Ebben a gondolatmenetben egyrészt megpróbálok egyensúlyt teremteni a forma- és az eszmetörténeti vizsgálódás között, másrészt viszont megfordítom a rendet a kettő közötti megfeleltetések bemutatásában: jöjjenek előbb az ideák, aztán előállhat a formamániám!

A Holdfénytől megvakult kutya verseskötetről általánosságban elmondható,^[1] hogy súlyos, erős, mert összefoglaló kötet, amely legalább egy-másfél évtized költészet- és élettapasztalatait fogja össze. Régmúltakat és közelmúltakat köt össze a jelen időkben. S ami korábban külön-külön kötetekben jelent meg (például a haiku a vázban, a 4+2-es versszerkezet a dünnyögés, félhangokra kötetben, a tankák, a „kadenciák” a Fáradt kadenciákban, az alig-kötött költemények a szürrealista balkonban), itt egymás mellett egymással összeelegyednek. Ami azért fontos, mert ez a kötetszerkesztés ezeknek az alakulatoknak vagy formáknak valami közös és mögöttes alapjára mutat rá, ujjal, arra a közös alapra, amire az olvasónak rá kell jönnie a hat ciklus olvasása során. Ha a versek alá – ritkán – odaírt szereztetési idő jelzéseit nézzük, úgy tűnik, a kötet költeményei 2008 és 2012 között keletkeztek, Zalán Tibor 54 és 58 éves kora között.

 

                                                          („üressé teszi lelkét”)

 

Azt hiszem, a kötet első olvasata nálam nagyon rossz olvasat volt, mert félrevezettem magam. Ugyanis csak azt kerestem, és ezért csak azt találtam, amit már a korábbi kötetekben megláttam: a versnyelv (többnyire) egyszemélyes szimbólum-hálóját, a beszorítottságot a lassú és elháríthatatlan öregedésbe, a groteszk rímekkel elfödött szorongást, a semmi hívását… De egy korábbi megfigyelés segített: Émile Cioranra utaltam Zalán Tibor költeményei kapcsán, arra, hogy az előbbi a költőkről általában egy helyütt kijelentette, hogy „metafizikai tapintatlanságuk túlságosan nagy”. És ennek indíttatására megpróbáltam Zalán Tibor költeményeiben felmutatni egy tapintatlan metafizika horizontját.

Amilyen visszafogottan fájdalmas a Holdfénytől megvakult kutya borítóján Kovács Péter festménye, annyira elégedetlen vagyok az ismeretlen szerző fülszövegével, amely szerint „A kötet szinte enciklopedikus számvetés, a kulcsmetaforája talán a hó, amely bár mindent betemet, derengő fényt ad.” A közhelyszerű formulákban megfogalmazott mondatot csak a „szinte” és a „talán” menti némileg, jóllehet igaz, hogy a költeményekben többször havazik. Én egyetlen képzetet emelek ki, amely sokkalta erősebben fogja össze a kötet egészét.

 Ez az „eleven halott” képzete. A fogalmi szintre emeléshez közelítő megfogalmazása a Törmelék című költemény: „Az élő nem / ellentéte a holtnak / hanem sajátos esete mondja / Nietzsche valahol a töredékei között / […] Én halott vagyok / nem vagyok ellentéte élő / voltomnak elő-volt vagyok egy formához” (65., a kiem. tőlem – Sz. Cs.) Az »eleven halott« képzete működteti a Haldokolva élet című költeményt, melynek csak a kezdetét és a végét idézem, itt a kurziválás a költőtől való: „Én / nem haldoklom / én így élek / […] ki már élt / és halt is eleget” (70–71.). Még érdekesebb az a Szolnok-vers, amely az eleven halott képzetét visszaírja a megszületésre (ez majd a formatörténeti megjegyzések szempontjából lesz kitüntetetten fontos): „Szolnokon véletlen halva születtem / de meglehet már akkor is csak tettem / magam az élettől el a halálig” (130.). Nem sorolom e képzet megjelenésének további példáit, csak összefoglaló példáját adom, a [Leszámoltam a halottaimmal…] kezdetű négysorost a Kései zsengék ciklusból:

 

                                                Leszámoltam a halottaimmal

                                                magamat is közéjük soroltam

                                                az eredmény mégis maradt a semmi

                                                akkor meg minek ennyit lenni lenni (217.)

 

Hogyan kell érteni azt, hogy valaki eleven halott? Nyilván nem úgy, hogy a múló időben a tudat és képzelet a jövőből mintegy a jelenbe húzza be idővel bizonyosan bekövetkező halálunkat. Még egy nagyszerű kultuszfilm, a Dead Man^[2] is csak közelít a képzet megragadható tartalmához. Hetekig idegesített, hogy éreztem, valamikor, valahol igen sokat olvastam annak az én- és világszemléletnek az eszmetörténeti mögötteséről az európai kultúrában, amelynek frappáns összefoglalója az »eleven halott« képzete. Aztán »emlékezetem könyvében« (Dante kifejezése Az új élet legelején) sikerült rálapoznom. Mielőtt megjelölöm a forrásomat, amelyben számos más forrásra lelni, leírom az eleven halott képzetének belső tartalmát. És a leírásba beékelek egy-egy Zalán-idézetet. Az eleven halott („Igazából nem írok és nem is élek már”, 22.) tehát lélegzik („Zihál a tüdőm kihagy”, 78.), jár-kel („nem gondolkodtam csak mentem mentem”, 226.), eszik („Pirítós vajjal lekvárral mézzel”, 9.), iszik („Éhgyomorra sört iszom”, 18.) és ürít („leszarom a vizes síkot”, 194.), vagyis külsőleg eleven, »csak« belül, »csak« belsőleg halott. Nagyon fontos, hogy úton van, utat jár be, belül természetesen, a sötétség útját (il camino delle tenebre). „Éjszakára éjjel virrad / útjaim vannak vaksötétben” (178.). Ami a halál hívását illeti, számára a halálban (és a Semmiben) van valami erősen erotikus: az eleven halottat az eszkhatologikus Erósz mozgatja. Szembenézve saját lényegi semmijével, („senki vagyok és semmire fölkent”, 179.), az önelvesztés mellett dönt („idegennek kell lennem / idegeimben”, 162.), ami a számára önromboló szabad tevékenység eredményeként áll elő („egyszerre nem emlékezel semmire / […] csak végignézted / jól megtervezett pusztulásodat”, 107., „közben magamat / felzabáltam”, 233.). Hogy valaki eleven halottá váljon, belül képzeletbeli és metafizikai öngyilkosságot kell elkövetnie („meglátom átvágott torkomat / Megnyugszom / ismét csak én haltam meg”, 14.). Ami a külső világot illeti, itt a szemléletben bekövetkezik – hogy divatos, de pontos szóval éljek – a valóságtalanodás. Az eleven halott a »felragyogó éjszakában« van, a »tétlenség«, a »kiszáradtság« („Ismerős tájon / keresztül cipelem át / keresztem – szomjam”, 118.), a »megfosztódás«, az »üresség« („Aki nincs / nem üresség / csak sajátos esete / a hiánynak”, 66.) állapotában. Az eleven halott »eltompult«: nem csak a külső világra »érzéketlen«, de embertársaira is, hiszen máskülönben nem tudná egyedül és kizárólagosan csak a Semmit szeretni („Jó lenne senkit se szeretni már”, 232.).

Hogy az eleven halott képzete és állapota hol volt igen erősen jelen az európai eszmetörténetben, s én mikor és hogyan ismerkedtem vele, arra a Firkák a templomból című mikrociklus utolsó darabja vezetett rá:

                                         

                                          Ahogy a papok

                                          nem sokkal mise előtt

                                          üressé teszi

                                          lelkét az érkezőhöz

                                          Vár És nem jön el senki (21.)

 

A lélek teljes kiüresítésének elmélete és gyakorlata, rengeteg előzmény után, a kora újkorban, a 17-18. században teljesedett ki. Ennek a kibontakozásnak igen adatgazdag tablóját számomra a fiatal Leszek Kołakowski Keresztények egyház nélkül (A vallási tudat és a felekezeti kötelék a XVII. században) című vaskos könyve^[3] rajzolta fel, melyet mintegy tíz esztendővel ezelőtt, mélységes szenvedésem éveiben fordítottam le, majdnem teljesen. A fordítást akkor és azért függesztettem föl, mert nagy lassan elbotorkáltam a kilábalás küszöbéig. A fentebb leírt és Zalán-idézetekkel tarkított elgondolás és gyakorlat a nem konfesszionális spirituálisok mellett ott van azoknál a misztikusoknál (lehet, hogy Kołakowski túlságosan lazán és tágan, kiterjesztve alkalmazta a »misztikus« főnevet és jelzőt, de ez az én szempontomból most nem fontos), katolikus és protestáns oldalon egyaránt, akik elkötelezték magukat a misztikus út, a via mystica mellett, amely útnak egy adott, a végső előtti szakaszán át kell esniük a »misztikus halálon«. E misztikus halálban születik meg az »eleven halott« valóságossága.

Isten ments, hogy ezt bárki félreértse: dehogy állítom, hogy Zalán Tibor költészete misztikus költészet lenne! Csak azt állítom, hogy költeményeinek számos elemét, köztük az eleven halott képzetét eszmetörténeti szempontból nem tudom máshová kötni, mint ide. És csak azt állítom, hogy – bármilyen meglepő is, és bevallom, engem is meglepett – Zalán Tibor Holdfénytől megvakult kutya című verseskötetének számos ideologikus eleme rokon a lélek sötét éjszakájában „úton” lévő karmelita Juan de la Cruz (Keresztes [Szent] János) és a hol protestáns, hol katolikus Angelus Silesius költészetével. Például, ami az eleven halott képzetét illeti, ott van a Sziléziai Angyalnál, számos alkalommal, mint a halála előtti felszabadító halál:

 

                                          Nem hal meg már a bölcs? Ő már előbb halott

                                          A hívságnak, mi nem Istentől származott.                                             (VI., 241, Kurdi Imre fordítása)^[4]

 

A lélek misztikus gyakorlatai és elméletei – mert ezeknek számos és sokféle alakzata formálódott ki –, az út többnyire három, olykor ritkábban négy, egymásra épülő szakaszáról beszélnek: a »megtisztító«, a »megvilágosító« és az »egyesítő« fázisról. Hogy az eleven halott képzetének előtörténete tisztán és elkülönülten álljon előttünk, Leszek Kołakowski könyvének különböző helyeiről hozok általam nyelvileg sűrített példákat. De úgy, hogy ahol a Keresztények egyház nélkül szövegében az Isten szó áll, ezt én a Semmi szóval cserélem föl. Azt hiszem, erre kétszeres okom-jogom is van: egyrészt a korai újkori misztikusok rendelkezésére állt »a teremtés semmijének elmélete«, ami magában foglalja a creatura, az ember Semmijét is, másrészt Jacob Böhme mellett és után számos gondolkodó mutatott rá Isten alapnélküliségére, Ab- és Ungrundjára, ha úgy tetszik, Isten Semmijére.

Miről, miféle útról van tehát szó? Az út célja az egyesítő fázis, amikor bekövetkezik a misztikus egyesülés (az unio mystica), a 16-17. században Istennel, Zalán Tibornál »a mélyen áramló delejjel«, a Semmivel. Az út első két (vagy három) szakasza ennek az elmerülésnek a feltételeit hivatott megteremteni.

 

Talán a legelső feltétel a lélek kiüresítésének a feltétele, ami én- és önfelszámolással jár. A lelket azért kell kiüresíteni hogy Istennek a Semminek legyen »helye« hová beáramolni. Vagyis a léleknek föl kell fedeznie önnön semmijét. Mert „Egyedül az ember képez kivételt a világegyetemben, nem azért, mintha ő ténylegesen »valami lenne«, hanem csupán azért, mert módjában áll azzal az illúzióval táplálkozni, hogy ő ténylegesen »valami«.” Azért mondhat le valamiségéről és találhat vissza önnön semmijéhez, mert az embernek negatív exisztenciája van, és feladata abban áll, hogy e negativitást megóvja, anélkül, hogy megpróbálna kilépni tulajdon semmijéből. „Amikor egy lélek először lép ki önmagából és a Semmibe megy, annyira idegen lesz a maga számára, hogy nagy erőfeszítésébe kerül önmagára gondolnia. Úgy érzi, mint aki elvált és elkülönült magától. Egyetlen dolog van és áll fenn benne, és ez a Semmi. Önmagát már nem látja elkülönülten a Semmitől, a Semmi ő és ő a Semmi”.

Magának a Semmiben történő feloldódásnak van egy vissza-visszatérő toposza: a lélek úgy oldódik fel a Semmiben, ahogyan a patak feloldódik a tengerben. „A lélek csak a negyedik [az utolsó] fokon éri el az igazi semmi-életet, elveszítvén valamennyi saját adottságát, és a Semmiben elveszíti exisztenciáját mint a sajátját, úgy, ahogyan egy patak feloldódik a tengerben. A lélek elhagyja az emberit, hogy elvesszen a semmítőben, ami a lényévé és a maradandóságává válik. Mivel a lélek már nem érez, már nem érzi magát, már nem tud magáról, nem látja a Semmit, nem fog fel belőle semmit, mert nem különül el tőle. Már nincs meg benne a fények szeretete, sem a tudaté. (Kosztolányi Dezsőnél az Ének a semmiről első versszaka pontosan ezt mondja: a teljes felejtést és a fénynélküliséget, a totális sötétséget.

                         

                                          Amit ma tartok, azt elejtem,

                                          amit ma tudtam, elfelejtem,

                                          az arcomat kezembe rejtem,

                                          s elnyúlok az üres sötétben

                                          a mélyen áramló delejben.)

 

Ellentétben a korábbiakkal, most a Semmi nem valami tőle különböző; de ő már nem tud semmit, csak azt, hogy A SEMMI VAN, és ő már csak a Semmiben van, marad meg, és él! Itt a beszéd a cselekvés; és a cselekvés a Beszéd: minden azonos, minden egyforma, minden közömbös e lélek számára: mivel minden szintén a Semmiben van.”

Nos, az »eleven halott« képzetét kibontva nem tettem mást, mint nem újramondtam esetlen értekező prózába áttéve Zalán Tibor számos költeményét, hanem rávetítettem egy eszmetörténeti síkra, és ennek alig-diszkurzív kifejtésére. Most az »út« terminusba kapaszkodok bele, de nem a lélek által bejárt (bejárandó) útra lépek rá, hanem a formaképzés egyik útjára. Célom a kötetnek címet adó költemény formális elemzése, de erre csak némi költészettörténeti kitérő után térhetek rá.

 

                                          („előre halad vissza a rák”)

 

A nyugat-európai középkori népnyelvű költészetekben régóta megfigyelt jelenség bizonyos alakzatok megkettőződése. Ám e megkettőződés úgy megy végbe, hogy az alakzat a korábban ismert formájában a kezdettől eljut az alakzat végéig, de itt bekövetkezik egy fordulat, és formai szempontból ismét megteremtjük az alakzatot, az eddig bejárt út megfordításával. Léteznek persze olyan költemények, amelyek egy-egy alakzatot megfordítva adnak, de nem kettőzik meg. Kötetünkben ilyen A római kert című szonett. Csakhogy a szonettek legáltalánosabb tagolása (4 + 4 + 3 + 3 sor) itt így néz ki: 3 + 3 + 4 + 4 sor. Az egyes egységeknek alcímük is van: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél. A szonettstrófa leghagyományosabb tagolási rendjének a megfordítása a Tél befejezésében tematizáltan és negáltan megjelenik: „Perc sem fordult meg és már tél lett a kertben / az idő vászna hirtelen átszakadt” (134.). Formai szempontból nevezzük ezt egyszerű megfordításnak, szemben a megfordításos megkettőzéssel!

Egyszerűbb, ha Zalán Tibor verseskötetéből a megfordításos megkettőzés formatípusát a terjedelmileg legrövidebb változatán mutatom be. A vers címe: Lorca-átirat Kassákba és vissza; a címben a „vissza” épp erre a megfordított megismétlésre vonatkozik. Az inverz megismétlést a sorok számozásával jelzem:

                         

                          1              Zöld szeretlek Zöld

                          2              Zöld imádlak Zöld

                          3              Bárka ring a Ring a bárka

                          4              Tenger fodrán Fodrán tenger

                          5              A ló meghalt

                          6              A madár kirepült

                          6              A ló kirepült

                          5              a madár meghalt

                          4              fodrán tenger Tenger fodrán

                          3              ring a bárka Bárka ring a

                          2              zöld imádlak Zöld

                          1              Zöld szeretlek Zöld

 

Azt hiszem, már-már képszerűen jól látható, hogy miféle formális jelenségről van szó. És egyelőre tekintsünk el két dologtól, melyekre a későbbiekben visszatérek. Egyrészt attól, hogy vannak olyan sorok, amelyekben a sor két tagja a megismétlésekor helyet cserél egymással (a 3. és a 4. sor a megismételt 3. és 4. sorhoz képest), másrészt attól, hogy az 5-6-6-5. sorba csereműveletek lépnek be.

Mondottam, hogy a megfordított megkettőzés a középkori népnyelvű költészetek sajátja. Vannak kérdések, amelyek föltehetők ugyan, de a rájuk adott megnyugtató válasz esélye igen csekély, ami egyáltalán nem baj. Föltehető ugyan az a kérdés, hogy miért alakult ki a megfordításos megkettőzés gyakorlata, de erre csak azt tudom válaszolni, hogy nem tudom. Annyit viszont tudok, hogy e poétikai jelenség milyen alakzatoknál mikor és hogyan jelent meg. És az is világos a számomra, hogy ez a költeményalakítás az úgynevezett egystrófás alakzatoknál jelentkezhet. Ami megint egy újabb bizonyíték arra, hogy – a tipografikus tagolását másodlagosnak tekintve, mert pusztán egy tagolási módról van szó – a szonett = egyetlen versszak.^[5] Bár műfajszerű terminusként vagy talán egy formailag tág spektrumú verstípus megjelöléseként a sonet kifejezés már a trubadúroknál megjelent, s bár Dante Alighieri még bőven írt a már emlegetett Az új élet című prosimetrumában (prózát és verset váltogató művében) még bőségesen szerepeltet olyan szonetteket, melyeket ma nem minden nehézség nélkül érzékelhetünk szonettekként, a sonetto doppio először az itáliai költészetben jelent meg, s ez bizony a megfordításos megkettőzés talán legismertebb alakzatává vált. A francia költészettörténetben a 16. század második felében már egészen természetes jelenségként bukkant föl a 4 + 4 + 3 + 3 + 3 + 3 + 4 + 4 sorszerkezetű sonnet double.

Nálunk alig ismert a fatras double, a megfordítva megkettőzött fatras, ez a pikárdiai versforma, amely eredetileg szintén egyetlen strófából álló költemény. Csak a rímképletével írom le ezt a későközépkori alakzatot, „/” jellel jelölöm meg a fordulat helyét. A sor szövegszerű megismétlését a nagybetű jelzi. Ez a forma csak kétféle rímet használ, de kötelezően kétféle rímet használ, s az egyszerű fatras így néz ki a maga argumentum + verstest szerkezetével:

 

                          A B + A a b a a b b a b a b a B

 

A kettős fatras pedig így:

 

                                A B + A a b a a b b a b a b a B / B A + B b a b b a a b a b A

 

A csekély számú fordítástól eltekintve eredeti fatrasokra csak Csordás Gábor költészetében találunk példákat.

A fatrashoz hasonlóan az egyszerű rondó is egyetlen versszakból álló költeménytípus (számos formai változattal), ez is tartalmaz kötelező sorismétléseket, és kötelezően szintén csak kétféle rímet használhat: e jellemzői miatt minden feltétel előállt a rondeau double megjelenéséhez.

Annál meglepőbb viszont a megfordításos megkettőzéssel élő sestine double, hiszen ez az alakzat – látszólag – strofikus, de terjedelmileg egyáltalán nem mondható rövidnek, mint mondjuk a rondó. A kettőzött szesztina, bár 36 + 3 + 3 + 36 sorból áll, s bár 6, egyenként hatsoros egységből áll, az egyes egységek rímsorozatát tekintve nincsen benne két egyforma versszak. Mert ez egy permutációs alakzat, vagyis az egyes ugyanazon szó-rímek más sorrendben kerülnek elő a 2. egységben, mint az elsőben, ismét más sorrendben kerülnek elő a 3. egységben, mint a 2.-ban, és így tovább. Úgy is nevezték, hogy oda continua, amely a tipográfiai tagolásától független, egyetlen folyamatos ének. Éppen ez az oka megfordított megkettőzhetőségének, amit most csak azért nem mutatok be részletesen, mert elvinne Zalán Tibor tárgyalt kötetétől, és a legszűkszavúbb kifejtés is jelentős terjedelmet kívánna meg magának.

A megfordított megkettőzés formaképző elvét Zalán Tibor markánsan, erőteljesen felhasználja, s ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy »oka kell legyen mindennek«, akkor ennek is. A Holdfénytől megvakult kutya kötetben ennek a formatípusnak a leggyakoribb képviselője a sonetto doppio, a megkettőzött szonett. S bár nem az ő leleménye, e formatípus megjelölésére kitűnő (metaforikus) kifejezést használ: a tükör metaforáját és a tükör-szonett kifejezést, amely kitűnő, mert a megfordítás éppúgy benne van, mint a megkettőzés. Ez így jelenik meg a címekben: Szomorkás alkalmi tükör-szonett (205.) és Történet tükörben (146.). De szintén megfordításos kettős szonett a Búzamező (142.). Láttuk, e formatípusnak igen masszív költészettörténeti hagyománya van európai verskultúránkban. De vannak itt olyan költemények is, amelyeknek tradicionális előképei nincsenek, vagyis amelyeknek a formaalakzatai nem érték el a műfajszerű megnevezés szintjét. Ilyen például az 59. oldalon a Mondta Jack Nicholson (szerkezete: 11 + 1 + 11, amelyben az 1 a megfordulás helyét megjelölő magányos sor: „a Szelíd motorosokban”), ilyen a 135-136. oldalon a Kék cserépen téli képek (formális szerkezete 5 + 5 négysoros versszak). Ezek miként adják a megfordított megkettőzést? A kérdést megválaszolhatjuk, ha szétszereljük Zalán Tibor egyik tükör-szonettjét. Legyen ez a Búzamező, benne majdnem mindazzal, amit eddig elmondtam. Kettős sorszámozást vezetek be: egy növekvő sorszámozást 1-től 28-ig, és egy másikat, amely 1-től 14-ig halad, majd megfordulván 14-től vissza 1-ig. S mint látható és érzékelhető, az egyes megismételt verssorok többnyire nem pontosan ugyanabban a megszövegezésben ismétlődnek meg. Ennek fölerősített megmutatására a 15. és 25. sorban dőlt betűkkel emelem ki mindazt, ami nem az 1-14. sor pontos megismétlése. Ekkor az általam preparált tükör-szonett így néz ki:

 

                         

                          1              Azon a mezőn már nem nyílik semmi

                          2              A pipacsrengeteget búzavirág

                          3              váltja s az nem nyílik hanem mint az ág

                          4              önmagát valahonnan megteremti

 

          5              5              Megint arra visz könnyed sétautam

                          6              üres vagyok s már mindenkitől halott

                          7              mégis mint kit a sok kék fölzaklatott

                          8              arcra bukom és ajkam rögökbe harap

 

                          9              Meddig fekszem így csak az ég figyel rám

          10            10            fogam kitört vér és sár mégis finom

                          11            ahogy az enyészet eltölti a szám

 

                          12            Akár a hangya hangaszálról iszom

                          13            És nem vesz észre aki fölöttem jár

                          14            szememre hullik egy-egy pipacs-szirom

 

          15            14            Szememre hullott egy-egy pipacs-szirom

                          13            Nem is vett észre pedig fölöttem járt

                          12            Akár a hangya hangaszálról iszom

 

                          11            Feküdni volt így jó az ég figyelt rám

                          10            fogam kitört vér és sár mégis finom

          20            9              ahogy az enyészet eltölti a szám

 

                          8              Arcra buktam és a szám földbe harap

                          7              mégis mint kit a sok kék fölzaklatott

                          6              könnyed vagyok s már mindenkitől halott

                          5              Utoljára tévedt el erre utam

 

          25            4              Lám fakó birodalmát megteremti

                          3              nem kinyílik váltja magát mint az ág

                          2              pipacstenger helyén a búzavirág

                          1              Ezen a mezőn már nem nyílik semmi

 

A fölrobbant idill költeménye ez, és a fölrobbant időé. Az egyes verssorok megszövegezésének apró elmozdításai földrengésszerű tektonikus mozgások eredményei. A legfeltűnőbb a 15-28. sorban az 1-14. sorhoz képest az, hogy a költemény második tömbje számos igét múlt időbe tesz át. Az 1-14. sort valaki eleven írja, a 15-28. sort már az »eleven halott«, aki, ahogy a konvencionális fordulat mondja, már a fűbe harapott.

Vagyis e tükör-szerkezetben a tükör nem egészen pontosan adja vissza azt, amit visszatükröz. Ha elindulunk a költemény kezdetétől a geometriai közepéig, egyenként lépegetve át sorról sorra, a poétikai útnak ezt a bejárását nevezzük így: eljutni a-tól w-ig. Ez az eleven ember útja a kezdettől a célig vagy végig (figyelmeztető, hogy a francia fin egyszerre jelent véget is, célt is). Hogy alfát és ómegát emlegetek, arra némileg feljogosít az, hogy a kötet költeményeiben Zalán Tibor nemcsak József Attila-költeményeket ír szét, de Babitstól valókat is. A »szétírás« annak a költői észjárásnak és gyakorlatnak a pontos megjelölése, amelynek napnál világosabb példája a Szétirat a 194. oldalon. És az egyszerre asszimiláló (beolvasztó, belsővé tevő) és disszimiláló (eltávolító, idegenné tevő) alkotói gyakorlat eléri Babits Mihály verseit is. Nemcsak a cikluscímadó Ezüst szarkofág Babits-szétirat (a ciklus maga csupa szét- és átiratot tartalmaz), de a rájátszás tükör-szonettben is megjelenik. A 146-147. oldalon olvasható a Történet tükörben 8. sora: „dióba záródni vágyom”, melynek tükör-sora ez: „Dióként zárulni vágyom”, ami nyilvánvaló utalás a babitsi „vak dióként dióba zárva lenni” monász-fölfogására. Nos, sorról sorra el kell jutni α-tól ω-ig, de a tükör-költeményekben jön a megfordulás, ami után vissza kell jutni ω-tól α-ig. Az út ugyanaz, de a sorról sorra járás nem: mert nappal megyek föl a városból a TV-toronyig (ahonnan nincs följebb és nincs tovább), ám éjszaka megyek le a városközpontba (ahonnan viszont van még tovább: a helyfoglalás a köztemetőben). Van tehát egy lelki út: a spiritualistáknál egy olyan út, amelyet végigjárva megtörténik a fordulat: a régi ember burkában megszületik a homo novus, az új, a lelki ember, szemben a korábbi emberrel, a hús emberével, hogy a lelki ember azután visszamenjen korábbi magához, a Fleisch emberéhez, de már egy másik én- és világszemlélet birtokában. A misztikus útját láttuk, akiben, végigjárva az utat, megtörténik a fordulat: megszületik az »eleven halott«, hogy azután visszamenjen korábbi magához, de már egy másik én- és világszemlélet birtokában. Ebben látom a homomorfológiát, az azonos alakúságot a tükör-szonettekkel, amelyek sorról sorra (azaz lépésről lépésre) végigjárnak egy utat (az 1. sortól a 14.-ig, vagyis szonett-alfától szonett-ómegáig), megtörténik a forma fordulata, és visszajárnak egy utat (a 14. sortól a legelső sorig, vagyis szonett-ómegától a szonett-alfáig), de már nem ugyanúgy, mert már egy másik szonettszemlélet birtokában. Az »eleven halott« csak ezt követően, csak azután válhat, valamikor, majd, »halott halottá«.

 

          (a tükör-szerkesztéses költemények más szerkezetek között)

 

A fentiekben bemutatott szerveződés csak egyike a költeményszerkesztés típusainak Zalán Tibornál. Mondanom sem kell, a szerveződésnek vannak általános előírásai: ezeknek a konvencionális ki- vagy megkötéseknek a megtartása haiku-szerveződést, tanka-szerveződést, 4 + 2 soros szerveződést stb. hoz létre. De van két költeményszervezési mód, amelyek közé és mellé kell behelyeznünk a tükör-szerkesztéseket.

Az egyik ilyen mód az, amikor a költemény a kezdete és a vége között nem írja elő önmagának az egyes lépéseket sorról sorra, tehát nincs a költemény geometriai közepén kitüntetett fordulat, vagyis nincsen tükör. Viszont a költemény első és legutolsó sora egymással azonos sor, a költeménykezdet ugyanaz, mint a költeménybefejezés, mint az Avitt karácsonyi ellen-ének esetében a verseskötet 137. oldalán. A tükörszerkezet és e között közös az, hogy az első és a legutolsó sor mindkettőben azonos. E rokonságot nagyon tisztán mutatja az a Hajnali firka című költemény a 22-23. oldalon, amelynek a szerveződése közel áll a tükörszerkezetekhez. Jól osztható 5 + 5 négysoros versszakra, még a versszakok és a sorok is többé-kevésbé megbízhatóan megfeleltethetők egymásnak, csakhogy a második 5 strófa blokkja, az, amelyik a tükörre íródik rá, a fentebb részletesen bemutatott esetnél jóval erősebben tér el az első öt strófa blokkjától.

E szerveződésnek az ellentettje a kötet címét adó költemény. Itt az első és a legutolsó sornak nincs semmi ismétléses típusú köze egymáshoz, viszont a verskezdés és a versbefejezés közti olvasási utat erősen megrögzítik a rímek. Ennek a költeményszervezési elvnek a szabálya a következő: az első versszak legutolsó sorának rímére rímeljen a második strófa első sora, a második versszak legutolsó sorának rímére rímeljen a harmadik strófa első sora… és így tovább. Hogy ez érzékelhető legyen, még annak a Zalán Tibornak is »igen tisztán« kell rímelnie, aki egyébként kadenciáiban és dünnyögéseiben kedveli a félresiklatott, a fájó, a csikorgó rímeket. Van a jelen kötetben egy olyan mikrociklus, amelyik a Kadenciák félhangokra címmel kontaminálja a Fáradt kadenciák kötetcímet a dünnyögés, félhangokra kötetcímmel. E két kötetre visszautaló szövegekből csak négy rímpárra utalok, a rímek kiemelése tőlem való: „más se” – „mossa”; „összebékül” – „elárul”; „hőse” – „hasé”; „túlra” – „télre”. Ezekkel ellentétben a Holdfénytől megvakult kutya szomszédos versszakokat összeláncoló rímei egyértelműen »pontos« rímek, szerintem azért, hogy a strófák közötti rímes összekapcsolás egyértelműen fölismerhető legyen. Az ilyen rímeket egyébként már a késő középkori francia poétikák is így nevezték: rymes enchaînées, összeláncolt rímek. Zalán Tibor költeményének csak első három szakát idézem, az összeláncolást biztosító rímek kiemelése tőlem való, s ha már a rímek kapcsán felfigyelhettünk nyilvánvaló visszautalásokra korábbi kötetekre, itt vegyük észre az erős visszautalást a »korai«, szuggesztív és nagy hatású Ének a napon felejtett hintalóról című poémára, a címén keresztül ennek a kötetnek az egészére, valamint a Holdfénytől megvakult kutya kötet Perzselt fényképek című ciklusára.

 

                                          Olyan ez mint halál a strandon

                                          hirtelen sok lesz a víz s az ég

                                          Döngve csapódik be egy kapu

                                          valaki azt suttogja – elég

 

                                          volt A fénykép meglobban s elég

                                          földre esik akár a lágy rongy

                                          és kibomlik ami össze volt

                                          kötve Hintaló vár a napon

                                         

                                          felejtve Sír mint a láncra vont

                                          és holdfénytől megvakult kutya

                                          A létre szólna de nincs többé

                                          kedve szólni rá s nincsen oka

         

Most csak ennyit kívántam elmondani erről az ólomnehéz, súlyos, ezüstkori kötetről.

 

Budapest, 2014. Halottak Napja