtemény” fogalmának és intézményi gyakorlatának a kérdései akkor merülnek fel teljes erővel, amikor azokat a kis- és középvárosok szövetében látjuk. Ezekben a kontextusokban a helyi archeológiai leletek, illetve a népművészet és az ott élő alkotók munkáinak bemutatása mindig magától értetődő. A muzeológiai, illetve társadalomelméleti kérdések az egyetemes gyűjtemények, illetve a modern művészet helyi kontextusokhoz nem kötődő bemutatásakor merülnek fel: le-ért-e a helyi kisvilághoz az absztrakt múzeumi modernitás eszméje. A válasz a gyakorlatban áll: látogatottak lesznek-e ezek a múzeumok, vagy idegenként néznek rájuk azok, akik ott élnek, nem nagyon, vagy egyáltalán nem látogatják őket. Megannyi magyar város és gyűjtemény kellett, hogy szembenézzen ezzel a kérdéssel: Székesfehérvártól Dunaújvároson át Szombathelyig, mindazokon a helyeken, ahol nagyobb kortárs művészeti gyűjtemények jöttek létre.¹⁶

Pécs mindig hibátlanul oldotta meg ezt a helyzetet: volt és van saját kortárs művészete, azaz a város beszéli ezt a nyelvet, s nem csupán befogadja dokumentumait, és várja, hogy azokat a kulturális turisták örömmel szemléljék. A kortárs művészet nyelve ugyanis nem más, mint az idegenség elfogadásának anyanyelve, mindazok az alkotók, akik az elmúlt évtizedek nagy, egyetemes mozgalmainak képviselőiként éltek ebben a városban, művészettükel tanúsították a léptékváltás politikájának igazát. Bertók László, Tüskés Tibor, Parti Nagy Lajos, Keserü Ilona, Vidovszky László, a Pécsi Műhely, azaz Pinczehelyi Sándor, Ficzek Ferenc, Kismányoky Károly, Halász Károly, Szijártó Kálmán, vagy Gellér B. István, Bachmann Zoltán, Csordás Gábor művészete a példa ennek a gyakorlatnak a gazdagságára, élhetőségére, folyamatos jelenlétére. Olyan emberekről beszélünk, akik vagy a valóságban, vagy virtuálisan, de kiismerik magukat a világban, és a nagy metropoliszok felé nem Pesten át vezet az útjuk.

Akármint is alakult az elmúlt évtizedek során, akármilyen motivációk, személyes erőfeszítések vagy kivételezettségek nyomán, de a kortárs művészet folyamatosan érzékelhető urbánus tapasztalat lett Pécsett: kezdve a filmtől a színházon át a képzőművészetig. Ezért is működhettek, illetve működhetnek sikeresen az immáron történetükben is pécsiként érthető múzeumok, mint a Schaár Erzsébet, Vasarely, Nemes Endre, Martyn Múzeum, vagy a Csontváry Múzeum, amelynek léte ma is minden bizonnyal az egyik legerősebb érv a kulturális léptékváltás helyi gyakorlati előzményei között. (Gondolom, nem okoz nyilvános felháborodást, ha hozzáteszem, hogy a Café Dante ugyanazon épületben való elhelyezését muzeológiai botránynak tekintem, s olyan példának, amelynek épp az egyetemes gyűjtemények megóvása érdekében azonnal véget kellene vetni: tűzvédelmi, illetve morális okokból egyaránt.)

A Zenei- és Konferenciaközpont, a Zsolnay Kulturális Negyed, a „Nagy kiállítótér”, a Regionális Könyvtár és Információközpont négy projektje minden bizonnyal lehetőséget kínál arra, hogy a város a kortárs kulturális termelés megfelelő színtereivel rendelkezve tovább folytassa, illetve folyamatosan megújíthassa kultúrateremtő képességét. Úgy gondolom, hogy a pályázat lényegét adó multikulturális kontextusokat fel- és kihasználó város intézményi gyakorlata és garanciája nem más, mint a pályázatban megfogalmazott fejlesztések megvalósulása. Azaz: különösen izgalmasnak és a regionális jelentőségűnél sokkal messzebbhatónak ítélem meg a középvárosi multikulturális tapasztalat- és tudásrendszerhez szükséges intézményi struktúra kiépítésének lehetőségét. Ne felejtsük el, hogy számos, a siker reményével kecsegtető tapasztalattal rendelkezünk a multietnikus, kulturális metropoliszok tekintetében, hosszú távon London is annak bizonyult, amint ilyennek láthatjuk a kortárs Berlint vagy épp Amszterdamot – minden feszültség ellenére. Sokkal kevesebb jó tapasztalat van a kis- és középvárosok sikeres kilépésére az európai nyilvános médiatér színpadára, amely szereplés tovább tarthat, mint az egy-egy pályázaton elnyert összeg elköltéséig tartó figyelem. A magam részéről ilyen határesetként érthető példának látom Linz város művészeti intézményeinek fejlesztését, amelyben a helyi kisvilág, az elfojtott történelem és a virtuális /Ars Electronica / kortárs kultúra közötti szakadékok is érzékelhetőek. A III. Birodalom által tervezett Führer-múzeum mítoszával való nehéz küzdelemben is tetten érhetjük mindezt, amit a gyűjtemény kísérteteivel való küzdelemben láthatunk, s amit a nagyvonalú épület és a szinte nemlétező aktuális gyűjtemény (Museum Lentos) kettőse jelenít meg. Linz városában állt volna a III. Birodalom rablott műkincsekből létrehozandó hatalmas múzeuma. A Museum Lentos léte ennek a máig sötétlő árnyéknak az elfedésére is szolgálna.

Pécs nagy esélye ez lehet: a regionális-multikulturális művészet- és információközpont európai szintű megjelenítése az oktatásban és a művészetben. Ez persze már részben az én értelmezésem, az én olvasatom arról, amit e pályázat kínált. Csakhogy én ezt logikusnak látom. A meglevő gyűjtemények folytatását is kínáló megoldásnak, hiszen a modernitásban élő város, illetve a balkáni ortodox, muzulmán kulturális kihívásokkal, tapasztalatokkal való együttélés, interpretáció, sikeres kommunikációs intézményrendszer tapasztalata mindannyiunk számára szimbolikus lehet. Ki-ki követheti a maga pécsi szálát. Felveszi a fonalat, s az idevezeti őt.

Jegyzetek

1 Andreas Huyssen: Present Pasts. Urban Palimpsests and the Politics of Memory. Stanford University Press, Stanford, California, 2003.

2 Vö. például Batár Attila remek mikrohistoriográfiai elemzését egy bécsi utca építészettörténetéről. Attila Batar: Die Geschichte als Architekt. Eine Strasse in Wien – Der Mölker Steig. Mit Fotos von Lucien Hervé. Möler Verlag, Wien, Budapest, 1999.

3 Vö. tbk. Imagining Cities. Scripts, Signs, Memory. Edited by Sallie Westwood and John Williams. Routledge, London and New York, 1997.

4 Konrád György: A városalapító. Magvető, Budapest, 1977. Az 1973-ban a kiadónak beadott kézirat csonka kiadása. A teljes szöveg: Pesti Szalon, Budapest, 1992. Konrád szövegét – az irodalmi olvasatoktól és értékelésektől függetlenül – példátlanul fontos forrásértékű szövegnek tekintem, amelyből pontosan rekonstruálható a racionális várostervezés filozófiája éppúgy, mint a retorikája: „Tervezni akartam magam is, minél kevesebb akadállyal. Nekem már utamban volt a versengő magánérdekek szövevénye, a szétforgácsolt megbízótőkék, beépíthető telkek és építőcégek kisszerűsége, és maga az idővel együtt rendeződött, szegényes város, egy rétegezett társadalom sugaras-körgyűrűs térszerkezetével, melyben a lakás- és társadalmi osztályok a főtér környéki márványlépcsős barokk mágnáspalotákból, a mitológiai és növényi ékítményekkel agyontagozott polgári bérházaktól a városszéli munkástelepekig és sárból tapasztott cigányviskókig folyamatosan süllyedtek, évszázadok egyenlőtlenségét beszédes anyagokban örökítve át. Nemcsak a lakók, a zárt terek rangsorát is elutasítottam. Áttörni akartam ezt az ellenálló struktúrát, mely a növő forgalmat is minden irányból a túlterhelt központra zúdítja.”

5 Vö. Sigmund Freud: „A téboly és az álmok W. Jensen Gradivá-jában”. In. Művészeti írások. Sigmund Freud művei. IX. Filum Kiadó, Budapest, 2001. 11–103. old., Radnóti Sándor: „Gradiva. Esettanulmány.” In. Műhelymunka. Alföld könyvek, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004. 11–36. old. Louis Rose: The Survival of Images. Art Historians, Psychoanalysts, and the Ancients. Wayne State University Press, Detroit, 2001.

6 Glyn Daniel and Colin Renfrew: The Idea of Prehistory. University Press, Edinburgh, 1988. ill. Nicolaas A. Rupke: The Great Chain of History. William Buckland and the English School of Geology (1814–1849). Clarendon Press, Oxford, 1983.

7 Mike Pearson and Michael Shanks: Theatre/Archaeology, Routledge, London and New York, 2001.

8 Volker M. Welter: biopolis. Patrick Geddes and the City of Life. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 2002.

9 Le Corbusier: La Ville Radieuse, Boulogne, Seine, 1933, ill., The Radiant City, Viking Press, 1970., ill. Kenneth Frampton: Le Corbusier, Thames and Hudson, London, ill. Le Corbusier: Az új építészet felé. Corvina, Budapest, 1981.

10 Siegfried Giedion: Walter Gropius. Dover Books on Architecture, 1992.

11 Jan Assmann: Mózes, az egyiptomi. Egy emléknyom megfejtése. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 25. old.

12 Bella Dicks: Culture of Display. The Production of Contemporary Visitability. Opern University Press, 2003.

13 Vö. Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig. Szerkesztette Biczó Gábor, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004.

14 Balkan as Metaphor. Between Globalization and Fragmentation. Edited by: Dusan I. Bjelic and Obrad Savic. Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum Graz, Austria and the MIT Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 2002.

15 Nan Ellin: Postmodern Urbanism, Blackwell Publishing, 1996.

16 Kovalovszky Márta: „A Székesfehérvár-Dunaújváros váltófutás” I-II, Balkon, 2003/4–5.