Nabokov memoárjában, a Szólj, emlékezet! egy helyén említi dédanyját, Nyina von Korff bárónőt, lánynevén Siskovát, akit német dédapja, Ferdinand von Korff báró vett feleségül. Az író csak céloz arra, hogy a hölgy „kevésbé szigorú magánéleti erkölcseiben”, és hogy 1859-ben legidősebb lányát tizenhét évesen férjhez adta a családi baráthoz, Dmitrij Nabokovhoz (az író nagyapjához). A családi barát fogalma jól elfedi azt a körülményt, hogy Korff bárónő a szeretőjéhez adta feleségül lányát, hogy zavartalanul találkozhassanak, és hármasban együtt tudjanak külföldre utazni. Nabokov a „sajnálattal mondom” fordulattal sejteti csak azt a szerelmi háromszöget, amelynek ismeretében vélhetően nem csupán újságcikkekből kellett merítenie a Lolita alaphelyzetét, az anya és lánya közös szeretőjének képletét.

Nos, ennek a dédmamának a nevét adja ebben a novellában a költőnek. Ennek tudatában még csavarosabb a szövegfókusz, hiszen egy szerzői nevű narrátor beszél egy szerzői nevű hősről. Mi ennek az oka?

Georgij Adamovics, a párizsi orosz emigráció egyik vezéralakja és hangadója, a vezető emigráns folyóirat, a Szovremennije Zapiszki szerkesztője kezdettől rossz verselőnek tartotta Nabokovot, és sorozatosan lekicsinylő kritikával illette prózáját is. Az éles bírálatok hatására Nabokov az 1930-as években már meg sem próbálta náluk publikálni verseit. Amikor Adamovics már kénytelen-kelletlen kezdte elismerni, hogy Nabokov tehetséges prózaíró, líráját még mindig nívótlan sorozatgyártásnak nevezte. (Kétségtelen, hogy Nabokov valóban napi rendszerességgel írt verseket, Cambridge-ben nemegyszer előfordult, hogy egy zárthelyi vizsgán először papírra vetett egy verset, és csak utána ült neki, hogy vizsgatételét kidolgozza.)

Végül Nabokov cselhez folyamodott: noha európai korszakában többnyire a közismert Szirin álneven írt, most friss álnéven tette közzé az ismert kiváló költő, barátja, Vlagyiszlav Hodaszevics halálára írott versét – Vaszilij Siskovként. A Siskov név, azon fölül, hogy Nabokov dédanyjának leánykori neve (amire Adamovics némi nemesi családfa-ismerettel egyébként rájöhetett volna), nyíltan jelzi, hogy fityiszt mutat a szerkesztőknek, mert első szótagja (sis) éppen ezt jelenti oroszul: fityiszt. Adamovics bekapta a horgot: lelkes, sőt elragadtatott cikkben üdvözölte a verset és ismeretlen íróját, az új tehetséget.^[1] Nabokov hamarosan beküldte Vaszilij Siskov című novelláját, amelyet leközöltek, pedig abban felfedte magát.^[2] Így érthető meg Vaszilij Siskov különös eltűnése: megtért szerzője testébe, ahonnan alteregóként vétetett.

A különös halál azonban tovább kísért az életműben. A Laura modellje, az utolsó és befejezetlen regény kártyákon maradt fenn. A záró kártyán szereplő lényegében zéró-igéket nem szógyűjteménynek („eltöröl, kihúz, eltakarít, eltüntet, levakar, elmos, megsemmisít”), hanem végrendeletnek értelmezem, és ezért, a Siskov-novella ismeretében, pontosabb szavakkal, erősebb, követelő főnévi igenevekkel fordítanám – ahogy az eredetiben áll.

Siskov eltűnése előtt mérlegeli a lehetőségeket: „Rá akartam jönni, mihez kezdjek, hogyan vessek véget mindennek, hogyan szálljak ki…[…] Így nem marad más hátra, mint eltűnni, feloldódni.” Erre utal vissza a Laura-regény vége, az utolsó szavak, amelyeket Nabokov életében leírt: „Kitörölni, kiradírozni, eltakarítani, eltüntetni, kikaparni, eltávolítani, kiirtani”. Mármint a kéziratot, és az életet is.

Hetényi Zsuzsa