Hiába kerestük a közművelődési előadót, az ajtót zárva találtuk. Visszabattyogtunk hát a portára. Régi fafülke volt, körben ablakokkal, kispárnával a széken, villanyhősugárzóval. Pécsett, az egykori Pedfő (vagyis a Pedagógiai Főiskola) Ifjúság úti épületében, úgy a nyolcvanas évek közepén. Sándor György – merthogy vele kerestük az előadót – itt kért papírt, tollat, hogy üzenetet hagyhasson.

A portás épp ebédelt, de adott egy zsírfoltos papírlapot és tintaceruzát, sőt azt is megengedte, hogy beüljünk a fülkébe. Sándor György rögtön fölvette az ott heverő szemüveget (persze, semmit sem látott a nyolc dioptrián keresztül), és az első belépőnél megkocogtatta a ceruzával az üveget.

– Megállni – kiabálta –, hová megy?

– Hogyhogy hová megyek? – kérdezte az elegáns hölgy. – Én vagyok itt a rektor!

– Én pedig a portás – replikázott emberem. – Mindenki végzi a dolgát. Na, menjen, menjen, jóasszony!

A portás holtra váltan rontott elő.

– Mondja, maga mit csinál itt? – kérdezte. A szájában forgott az utolsó falat.

– Istenem – a humoralista átnézett a szemüveg fölött –, ott segítek, ahol tudok.

A rektorasszony még a lépcső aljában állt. Kíváncsian vártam, vajon haragjának milyen formában ad kifejezést. De csak mosolygott.

– Hogy milyen bolondos ember maga! – mondta, mielőtt elindult volna fölfelé.

Ekkor találkoztam vele először. A portás megmondta a nevét is. Ormos Máriának hívták.

Ormos Mária akadémikus Debrecenben született 1930. október elsején. Tanulmányait a Kossuth Lajos Tudományegyetemen kezdte 1947-ben, és némi budapesti kitérőt követően 1952-ben ugyanott végzett, történelem–magyar szakon. Ott lett tanársegéd is. A cívisvárosból Szegedre került, adjunktusként. Még ugyanazon évtől négy esztendőn át előbb az Országos Levéltár segédmunkásaként dolgozott, majd általános iskolai tanárként foglalkoztatták. Végre 1960-tól az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében kapott állást. Ez három éven át tartott. Attól fogva, 1984-ig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, főmunkatársa volt. 1973-74-ben Párizsban, 1976-ban Bonnban volt hosszabb tanulmányúton. 1982-től két évig a Janus Pannonius Tudományegyetem másodállású tanáraként is működött. 1984-ben lett főállású egyetemi tanár, mindjárt rektor is, egészen 1992-ig. 1968-ban védte meg kandidátusi értekezését, 1980 óta nagydoktor. 1988-89-ben az MSZMP KB tagja volt, majd az MSZP elnökségbe is bekerült. Rövid ideig országgyűlési képviselőként dolgozott. Volt elnöke a Janus Pannonius Társaságnak, szerkesztőbizottsági tagja az Acta Historicának. Jelenleg is ő a magyar elnöke a Magyar–Olasz Történész Bizottságnak. Az Európai Akadémia tagja, Szent-Györgyi Albert-, Széchenyi-, Szilárd Leó- és Grastyán-díjas. Tizenhat önálló kötete közül talán az 1983-ban kiadott Padovától Trianonig tette nevét országosan ismertté. Népszerűségét jelentős mértékben növelték a nácizmust, a fasizmust és a hozzá kapcsolódó személyiségeket vizsgáló munkái: Mussolini (1987), Nácizmus–fasizmus (1987), Hitler (1993).

A Pécsi Tudományegyetem Rókus utcai tömbjének második emeletén ülünk. Interjú közben az ajtót ötpercenként nyitja ránk valaki.

– Elnézést kérek, nem tudom megakadályozni – szabódik a professzor asszony. Ha nem kapcsolná ki, valószínűleg a mobil is folyton csörögne. Így csak az asztali készülék szólal meg váratlanul. Az egyik kereskedelmi csatorna ismert műsorvezetője Ormos Máriát reggeli beszélgetésre kéri – a Hitler-filmről esik majd szó. Amúgy államvizsga napja van, nemrég távozott az utolsó történészjelölt. Hajlamos vagyok úgy érezni, hogy maradt utána egy kis feszültség a szobában…

Nem szeretnék Ormos Máriánál vizsgázni. Beszélgetni viszont – ugyanazon ok miatt – annál nagyszerűbb vele. A mondatai mögött ugyanis könyvtárak állnak. A professzor emerita szellemi ember. Talán az egyik legszellemibb, akivel valaha találkoztam. Nem mintha nem léteznének nála szellemesebb emberek, okosabbak, átfogóbb tudásúak, költőibb lelkületűek akár. De hogy valaki a szerénytelenség és az álszerénység között ilyen magabiztosan közlekedjen, miközben a legnagyobb szellemi teljesítményeket mondhatja magáénak… Ilyennel még nem hozott össze a sors. És a képet csak árnyalja, hogy hűvös fejjel és némi öniróniával máig megtartotta a szívében a szeretetet minden szellemi teljesítmény és emberi érték iránt.

 

Sz. K. I.: – Professzor asszony, jól olvasom ki az életrajzából, hogy még tizenhét éves sem volt, amikor már egyetemre járt?

O. M.: – A régi oktatási rendszernek hála, így történt, tényleg. Ugyanis az egyetem bizonyos szakágaira be lehetett iratkozni érettségi nélkül, rendkívüli hallgatónak. Nekem sem volt még érettségi bizonyítványom, amikor kiváltottam a sárga indexet. A rendkívüli hallgatóknak járt a sárga, a rendeseknek a kék. Ha valaki az előbbi státusban vizsgákat tett le, úgy azokat, miután maturált, érvényesíttethette.

– Ezzel együtt nem volt folyamatosan debreceni diák.

– Alig kezdődött meg a másodév, magántermészetű okok miatt elmentem Pestre. A világon létező valamennyi bölcsészdiszciplínát fölvettem. Klasszika-filológiát, történelmet, szociológiát, filozófiát, közgazdaságtant. Amit csak el lehet képzelni. Azóta sem bántam meg, mert elég jó alapokat kaptam. Persze akkor még azt sem tudtam, hogy történész leszek-e.

– Később mégis visszatért Debrecenbe.

– Nem volt értelme, hogy a fővárosban maradjak. Drasztikus változások következtek, komoly megrázkódtatások érték az egyetemi oktatást. Az imént soroltak például, mint szakok, megszűntek. De nyelvszakokat is fölszámoltak, és így tovább. Tehát visszatértem Debrecenbe, ahol kötelező volt a kétszakosság. Akkor vettem föl a magyar nyelv és irodalmat.

– In medias res kezdtünk, pedig kíváncsi lennék rá, mi volt a gyerekkori érdeklődése.

– A színészet vonzott, például. Rengeteget szavaltam, szerepeltem, versenyeken vettem részt. Később érdekelt az orvostudomány, érdekes módon az egyik húgom orvos is lett. De az, hogy rendkívüli hallgatóként fölvettek, egyre inkább a történelem felé sodort, és harmadévben már biztos voltam benne, hogy ha tehetem, sosem fogok mással foglalkozni.

– Így kitolódott a pályaválasztása, ha jól értem.

– Igen, és az utóbbi másfél évtizedben kezd erre hasonlítani az egyetemi oktatás. Bár mainapság az, hogy nagyon el lehet húzni, napolni dolgokat, nem tesz jót. A hallgatók szétszórttá válnak, és szakmai értelemben összekevernek sok mindent. Nem tudom elképzelni, hogy a történelemnek lenne bármi más logikája, mint ami az időből adódik. Tehát nem lehet előbb megtanulni a huszadik századot, és utána a tizenötödiket. Mert nem így függnek össze az események. Ha kilépünk az összefüggésrendszerekből, az általában sem tesz jót. Tudom, ha másról nem, hát magamról. Tudniillik, szörnyű mulasztás volt, hogy a képzésemből kimaradt a középkor. Az európai is meg a magyar is.

– És vajon miért?

– Rendkívül profán ok miatt: nem volt rá tanár. Akkor nem is hiányzott annyira. Hanem utólag! Egy sor dolgot nem értettem. Mert nem érthettem! Úgyhogy azóta is igyekszem pótolni, amit elmulasztottam. Lelkesen olvasom a középkort.

– Térjünk vissza Debrecenbe! Harmadéves, és már tudja, hogy történész lesz.

– Szabó István a tanárom, a klasszika-filológiát pedig Szabó Árpádtól hallgatom, de sajnos váltjuk egymást: hamarosan elmegy Pestre. Úgyhogy ezt a vonalat nem is folytatom akkortól. Hogy mi érdekelt még? Hála Istennek, rengeteg minden. Jó darabig olvastam szociológiát, közgazdaságtant, ahogyan ma is. Pszichológiát is. Hozzáteszem: egyre nehezebb.

– Miért?

– A pszichológia nagymértékben közeledett a természettudományok felé, és bizonyos területeken szinte szimbiózisban működnek pszichológusok és ideg-elmeszakértők. Emiatt a nyelv eléggé elidegenedett a köznapi, magyar nyelvtől. Egyre nagyobb gondot okoz felfogni, hogy miről is van szó. Ez áll más területekre is. A közgazdaságtan némely elemét olyan ma olvasni, mintha matematikakönyvet tanulmányozna az ember. De hogy szavunkat ne felejtsük, úgy tűnt, valahol a XVIII. század körül fogok kikötni. Hanem ekkor lecsaptak a rendőri szervek az egyetem bölcsészeti karára, és több fiatal történészt begyűjtöttek. Szabó Istvánnak mint az intézet vezetőjének persze ezzel együtt gondoskodnia kellett arról, hogy lehetőleg minden területen legyen előadó. Diplomám még nem volt, úgyhogy gyerekfejjel fogtam bele a XX. századi egyetemes történelem oktatásába. Még szerencse, hogy Európa-történetként lehetett felfogni. Na, de arról sem volt sok fogalmam! Olyan felelőtlenség volt… A mai eszemmel nem vállalnám. Persze, kezdő voltam, megtiszteltetésnek tekintettem, meg ebben a szakmában akartam dolgozni. Úgy tettem, mintha értettem volna hozzá. Következésképp minden irányból, a legelkeseredettebb módon gereblyéztem össze az adatokat.

– Hogy élte túl?

– Nehezen, de túléltem. A hallgatóim jelentős részben idősebbek voltak, mint én. Elég tréfás időszak volt. Hanem aztán jött más megpróbáltatás. 1953 elején eltávolítottak az egyetemről. Először úgy tűnt, valami poros, elővárosi általános iskolában találom magam, de közben meghalt Sztálin. Az illetékes pedig megelégedett azzal, hogy Debrecenből áthelyezett Szegedre.

– Hogyan merülhetett föl, hogy eltávolítsák?

– Tulajdonképpen ennek is magánéleti gyökere volt, amiről nem beszélnék. De annyit mégis: azt kívánták, hogy a magánéletemet rendeljem alá valami pártdirektívának. Erre nem voltam hajlandó. Úgy gondolták, hogy merev álláspontomat meg kell torolni. Azonban a megtorlás, mondom, félúton elakadt.

– Mi lett a folyamat vége?

– Az illetékes debreceni, pártbizottsági titkár Szegeden megkeresett, és elnézést kért, mondván: tévedtek.

– Azért ez nem volt gyakori abban az időben…

– De már ahhoz illeszkedett, hogy leváltották Rákosit, és Nagy Imre lett a miniszterelnök. Átmenetileg barátságosabbá vált a világ.

– Szegedre került tehát, ott lett adjunktus, míg segédmunkássá nem tették.

– Így történt. Bár nem robbantottam fel ‘56-ban a Fogadalmi-templomot, és tisztséget sem viseltem. Legfeljebb elmentem a felvonulásokra, amikre mindenki elment. Amikor az oroszok már átvették az irányítást, és Kádár Jánossal az élén hivatalba lépett a munkás-paraszt kormány, elindult a megtorlás. A bölcsészkari dékán, Baróti Dezső ellen is készülődött a nagy per. Az egyetemi közegből verbuválták a tanúkat, volt is néhány ember, aki vállalkozott a feladatra. Jó néhány azonban nem. Magam az utóbbi csoportba tartoztam, és elmondtam a véleményemet a múltról, az akkori jelenről, a Kádár-kormányról meg mindenről. Úgyhogy ellenem is gyűlni kezdtek a pontok. Megint a makacsságom játszotta a főszerepet. Még az utolsó pillanatban is felajánlották, hogy ha önkritikát gyakorlok, átmehetek a főiskolára, docensi állásba. Nem gyakoroltam önkritikát. Végül olyan klauzulával távolítottak el, hogy többé nem lehet értelmiségi pályán alkalmazni. Így lettem segédmunkás Budapesten, az Országos Levéltárban. Pontosabban ez lett a besorolásom. Mert a valóságban Karsai Elek „fekete" bedolgozója lettem. Két köteténél közreműködtem, egy sor jegyzetet írtam.

– Tényleges segédmunkát nem végzett?

– Az 1956-os események során megsérült iratokat is össze kellett rendeznem. Az elég koszos munka volt, segédmunkás kategóriában is elment. Egy hónapban összesen száz órát dolgozhattam, hétforintos órabérért. Ez nem volt túl sok. Megjegyzem: abban, hogy Karsai alkalmazhatott, szerepe volt Nemes Dezsőnek, a könyvsorozat főszerkesztőjének. Nemes elvhű marxista volt, de csak annyit mondott rólam: nem tett ez az asszony semmit! Úgyhogy ő volt az első, aki megszegte a fegyelmi elbocsátásomban fölsorolt tilalmakat. A következő pedig az Oktatási Minisztérium káderese. Akinek az egyik általános iskolában hirtelen szüksége lett magyar–történelem szakos tanárra. Ismerte a papírjaimat, mégis felhívott.

– Beszélgetésünkre készülve szót váltottam egyetemi kollégáival. Egyikük azt találta mondani, hogy Ormos Mária általános iskolai működése hasonlatos ahhoz, mintha Makovecz Imrétől szoba-konyhát vagy Szabó Istvántól reklámfilmet rendelnénk.

– Ez annyiban nem állja meg a helyét, hogy én jól csináltam! Nem hiszem, hogy Makovecz jó szoba-konyhát tervezne. Képzelje el, egyszer csak ott találtam magam egy osztálynyi állami gondozott fiúval szemben. Addig nem ismertem ilyen kölköket. Hallatlanul szórakoztatóak voltak! Azért ürült meg az állás, mert az előttem ott dolgozó tanárnőt úgy zavarták ki a teremből, hogy meggymagba szúrt gombostűkkel lövöldözték. Szegény el is szaladt.

– Ezt előre tudta?

– Igen, de gondoltam, lesz, ami lesz, én nem szaladgálok. Az első órán bementem a terembe, és lepakoltam. A könyvet, a naplót meg az órámat. Amikor már elbúcsúztunk, megszólalt az egyik gyerekem: tanárnőnek nem hiányzik valamije? Tudtommal nem. És az órája? Hozta hozzám. Mondtam, köszi. Ennyivel intéztem el a dolgot, és ezzel megnyertem a szívüket. Soha többé nem volt velük semmi gondom.

Hanem kis idő után megint jelentkezett egy renitens. A Magyar Nagylexikon szerkesztőségi káderese. Fölhívott, hogy nem lenne-e kedvem fölhagyni a fényes általános iskolai karrierrel. Mondtam, hogy hajrá, és elmentem lexikont írni. Na, annál borzasztóbb foglalkozásom nem volt soha.

– Az általános iskola mellett volt alkalma tudománnyal foglalkozni?

– Az anyagom már megvolt az első kis kötetemhez, ami azután 1964-ben jelent meg. Az 1924-es magyar államkölcsön diplomáciai előkészítéséről szólt. Persze, a barátaim hecceltek, kinek írom, minek írom, semmi értelme! Már-már úgy nézett ki, hogy a pesszimistáknak lesz igazuk. Elküldtem ugyanis az anyaegyetememre, Debrecenbe, hogy fogadják el doktori disszertációnak. Bontatlanul küldték vissza, mondván: politikai okok miatt meg nem írtnak tekintik. De átcsomagoltam, és eljuttattam egy történelmi tárgyú könyvsorozat szerkesztőjének. Ő meg, látván a címet, és hogy ez talán gazdaságtörténet-féle, odaadta a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesének, Ránki Györgynek. Hogy érdemes-e vele foglalkozni? Ránki leírta, hogy méltó a figyelemre. Ez volt az első alkalom, hogy a budapesti történészkörökben valaki rábólintott egy munkámra.

Ekkoriban halt meg I. Tóth Zoltán történész. Kicsi Sándor, a lexikon szerkesztőségének vezetője elment a temetésére, ahol találkozott Ránkival. Gondolom, nem éppen a szertartás közben, hanem előtte vagy utána beszélgettek. Kérdezte Ránki, hogy na, mi újság nálatok? Mire Kicsi Sándor azt válaszolta, hogy sok újság nincs, csak egy nő megőrült. Persze, rólam volt szó. Mert kétségbeesésemben akkor már bárhova elmentem volna. Annyira szenvedtem.

– Másodszor utal a lexikonszerkesztés kínjaira. Miért akkora megpróbáltatás az?

– Képzelje el, hogy szócikkeket kell írnia, napi nyolc órában. Dekára kimért, hogy milyen típusú cikknek hány sort lehet szentelni. Amikor odakerültem, az i betűből hiányzott még tíz ország, azokat két nap alatt kellett készre faragni. Vagyis reggeltől estig tartó favágás volt az egész. Végső elkeseredésemben bárhová elmentem volna, úgyhogy éppen Bábolna felé indultam. Nem juhásznak, iskolaigazgatónak. Szóban meg is állapodtunk. És akkor találkozott az említett két úr. Ránki megkérdezte Kicsi Sándort: elengeded Bábolnára? Mit csináljak vele? Engedd inkább hozzám!

– Micsoda fordulat!

– Azért is különös, mert Ránkival nem ismertük egymást személyesen. Így kerültem a Történettudományi Intézetbe. Szegény I. Tóth Zoltánnak kellett ehhez meghalnia…

– Az Intézetben hogy alakult az élete?

– Az az elképzelhető legjobb hely volt egy értelmiségi számára! Különösen a Kádár-világban. Tőlem elsősorban francia témákat kért Ránki György, tehát meg kellett tanulnom a nyelvet. De ez kijjebb is vitt az erdőből. Persze így is maradtak tilalmi területek, amelyekből… Hát, most miért ne mondjam? Kettőt sikerült többé-kevésbé fölszámolni. Az egyik a fasizmus-elmélet volt, a másik pedig Trianon. Amikor az utóbbihoz hozzákezdtem, reményem sem lehetett arra, hogy valaha kiadják. Aztán mégis. Tehát elég messze el lehetett menni úgy, hogy az ember feje fölött ott volt egy védőernyő. Ránki több kollégámat is megóvta. Azokat pedig, akikről tudta, hogy értékes emberek, lassan maga köré gyűjtötte, hiába, hogy másutt peremre állították őket. Így vált a Történettudományi Intézet iskolává, műhelyteremtő közösséggé, ahol ragyogó szakmai viták zajlottak, ahol viszonylag szabadon lehetett gondolkodni, működni.

– Gondolom, Trianon ügyében jól jött a francia nyelvismeret.

– Anélkül a Trianon-kötetet valóban nem lehetett volna megírni. De tíz évvel azt is megelőzte még egy kalandos sorsú könyv, A Matteotti-ügy. Olyan lektorhoz került, aki hosszú oldalakon keresztül fejtegette, hogy miért ellenzi a szöveg egyes megállapításait, és hogy miért nem szabad kiadni a művet. Viszonylag magas pozícióban lévő marxista-leninista szakember volt máskülönben. De a magyarországi viszonyokat jellemzi, hogy a pártkiadó, a Kossuth azonnal megjelentette.

– Volt-e ebben az időszakban valami kapcsolata az oktatással?

– Bár a légkör oldódott, az oktatást nekünk, úgynevezett ötvenhatosoknak nem tették lehetővé. Egyedül a Budapesti Műszaki Egyetem Marxizmus–Leninizmus Tanszékéről kaptam még a hetvenes évek végén fölkérést, hogy a fasizmusról tartsak kurzust. Eredetileg szabad jelentkezéssel tervezték indítani, de hamarosan lezárták a lehetőséget, mert olyan mértékű volt az érdeklődés, hogy fizikailag sem tudtam volna ellátni a feladatot. Nem volt mit tenni, pár éven keresztül megismételtük az előadás-sorozatot. Mindvégig olyan telt házakkal ment, hogy máig szívesen emlékszem vissza rá.

– Mindenesetre elkövetkezett ezerkilencszáznyolcvankettő.

– Akkortól számítható a pécsi kapcsolat, ami ellen évekig tiltakoztam. Hisz miért utaznék hetenként Pécsre, amikor olyan jól elvagyok a magam dolgával? Hanem Polányi Imre történész barátom abban az esztendőben azzal állt elő, hogy nagy változás következett be, mert az egységes tanárképzés keretében mindenféle kísérletet engedélyez a Köpeczi Béla által vezetett minisztérium meg Aczél György. Utóbbi, a fiatalabbak kedvéért mondom, a pápák egyike volt, főleg művészeti, de ideológiai kérdésekben is. A lényeg: a tantervet mi dolgozhattuk ki. Leültünk Imrével, és kialakítottuk azt a szerkezetet, amelynek a lényege máig él.

– Mik a sajátosságai?

– Az egyetemes és a magyar történelem között nincs az az eltolódás, ami a legtöbb egyetemen megfigyelhető. Hogy tudniillik a diákok az egyik lábukkal az ókorban járnak, a másikkal a XI. századi Magyarország földjét tapossák. Magam máig igyekszem az európai-, a világ- és a magyar történelmet egymásra reflektálva előadni. Összegezve: a lehetőség miatt igencsak kedvet kaptam, és vállaltam egy félállást Pécsett. Igen ám, de egy szép napon elém állt az egyetemi pártfőtitkár, Gáspár János, hogy új rektorra van szükség. Van három-négy jelölt, legyek én a következő. Mondtam neki, hogy teljesen elment az esze, azt sem tudom, miről van szó. De akkor már jöttek a kollégák is, hogy nagy lehetőség ez a fejlesztések szempontjából, satöbbi. Úgyhogy utánajártam, beneveztem, és állva maradtam.

– Sokak meglepetésére.

– És fölháborodására! Mégiscsak egy berepülő lett a rektor, aki nem Pécsett született, nem itt végzett, csak néha ide jár. Ráadásul nő! Úgyhogy lábra kaptak mindenféle pletykák, hogy miért lettem én a rektor. Ezekkel talán ne foglalkozzunk, idővel, úgy tudom, el is haltak. Ami a lényeg: kialakult egy nálam fiatalabb, ambiciózus gárda. Nagyon jól tudtunk együttműködni. Hála ennek, néhány sikert is elkönyvelhettünk.

– Egybehangzó vélemények szerint maga emelte ténylegesen egyetemi rangra a campust. Megerősítette az arra szolgáló szakokat, karokat, vendégelőadókat hívott.

– Az egységes tanárképzés fejlesztése viszonylag egyszerűbb volt, meg lehetett hozzá szerezni a pénzt, a státusokat, egyebeket. De gondoltam, ne ragadjunk le a nullpontnál! Ha egyetemről beszélünk, elképzelhetetlen, hogy ne legyen természettudományi kar! Másfelől, ha van testnevelés, ha van rajz és van ének, akkor ezeket is föl kell emelni. A legsikeresebb az utóbbiak közül a rajz volt, hisz a közös munka a Művészeti Kar megalakulásáig vezetett. Ének-zene vonatkozásában is mendegél a dolog. Ami kudarc, az a testnevelés. De a testneveléssel olyan bajok vannak országosan, hogy jobb, ha ebben a kérdéskörben nem merülünk el.

– Sok ütközete volt?

– Az ilyen dolgok mindig harcokkal járnak. De akkor a kiegyenlítés még nem volt lehetetlen. Állandó keresésben voltam, kiváló képességű munkatársak után nyomoztam, akik rendelkeznek szabad vegyértékkel. Sokan fölismerték a lehetőséget. De volt konfliktusom is bőven.

– Ezek föloldásában előnyt vagy inkább hátrányt jelentett, hogy az MSZMP KB tagja volt?

– Mire odakerültem, az itteni csaták javarészt lezajlottak. Jó néhányan szerepet vállaltunk akkor, így Berend T. Iván, Csáki Csaba, Huszár Tibor… Tudtuk, hogy változtatni kell, gondoltuk, próbáljuk meg. Az akkori eseményekből nem lehet kivonni ezt a társaságot, amelyik egy irányba igyekezett görgetni azt a bizonyos követ. Ebben a csapatban benne volt Horn Gyula, Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Vitányi Iván. Bár hozzáteszem: nyolcvankilencben még nem láttuk pontosan, mi lesz kilencvenben. Végül engem képviselőnek is jelöltek. De előre kijelentettem, hogy nagyon hamar lelépek. Soha nem éreztem ugyanis hajlandóságot arra, hogy a politikával hivatásszerűen foglalkozzam. És nem csináltak kedvet az első parlamenti tapasztalatok sem. A történészkedést többé-kevésbé megtanultam, miért kezdjek bele valamibe komolyan, amihez nem értek? Úgyhogy ez tényleg csak rövid, átmeneti időszak volt.

– Jut eszembe: egyik kollégája kicsit irigykedve mondta, hogy Ormos Mária a legnépszerűbb történész ma Magyarországon. Hogy éli meg a népszerűséget? Megéli egyáltalán?

– Amit megélek, és ami jólesik, az az, amikor az utca embere reflektál. Például bemegyek a kisboltba, jön egy úr, és megkérdezi: nem az Ormos Máriának tetszik lenni? Mert láttam magát a Mindentudás Egyetemében, és nagyon érdekes volt. És az is örömöt okoz, hogy a Századunk című sorozat régebbi epizódjait máig nagyon sokan figyelik, és keresik. És persze, rám csodálkozik Budapesten az új fodrászom, és ha elmegyek a világ végére, legutóbb például Máltára, ott is fölismer valaki, és gratulál. De hogy ebből milyen következtetést lehet levonni? Nem tudom… Ám hadd jegyezzek meg valamit! Mindig bennem volt a törekvés, hogy lehetőleg minél több emberrel értessek meg valamit, amiről úgy gondolom: értem. Tehát hogy magyarul fejezzem ki magam, és ne valamiféle ezoterikus nyelven, amit rajtam kívül, mondjuk, még tízen tudnak elolvasni. Nem biztos, teszem hozzá, hogy ez az embert a szakmán belül népszerűvé teszi.

– Professzor emeritusként többen elhagyták Pécset. Magát mi tartotta a városban, az egyetemen?

– Ami a rektorságom után történt. Visszakerültem a szakmába, tovább foglalkozhattam a diákokkal. Akik ma is itt tartanak. A szakdolgozat-íróim és a doktoranduszaim. A jelenlegi fiatalság krémjét alkotják, és bármikor szívesen foglalkozom velük. Nem hagyom itt őket!

– Min dolgoznak?

– Épp mostanában készülünk befejezni egy nagyobb munkát. Tizenkét PhD-s szedett össze anyagokat a Közép-Európa-gondolat változásairól a különböző közép-európai országokban. Megírják, hogy az egyes helyeken hogy formálódott, satöbbi. Nekem kell belőle összefüggő szöveget alkotni. Egyesíteni, szembesíteni az eszméket, észrevenni, hogy egyes korszakokra mi volt a jellemző. Nagyon érdekes feladat.

– De hallatlanul nehéz lehet!

– Nem könnyű. Hisz közben még az is kiderül, hogy itt valami hiányzik, ott abból kevéske az anyag, amott megint mást kell pótolni.

– Ki tömi be a lyukakat?

– Néhány kisebbet, meg ami jobban a kezem alatt van, nekem sikerült. De most egyik kollégámat épp föl kellett kérnem, hogy segítsen egy lyuk betömésében. Ezzel együtt, mire ezek a sorok az olvasók elé kerülnek, már lezárom a munkát.

– Végezetül még egy szálat varrjunk el! Pécsett lett előbb levelező, majd rendes tagja az Akadémiának. Erre hogy került sor?

– Nézze, ezek azok az eseményei az életemnek, beleértve a nagy díjakat, mondjuk, a Széchenyi-díjat is, amikről semmit sem tudtam előzetesen. Pedig Magyarország arról híres, hogy itt nincs titok. Úgy látszik, számomra van. Bevallom, nem is akartam tisztában lenni az előzményekkel. Vannak dolgok, amiket nem szándékozom kideríteni utólag sem. Például, hogy ki ellenezte. Haragudjak meg valakire? Semmi értelme! Ha nem vettem észre a Kádár-korszakban sok mindent, ha máig nem ismertem fel azokat, akik feljelentettek, akkor most már minek? Amint arra sem szeretnék fényt deríteni, hogy a rendszerváltás után kik küldték nekem a mocskolódó, névtelen leveleket, levelezőlapokat. Én már nem akarom megtudni, hogy hol éltem.