Herling-Grudziñski egyik kedvenc írója, Vladimir Nabokov Meghívás kivégzésre című regényében olyan – hangsúlyozottan kitalált, meseszerű – diktatúrát ábrázol, amelyben az államellenes gondolatokban bűnösnek talált elítélttől elvárják, hogy szívélyesen segédkezzen saját kivégzésében. A Más világban, melyben a lengyel író saját Gulag-tapasztalatát írta meg, szerepel egy Kosztilev nevű elítélt, akinek vizsgálata jó egy éven át tart. A kínzások szüneteiben ezalatt az NKVD emberei hosszú ideológiai vitákat folytatnak a rabbal, és ilyenkor időnként szívélyesen bánnak vele, kávéval, cigarettával kínálják, „őszintén" érdeklődnek filozófiai nézetei iránt, hogy végül Kosztilev mély hittel, bűneit megbánva vallja be, idegen hatalmak segítségével meg akarta dönteni a szovjet rendszert. A sivatag forró leheletében szerepel egy elbeszélés Giordano Brunóról, amelyből megtudjuk, hogy az inkvizíció vizsgálatát Roberto Bellarmino bíboros vezette, egy „derűs természetű, jóindulatú" ember, aki a legmagasabb filozófiai és teológiai szinten vitatkozott „tiszteletre méltó ellenfelével", mindvégig abban reménykedve, hogy a dacos filozófus mégiscsak visszavonja legdurvább kijelentéseit, és így viszonylag enyhe büntetést róhatnak ki rá.

Nabokov regényének hőse, Cincinnatus visszautasítja az együttműködést hóhérjával. Az „agymosott" Kosztilev a lágerben – egy könyv hatására! – másodszor is rájön, hogy becsapták, és újból meggyűlöli a szovjet rendszert. Giordano Bruno pedig nem és nem hajlandó visszavonni eretnek tanait – azt például, hogy nem Isten teremtette a világot, mert az éppoly örök, mint maga Isten, aki „csak" átszellemíti a létezést –, és lényegében önként vállalja a máglyahalált. (S amikor elégették, a közelben, az „egyik sarki kocsmában nyakalta a vörösbort Caravaggio, egyik kupával a másik után hajtotta le, mintha minél előbb be akarna rúgni" – s az ember ekkor nemcsak Caravaggio helyébe képzeli magát: ő vajon mit tenne, ha a városa főterén épp elégetnék korának egyik nagy gondolkodóját? –, hanem arra is gondol, hogy ezt vajon honnan tudja az író…)

Azt igyekeztem illusztrálni mindezzel, hogy az 1919-ben született és 2000-ben elhunyt lengyel író – akit a Nagyvilág Kiadó fedezett fel számunkra (bár egy esszékötete megjelent már magyarul 1998-ban, az Or-pheusz Kiadó gondozásában) – azok közé a legnagyobbak közé tartozik, akiknek műveit olvasva egyszer csak ráismerünk az élet, a történelem és az irodalom mélyén megbújó korrespondenciákra: a legkülönfélébb – valóságos vagy költött – történetekben újra és újra felbukkanó alaptémákra, a motívumok finom szövedékére, s ettől a világ minden egyes oldallal, fejezettel, elbeszéléssel egyre egységesebbnek és gazdagabbnak hat: szépségekben és borzalmakban tobzódó „más világnak" – mármint az esztétikumtól mentes, puszta ittlét világától eltérőnek.

Ez a „más világ" a szüzsé szintjén ennél jóval konkrétabb jelentéssel bír: a szovjet munkatáborok világát jelenti, egész pontosan az Arhangelszk közelében lévő jercevói lágert, ahol Gustaw Herling-Grudziñski, a fiatal lengyel író 1940-től 1942-ig raboskodott, majd a háború után megírta róla az emlékeit. Egy lexikonszócikkben – vagy épp egy rövid recenzióban – nyugodtan le lehet írni erről a könyvről, hogy „az első hiteles híradás volt a világ számára a sztálini lágerekről" (ahogy azt Szőke Katalin meg is tette az Új Könyvpiacban), hozzátéve a könyv különös kiadástörténetét, amelyet mi Pálfalvi Lajos ragyogó utószavából ismerhetünk: hogy az először 1951-ben megjelent mű viszonylag csekély visszhangot váltott ki, s franciául például csak 1985-ben jelent meg, mert a nyugati baloldali értelmiség nem nézte jó szemmel a Szovjetunió „kompromittálását". Kétségtelen, hogy a Más világ ma is – miután már elolvashattuk a Gulag-szigetvilágot és Salamov elbeszéléseit – brutálisan hitelesnek hat a lágerbeli élet szociografikus ábrázolását illetően éppúgy, mint a lágerfoglyokban lejátszódó lelki folyamatok tekintetében, s ugyanakkor nagyon erőteljesen veti fel a „lehet-e erről írni?" kérdését – éspedig nemcsak az olvasói reflexiók szintjén. Herling-Grudziñski, miután két évet töltött a lágerben – azaz jóval kevesebbet, mint a legtöbb orosz „zek" (mondjuk, akár Salamov) –, az emberi szenvedések és az emberi lealjasulás olyan szélsőségeit tapasztalta meg, hogy ábrázolásához a „pokol legmélyebb bugyraiba" kell(ene) leszállnia, s miközben ezzel próbálkozik, pontosan tudja, micsoda feloldhatatlan parodoxonba ütközik: esztétikailag igyekszik megragadni egy olyan emberi tapasztalatot, amelynek során az életben vajmi kevés esztétikai-etikai érték maradt. A könyv némelyik szépen – túlságosan is szépen, vagy épp szándékoltan túl szépen – megírt bekezdése ráébreszti az olvasót – és magát az írót is! – arra, hogy épp ez az a pont (legalábbis az egyik a sok közül), ahol a művészet valamiféle korlátba ütközik. És innen van a lágerirodalom legjobb műveire (Salamov, Primo Levi, Kertész stb.) jellemző furcsa hullámmozgás: az esztétikai ösztöntől vezérelt alkotó újra és újra visszariad önmaga alkotásától – az esztétizált, „szép" láger már nem láger, a „szépen" leírt éhezés már nem éhezés, a kínhalál nem kínhalál –, s ilyenkor a lehető legszikárabb dokumentarizmus beszédmódjára vált át („Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület").

Herling-Grudziñski könyvében egészen elképesztő ennek a hullámmozgásnak az amplitúdója – másfél oldalon szociografikus szikársággal és pontossággal elemzi például a szerző, hogy miért maradt sok egykori rab a láger munkatársa, majd jön egy fantasztikus bekezdés a szabadság és rabság filozófiájáról és a hívő katolikusról, aki egyszer csak meggyőződik róla, hogy „a túlvilági élet semmiben sem különbözik az ideiglenes élettől"… Aztán egy újabb szikár leírás: hogy az egykori rabok hogyan és miért bántak még kíméletlenebbül a fegyencekkel, mint a csakugyan szabad emberek. S ettől – akárcsak Salamov esetében, ahol persze sokkal kisebb ez az amplitúdó, ő azt a lehetetlen bravúrt akarta megvalósítani (és néha egészen közel jutott hozzá), hogy kolimai elbeszélései egyszerre legyenek dísztelenül dokumentaristák és minden mondatukban esztétikailag megformáltak – a mű létrehozza a metafizikai rettenetnek azt az érzését, amely alighanem az egyetlen „hiteles" érzés a lágerekkel kapcsolatban, s amelynek természetesen része lehet a szánalom, az együttérzés is, de „csak" része. Ha egy lágerregény kizárólag a szánalomra épül, akkor, gondolom, nyilvánvaló, hogy nem lép(het)tünk be a terébe, kívül maradtunk.

Ha egészen közelről nézzük a lágert, akkor minden logikus benne, működnek a szigorú ok-okozati összefüggések (egészen világos, hogy a volt lágerfogoly miért kínozza a mostani fegyencet). Majd egy szinttel feljebb lépünk (hirtelen elfelejtve a személyes motivációkat), és valamiféle esztétikai-filozófiai nézőpontból a személytelen, metafizikai rossz látszik megtestesülni Sztálin vagy a lágerőrök viselkedésében.

Ez a „más világ" – mivel a metafizikai rossz pőre megtestesülésének világa – az erkölcs másvilága is: a lágerben külön törvények uralkodnak, itt nem érvényesek az európai humanizmus etikai normái; a szerző „egetverő ostobaságnak" tartja, ha valakit olyan tettekért ítélnek el, amiket embertelen körülmények között hajtott végre. Ez egyfelől megint csak egészen logikus – s ugyanakkor tanulságos is: nyilván sokkal óvatosabban kellene bánnunk mindazok erkölcsi megítélésével, akik számunkra elképzelhetetlen körülmények között próbáltak meg életben maradni –, másfelől viszont roppant nyugtalanító kérdéseket vethet fel, és vetett is, leginkább a Más világ befejezésével kapcsolatban. A Herling-Grudziñskival készült utolsó interjúban olvastam, hogy sokan milyen megütközéssel fogadták a könyv lezárását: az írót 1945-ben, Rómában meglátogatja egykori rabtársa, és elmeséli neki, hogy a lágerben annak idején azt követelték tőle, tegyen vallomást négy német brigádtagja ellen: mondja azt, hogy Hitler közeli bevonulásáról beszélgettek. (A szovjet rendszer egyik bizarr mániája volt ugyanis, hogy minden áldozatát „törvényesen" végezze ki. „Nem elég tarkón lőni a szerencsétlent – írja Herling-Grudziñski –, az is kell, hogy kérje csak szépen a kivégzését a bírósági tárgyaláson.") A rabtárs ezt meg is tette, s a németeket kivégezték. Most pedig azt kéri Herling-Grudziñskitól, hogy egyetlenegy szót mondjon neki. Azt, hogy ő „megérti" – az író azonban nem hajlandó kimondani ezt a szót. És az olvasók közül sokan, meséli a szerző, ezt sehogy sem értették. Hiszen ő maga írta, hogy a lágerben elkövetett bűnökért senkit sem szabad elítélni…

Csakhogy a szabad világban már újból működniük kell az erkölcsi törvényeknek, itt már…

De nem folytatom: Herling-Grudziñski nyitott történeteket hagyott ránk – az esztétikum „más világa" azt is jelenti, hogy az elbeszélésnek (nemcsak a Gulag-törté-netnek, hanem A sivatag forró lehelete című kötetben szereplő novelláknak is) el kell hatolniuk a metafizikai titoknak vagy az emberi lélek titkának határáig, ahol a szó már tehetetlen.

Elbeszéléseiben a szerző ezt néhol nyíltan fejtegeti – azt írja például, hogy „egy valóban mély író tiszteletben tartja minden egyes szív rejtélyét, titkát; tudja, hogy vannak benne elérhetetlen és megközelíthetetlen rejtekhelyek". Az elbeszélés nehézségeinek vagy korlátainak emlegetése gyakran divatos modorosságnak tetszik a modern irodalomban (sőt az író ügyetlenségét leplezheti), Herling-Grudziñskinak azonban elhiszszük, hogy valóban ott áll meg, ott hagyja nyitva a művet, ahol a szó már valóban tehetetlenné válik. Úgy érezzük, hogy mindent elmond, amit lehet. Amikor megismer egy lengyel nőt, akit a szerb katonák hónapokig rendszeresen megerőszakoltak bosnyák társnőivel együtt, s ő mégis meg akarja szülni az így fogant gyereket, akkor mindent elmond, amit elmondhat – de a titkot, hogy miért vállalja a szülést, nem fejtheti meg (Áldott, szent asszony). Amikor az utolsó angol hóhérról mesél (A nyugdíjas William Moulding füzete), egészen hátborzongató módon ábrázolja az illető bomlott tudatát, majd – miután legjobb tudása szerint elmesélte a történetet –, „a sötétség mélyét" keresi, de erről csak annyit tud, hogy „sehogy sem férhet hozzá". Amikor Giordano Bruno életét meséli el (Mély árny), bele tud bújni Bruno alakjába, az emberi-művészi empátia alkalmas arra, hogy megpróbáljuk átélni, miért vállalta a máglyahalált, s aztán hirtelen változik a nézőpont, és Caravaggióval ülünk a sarki kocsmában, de hogy ő mit gondol és érez – azon kívül, hogy minél előbb részeg akar lenni –, azt már nem tudhatjuk...

Erre a jelenetre a szerző aztán visszatér A halott Krisztus című írásában, ahol elmondja: művészi intuíciója súgta meg neki, hogy Caravaggio ott volt valahol a máglya közelében, s aztán egyszer csak megtudta, hogy a festőművész egyik alkotásán meg is örökítette Bruno halálát…

Úgy látszik, a 20. század még bőven tartogat meglepetéseket: nem olyan régen még korszakalkotónak hitt művészekről, gondolkodókról kezdjük azt érezni, hogy ideológiák vagy a divat kreálta sarlatánok voltak, ügyes konjunktúralovagok. S egyszer csak megismerhetünk egy lengyel írót, aki nemcsak az egyik legmegrázóbb – és a benne felvetett erkölcsi-esztétikai problémák szempontjából is legizgalmasabb – könyvet írta a sztálini lágerekről, hanem utána olyan elbeszéléseket alkotott, amelyeknek Kafka, Borges, Nabokov művei mellett lenne a helyük. Olyan művész, érezzük minden írásából, aki – hogy megint csak a Herling-Grudziñskinak oly kedves Nabokovot idézzem (miután ő maga is idézi ezt a híres mondatát) – többet tud Istenről, mint amennyit képes szavakkal kifejezni, de azt a keveset, amit képes kifejezni, soha nem mondaná ki, ha nem tudna többet.

Ez a „kevés", amely mögött azonban valami nagyon mély bölcsesség van, a mondatok szintjén is bámulatos precizitással jelöli ki a kimondhatóság határait. Herling-Grudziñski nem művel semmi látványosan újszerűt a nyelvvel, csak épp mindig a lehető legpontosabban fogalmaz – és mivel az ilyen szövegek fordítása a legnehezebb feladatok közé tartozik, külön köszönet illeti a fordítókat, amiért (néhány orosz szó hibás átírását leszámítva) sallangmentesen, tisztán, áttetszően szólalnak meg magyarul az írások: egy pillanatra sem érezni stílustörést: ami, gondolom, az eredetiben szikáran egyszerű, az szikár és egyszerű marad magyarul is, s aztán, a kimondhatatlanba ütközve, úgy izzanak fel a szavak, hogy, az Esterházy-féle terminus technicusszal élve, az ember taknya-nyála egybefolyik...

(Más világ: fordította Körtvélyessy Klára, Nagyvilág Kiadó, Bp., 2004, 293 oldal, 2300 Ft; A sivatag forró lehelete: fordította Körtvélyessy Klára, Mihályi Zsuzsa, Pálfalvi Lajos, Nagyvilág Kiadó, Bp., 2004, 228 oldal, 2300 Ft.)