Ami kevés emlékem maradt róla, az tavaly tavaszra korlátozódik, 1939 tavaszára. Valami emigráns orosz irodalmi est volt, egyike azoknak az unalmas összejöveteleknek, amelyek oly gyakoriak voltak Párizsban a húszas évek kezdetétől. Ahogy szaladtam lefelé a lépcsőn (egy szünet alkalmat adott arra, hogy megszökjem), meghallottam, hogy valaki hevesen trappol a nyomomban, és ahogy visszanéztem, akkor láttam meg először. Két lépcsővel fölöttem állt, és azt mondta:

– Vaszilij Siskov a nevem. Költő vagyok.

Aztán mellém lépett. Erős testalkatú, kifejezetten oroszos kinézetű fiatalember volt, vastag ajkú, szürke szemű, mélyhangú, kézfogása öblös és kellemes.

– Szeretnék valamit megbeszélni önnel – folytatta. – Kívánatos lenne, hogy találkozzunk.

Nem túl gyakran kértek tőlem ilyesmit. Készséggel és örömmel álltam rendelkezésére. Megállapodtunk, hogy másnap felkeres rozoga szállodámban (amely a hangzatos Royal Versailles nevet viselte). Percre pontosan lementem a szálloda halljának csalóka látszatába, amely ebben a napszakban viszonylag csöndes volt, leszámítva a lift görcsös rángatózását és négy német menekült vitáját, akik a szokásos sarkukban a carte d’identité rendszer ravaszságait tárgyalták meg. Egyikük láthatólag úgy vélte, hogy jobb a helyzete, mint a többieké, míg a többiek azon a véleményen voltak, hogy semmivel sem jobb. Aztán megjelent egy ötödik, aki valamiért franciául üdvözölte honfitársait – tréfált, felvágott, csábította az új nyelv? Épp akkor vett egy kalapot, egymás után próbálták fel.

Belépett Siskov. Komoly arckifejezéssel és valahogy ugyanolyan komoly válltartással sikerült megzaboláznia a makacskodó forgóajtót, és alig volt ideje körülnézni, már észre is vett engem. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem folyamodott ahhoz a szokásos mosolyhoz, amelytől annyira viszolygok, bár magam is alkalmazom. Némi nehézségek árán egymás mellé toltam két túlméretezett karosszéket, és újfent tetszett, hogy nem tett semmiféle vázlatos és gépies segítő mozdulatot, hanem fesztelenül állt ott, kezét ósdi ballonkabátja zsebébe dugva megvárta, hogy elrendezzem az üléseket. Ahogy letelepedtünk, elővett egy sárgás jegyzetfüzetet.

– Legelőször is be kell mutatni a papírokat, nem igaz? – mondta, és rám nézett megnyerő, bársonyos tekintettel. – Ha a rendőrségen lennénk, az igazolványomat venném elő, de magának, Nabokov úr, ezt kell mutatnom – egy verseskötetet.

Átlapoztam a füzetet. A magabiztos, enyhén balra dőlő kézírás egészséges és tehetséges emberre utalt. Sajnos, amint tekintetemmel átfutottam a sorokat, fájdalmas kiábrándulást éreztem. Borzalmas volt ez a líra, lapos, hivalkodó és baljósan hatásvadász. A versek tökéletesen tehetségtelen jellegét kiemelte az alliterációk csalóka sikkje és a műveletlen rímek hamis csillogása. Elég csak néhány példát mondani arra, hogy milyen rímpárok álltak össze: Grand Theatre – gladiátor, musztáng – muszkánk, Madonna – belladonna. Ami a témákat illeti, arról jobb szót sem ejteni, a szerző egyforma hévvel zengett mindenről, ami csak lírája húrjait megérintette. Egy érzékenyebb idegrendszerű ember számára kínszenvedés volt sorban olvasni ezeket a verseket, de minthogy az én lelkiismeretességemet még az is súlyosbította, hogy a szerző közelről követte, amit csinálok, és ellenőrzése alatt tartotta nemcsak a pillantásom irányát, de az ujjaim mozgását is, kénytelen voltam minden oldalon elidőzni egy kicsit.

– Nos, mi az ítélet? – kérdezte, ahogy a végére értem. – Nem túl borzasztó?

Ránéztem. Enyhén fénylő, kitágult pórusokkal tarkított arcán nem látszott semmiféle rossz előérzet. Azt válaszoltam, hogy a versek reménytelenül pocsékok. Siskov csettintett a nyelvével, visszatette ballonkabátja zsebébe a jegyzetfüzetet, és azt mondta:

– Ezek nem az én papírjaim. Úgy értem, én írtam, de az egész hamisítvány. Mind a harminc verset ma reggel írtam, és az igazat megvallva, elég undok feladatnak találtam a grafomán írásmód parodizálását. Viszont most már tudom, hogy maga könyörtelen, vagyis hogy bízhatom az ítéletében. Itt van a valódi igazolványom.

Siskov átnyújtott egy sokkal tépázottabb füzetet.

– Olvasson el csak egyet, találomra, az elég lesz magának is és nekem is. Mellesleg, hogy elkerüljünk minden félreértést, hadd figyelmeztessem, hogy nem érdekelnek a regényei, idegesítenek, akár az éles fény vagy mások hangos beszéde olyankor, amikor az ember nem beszélni, hanem gondolkodni szeretne. Ugyanakkor, ha lehet ezt mondani, tisztán fiziológiailag ön birtokában van az írás egy bizonyos titkának, az alapszínek bizonyos titkának, valaminek, ami kivételesen ritka és fontos, amit sajnos céltalanul herdál el, általános képességeinek szűk korlátai között, mintha egy erős és önnek tökéletesen fölösleges sportkocsin furikázna ide-oda a városon belül, de unos-untalan az jutna eszébe, vajon hova is kellene elszáguldani legközelebb. Ám minthogy birtokában van ennek a titoknak, az emberek számára megkerülhetetlen, ezért szeretném megszerezni a támogatását egy bizonyos ügyhöz… de először is kérem, vessen egy pillantást a verseimre.

(Bevallom, vendégem váratlan és kéretlen előadása irodalmi munkásságomról sokkal jobban megdöbbentett, mint ártatlan kis csalása, mert sokkal szemtelenebb volt. Az alkotás konkrét gyönyöréért írok, és a sokkal kevésbé konkrét pénzért publikálok, és ugyan ez a második körülmény így vagy úgy feltételezi a fogyasztó létezését, mégis mindig úgy tűnt nekem, hogy amint a dolgok természetes folyása révén könyveim távolodnak független forrásuktól, úgy lesz absztraktabb és jelentéktelenebb sorsuk minden véletlenszerű eseménye. Ami az úgynevezett Olvasói Véleményt illeti, ezen a tárgyaláson nem vádlottnak, hanem legfeljebb egy jelentéktelen tanú távoli rokonának érzem magam. Vagyis egy dicsérő vélemény furcsa sans-gêne, tolakodás a szememben, az ellenkezője pedig egy szellemalak fölösleges püfölése. Próbáltam rájönni, vajon Siskov minden büszke szerzőnek, akivel csak találkozik, a fejére zúdítja-e éleslátó véleményét, vagy csak velem volt ilyen nyers, mert azt gondolta, megérdemlem. Arra jutottam, hogy a klapanciákkal bemutatott trükkhöz hasonlóan a gyerekes, de őszinte igazságvágy hajtotta, amikor megfogalmazta a véleményét rólam, amivel a lehető legszélesebbre akarta nyitni a kölcsönös őszinteség határait.)

Attól tartottam, hogy az eredeti termékben is megtalálom a paródiában vadul felnagyított hiányosságokat, de félelmem alaptalannak bizonyult. A versek nagyon jók voltak, remélem, lesz rá máskor alkalom, hogy sokkal részletesebben szóljak róluk. Közbenjárásomra az egyik nemrég megjelent egy emigráns lapban, és a költészet kedvelői felfigyeltek eredeti hangjára. A mások véleményére éhes költővel azonnal megosztottam véleményemet, de azért hozzátettem, hogy a szóban forgó költeményben akad egy-két kisebb stílusbotlás, például az alacsonyabb rangúaknál a katonai egyenruha nem mungyír, hanem fórma. Igaz, a verssor olyan jó volt, hogy kár lett volna megbolygatni.

– Tudja, mit – mondta Siskov –, ha már egyetért azzal, hogy a verseim nem ócskák, szeretném, ha önnél maradna ez a füzet. Ki tudja, mi történhet, néha furcsa, nagyon furcsa gondolatok szállnak meg, és… szóval most minden csodásan alakul. Tudja, amikor találkozóra hívtam, az volt a tervem, hogy felkérem, működjön közre egy folyóiratban, amelyet nemsokára indítani szeretnék. Szombaton lesz egy összejövetel a lakásomon, ahol minden eldől. Persze nem áltatom magamat azzal, hogy ön lelkesen bele fogja vetni magát a modern világ problémáiba, de úgy gondolom, érdekelni fogja a folyóirat stílusa. Szóval arra kérem, jöjjön el. Ott lesz (és itt Siskov megnevezett egy nagyon híres orosz írót) és még egy pár ismert személyiség. Tudja, elértem egy olyan határhoz, hogy feltétlenül ki kell adnom magamból a gőzt, különben megbolondulok. Hamarosan harminc leszek, tavaly jöttem ki ide Párizsba, egy nagyon steril balkáni kamaszkor, majd Ausztria után. Most könyvkötő vagyok, előtte voltam nyomdász és még könyvtáros is, szóval folyton könyvek körül lebzseltem. És mégis terméketlenül éltem, és az utóbbi időben a robbanásig feszít a kínzó vágy, hogy tegyek valamit – hiszen maga is látja, lehet, hogy másik szemszögből, de látnia kell, mennyi szenvedés, ostobaság és aljasság van körülöttünk, és az én nemzedékem tagjai nem vesznek észre semmit, nem tesznek semmit, pedig annyira kellenek a tettek, mint egy falat kenyér, mint egy korty levegő. Ne értsen félre, nem a nagy és égető kérdésekről beszélek, amelyektől már mindenki halálra unta magát, hanem a sok millió semmiségről, amit az emberek nem vesznek észre, pedig ezek a semmiségek a sokkal láthatóbb szörnyek embriói. Csak a minap történt például, hogy egy anya elvesztette a türelmét, és belefojtotta kétéves kislányát a kádba, azután megfürdött ugyanabban a vízben, mert a víz meleg volt, és a meleg vizet nem szabad pazarolni. Úristen, milyen távol esik ettől Turgenyev dagályos kis meséjének öreg parasztasszonya, aki fia elvesztése után azzal döbbenti meg a finom hölgyet, hogy kunyhójában nyugodtan megeszi a káposztalevesét, „mert már meg volt sózva”… Csöppet sem fogom bánni, ha abszurdnak tartja, hogy ez a tengernyi, különféle formájú és más-más súlyú, nap mint nap és mindenfelé megtörténő hasonló semmiség annyira bánthat valakit, hogy fulladozik és elveszti az étvágyát… de azért talán mégis eljön szombaton.

Beszélgetésünkbe a Royal Versailles-ban beleszőttem annak a terjedelmes levélnek a részleteit, amelyet Siskov másnap küldött megerősítésül. Szombaton kissé késve érkeztem, és amikor beléptem a kis chambre garnie-ba, amely éppoly apró volt, mint amilyen tiszta, már mindenki együtt volt, kivéve a híres írót. A jelenlévők közül arcról ismertem egy régebbi kiadvány szerkesztőjét, a többieket – egy terjedelmes hölgyet (azt hiszem, műfordító vagy talán teozófus), annak kicsi, komor férjét, aki fekete zsebórára emlékeztetett, és idős anyját, valamint két ágrólszakadt férfit olyan öltönyben, amilyet Mad rajzol karikatúráin alakjaira, és egy energikusnak tűnő szőke pasast, házigazdánk barátját – nem ismertem. Amikor észrevettem, hogy Siskov nyugtalanul hegyezi a fülét, meg hogy milyen határozottan és örömmel csap az asztalra, amikor felpattan, mielőtt ráébredne, hogy a szomszédos lakásba csöngettek be, erősen kívántam, hogy megérkezzen a híresség, de az öregfiú nem jött el.

– Hölgyeim és uraim – kezdte Siskov, majd ékesszólóan és elég érdekfeszítően kifejtette a folyóirattal kapcsolatos terveit, amelynek a címe Szenvedési és Közönségességi Szemle lesz, és benne főleg az adott hónapban a vezető lapokban megjelent cikkekből vett válogatás fog szerepelni, de nem kronológiai sorrendben, hanem „növekvő” és „művészileg észrevétlen” sorban. Az egykori szerkesztő néhány számadatot sorolt fel, és kifejezte meggyőződését, hogy egy effajta orosz emigráns folyóiratot senki nem fog megvenni. A terjedelmes irodalmi hölgy férje levette csíptetőjét, és miközben orrnyergét dörzsölte, rémesen hümmögve és hímezve-hámozva kifejtette, hogy ha már az emberi szenvedés elleni küzdelem a cél, sokkal praktikusabb lenne a lapra szánt pénzt szétosztani a szegények között; és minthogy ő volt az a valaki, akitől a pénzt remélték, a hallgatóság megdermedt. Ezután a házigazda barátja lendületesebb, de rosszabb előadásban megismételte mindazt, amit Siskov már elmondott. Az én véleményemet is kikérték. Siskov olyan tragikus arckifejezést öltött, hogy minden igyekezetemmel kiálltam a terv mellett. Elég korán feloszlott a társaság. Miközben kikísért minket a lépcsőházba, Siskov megcsúszott, és hogy az általános nevetést hosszabbra nyújtsa, a szükségesnél kicsit tovább ült a padlón, vidám mosollyal és lehetetlen tekintettel.

Két héttel később újra meglátogatott, a sarokban ismét az a négy német tárgyalta a vízumproblémákat, majd belépett az ötödik, és vidáman köszönt:

– Bonjour, Monsieur Weiss, bonjour, Monsieur Meyer.

Kérdésemre Siskov elég szórakozottan és valahogy vonakodva elmondta, hogy a folyóirat ötlete nem bizonyult megvalósíthatónak, és már nem gondol rá.

– Még valamit el akartam önnek mondani – szólalt meg a kínos csönd után. – Folyton-folyvást próbáltam rájönni valami megoldásra, és most azt hiszem, többé-kevésbé sikerült rátapintanom valamire. Hogy miért vagyok ilyen szörnyű állapotban, aligha érdekelheti, amit tudtam, elmagyaráztam a levelemben, de az főként a folyamatban lévő ügyre, a folyóiratomra vonatkozott. A kérdés viszont sokkal tágabb, sokkal reménytelenebb. Rá akartam jönni, mihez kezdjek, hogyan vessek véget mindennek, hogyan szálljak ki. Dobbantsak Afrikába, a gyarmatokra? Aligha éri meg, hogy herkulesi erőfeszítéssel megszerezzem az ehhez szükséges iratokat, pusztán azért, hogy pálmafák árnyékában és skorpiók között ugyanazon töprengjek, amin a párizsi esőben is töprengek. Próbáljak visszakeveredni Oroszországba? Na nem, ott még pokolibb tűz ég. Vonuljak be egy kolostorba? De a vallás unalmas és idegen is tőlem, rémképet csinál abból, ami nekem a lélek valósága. Öngyilkos legyek? A legfőbb büntetés túlságosan taszít, hát még az, hogy önmagam hóhéra legyek, ezen felül rettegek bizonyos következményektől, amelyekről Hamlet bölcselme még csak álmodni sem volt képes. Így nem marad más hátra, mint eltűnni, feloldódni.

Aztán rákérdezett, biztonságban van-e a kézirata, majd rövidesen távozott. Széles vállú volt, mégis kicsit hajlott hátú, ballonkabátot viselt, de kalapot nem, nyakán lenőtt a haj – egy rendkívül vonzó, tiszta, szomorú emberi lény, akinek nem tudtam mit mondani, akin nem tudtam, hogyan segítsek.

Május végén vidékre utaztam, és amikor augusztus végén visszatértem Párizsba, összetalálkoztam Siskov barátjával. Furcsa históriát mesélt el: nem sokkal elutazásom után „Vászja” eltűnt, hátrahagyva kevéske holmiját. A rendőrség nem talált semmit, azon felül, hogy le sieur Chichkov már régóta hagyta, hogy, amint az oroszok mondják, a kartája lejárjon.

Ez az egész. Ezzel az eseménnyel, amellyel a detektívregények kezdődni szoktak, én zárom a történetemet. Siskov barátjától vagy inkább alkalmi ismerősétől megtudtam és feljegyeztem néhány elszórt részletet az életéről – valamikor még jó lehet valamire. De hova az ördögbe tűnhetett? És tulajdonképpen mire gondolt, amikor azt mondta, hogy szándékában áll „eltűnni”, „feloldódni”? Nem lehet, hogy a szó szoros és vadul irodalmi értelmében, ami ésszel felfoghatatlan, úgy értette, hogy a művészetébe tűnik el és át, feloldódik a verseiben, és önmaga ködös személyiségéből csak a verseket hagyja meg? Vajon csak nem vette túl komolyan azt, hogy „oly szokatlan a koporsó, mert áttetsző és szilárd”?

Hetényi Zsuzsa fordítása