Grunberg előszeretettel szórakozik a recenzenseken (és a recenzensekkel). Legtöbbjük sohasem próbálkozott az írással. A legkülönfélébb fellengzős elvárásaik vannak, eszmei tartalom, szép megfogalmazás (Grunberg elég okos ahhoz, hogy hülyeségeket idézzen tőlük), holott a regény azért van, hogy végigolvassák. Ehhez pedig, folytatja egyik esszéjében, az olvasónak mindig tovább kell lapoznia.^[1] Sajnos aztán megpróbálja finomítani az álláspontját, így elvész a bonmot varázsa, cserébe viszont csak meglehetősen lapos – igaz, néha legalább szórakoztatóan tálalt – gondolatokat kapunk a feszültségkeltés módszertanáról: például, hogy a regényben egy jónak hitt szereplőről kiderülhet az ellenkezője, amit egy filmrendezőnek nehezebb elérnie, vagy hogy rövid bekezdéseket kell írni. Ezeket a meglátásait valószínűleg komolyan is gondolja, mindenesetre valóban ezeket a fogásokat alkalmazza a regényeiben. Írását azzal zárja, hogy olyan regényeket akar írni, amilyeneket maga is szívesen olvasna – nem is nagyon lehetne másként, mert különben elaludna írás közben. Ezeket a könyveket pedig az köti össze egymással, hogy a főszereplőjük „bizonyos értelemben beteges”: „Olyan emberekről szeretnék olvasni, akik képesek órákig nézni az ürüléküket, nem létező kukacok után kutatva, és lehallgatják a szomszédjukat, mert azt hiszik, hogy összeesküvést sző. Fiatalemberekről, akik két nyers májszelet között mozgatják a farkukat, ezzel is erősítendő a női nemiszerv illúzióját, és idős emberekről, akik a szerettük sírján maszturbálnak. És nőkről, akik halálosan szégyellik magukat a cipőjük miatt. Hogy miért? Ezt nem tudom megindokolni. Személyes természetű.” Jellegzetes Grunberg-futam, amely egy ponton elbizonytalanítja olvasóját. Feltűnő az is, hogy – bár irodalmi fenegyerek hírében áll – igazából mennyire kerüli a durva szavakat a szerző. Talán mert amit leír, önmagában is éppen elég nyers, és ösztönösen tudja, hogy a halál komolyan vett nihilizmus vagy az állandó provokáció is milyen nevetséges lehet, vagy – ami rosszabb – mennyire unalmassá válhat.

Még valamifajta filozófia is megbújhat kedvesen léhának vagy gonoszkodónak szánt megnyilatkozásai mögött (kicsit csalok, mert ezt félig komolyan kifejtette Erasmus-átiratában).^[2] E szerint azoknak a gondolkodóknak lenne igazuk (egy Ciorannak, egy Nietzschének), akik minden rosszat megírtak az emberi természetről, és kilátástalannak mutatták az emberi életet, egyetlen apró megszorítással: ezek a szerzők nem tudták, vagy úgy írtak, mintha nem tudták volna, hogy az ember nem tehető felelőssé a tetteiért. No és önmaguk legnagyobb ellenségei voltak, mert őket nem szívesen olvassák (pedig nagyon tudtak írni). Másfelől ott vannak a „humanizmus” képviselői: az általuk tartott tükörben nemesnek, de legalábbis javíthatónak tűnik az ember. Ezeket a szerzőket aztán hálából piedesztálra emelik az olvasók. A közönségsikert azonban becsületesebb és egyszerűbb eszközökkel is el lehet érni... és itt jön Grunberg. De talán még ez a megközelítés is túl fellengzős. Én inkább úgy olvasom Grunberg írásait és könyveit, mint diákcsínyeket.

A betegség nélküli ember két részből, két kalandból áll. Samarenda Ambani (Sam), a szépreményű fiatal svájci építész megbízást kap egy rejtélyes befektetőtől, illetve cégtől, hogy tervezzen operaházat Bagdadban. Utazása balul üt ki, a biztonságiak, akik elvileg rá vigyáznak, ide-oda szállítgatják, végül egyedül marad egy „védett házban”; amikor azt elhagyja, gyakorlatilag elrabolják (de úgy rendezik, mintha véletlenül akadna fenn egy ellenőrzésen), egy pincében tartják fogva, és folyamatosan vallatják, a megbízójáról kérdezgetik. Végül szerencsésen kiszabadul. Nem sokkal hazatérése után elfogad egy újabb megbízást, ezúttal Dubaiban kellene megépítenie a Nemzeti Könyvtár épületét – a hozzá tartozó pincerendszerrel. Itt is számtalan kisebb-nagyobb viszontagságban lesz része. Egy furcsa este végén fennakad egy közúti ellenőrzésen, letartóztatják, de nem a közlekedési kihágásért kell felelnie: kémkedéssel vádolják, és halálra ítélik.

Grunberg korábbi regényeihez hasonlóan A betegség nélküli ember is szándékosan klisészerű filmes megoldásokkal operál, és bővelkedik a vicces – vagy annak szánt – kiszólásokban és helyzetekben. A regény cselekménye gyorsan pereg (az első néhány lapot leszámítva), egyenesvonalú és egyszálú története viszonylag kiszámítható. Már a legelején régi bevett fogását alkalmazza Grunberg. Úgy indul a könyv, hogy már megyünk előre, és közben, visszatekintésekből ismerjük meg az előzményeket: Sam tolja a bőröndjét a reptéren. A másik feszültségkeltő elem a duplafenekű sztori: a férfival kapcsolatban legalábbis felmerül a gyanú, hogy kettős életet él. Ez a kettősség – bár ez csak sokára derül ki – már a regény címében benne foglaltatik. A könyv elején Sam így gondolkodik magáról: „Neki nincs szüksége tolókocsira, nem igényel állandó ápolást, uralkodik és rendelkezik a saját teste fölött. Így hát először gyerek volt, aztán fiú, most pedig ő a betegség nélküli ember. Bármi is most, bármi válik is belőle később, ő mindenekelőtt egészséges – mind szellemi, mind testi értelemben.” (9.)  A végén pedig azzal gyanúsítják meg arab fogvatartói, hogy ez volt a fedőneve, ő volt „a huszonnyolcadik ember”: „Tudjuk, hogy a Moszad huszonhét tagú kommandója tehető felelőssé Mahmoud al-Mabhouh haláláért. (…) De volt velük egy huszonnyolcadik is, aki svájci útlevéllel érkezett Dubaiba, és úgy hitte, annyira sérthetetlen, érinthetetlen és láthatatlan, hogy visszatért Dubaiba, folytatni a munkáját. (…) A barátai a Moszadnál úgy hívták, »A betegség nélküli ember«.” (199.)

Grunberg mintha nem igazán bízna olvasóiban, a cselekmény során többször is nyomatékosan felhívja rá a figyelmet, mai szóval, az arcunkba tolja, hogy nem feltétlenül kell hinnünk a látszatnak – például ilyen jelzés, hogy a dubai Nemzeti Könyvtár alá bunkert is kell terveznie Samnak, ráadásul, mint kiderül, a megbízást megváltoztatják, a bunkert sokkal nagyobbra kérik, sőt, titoktartási szerződést is aláíratnak a tervezőkkel. Mégsem igaz, hogy Grunberg könyvének két szintje lenne; pontosabb volna azt mondani, hogy több olvasata lehetséges, mindegyik mellett és mindegyikkel szemben is fel lehet sorakoztatni érveket, vagyis egyik sem „tökéletes”.

Cselekedetei alapján képzelhetjük Samot semmilyennek és semlegesnek, a vakságig naivnak. Apja, az indiai, aki svájci nőt vett el, a parvenü kapaszkodás mintaképe; Sam párkapcsolataiban és építészként is, a maga világmegváltó terveivel, szükségtelen találmányokat kiötlő apja vonalát követi. Grunberg a parvenü figurájában tükröt tart a nyugati ember elé, aki jó dolgában azt se tudja, mit csináljon, a világ közepének képzeli magát, noha fogalma sincs az életről vagy arról, hogy máshol hogyan élnek az emberek, és el van telve a maga humanizmusától és segítőkészségétől. Ebben az olvasatban a regény legfontosabb motívuma a hiány vagy a felesleg, az a kevés, ami még éppen hiányzik a vélt tökéletességhez: ezt jelképezik az apa találmányai, például az egy idő után magától elbomló ragtapasz; amikor csinos kedvese kiszedeti a bajuszkáját, Sam azért nem bír hozzányúlni, mert egyszerűen tökéletesnek érzi; segíteni akar egy gazdag arab vállalkozónak, aki operaházat akar építtetni Bagdadban, mintha már csak Puccini hiányozna az üdvösséghez stb. És „különlegesen ritka izombetegségben” szenvedő húgát is így gondolja meggyógyítani Sam: „Voltaképpen ez a lány még nem egészen ember, inkább egy meg nem épített konstrukció, egy emberkezdemény csupán, építési terület, és Sam abban bízik, hogy a pénzéből végre mód nyílik a befejezésére.” (221.)

De az is lehet, sőt, biztos, hogy nem ilyen egyszerű a képlet. Mint már említettem, a regény második részében Sam irodája felkérést kap egy meglehetősen fura könyvtár építésére. Nem sokkal utána Sam találkozik egy összekötővel, aki mindössze annyit kér tőle, hogy kicsit figyeljen oda útja során: „»Miért ne lehetne a segítségemre? Maga sokat utazik. Intelligens. És nem kérem ingyen. Sőt.« Sam nézi Dave kerékpárját, aztán Aidára gondol, meg a gyógyulására.” (133.). Elképzelhető, hogy a főszereplő itt is csak naiv, nem is igazán van tisztában azzal, hogy mibe keveredik: „félrenéz”, mert erre van szocializálva. Grunberg még a regény legvégén is elhelyez olyan mondatokat, amelyek ezt az olvasatot támaszthatják alá, például a vallatás után „Sam úgy dönt, nem tagad tovább. Mi értelme lenne? Belenyugszik, hogy ő valaki más. Ő »a betegség nélküli ember«, miközben soha életében nem akart az lenni.” (221.) Semlegessége így azt jelentené vagy abban fejeződne ki, hogy „az építész mindenki számára tervez.” (49.)

Csakhogy ezek a jelzések annyira szórványosak és kétértelműek, hogy harmadik és negyedik olvasata is lehet a cselekménynek. Elképzelhető, hogy Sam nem volt kém, csak egy kirakatperhez van szükség a személyére, de az is, hogy ugyan hagyta, hogy beszervezzék, de egy pillanatig sem volt komoly tényező, csak felhasználta, majd ejtette őt a távoli és hatalmas WWDC és/vagy a Moszad, illetve építész tanára, Fehmer és az arab világgal folytatott kereskedelmet prioritásként kezelő Svájc. Vagyis kém volt, csak nem elég dörzsölt. Még az is lehet, hogy esetleg már első, bagdadi látogatása előtt beszervezték. Ezeket a részleteket úgy tudja megírni Grunberg, hogy az olvasó az első részben nem fog, a másodikban meg időről időre elhessegeti magától a gyanút. Kétértelműségük csak akkor tűnik fel, illetve válik hangsúlyossá, amikor újraolvassuk a regényt. Ilyen mondatokra kell gondolni: „Tolta a kocsit, és arra gondolt, sikeres építészként milyen házat tervez majd neki, az ő beteg húgának, aki akkor már nem lesz beteg.” (15.) (vö. az előző idézettel) Ugyanilyen késleltetett hatása van annak a bekezdésnek, amelyben Sam azon elmélkedik, hogy minek nézik őt az őrzésére kirendelt (?) nehézfiúk: „Sam hallja a saját hangját, hogy milyen halk, milyen bizonytalan. Azt fogják gondolni róla, hogy olyan ember, aki azt sem tudja, milyen ruhák vannak a szekrényében, olyan, aki a feleségével csomagoltatja be a bőröndjét, igazi habókos építész.” (43.)

A regény utolsó, A pernek A törvény kapujában címen ismert részletére rájátszó fejezetében kivégzése előtt Sam bevallja az őröknek: „Két külön világban éltem, de ezt a két világot mindig jól el tudtam választani egymástól. A terveim tökéletesen függetlenek a másik munkámtól.” Tűnhet úgy, mintha Grunberg itt, a könyv utolsó oldalain azt az olvasatot erősítené meg, mely szerint Sam „hivatásos” kém volt. Ám ez a rész is többértelmű, mást és mást sejtet a kontextustól függően. Egyrészt Samnak már bagdadi fogságában is voltak hallucinációi és víziói, a dubai raboskodás és a per pedig még jobban megviseli, és a Kafka-allúzió is felveti annak a lehetőségét, hogy amit itt olvasunk, az valójában a kivégzésre váró Sam tudatában zajlik: csak önmagával folytatott párbeszéde éppoly valóságos a számára, mintha a külső valóságban folyna. Ha komolyan vesszük a Kafka-allúziót, akkor akár úgy is értelmezhető a regény, hogy a biztonságra vágyó, kifejezetten engedékenynek, sőt meghunyászkodónak ábrázolt Sam valójában minden lépésével csak elébe megy a rajta beteljesedő ítéletnek, amelyet nem ért, csak elfogad: „Élete nem volt más, mint intelligenciateszt, amelyet nem tudott megoldani.” (225.) De persze felfogható a zárlat másként is, hitelt is adhatunk Sam vallomásának: valóban – s már kezdettől – kém volt, mégpedig nem is ügyetlen, csak peches. Csakhogy ezt nem, pontosabban ezt sem lehet rábizonyítani: akárhányszor is olvassuk el a könyvet, mindig csak gyanús marad a férfi. A történet úgy van megírva, hogy miközben ellenfelei előtt Sam nem tudta fenntartani a látszatot, addig az olvasók előtt (Grunberg segítségével) úgy-ahogy igen – már ha tényleg ügynök volt: mert éppen ez nem derül ki egyértelműen a regényből.

Grunberg A 22-es csapdájából vette esszékötetének egyik mottóját: „Mindent tudott az irodalomról, kivéve azt, hogy hogyan kell benne gyönyörűséget találni”.^[3] Persze ez csak egy mottó, aminek alapján nem dönthető el, hogy Grunberg szerint az elemzés akadálya-e vagy csak nem elégséges feltétele az irodalom élvezetének, esetleg egyszerűen felesleges (Eco például bemutatta – az így kezdődő mondatokat különösen szeretheti Grunberg –, hogyan felejt el mindent, amit a műről tud, valahányszor újra beszippantja a Sylvie). Az már nagyobb baj, hogy az esszéitől sem leszünk sokkal okosabbak ezzel kapcsolatban. De ha már annyit emlegeti a műélvezetet: úgy érzem, ezúttal épp ezzel hibádzik valami. Bár (mint talán sikerült bemutatnom) elvileg úgy van kitalálva a regény, hogy legalább kétszer el kellene olvasnunk – amiből aztán optimális esetben a szerző szándéka szerint folytonos, egyre kétségbeesettebb újraolvasás lesz –, másodszor már nemhogy apró örömöket nem tartogatott számomra a könyv, de kifejezetten kínszenvedésnek éreztem az olvasást (na jó, a lapozgatást). Grunberg kétségkívül tud valamit, képes fenntartani a feszültséget. Az olvasó nem is annyira a könyv végére kíváncsi, hiszen a főszereplő bukása borítékolható (ezt is nagyon ügyesen lebegteti), hanem arra, hogy miként vezeti el a szerző hősét a gyanítható végig – sőt, az is sejthető, hogy a végén a könyv tartogat még valami meglepetést vagy csavart. Amikor azonban elszállt az első olvasás izgalma, és másodszor is nekiálltam a könyvnek, látványosan kiütköztek a gyöngéi. Gyöngéi, mert nem hinném, hogy a szövegnek ezt a romlékonyságát is bekalkulálta volna Grunberg – jóllehet az önmegsemmisítő üzenet illene egy kémtörténethez.

Grunberg számos klasszikus szerzőt megidéz, például több Kafka-műnek az elemeit is beépíti a szövegébe, miközben valójában börleszket ír, annak az eszköztárát és hatás(vadász) elemeit használja. A zárlat nagyszerűen sikerült, máshol viszont érzésem szerint pusztán Kafka nevének holdudvarára volt szüksége Grunbergnek. Minek a börleszket elrontani Kafkával?^[4] Legalább ennyire zavart a slendriánság. Grunberg néha egyszerűen ügyetlenül fogalmaz: „Mígnem Samarenda apja életét vesztette egy veszélyes leereszkedés közben. Egy barátjával ment fel a hegyekbe, ahol rossz idő lepte meg őket. A barátja túlélte a kalandot, Samarenda apja nem.”^[5] Az utolsó mondatban Grunbergnek csak nyögvenyelősen sikerül egyértelművé tennie a viszonyokat, az egész bekezdést máshogy kellett volna megfogalmazni, de rohan tovább. Egy ilyen pontatlanság Buster Keatonnek az életébe került volna... Gyakran nem lehet eldönteni, hogy bizonyos mondatok az elbeszélő megjegyzései-e, vagy Sam szólamához tartoznak (például a 22. oldalon a „Hamid Shakir” kezdetű bekezdés). Bár a két kalandot Grunberg áthallásosnak gondolta el, a közös motívumok közül gyakran csak az egyiket tudta jelentéssel felruházni (lásd például Sam bőröndjét a bagdadi és a dubai utazáskor, vagy a masszázshirdetéseket). És még sorolhatnám.

Ugyanakkor vannak a könyvnek kifejezetten jól megírt részletei is. Grunberg mesterien ábrázolja a megfélemlítés, meghunyászkodás lélektanát. Sam a szomszédos szobából verekedés hangjait véli hallani (később kiderül, alighanem itt ölték meg a megbízóját):

„– Ne haragudjon – szól bele a kagylóba –, a 609-es szobából beszélek. Úgy vélem, a 611-esben történik valami. Fel tudna küldeni valakit?

A recepciós válaszol valamit, de Sam nem érti. Másodszor is megpóbálja elmagyarázni, hogy jó lenne, ha valaki megnézné, mi folyik a 611-es szobában, de még be sem fejezi a mondatot, amikor hallja, hogy a recepciós vihogásban tör ki. A recepciós ezután tört angolsággal ezt mondja:

– Kínálunk szobai masszázst. A 611-ben dolgozik masszőr. Akar ön is masszázs a szobába?

Sam ugyan biztos benne, hogy a 611-es szobából származó hangok nem masszázs hangjai, mégis így válaszol:

– Ó akkor minden világos. Elnézést.” (33.)

Ugyanilyen emlékezetes marad a regény csúcspontja, amikor (az amúgy tisztaságmániás) Sam, aki kezd bensőséges érzéseket táplálni fogvatartói iránt, és honvágyat érez Irak után, megkéri svájci kedvesét, hogy a zuhany alatt vizeljen a szájába. Jellegzetes grunbergi kevercs, rettenetesen viszolyogtató, groteszk jelenet: ugyanakkor felemelő látni, ahogyan a svájci lány fokozatosan megszabadul a gátlásaitól. (103–109.)

Ha valaki, akkor Grunberg biztosan elmondhatná magáról, hogy semmi emberi nem idegen tőle. Viszont mintha nem is lenne igazán köze semmihez. Érteni vélem, hogy mit akar (a hangoztatott sikeren kívül), de nem fog meg, még csak nem is taszít. Talán mert a szenvtelenséget jobban elfogadom egy kamerától, ami akkor is tovább forog, ha a mögötte álló már eltakarja a szemét.^[6]