A Hanemann az 1995-ös év elsöprő könyvsikerét jelentette Lengyelországban, számos díjat nyert (hazáján kívül is), dicsérő kritikák tucatjai jelentek meg róla. Stefan Chwinnek mindezt egy olyan évben sikerült elérnie, amelyet a kritikusok, irodalomtörténészek amúgy is rendkívül termékenynek, áttörő jelentőségűnek tarta-nak (ekkor jelentkezett új kötettel többek között Jerzy Pilch, Andrzej Stasiuk, Izabela Filipiak, Julian Kornhauser és Magdalena Tulli – hogy csak olyan neveket említsek, amelyek a magyar olvasó számára is ismerősen csenghetnek). Ráadásul a Hanemann nem dicsekedhet egyetlen olyan eredeti vonással sem, amely egyik vagy másik ekkor megjelent regényben fel ne bukkanna. Chwin művének eredetisége éppen abban rejlik, hogy ezen jellemzőket mind egybefogja, s így rendkívül sokrétű, az egyértelmű elemzés alól kibújó írás született. E sokrétűség pedig egyáltalán nem véletlen, hiszen a Hanemann összegző műnek tekinthető, magában foglalja mindazon gondolatokat és irányokat, amelyek Stefan Chwin korábbi szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti munkáiban megjelentek.

A regény története lecsupaszítva a következő: a címszereplő Hanemann, a danzigi Anatómiai Intézet professzora egy napon hajószerencsétlenségben elveszíti szerelmét, ráadásul a nő holtteste az ő szikéje alá kerülne. Ám a professzor ekkor otthagyja munkahelyét, s visszavonultan él házában egészen a II. világháborúig, amikor szomszédai unszolására ő is elindul ahhoz a hajóhoz, amely a kitelepített német ajkú lakosságot Németországba viszi. Hanemann hirtelen mégis visszafordul a mólóról, s szobájába húzódva „megússza" a Gdañski lakosságcserét, régi német szomszédai helyére egy lengyel család költözik. E család idővel kibővül egy fiatal ukrán szolgálólánnyal (akit Hanemann megment az öngyilkosságtól), valamint egy néma árva kisfiúval (akinek pedig megtanítja a süketnéma jelbeszédet). Végül a három „idegennek" menekülnie kell Gdañskból, s a várost kvázi-családként hagyják el.

A történetet a betelepülő lengyel család gyerekének szemszögéből látjuk, s e választás sajátos nézőpontot jelöl ki, amelynek előképe megtalálható Chwin korábbi műveiben. Minde-nekelőtt első regényében, az Egy tréfa rövid történetében (Krótka historia pewnego ¿artu), ahol szintén gyerekszereplő a narrátor, ám korábban, a Maria Janion nevével fémjelzett, Transgresji című irodalomelméleti könyvsorozatban is ő szerkesztette a Gyermek című kötetet (1988). Dosztojevszkij Ördögökjéről írva kiemelte annak jelentőségét, hogy minden emberben benne rejlik a gyermek, s a gyermeki érzékenység a legösszetettebb emberi problémák megoldásában is segítségünkre lehet. Ugyanakkor a Hanemannban a gyermeki szemszög nemcsak a rejtett összefüggések feltárásában segít, hanem a nyilvánvaló összefüggések eltussolásában is. Ez pedig a regény egy másik alapvető jellemzőjének kedvez.

A Hanemann struktúrája ugyanis a rejtély megoldásának dramaturgiájára épül. Számos lengyel kritikus a detektívregények konvenciójára utal, ám Chwinnél valójában nincs bűntény, sőt mondhatnánk, hogy rejtély sincs: Luiza vízbe fulladt egy hajókirándulás során, Hanemann örökre búcsút vesz munkájától és az Anatómiai Intézettől. A rejtélyt tulajdonképpen a gyerek képzelete teremti, aki szüleinek, a szomszédoknak és magának Hanemann-nak a mondataiból próbálja kikövetkeztetni a professzor (korántsem rejtélyes) múltját. Chwin írói módszere viszont valóban a krimi felépítését követi, vagyis az ismert tényeket megfelelő konstellációba próbálja helyezni, ám végül megoldás nem csupán egy, hanem számtalan akad. Végső soron egy gyerek detektíves játékából bontakozik ki Hanemann története (pontosabban lehetséges történetei).

Ugyanakkor nyomon követhetjük a német orvos lelki megpróbáltatásainak folyamatát is, mindenekelőtt melankóliáját és a régvolt világ iránti nosztalgiáját. A regény ezen szála is számtalan vonatkozást vet fel Chwin korábbi munkásságával kapcsolatban. Mindenekelőtt az „Új Személyesség" irányzatát említeném, amelynek a Hanemann szerzője volt az egyik elindítója. Az irányzat kezdete az 1981-ben megjelent Tekintély nélkül (Bez autorytetu) című esszékötethez köthető, amely egy – a lengyel irodalomra, s általában művészetre oly jellemző – generációs vitát robbantott ki. Chwin (és szerzőtársa, Stanis³aw Rosiek) az úgynevezett ‘68-as nemzedék társadalmilag és politikailag elkötelezett irodalmával állította szembe a személyességet, amely azonban nem egoizmusban és egzisztencializmusban öltött testet, hanem az alkotások alanyiságával jellemezhető. Ezen személyesség és alanyiság – amely mind a Rövid történetben, mind a Hanemannban kézzelfogható – az író történelemszemléletét is meghatározza. Chwin alapvetően bizalmatlan a történelemmel szemben, vagyis úgy gondolja, hogy a történelem nem képezheti alapját semmiféle állandóságnak, így nem épülhet rá tartós érték.

Ugyancsak e történelemszemlélettel áll szoros kapcsolatban a „sors iróniája"-elmélet, Chwin kifejezésével a heterotelia, amelyen a szándék és a beteljesedés, a cél és az eredmény között feszülő ellentétet, diszkrepanciát érti. A Hanemannban ez egyenesen a „megmenekültek komplexusában" mutatkozik meg, hiszen a német orvos először elkerüli a sétahajó katasztrófáját, amelyben meghal a szerelme, majd másodszor is megmenekül a vízbe fúlástól, amikor nem száll fel arra a hajóra, amely a pusztuló Danzigot elhagyó szomszédaival együtt szintén elsüllyed. Akinek célja volt a menekülés, odaveszett, ő pedig, bár rezignáltan várta a jövőt, megmenekült: „Egy pillanatig hibásnak érezte magát, hogy nem szállt vízre velük. Szemrehányást tett magának, mert hiszen nem tudta őket a kikötőállomáson feltartóztatni; ha ezt tette volna, akkor nem történt volna meg az, ami megtörtént. De tüstént ingatni kezdte a fejét: hisz ez badarság, ki tudhatta volna, hogy minden ilyen véget ér. Hiszen éppen őnekik volt nagyobb esélyük, mint a maradóknak."

Számomra a legérdekesebb szálat Danzig/Gdañsk története jelenti, s ezzel kapcsolatban ismét a mai lengyel irodalom egyik konvenciójára kell hivatkoznunk. Pályi András a regény utószavában beszél arról a történelmi háttérről, amelyben a Hanemann játszódik: a második világháború után Lengyelországot „nyugatra tolták", vagyis keleten jelentős terü-leteket csatoltak a Szovjetunióhoz, ugyanakkor nyugaton – a történelem során hoszszabb-rövidebb ideig lengyel fennhatóság alatt álló – területeket „kapott vissza" az ország. E területi változtatások a lakosság számára is súlyos következményekkel jártak, „hatalmas, milliókat megmozgató lakosságcserére, embertelen körülmények közt lezajló kitelepítésekre és áttelepítésekre került sor: Danzig és Breslau környékéről a németeket elhurcolták az »óhazába«, míg keletről mindenkit, aki lengyelnek vallotta magát (...), betelepítettek a kiürített német városokba és falvakba (...). Lengyelországban az, ami történt, a pártállami idők végéig tabunak számított (...), s csupán évtizedek múltán próbáltak meg végre szembenézni e mesterségesen kreált, ám annál mélyebb és kiterjedtebb kulturális identitászavar következményeivel." A kilencvenes évektől azonban egész irodalmi iskola épült e számvetésre, amelyet a lengyel irodalomtörténet a „Szűkebb Haza" vagy a „mitogeográfia" elnevezéssel illet. Az irányzat legfőbb jellemzője, hogy e szűkebb hazát mitizálja (legyen az nagyváros – leginkább Gdañsk, Wroc³aw és Lvov, ritkábban Varsó, Krakkó vagy Olsztyn – avagy a kultúra, a civilizáció és a történelem káros hatásaitól távol eső, „ártatlan" és érintetlen területek), annak békés vagy dicső múltjához visszanyúlva megalkotja saját, privát múltját. A mítoszokat tehát nem az „élő" történelem kreálja, hanem az irodalom és a művészet. Álljon itt néhány példa: Olga Tokarczuk műveiben Alsó-Sziléziával, Artur Daniel Liskowackinál pedig Szczecinnel kapcsolatban találkozunk múltteremtéssel; Stanis³aw Vincenz és Jerzy Stempowski (az emigrációból) esszéikben Kelet-Galíciáról, főként Lembergről írnak, s mindenekelőtt annak multikulturalitását, toleranciáját, sokszínűségét emelik ki. Nem véletlen, hogy az említett városok és területek mind a lakosságcsere alá estek.

A Gdañskhoz kötődő írókat a lengyel irodalomkritika a „Gdañski iskola" néven emlegeti, amelynek gyökerei Günter Grasshoz nyúlnak vissza, aki Danzigi trilógiájában, valamint Bádogdob című regényében megalkotta a németek lakta „Danzig Szabad Város" képét, amely a II. világháborúval és a lakosságcserével szertefoszlott. Azt lehet mondani, hogy a „Gdañski iskola" írói arra tesznek kísérletet, hogy párbeszédet folytassanak a Grass által megalkotott erőteljes városideállal. Az elsőség joga Pawe³ Huellét és az 1987-ben megjelent Weiser Dávidka című regényét illeti, amely elsőként meri az addig tabunak számító témát – Gdañsk német múltját – feszegetni. A gdañski írók műveiben erőteljesen megjelenik a város idegenségének érzése, amely az 1956-ban keletről „repatriáltaknál" (például Aleksander Jurewicz: Lida) még határozottabban látható. A városban kézzelfoghatóan jelen vannak az Idegenek múltjának nyomai, a német múlt maradványai. E nyomokat követi mind Huelle a Weiser Dávidkában, mind Chwin a Rövid történetben és a Hanemannban. Ugyanakkor ez utóbbi mű abból a szempontból újítónak számít, hogy a Gdañski iskola írói közül először próbálja meg „belső szemmel", vagyis német oldalról láttatni az áttelepítést. Érdekes, hogy nem egy mű a gyermek szemszögéből írja le a várost, teremti meg annak mítoszát (Weiser Dávidka, Lida, Rövid történet, Hanemann).

Mind a Rövid történet, mind a Hanemann Danzigban kezdődik és Gdañskban fejeződik be, az emberi sorsokkal párhuzamosan nyomon követhetjük az egyik város pusztulását és a másik születését, illetve mondhatjuk azt, hogy a város átalakulása alakítja a hősök sorsát. A lengyel kritika megoszlik a tekintetben, hogy Chwin regényeit a „Szűkebb Haza" áramlatába sorolja-e vagy sem. Tagadhatatlan, hogy Chwin személyes hazájává teszi Danzig/Gdañskot, regényeiben megpróbálja rekonstruálni azokat a helyeket és eseményeket, amelyek az évek során privát irodalmi mítosszá váltak. „Mialatt a Hanemann-non dolgoztam, gyakran az a furcsa benyomásom támadt, hogy olyan világba lépek be, ahol valaha már jártam, hogy felismerem a régi helyeket, utcákat, fákat, tárgyakat, embereket. Mintha mindezt valamikor már láttam volna" – írja egy helyen. Ugyanakkor a – „Szűkebb Haza" irányzatára oly jellemző – mitizálás Chwinnél nem egyértelmű. Igaz, hogy a múltbéli, danzigi jeleneteket békebeli nyugalom, nosztalgia hatja át („A nyári napokon az Anatómia épülete melletti Delbrück-Allen virágzó hársfák sárga porától, ahol az árnyas, evangélikus temető hűs levegője a morénadombok irányából, a fenyvesből jövő száraz fuvallattal keveredik..." stb.), valamint a szerző a város német múltjának nyomába ered („A nagy csap szélesen és laposan torkollott a kagylóba, lepkeszerű tekerőin a »Kalt« és »Warm« feliratok alatt helyenként lepattogzott a nikkel. [...] Az asztal fölött fehér vászonra kékkel hímzett szélmalom díszítette a falat, a gót betűk megdőltek kissé..."). Ugyanakkor az író – történelmi szkepticizmusából fakadóan – nem hisz abban, hogy a város a változások ellenére, csupán mitikus jellegének köszönhetően idilli hely maradhat. Többször elhangzik a „város, mely ma már nincs" jelző, valamint a „város örökké állni fog" félmondat, s talán ez az ellentmondás világít rá leginkább Chwin „Szűkebb Haza"-képére. Ugyanis szörnyű hely az a város, amely minden benne zajló emberi szenvedés ellenére „örökké állni fog".

Ezzel vissza is kanyarodtunk a főhős melankóliájához, amely alapvetően a lét törékenységének folyamatos megtapasztalásából fakad. A város ugyanis nem csupán egy adott tér, hanem olyan kapocs, amely összeköt bennünket a tárgyakkal és az emberekkel. Hanemann pedig a regény folyamán mindvégig az emberek (Luiza, a menekülő szomszédok), a tárgyak (az egyik szomszédos lakás berendezését maguk a lakók zúzzák össze, hogy semmi se maradjon a betelepített lengyeleknek) és a város pusztulásával szembesül („A Delbrück-Alleét már nem Delbrück-Alleénak hívták, az Orvostudományi Egyetemhez a Curie-Sk³odowska utca vitt...").

Egy lengyel kritikus szerint „e könyv értéke abban rejlik, hogy minden összetevője – amelyek akár különálló regények alapjait alkothatnák – narrációs horizonttá áll össze, majd a szerző túllép azon: Chwin műve ennélfogva tartalmazza az összes említett komponenst, ugyanakkor nem hagyja magát csak az egyikre redukálni".* Lehetetlen nem egyetérteni ezzel a megállapítással, ugyanakkor a regény olvasása közben mindvégig azt éreztem, hogy a mű – vitathatatlan erényei ellenére – az összetettség szemfényvesztése, zsonglőrködés a konvenciókkal, mintha a szerző azt firtatná, hány szálat gabalyíthat össze egyetlen történetben, meddig feszítheti a nehezen követhetőség, a homályosság húrját. Mindez megtetézve egy – számomra – kissé hamisan csengő patetikával, emelkedettnek szánt nyelvvel (amelyet Weber Kata fordítása hűen ad vissza). Szerencsére mindezt – majdnem – feledteti a magával sodró történet.

Jegyzet

* Przemys³aw Czapliñski: „Hanemann Stefana Chwina", in: Lektury polonistyczne, Literatura wspó³czesna – po 1945 roku, t. II., szerk. Ryszard Nycz, Wydawnictwo Universitas, Krakkó, 1999.

(Fordította Weber Kata. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004, 293 oldal, 2300 Ft.)