„Tizenkettedik játék

Egy orvos így szól hozzád:

Ez a pirula törli az emlékezetet.

Elfelejted a szenvedést, a gyászt.

Viszont minden más emléked is kitörlődik.

Beveszed?”

(Yann Martel: Beatrice és Vergilius)

Legújabb regényében Sándor Iván ismét történelmi – bár nem túl távoli – színtérre kalauzolja az olvasót; ahogy a fülszövegben is olvasható, Hitler hatalomra jutása és az ezredforduló adják a regény időbeli határköveit. „A nagy kalandregények indulnak így: K. F., a harmadéves budapesti medikushallgató, a múlt század harmincas éveiben, a véletlenek játékában, a világ egyik leggazdagabb milliárdosának, Cornelius Vanderbilt jachtjának hajóorvosa lesz. Bejárja az óceánokat. Eljut négy kontinens kikötőibe, városaiba, palotákba, casinókba, még Károly király madeirai sírhelyére is. Kielből, Casablancából, Amerikából, Angliából, hajóútjairól küldött leveleit, naplóját megőrzik budapesti rokonai. Egyikükhöz, K. Gy.-hez hetven évvel később jutnak el. Útnak indul, hogy bejárva a hetven év előtti helyszíneket, megismerje családja múltját. […] Milliárdosok, hajóskapitányok, frivol asszonyok, gyilkosok és áldozatok, mentséget keresők és szégyentől szabadulni nem tudók, a tetteik elől menekülők, és a múlttal szembenézők kavargását az útvesztőket közösen bejáró férfi és nő szerelmi kalandja kíséri.”

A kötet fülszövegét két okból indokolt ilyen hosszan idézni. Először is magához a regényhez lazábban kapcsolódó, inkább háttér-információ miatt, miszerint a fülszövegben K. F. monogrammal szereplő Kellermann Ferenc valóban létező személy volt, Sándor Iván nagybátyjának öccse, aki valóban a huszadik század egyik leggazdagabb emberének, Cornelius Vanderbiltnek a hajóorvosa volt, illetve akinek a családi hagyatékban fennmaradt levelezése és naplója szolgáltak alapanyagul a regény első harmadának kidolgozásához; míg a maradék kétharmad  már teljes mértékben fikció.

A másik tényező pedig az a párhuzam, mely nagy kalandregényekhez hasonlítja Sándor Iván könyvét. Való igaz, kalandregények fülszövegének is beillene az összefoglaló; aki viszont ezek alapján arra számít, hogy fordulatos könyvet fog végigizgulni: csalódni fog. Pedig – mint ahogy az idézett fülszöveg is mutatja – minden adott hozzá: a sodró, nagy ívű cselekmény, a magyar fiú, aki mellé szegődik a szerencse, és egy nagy adag Gatsby-romantika (a kötet első felében legalábbis). De a kalandregényes elemek nem eredményeznek kalandregényt, hősei nem hősök, inkább csetlő-botló karakterek, főleg Kellermann Feri, akinek a perspektívájával azonosulva szemlélhetjük a Vanderbilt család luxussal teli álomvilágát: „A szobámról, írta, még annyit, hogy az ágyneműt naponta váltják. Pezsgőszínű selyemhuzatok, a törülközők, a frottír lepedők is pezsgőszínűek, ezüstszínű Alva monogrammal. A szőnyegeket naponta Chanel kölnivel spriccelik be, ne röhögjetek, őrület…” (47.) A kötet nem kalandregény, mindazonáltal már az első oldalain megidézi a műfajt, sőt a legelső mondat beillene bármelyik Verne-regény kezdősorának: „Éjfélkor megérkezett a vihar. […] Kellermann Feri a szoba ablakából figyelte, amint a forgószél felkapta a kisebb vitorlásokat, elképzelte, hogy a vihar felszakítja a horgonyokat, gyerekkorának kalandos könyveiben olvasott a hullámokkal dacoló bátor hajósokról, a kormánykereket erős kézzel tartó, az árbockosarakból vészjeleket leadó matrózokról… ” (9–10.) Az első oldalakat a vissza-visszatérő háborgó tengeri vihar témája ritmizálja, mely a kötet borítóján is visszaköszön. Sándor Iván regénye ugyan tartalmazza a fülszövegben felsorolt (kalandos) elemeket, de valójában akkor a leginkább szófukar, amikor ezek a kalandok leperegnek. Például, amikor Kellermann Feri tanúja lesz egy Roosevelt elnök elleni merényletkísérletnek (ami egy kalandregény csúcspontja lehetne), az alig féloldalnyi terjedelmet kap: „Látható volt, hogy Roosevelt megjelenik a horgonyzó Nourmahal fedélzetén, levezetik a partra bocsátott lépcsősoron. Amikor fogadja a jelentést, a tömegből előugrott egy fiatalember, áttört a testőrök sorfalán. Az Alván sorakozók csak az öt fegyverdörrenést hallották. A testőrök gyűrűbe fogták az Elnököt. A testőrkapitány a várakozó Cadillacbe vonszolta. Orvos után kiáltottak. Öten hevertek a földön. Szirénázva futott be a mentőautó. Visszaszorították a fotóriportereket.” (50.)

Mindez szorosan kapcsolódik egyrészt az első részhez társuló elbeszéléstechnikához, mely alapvetően Kellermann Feri leveleibe építi be az elbeszélői közbeszólásokat, melyek többször jelöletlenül összecsúsznak, egymásba fonódnak. Kellermann Feri tárgyilagos, sietős leveleit pedig az elbeszélő nem egészíti ki vagy dúsítja fel, legalábbis nem a kalandos elemeknél. Mert ennek az inkább réveteg, mint kalandos álomvilágnak más a tétje a regény egészének szempontjából, mint aminek egy egyszerű kalandregény képes volna megfelelni. Az óceánon című első fejezetben búvópatakként mindvégig jelen vannak az 1930-as évek baljós eseményei – karlendítések, barnaingesek vonulása, Cornelius Vanderbilt lemondja a németországi utat, Németország fegyverkezik, Hitler beszédei –, melyeket a szereplők gyanútlanul szemlélnek. Egészen odáig, hogy Kellermann Feri fel sem ismeri Hitler hangját, amikor Havannában véletlenül egy interjú közben meghallja: „Nem ismeri fel a hangot? kérdezte a szerkesztő. Nem… Mary trikóját figyelte. Hol él maga, Mister? Nekem havannainak kell felismerni Adolf Hitler hangját?” (55–56.) Olvasóként persze, jelenbeli tudásunknak köszönhetően, minden egyes dátumnak és eseménynek tudjuk a jelentőségét és a súlyát; így pedig érdekes feszültség keletkezik a szereplők hozzáállása és az olvasói magatartás között, hiszen pontosan az előbb felsorolt jelek és események elevenítenek fel érzékeny, történelmünkben máig feldolgozatlan pontokat.

Az első fejezet végével lezárul a regény Kellermann Feri „kalandjaival” foglalkozó része, helyét pedig a regény további kétharmadára nyomozástörténet veszi át. Gyuri, Kellermann Feri unokaöccse, egy középiskolai rajztanár indul nagybátyjai (Kellermann Ferenc és László), vagyis saját múltjának nyomába. Kellermann Gyurit egész életében hallgatás vette körül, apja sosem mesélt a családjáról, nem élő családi hagyományban nőtt fel, pontosan ezért lehet számára motivált a nyomozás, melyet Kellermann Feri egykori menyasszonya, Zsóka indít el azzal, hogy megkeresi, és ráhagyja levelezésüket, Feri naplóját, fényképeket. A regény első fejezetének alapjául szolgáló dokumentumokat kapja meg így Kellermann Gyuri, melyek beszippantják, és nyomozni kezd. Nyomozása pedig szoros kapcsolatban van az emlékezéssel, pontosabban legtöbb esetben az emlékezés megtagadásával (Zsóka is azért adja át a leveleket, mert nem bírja el az emlékezésnek és a múltbeli tetteinek súlyát). Gyuri története saját családjának történetére való rákérdezéssel indul: nemcsak az első fejezetben az olvasó által is már megismert Feri, de másik nagybátyja, Kellermann László és annak felesége, Évike nyomába is ered; történetükhöz a hátteret pedig a második világháború borzalmai adják.

A regényben a különböző nemzetiségű, vallású, korú, nemű és foglalkozású szereplők a múltra való emlékezés, felejtés, tagadás vagy a múlt megsemmisítésének legkülönbözőbb változatait képviselik. Ezzel egyfajta emberi tablót tartva az olvasó elé, arról, miként működik a huszadik század legsötétebb éveinek emlékezete mikroszinten, egyén és egyén között; mi történik akkor, ha szembekerül egymással bűnös és áldozat leszármazottja. A tabló mellett pedig ezeknek a múltfeldolgozási stratégiáknak Gyuri szempontjából van tétjük, hiszen Gyuri – mint a múlt rekonstrukciójában kezdetben érdektelen leszármazott – tulajdonképpen különböző mintákkal találkozik minden helyszínen, minden karakternél, akiket nagybátyjai nyomában felkeres. A tét pedig az, hogy ezek közül melyiket sajátítja el (ha egyáltalán megteszi), illetve, hogy az általa választott (vagy kialakított) emlékezésmódozat hozhat-e számára valamiféle megbékélést, belenyugvást.

A legelső ilyen karakter Zsóka, Kellermann Feri egykori menyasszonya, aki a múltat ha nem is közhelyesen a szőnyeg alá söpri, de legalábbis a komód legalsó fiókjába teszi, ahová kora miatt amúgy sem gyakran hajol le. A feldolgozás és a múltbeli tetteivel való szembenézés teljes hiánya jellemzi Zsókát, csak arra képes, hogy átruházza ennek terhét Gyurira. Katalizátor szerepe van, hiszen Gyuri számára találkozásuktól válik fontossá az emlékezés: „Átjárja a vezetéknevével való találkozás érzése, el kellett ide jönnöm, gondolja, nem csak Zsóka kérésére, ezért az érzésért, lüktet benne az érzés…” (101.) Marianne, a múlt építészeti rekonstrukciójával foglalkozó francia történész, akivel Ravensbrückben találkozik Gyuri, szintén Zsókához hasonló stratégiát képvisel. A múlt feldolgozásához inkább megélhetési, mint személyes okok vezetik; doktori dolgozatot ír a múlt építészeti rekonstrukciójáról, de saját édesapjának történetét sosem ismeri meg. A regényben az első (és talán az egyetlen) olyan karakter, aki érdemben, a múlttal való szembenézés igényével próbálta feldolgozni saját családja történetét (apja és nagyapja háborús bűneit, SS-múltját), Heinrich Beifeld, a német tényfeltáró újságíró. Utánajár, rákérdez; aztán pedig, a maga módján, megpróbál együtt élni mindazzal, amit megtudott: hogy tulajdonképpen egy olyan házban töltötte a gyermekkorát, és él jelenleg is, melyet az apja kapott meg azután, hogy tulajdonosait zsidó családok rejtegetése miatt feljelentette és deportálta. Heinrich Beifeld minderről tényfeltáró újságcikket ír, melyet (ugyan nem a saját nevén, de) megjelentet. A múlttal való szembenézésnek ez a formája, vagyis egyszerűen az, hogy a múltat magáénak mondja és elfogadja, bár szörnyen szégyelli magát miatta, szöges ellentéte annak, amit a regény végén felbukkanó magyar válóperes ügyvéd képvisel. Az édesapja háborús tetteire való emlékezés súlyát szándékosan relativizálja monológjában: „Elhiszi nekem, hogy lehet egyszerre szeretni és elutasítani? Gyűlölni valamit, ami megtörtént és ragaszkodni ahhoz, akivel történt? […] azt mondja, legalább a szégyen maradna meg… ezt egy öregasszonytól hallotta… Ugyan uram, mások tetteiért hogy lehet szégyenkezni? Nem gondolja, hogy itt megáll a tudományunk? Azt gondolja, hogy nekem nincs jogom elfelejteni azt, amiről tudomást szereztem? Ezt ki dönti el? Maga, uram, nem ugyanúgy él majd azok után, amit megismert, mint addig? […] Mit jelent az uram, hogy a múlt velünk van? Mit jelent az, hogy meg kell őriznünk? Hányféle jelentése van az ilyen kérdéseknek? Azt mondja, másképpen látja. Azt mondom, hogy nem akarom látni.” (194–196.) Hasonló elveket vall az öreg kórházi irattáros Cardiffban, Kellermann Feri utolsó munkahelyén: „Csak az utolsó harminc év anyagát tudjuk helyhiány miatt megőrizni, nem mondom, hogy helyeslem, de tudomásul kell vennem […] Vannak teóriák, amelyek szerint a huszadik században túl sokat akarnak megjegyezni és megőrizni. Olyasmit is, amelyet az emberiség nagy részének eszében sincs megismerni. Az emlékezni tudásnak határai vannak, törölni kell a múltat…” (136.)

A múlt feldolgozásának művészetben való feloldását (és így konzerválását) képviseli a cseh író, aki készülő regényének fejezetét olvassa fel azon az ünnepségen, ahol Marianne, a francia történésznő előad. Ez a módszer a regény második felének elején magát Kellermann Gyurit is foglalkoztatta, hiszen rajztanárként magával vitte a vázlatfüzetét Ravensbrückbe – de sosem vette elő, utazásának egyetlen állomásán sem. A cseh író munkája, melyet Auschwitzban elhunyt apja emlékének ajánl, átvezet a regényben több szálon jelen levő kapu motívumához, mely szervesen összekapcsolódó motívumrendszerének legerősebb darabja. A Túl a kapun regénycím egyértelmű utalás Franz Kafka A per című művére, pontosabban annak továbbgondolása és -írása. Mi található a törvény kapuján túl? Létezik-e megismerés? Van-e egyáltalán valami (és, ha igen, mi) a törvény kapuján túl? A részlet egyfajta álomvízióban próbál meg erre választ találni, a részletben szereplő író, Z. álmában lépi át a kaput. A regény motívumai között is többször feltűnik a kapu, a belépés és átlépés motívuma (az emlékezés, a morál, a tisztesség, a felejtés vagy a tagadás kapuján); például Kellermann Gyuri számára abban a pillanatban kezdődik igazán az emlékezés (vagyis a belépés a múlt kapuján), mikor átlépi nyomozása első helyszínének, Ravensbrücknek a kapuját. Továbbá a regény második része, melynek Gyuri a főhőse, szintén a kapu-motívummal kezdődik: „Belépve a hosszú előszobába, ahonnan négy ajtó vezetett, az egyik jobbra a konyhába, a bejárattal szemközti a kamrába, mellette külön a WC ajtaja, a baloldali a fürdőszobába, továbbhaladva, az ebédlőbe érkezve Kellermann Gyuri úgy érezte, mintha az időn, mint egy kapun átjutott volna, minden ugyanolyan volt, mint negyven éve, amikor tizenöt esztendősen az apjával itt járt.” (83.)

A kapu főmotívumához és az általa megjelenített emlékezéshez és megismeréshez két fontos almotívum kapcsolódik szervesen a regényben, az egyik az urna, a másik pedig a fertőzés, a betegség. Kellermann Gyuri nevezi magában mindig urnának a csomagot, melyet Zsókától kap (a leveleket, fényképeket) – tehát a múlt jeleihez az élethiány, a hamvasztás asszociálódik. Szintén az urnához kapcsolódik a már korábban említett kórházi irattár, melyet Cardiffban felkeres Gyuri; ahol az iratok közvetlenül a hullaház mellett tárolódnak – így Gyuri útját az irattárba szó szerint egy halott test állja el. A betegség, az öröklődő szájüregfertőzés pedig Heinrich Beifeld apja és nagyapja esetében jelenik meg, egyfajta pszichoszomatikus tünetként a fel nem dolgozott, elfojtott bűnök nyomában.

Sándor Iván regénytechnikai megoldásai nemcsak a motívumokban, hanem elbeszéléstechnikai megoldásokban is összetettek. A teljesen neutrális elbeszélő alig van jelen, nem egészít vagy színez ki, nem tölti ki a réseket – bár ez önmagában még nem volna különösebben újszerű. Az a többször visszatérő megoldás viszont igen, mellyel a szerző a múlt (pontosabban a múltról való tudásunk és beszédünk) áttételességére reflektál: „A legfontosabb, amint megtanultam, mondta apám, mondta a válóperes ügyvéd…” (192. Kiemelés tőlem – T. E.)

Korábbi regényeiben Sándor Iván választotta a túlélő történetét (Ködlovas), választotta az áldozat történetét (A futár) – ebben a regényben a valahová a kettő közé, a bizonytalanba helyeződik a Kellermann testvérek története. Sorsukról nem tudunk meg többet a nyomozás végére; esetleges válaszokat kapunk, kimondottan biztosat nem. A regény egy viszonylag rövid, ám annál jelentősebb mellékszálában Kellermann Gyuri tanítványa, Daniella mesél a családjának széder esti hagyományáról: „Ilyenkor a legfiatalabbnak kell felolvasni a szövegből. Én voltam a legfiatalabb. Azt a részt szerettem a legjobban, amikor négyféle kérdést tesznek fel a Törvényekről. A Gonosz azt kérdezi: mire valók a törvények, nekem nem kellenek. A Jóember azt kérdezi: egyáltalán mi ez? A Bölcs azt mondja: tanulmányozd, értsd meg a jelentésüket… És a negyedik? A negyedik szánalomra méltó. Még kérdezni sem tud…” (173–174.) Sándor Iván regényének tétje pontosan az, hogy rámutasson, mennyire felejtünk, nem akarunk kérdezni – rákérdezni a huszadik század olyan meghatározó történelmi, nemzeti traumáinak hátterére, mint a holokauszt vagy a második világháborús bűnök. Mindezt pedig szerkezeti metszésponttal teszi hangsúlyossá: az első rész a holokauszt és a második világháború előtt játszódik, míg a második rész az ezredforduló környékén. Maga a traumatikus esemény csakis az egyes szereplők emlékezete, illetve a közösségi emlékezet egyes helyei (Ravensbrück, a berlini Holokauszt Emlékmű) által van jelen a regényidőben.

Tudunk-e kérdezni? Akarunk-e kérdezni? Sándor Iván egész regény- és esszéírói munkássága arról tanúskodik: tud és akar. Legújabb kötete, A Vanderbilt-jacht hajóorvosa feszesen, gondosan szerkesztett, érdemes és élvezetes – bár közel sem kalandregény könnyedségű – olvasmány, értékes darabja a huszadik század nagy történelmi eseményeinek és azok emlékezetének narratívája mögé néző alkotásoknak.