Bert van Meggelen a 2001-es rotterdami Európa Kulturális Fővárosa-programsorozat intendánsa és művészeti vezetője, az urbanisztikai kutatásokkal foglalkozó Maatwerk igazgatója, a pécsi Európa Kulturális Fővárosa-pályázat nemzetközi tanácsadója. (A szerk.)

*

 Sz. T.: – Neves szakértőként állandó meghívott résztvevője volt annak a konferenciasorozatnak, melyen a magyar és német pályázó városok képviselői vettek részt. Milyen tapasztalatokat szűrt le a találkozók során?

B. v. M.: – Nagy örömömre szolgált, hogy részt vehettem ezeken a kollokviumokon, és nyomon követhettem a német és magyar városok útját – kis túlzással: az ötlet megszületésétől a pályázat megírásáig. Mivel 2001 óta figyelemmel kísérem az Európa Kulturális Fővárosa-éveket, meglehetősen sokféle benyomás ért ebben a témában. A legfontosabb konklúzió, amit az évek során levontam, hogy nem létezik két egyforma kulturális főváros, nem léteznek egységes irányelvek, elvárások. Minden pályázó városnak jóformán minden alkalommal ki kell találnia, mit is jelent számára az Európa Kulturális Fővárosa cím. A kezdeményezés többnyire akkor is nagy hasznot jelent a pályázó városnak, ha nem nyeri el a címet, hiszen a pályázat során módja van elgondolkodni arról, hogyan képzeli el magát, mivé akar válni a jövőben. Ezen belül fontos, hogy a város ne csak rendezvénysorozatként képzelje el a kulturális főváros-évet, hanem a kultúra tág fogalmából kiindulva valós társadalmi folyamatokra, problémákra keressen választ. Pécs pályázatában éppen ezt tartom jónak: egyrészt számol Pécs soknemzetiségű kultúrájával, másrészt pedig a déli kulturális régió ötletével, illetve a Balkán-projekttel valódi európai dimenziót ad a pályázatnak. A Balkán-kérdés vállalása egész Európa figyelmét felkeltette.

– A pályázati koncepció kialakításakor törekedtünk arra, hogy európai horizontból nézve is aktuális problémákat fogalmazzunk meg. Nagy kérdés azonban, hogy Európa mennyire fogékony a kulturális alapozottságú nemzetközi együttműködésekre.

– Európának nincs más választása, mint hogy a maga súlyán kezelje a kultúra kérdését. Az Unió ma válságban van: a francia és holland népszavazás végeredménye, a költségvetés körüli hercehurca, a Törökországgal kapcsolatos álláspont és a hasonló kérdések meggyengítették az éppen születőben lévő egységes Európát. Meggyőződésem szerint a krízis okai közt hangsúlyos helyen szerepel, hogy Európa polgárainak nincs Európa-tudatuk. Európa ma elsősorban monetáris-kereskedelmi unió, nem élő egység. Sajnos azt a kérdést nyilvánosan még nem tette fel senki, hogyan lehetne ezt a monstrumot valóban élő entitássá változtatni, pedig a válasz kézenfekvő: a kultúra segítségével. Míg az agrárium az uniós költségvetés negyven százalékával gazdálkodhat, addig a kultúrának mindössze ennek a negyven százaléknak a két százaléka jut. Ez semmi. Fel kellene ismerni, hogy a kultúra az a nyelv, mely lélekkel tölthetné meg az Uniót. Közép- és hosszú távú kulturális projektekre volna szükség, mégpedig a régiók kezdeményezéseiből kiindulva. Európa a régiók Európája; valódi közösséggé csakis a régiók együttműködése révén válhat. Így létrejöhet a különbségeknek egy olyan autentikus, sokszínű egysége, melyre azt mondhatjuk: ez Európa.

– Talán a sokszínűség autenticitásának felvállalása eredményezte, hogy Rotterdamban rendezték az egyik – ha nem a – legjobban sikerült kulturális főváros-évet.

– Igen, ezt a véleményt én is sokfelé hallom, és őszintén örülök neki, bár tudnék még említeni kitűnő kulturális főváros-helyszíneket. Az azonban tagadhatatlan, hogy a rotterdami is jól sikerült. Ennek abban látom az okát, hogy valóban a város adottságaiból indultunk ki, és aktuális társadalmi kérdéseket feszegettünk.

– Rotterdamot 2001 előtt nem igazán kultúrvárosként ismertük.

– Igen, Rotterdamról az embernek általában az jut eszébe, hogy kikötőváros. 2001 azonban természetesen nem előzmények nélkül való. A második világháború szörnyű pusztításai után – amikor az ellenséges bombák a földdel tették egyenlővé a belvárost – az újjáépítés elsősorban természetesen a kikötő helyreállítását célozta, a város kulturális fejlődése csak lassan kezdett kibontakozni. A hatvanas évektől azonban tudatos, dinamikus kulturális (és ezzel párhuzamosan: gazdasági) fejlesztés kezdődött a városban. A nyolcvanas években például Hollandiát tekintve Rotterdam fektette a legtöbb pénzt a kultúrába – többet, mint a kultúrvárosként ismert Amszterdam. A törekvés a kilencvenes évekre meghozta gyümölcsét, bár azt nem sikerült elérni, hogy a kultúrafogyasztás is hasonló méreteket öltsön, mint Amszterdamban. Ezt a tendenciát tartósan sajnos az Európa Kulturális Fővárosa-cím sem tudta megfordítani. Rotterdam ma sem olyan turisztikai célpont, mint Amszterdam. Ezt a város megpróbálja specifikus kulturális kínálattal – például kísérleti színházakkal, színházi fesztiválokkal, változatos építészettel – ellensúlyozni. Mindenesetre a 2001-es Európa Kulturális Fővárosa-cím jelentősen megváltoztatta a Rotterdamról kialakult képet. A cím beépült a város identitásába: Rotterdamról ma már nem lehet úgy gondolkodni, hogy az ember megkerülje ezt a fontos történetet.

– Minden városnak megvan a maga története, melyen az identitása alapul. A kulturális főváros-cím elnyerése olyan hangsúlyos szálat szőtt Rotterdam történetébe, mely jelentősen megváltoztatja a városról kialakított képet.

– Igen, a város tulajdonképpen a róla szóló történetek, elbeszélések összessége, legyenek azok legendák, a történelmi emlékezet által megőrzött események, vagy akár a legjelentéktelenebb vélemények, rágalmak, hazugságok – ezek mind-mind a város lényegét jelentik; a város mint város saját elbeszéléseiben él. A genius loci, a hely szelleme éppen ezek által teremtődik és őrződik meg, ezekből nyeri azt a sajátos miliőt, ami kizárólag az adott városra jellemző, ami megkülönbözteti az összes többi várostól. A város önmeghatározása elképzelhetetlen a történetei nélkül. Ha egy város elvesztené a történeteit, az identitását veszítené el.

– Urbanisztikai kutatásaiban hogyan tudja alkalmazni ezt a tapasztalatot?

– Gyakorló oktatóként megpróbálom átadni az építészhallgatóknak azt az elvet, hogy a szövegek elsődleges szerepet játszanak az olyan „egzakt” tudományokban is, mint az építészet. Ahhoz, hogy egy épület körvonalazódjon az építész lelki szemei előtt, el kell képzelni a funkcióját, azt a miliőt, ahová kerül – vagyis a konkrét épület születése egy fikcióval kezdődik, amihez élénk fantázia, fejlett képzelőerő szükséges. Ezt a célt szolgálják például az olyan kollokviumok, mint amit Isztambulban volt szerencsém vezetni – ott a hallgatók feladata az volt, hogy el kellett képzelni a jövő metropoliszait, és ebből kiindulva konkrét terveket készíteni. A képzelőerő fejlesztésének legalapvetőbb módja azonban az olvasás.

– Milyen olvasmányokat ajánl a hallgatóinak?

– Elsősorban olyan regényeket olvastatok, melyek valamiféleképpen egy várossal foglalkoznak. Egyik kedvencem például James Joyce Ulyssese, de az évek során azt vettem észre, hogy ez a regény általában túl nagy falat a hallgatók számára, úgyhogy jobbára óvatosan bánok vele. Fontos olvasmánynak tartom még ebből a szempontból John Dos Passos Manhattani történet, Musil A tulajdonságok nélküli ember, Döblin Berlin, Alexanderplatz, Mendoza Csodák városa című regényét, vagy Italo Calvinótól a Láthatatlan városokat. Van, hogy az olvasmányok kapcsán gyakorlati feladatot kapnak a hallgatóim; legutóbb például azt kértem tőlük, képzeljék el az egyik regényben leírt szállodaszobát, és rajzolják le.

Ugyanakkor az erős irodalmi meghatározottság csalódásokhoz is vezethet, amit személyes példám bizonyít: az Ulysses kapcsán elképzeltem magamnak Dublint, és amikor először jutottam el oda, mélységes csalódottságot éreztem. Nem ilyennek képzeltem. Ez az élmény jó ideig meghatározta a városhoz fűződő érzelmeimet.

– Calvino regénye érdekes utóélettel büszkélkedhet, ami által kiemelkedik az imént felsorolt regények közül – hiszen ez a mű szolgáltatta a 2001-es rotterdami kulturális főváros-pályázat gondolati alapját.

– Igen, ez egy érdekes történet. Bizonyos fokig a kényszer szülte a helyzetet, ugyanis meglehetősen későn neveztek ki a rotterdami pályázat intendánsává, és rövid idő alatt fel kellett vázolnom a koncepciót. Szerencsére elő tudtam venni Calvino kitűnő regényét, mely nagy segítségemre volt. A regény egy birodalomról – Kublai kán országáról – és egy utazóról – Marco Polóról – szól. A kán az akkori világ leghatalmasabb birodalmának ura, aki azonban nem ismeri saját országát; nem hagyhatja el a palotáját, mert fél, hogy valaki esetleg leül a megüresedett trónra. Marco Polo ötvenöt rövid történetet mesél a kánnak, a birodalom ötvenöt városáról. Kublai kán tehát csak elbeszélés útján, közvetve ismeri meg saját világát, ráadásul egy idegen szemével. Utóbb azonban kiderül, hogy Marco Polo nem Kublai kán birodalmának városairól mesélt, hanem saját szülővárosa, Velence ötvenöt egyházi filiájáról. Az ötvenöt elbeszélés tehát egyszerre öleli át a világ legnagyobb birodalmát – mondhatjuk, hogy az egész világot –, és sűrűsödik össze egyetlen ponttá, egy város határain belül. A távolság és közelség ilyetén összjátéka, illetve az egyetlen városról elbeszélt egészen különféle történetek lehetősége ragadott meg. Úgy láttam, ez olyan kiindulópont, melyre felépíthetem a kulturális főváros-év koncepcióját. Leültem, hogy történeteket írjak Rotterdamról – hiszen, ahogy már említettem, a város egyenlő önmaga elbeszéléseivel. Ezt a fajta megközelítést Rotterdam multikulturális mivolta is indokolttá tette: véleményem szerint az egymás mellé helyezett rövidebb-hosszabb, de egymástól némiképp független történetek igazabb képet adnak Rotterdamról, mint egyetlen nagy elbeszélés. Mivel azonban nem vagyok akkora író, mint Calvino, csak harmincöt történetig sikerült eljutnom. Ez azonban bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felépítsük rá a pályázati koncepciót. Egyébként a 2001-es esztendő szlogenje is innen származik: Rotterdam is many cities.

– Hogyan fogadta a rotterdami városvezetés az ötletet?

– Amikor felkértek arra, hogy legyek a 2001-es év intendánsa, leültem a város vezetőivel, és megállapodtunk, hogy nem szólnak bele a munkámba, szabad kezet kapok. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem tájékoztattam őket a pályázat aktuális állásáról, ellenkezőleg: rendszeres vendége, már-már lakója voltam a rotterdami városházának. Tudtam, hogy igazán sikeres pályázatot csak együtt készíthetünk. A függetlenségemet azonban végig megőriztem – amit elsősorban azért tehettem meg, mert nem én jelentkeztem a posztra, hanem a város vezetői kértek fel, és így bizonyos feltételeket szabhattam. Utólag mindannyiunk számára beigazolódott, hogy ez volt a helyes út.

– Az imént már utaltunk arra, hogy Rotterdam soknemzetiségű város – természetesen egészen más értelemben, mint Pécs. A város lakóinak nagy része másod-harmadgenerációs bevándorló, aminek következtében számos kultúra él egymás mellett. A sokszínűség a 2001-es kulturális főváros-év programjaiban is jelentős hangsúlyt kapott.

– Valóban, Rotterdam lakosságának majd’ ötven százaléka bevándorló szülők gyermeke. A városban százhatvanöt különféle nemzet él, melyek körülbelül száz különböző nyelvet használnak. Ez sajátos multikulturális jelleget kölcsönöz a városnak. Való igaz, az elmúlt évtizedekben jelentősen megnövekedett a bevándorlók száma, de nem szabad elfelejteni, hogy Rotterdam mindig is a világ egyik legjelentősebb kikötővárosa volt, ahol a világ legkülönfélébb tájairól érkezett áruk mellett az eszmék áramlása is jelentős szerepet játszott. A város sokszínű kultúrája lehetőség, ugyanakkor probléma is, hiszen eltérő kultúrák, értékrendek, szokások és vallások élnek egymás mellett. A kultúra – mint már említettem – nemcsak a művészetet jelenti, hanem azokat az értékeket is, melyek a mindennapi cselekvést befolyásolják.

– Nyilván ennek a kultúrafelfogásnak a következménye volt a bevándorlás és az ebből eredő multikulturalizmus tudatos vállalása.

– Igen, ez nagyon fontos kérdés. Az emigráció kérdése évtizedek óta komoly fejtörést okoz a hollandoknak. A hatvanas években, amikor nagy számban érkeztek bevándorlók, a holland politika nem találta meg a megfelelő választ. Akkoriban mindenki azt hitte, hogy a bevándorlók ahogy jöttek, úgy el is mennek néhány éven belül. Csak a hetvenes évekre vált világossá, hogy végleg le szándékoznak telepedni Hollandiában. Nagy hiba volt, hogy ezt idejekorán nem ismertük fel, mert akkor orvosolni tudtuk volna a bajt. Arra gondolok például, hogy a bevándorlóknak nem kellett hollandul tanulniuk, így nehezen vagy egyáltalán nem tudtak egzisztenciát teremteni. Hozzá kell tenni, hogy a hatvanas években, az első hullámmal javarészt analfabéta tömegek érkeztek, akik a legpiszkosabb munkákat végezték Hollandia-szerte. Ezeknek a bevándorlóknak a gyerekei pedig azzal a tapasztalattal szembesültek, hogy a szüleiket semmibe veszik, és hogy elvesztik azt a társadalmi státuszt, amit otthon betöltöttek. Ezzel egy csapásra megszűnt a szülők tekintélye a gyerekeik szemében, akik már nem tudtak úgy tekinteni rájuk, mint azelőtt. Ez természetszerűleg frusztrációt, elkeseredettséget, sőt krízist szült a körükben, és sokan (főleg a fiúk közül) otthagyták az iskolát, ami csak tovább gerjesztette a problémát.

A társadalmi változások természetesen a hollandokat sem hagyták érintetlenül. Egy nap arra ébredtek, hogy a közvetlen környezetük alaposan megváltozott, a lakónegyedük sokszínűvé vált. Ezt sokan rossz szemmel nézték, amit a jobboldali, populista pártok igyekeztek kihasználni, méghozzá sikerrel – gondoljunk csak Pim Fortuyn vagy a Flamand Blokk előretörésére.

– Ezek a problémák nyilván nem a kulturális főváros-év kapcsán vetődtek fel. Milyen többletet, milyen új megközelítési módot vártak a 2001-es eseménysorozattól?

– A különféle nemzetek közötti megértés egymás megismerésével kezdődik, egymás megismerésének legkézenfekvőbb eszköze pedig a kultúra. Tág értelemben ugyanis minden, ami értéket szül, a kultúra fogalma alá tartozik. Az Európa Kulturális Fővárosa cím természetszerűleg a kulturális indíttatású párbeszédeket helyezte előtérbe. Tisztában voltunk azzal, hogy nagy, látványos lépéseket mi sem tudunk tenni; a cím elnyerésével még nem váltunk csodatévővé. Apró ötletekkel próbálkoztunk, melyeknek aztán sokkal nagyobb sikerük lett, mint amit remélni mertünk.

– Mondana példát?

– Hogyne. Az egyik legemlékezetesebb programunk ebből a szempontból a bevándorló nők megszólításának kísérlete volt. A bevándorlók asszonyai, lányai meglehetősen elszigetelten élnek, alig mozdulnak ki a lakásból. Úgy gondoltuk, ha valamilyen ötlettel rá tudjuk venni őket, hogy kidugják az orrukat a biztonságot jelentő falak közül, úgy talán oldhatjuk a félelmeiket, és egymás megismerésével valamivel nyitottabbá válhatnak. Elgondolkodtunk, mi lehet az a téma, ami a különböző kultúrákból érkezett asszonyokat ugyanúgy érdekli, és meglehetősen kézenfekvő megoldásra jutottunk, nevezetesen, hogy a hímzés lehet a közös pont. A legkülönfélébb nemzetek asszonyai jelentkeztek a felhívásra. Az volt a feladatuk, hogy egy hatalmas textíliát közösen hímezzenek ki a maguk motívumaival. A hímzés során egyre inkább megismerték egymást, és valódi közösséggé kovácsolódtak. Csodálatos pillanat volt, amikor elkészült a munka, és ünnepélyesen átadták a polgármesternek: a különböző nemzetek asszonyai egy emberként énekelték, hogy „Mi, rotterdamiak”… A gyönyörű hímzés egyébként ma a polgármesteri hivatal falát díszíti.

– Ha jól tudom, az emigránsok mellett a hátrányos helyzetű csoportok is megjelentek a programokban.

– Igen, erre hadd mondjak két példát. Az egyik programunk a hajléktalanokat szólította meg. Felkértünk egy neves kanadai rendezőt, aki elbeszélgetett velük arról, hogy is néz ki a város „alulnézetből”. Ebből összeállított egy várostúrát, melyben a résztvevők buszos városnézés keretében meglátogatták a hajléktalanok által lakott környékeket, itt-ott kiszálltak, és a hajléktalanok aktív közreműködésével egy másik Rotterdamot láthattak. Volt köztük például egy betörő, aki elkalauzolta a buszt egy előkelő villanegyedbe, és büszkén mutogatta azokat a házakat, melyeket korábban kifosztott. A rendezvénynek olyan nagy sikere volt, hogy egy pillanat alatt elkapkodták az összes jegyet, pedig ötven túrát hirdettünk.

– A hajléktalanoknak a 2003. év kulturális fővárosában, Grazban is jutott szerep: a programok között szerepelt a hajléktalanok foci-világbajnoksága.

– Igen, a graziak feltehetőleg tőlünk vették az ötletet. A szervezésben egyébként a mi stábunk tagjai is részt vettek, különféle tanácsokkal láttuk el a grazi szervezőket. A másik példa, amit említeni szeretnék: volt egy programunk, melyben drogos prostituáltakból verbuváltunk színjátszó csoportokat. Nagyon lelkesen vettek részt a szerepek betanulásában, és a közönség körében is hallatlanul népszerűek voltak ezek az előadások. De nemcsak színdarabokban léptek fel, hanem például divatbemutatókat is rendeztünk, melyben ők szerepeltek manökenként. Azt nem mondom, hogy túlságosan egyszerű volt velük dolgozni, hiszen megtörtént, hogy a kifutón egy-egy hirtelen forduló után elestek, mert meglehetősen bizonytalan lábakon álltak.

– Nagyon érdekesnek tartottam a vallások párbeszédét középpontba állító programsorozatot, hiszen a pécsi pályázat Balkán-projektje is tartalmaz hasonló gondolatot.

– Rotterdamban számos vallás, több mint hatvan felekezet működik. Fontosnak tartottuk, hogy ezek között valamiféle párbeszédet kezdeményezzünk – ahogy fontosnak tartom azt is, hogy Pécs párbeszédet kezdeményezzen Európa és a Balkán különböző vallásai között. De visszatérve a kérdésre: a szervezés során tapasztaltuk meg, hogy az ökumenizmus sokat hangoztatott elvének mennyi akadálya van, ha az ember a gyakorlatba szeretné átültetni. Való igaz, nem szokványos programot találtunk ki, és büszke vagyok rá, hogy végül sikerült tető alá hozni. Elértük azt, hogy az év ötvenkét hetének minden hétvégéjén más és más felekezet papja, lelkésze egy másik felekezet templomában tartson istentiszteletet: az evangélikus lelkész a zsinagógában, a rabbi a katolikus templomban, és így tovább.

– Nem ütköztek nagy ellenállásba az egyházak részéről?

– De igen, sőt eleinte úgy tűnt, nem sikerül megvalósítani az ötletet. Túlságosan bizalmatlanok voltak egymáshoz az egyházak. Hogy mégis sikerrel jártunk, az szerintem főleg annak köszönhető, hogy egy „külsős”, civil csapat szervezte az eseményt, és velük szemben jobban megnyíltak a különféle felekezetek, mint egymás előtt. De így is borzasztó sok munkát igényelt. Viszont a társadalom, a hívők körében olyan nagy sikert aratott a programsorozat, hogy a kulturális főváros-év elmúltával sem szakadt meg, sőt a mai napig tart. Öröm látni, hogy vannak olyan kezdeményezések, melyek gyökeret vernek a társadalomban, és a kulturális főváros-esztendő elmúltával sem érnek véget.

– Egyes programok továbbélése jól példázza az Európai Uniónak azt a kívánalmát, melyet a pályázó városokkal szemben támaszt; nevezetesen, hogy a kulturális főváros-év beruházásai, fejlesztései hosszú távon hasznosíthatóak legyenek. Egy jól megválasztott fejlesztés távlatokban képes megváltoztatni az életminőséget egy adott városban.

– Valóban, a hosszú távon fenntartható, működőképes beruházások jelentősen megváltoztathatják a város arculatát. Létezik egy viszonylag új urbanisztikai irányzat – melynek magam is híve vagyok –, mely szerint egy város fellendítéséhez nem feltétlenül méregdrága beruházásokra van szükség; sok esetben elegendő a nyilvános terek újjáélesztése, átfogalmazása.

Az elmúlt évtizedekben szemtanúi lehettünk annak a káros folyamatnak, hogy a városi terek elveszítik a történelem során kialakult jellegüket, szerepüket. Az európai várost évszázadokon keresztül sokkal inkább a közösségi terek határozták meg, mint az épületek; az épület ugyanis többnyire elszigetel, elzár, míg az „élet” nyilvános tereken zajlott: ezek a terek az áruk, az eszmék, a gondolatok, a kultúrák cseréjének, találkozásának a helyszínei voltak. Ma az a szomorú tendencia figyelhető meg, hogy a nyilvános terek egyfunkciós terekké változnak. Kialakultak és egyúttal szegregálódtak a különféle cselekvések helyszínei: bizonyos terek ma már kizárólag a bevásárlás, mások a banki ügyintézés, a pihenés vagy a gyereksétáltatás célját szolgálják. Az európai várost hagyományosan, évszázadokon keresztül multifunkciós közterek jellemezték; mára azonban elveszett a nyilvános európai tér agóra jellege.

– Ennek némiképp ellentmondani látszik az a tény, hogy gombamód szaporodnak a pláza jellegű bevásárlóközpontok, ahol ezek a funkciók egy térben zajlanak.

– Látszólag igaz, amit állít, de van egy döntő különbség a hagyományos európai tér és a bevásárlóközpont között – mégpedig az, hogy a bevásárlóközpont nem nyilvános tér, hanem privatizált, magántulajdonban lévő épület. A tulajdonosnak joga van meghatározni az ott-tartózkodás feltételeit; biztonsági embereivel kvázi magánrendőrséget működtet, akik például minden további nélkül kidobhatják a hajléktalanokat, illetve korlátozhatják a bevásárlóközpont tereinek használatát. Ez teljesen idegen a nyilvános tér eszméjétől.

Jelenlegi urbanisztikai kutatásaim homlokterében éppen a nyilvános terek kérdése áll; meggyőződésem, hogy az európai város az agórák városa. A nyilvános tereknek alapvetően azt a célt kell szolgálniuk, hogy a városlakó, a látogató jól érezze magát a városban. Ennek megvalósítására számos lehetőség van; a legkézenfekvőbb például a zöldterületek növelése, szökőkutak, parkok kialakítása. Örömmel láttam, hogy Pécs kulturális főváros-pályázatának egyik kulcsprojektje éppen ezt a célt szolgálja. A föld alá vezetett élővizek felszínre hozatala, a parkok rendbetétele, új zöldterületek kialakítása nemcsak esztétikai szempontból üdvös, de a város önmeghatározását is pozitívan befolyásolja. Pécsett is törekedni kell arra, hogy a közterek visszanyerjék eredeti funkciójukat, és egy-egy tér a sokféleség tere legyen, hiszen Európa kultúrája hagyományosan a sokféleség kultúrája.

– Pécs ebből a szempontból szerencsésnek mondhatja magát, hiszen hagyományosan többnemzetiségű város, melynek kultúráját az egymás mellett élő nemzetek együttesen alakították ki.

– Igen, ez fontos adottság, mely gazdag táptalajt jelenthet a jövőre nézve. És ha már a köztereknél tartunk: miért ne lehetne a város soknemzetiségű kultúráját valami szimbolikus gesztussal megjeleníteni? Ha például rám bíznák a város köztereit, kialakítanék egy parkot – mondjuk a „Múzeumutca” káptalanházai és a városfal közötti elhanyagolt területen –, melyet felosztanék a városban élő nemzetiségek között, hogy bemutathassák saját kertkultúrájukat. Így minden nemzetiség jelképesen megajándékozná a várost, a városlakók pedig birtokba vennék a területet, ezzel is jelezve, hogy ugyanolyan otthonosan mozognak mindegyik kultúrában. Ám ez csupán egy hirtelen ötlet, számos hasonlóval elő lehet állni, melyek nem igényelnek túlságosan nagy befektetést, ugyanakkor pozitívan befolyásolják a fizikai és a mentális környezetet.

– Érvényes lehet ugyanez a leszakadóban lévő külvárosok esetében is?

– A lepusztulófélben lévő panelnegyedek kérdése egész Európát foglalkoztatja. Természetesen ezek esetében szükség van épületrekonstrukciós programokra, de meggyőződésem, hogy a nyilvános terek élhetőbbé tétele ezekben a városnegyedekben is fellendülést hozhat. Kertvárosban például el tudom képzelni, hogy ha a Nevelési Központ előtti nagy térre kihelyeznénk egy jókora félcsövet a gördeszkásoknak, a tér rövid időn belül a környék fiataljainak találkozóhelye lenne, megtelne élettel. A példa egyébként nem most pattant ki a fejemből, Rotterdamban is alkalmaztuk, és számomra is meglepő sikere lett. Esténként fiatalok tömegei találkoznak ezeken a helyeken – és a befektetés szinte a nullával egyenlő. Uránvárosban rengeteg zöldfelületet láttam, sok játszótérrel és parkkal, melyek azonban meglehetősen unalmasak. Egy-két apró ötlettel fel lehetne őket dobni, és jó esetben látványosan megnövekedne a városnegyed vonzereje.

Ugyanakkor természetesen a beruházások sem hanyagolhatók el, különösen, ha a város a kulturális főváros címre pályázik. Európában bevett szokás, hogy az elhagyott ipari komplexumokat kulturális célokra használják. Pécs nagyon ügyesen jelölte meg a Zsolnay-gyár épületkomplexumát, melyet kulturális negyeddé kíván alakítani, hiszen ezzel kapcsolódik az európai tendenciákhoz. Természetesen már korábban ismertem a tervet, és nagyon jó gondolatnak tartottam – de be kell vallanom, hogy amikor személyesen is ellátogattam a Zsolnay-gyárba, a helyszín egyenesen lenyűgözött. Belvároshoz közeli fekvése, csodálatos épületei és a parkja, valamint a tervezett beruházások a város fontos helyszínévé avathatják ezt a nagy múltú gyárat.

A beruházások mellett a jelképes gesztusok is lendítenek a város megítélésén: ott áll például a város közepén a huszonöt emeletes kísértetház. Kiválóan alkalmas arra, hogy Christo – a Reichstaghoz és egyéb szimbolikus épületekhez hasonlóan – becsomagolja.

– Az sok pénzbe kerül. Arról nem is beszélve, hogy ezerféle madár fészkel benne…

– Akkor pedig ki kell tenni rá egy táblát, hogy „Európa legnagyobb madárháza”. Sokszor az ilyen apró gegek, játékos ötletek is ráirányíthatják a figyelmet a városra, amiből – ha közvetlenül nem is, de közvetve mindenképpen – profitálhat. Emellett pedig az ilyen gesztusok is gazdagítják azon történeteket, melyekből a város identitása épül.