1. A régi regények

A legszebb a kezdet és a vég összekapcsolódása. Závada Pál ragyogó jelenettel indítja regényét, amely formailag és témája szerint is tele van várakozással, kíváncsisággal, tudás- és tettvággyal; verőfényes ragyogással. A jelenetről fénykép készül, amely évtizedek múltán előbukkan a kallódásból, de továbbra sem szentelnek neki különösebb figyelmet, mígnem végül mégiscsak szemügyre vehetjük. S akkor a végén újra a kezdetre irányulhat a tekintetünk, hiszen a háromgenerációs történet első és – gyerekként – második nemzedékének főbb szereplői mind ott vannak a képen. A pillanatfelvétel meditáció tárgyává válik mindannak ismeretében, amit a regény végén már tudunk róluk és leszármazottaikról. Ami kérdésként és várakozásként tűnt fel az elején, arra a végére választ – nagyon kiábrándult, rezignált választ – kapunk.

Mondhatjuk, hogy az író csak azt varázsolta elő a kalapból, amit maga rejtett oda. De az ilyen áldeterminizmusok nagyon erősen hatnak a regényben. S Závada Pál mestere az ilyesminek. Bonyolult szerkezetek kitalálója. Ezúttal három szálat, három idősíkot, hol három, hol két nemzedéktörténetet fon össze. Az út a képtől a fényképig, a fonadék kiindulása, szétágazódása, összefonódása és végül egyetlen fonatban való hibátlan lezárulása: mindez definitivitásra vall, amely olyannyira jellemző volt a regényforma legnagyobb korszakára és olyannyira megkérdőjeleződött utána. Ilyesmit sugall: így kellett történnie és nem is történhetett másképp. Egy regény anyaga persze ennek ellentmond, hiszen mi más lehet, mint esetleges egyének élete, véletlenek sorozata, beváltott és elszalasztott esélyeké. Ám ez az ellentmondás – hogy szükségszerűen így történt, noha minden pillanatban történhetett volna másképpen is – az alapja annak a nosztalgiának, amit a XIX. század nagy regényei iránt érzünk. Valaha egy híres elmélet ezek „transzcendentális otthontalanságáról" beszélt. Mi másképp érzünk. A sorsokat nem lehetett jobbra fordítani, a történetbe beavatkozni – ez a régi regényíró impassibilitéje, amit Flaubert úgy fejezett ki, hogy a művész művében „mindenütt jelenvaló, ám sehol sem látható" –, de valamifajta figyelem és törődés övezte őket, mármint az emberi sorsokat, valamifajta szolidaritás és tisztelet, igazságuk mérlegelése, morális megítélésük. Negatív gondviselés, amely az egész történetnek, az összfolyamat determinált meghatározottságainak értelmet ad, még ha negatív értelmet is.

E nosztalgiában Závada is osztozik. Erre vall, amit regényszerkezete hangsúlyozott definitivitásának neveztem; persze a hangsúly olyan erős, rejtvényszerű, s mivel rejtvény, megfejtése után olyan áttetszően egyszerű, hogy ez ironikus reflexió is a zárt formára. A nem ironikus regény egyetlen ironikus gesztusa ez. Vagy csak önkéntelen irónia volna? Három regény után látható, hogy a rejtvényt feladó szerkezet kiötlésével való bíbelődés Závada írói karakterének egyik alapvonása; méghozzá bőséges kreativitással, hiszen három teljesen különböző, precíz, komplikált – a Milota esetében talán túl komplikált – szerkezetet talált ki három regényéhez.

A „régi regényre" azonban ez az új regény direktebben is utal. A három említett fonadéknak címe is van, s ezek közül az egyik ez: Érzelmek és iskolák. A második-harmadik nemzedék felnőtt történetének szálát – nem teljesen, csak néhány főbb mozzanatában – Závada Flaubert nagy regényének mintájára sodorja, és az Érzelmek iskolája fel-feltűnik mint a főhős kedvenc regénye. Ez önmagában nem újítás: a régi regények is olvasták elődeiket. Nemcsak Jadviga olvasta Bovarynét, hanem Bovaryné is a Don Quijotét (Bovaryné éppúgy falja a romantikus regényeket, mint Don Quijote a lovagregényeket), ahogyan az Érzelmek iskolája is tudatában van annak, hogy mi az, ami megelőzi: az Elveszett illúziók. Závada továbbá nem is szövegként fordul Flaubert-hez – noha időnként idézi és variálja Gyergyai Albert fordítását –, hanem történetként, amely példázatos hatást gyakorolhat a regénybeli olvasóra és a regény olvasójára. Ez lehet kortársi regények befogadásmódja is. Závada hősnője úgy olvas egy „püspöklila borítójú regényt", hogy azt hámozza ki belőle, amit ő nem ismer: „nemcsak ábrázolható, hanem ezek szerint létezik is a családi idill" (328.). De a Flaubert-regény nem épületesen példázatos; éppen ellenkezőleg.

Példáját először is egészen szó szerint kell érteni. Vannak jelenetek Závadánál, amelyek amannak adaptációi: Adler Viola zebegényi születésnapja: Arnoux-né Saint-Cloud-i névnapja; Viola búcsúja Koren Ádámtól (A fényképész… legutolsó jelenete): Arnoux-né híres búcsúja Frédéric Moreau-tól (az Érzelmek iskolája utolsó előtti alfejezete). Ez a játék a régi nagy regénnyel semmiképpen sem kihívása annak, sokkal inkább Závada vonzó szerénységének jele. A valaha írt talán legtökéletesebb regénnyel szemben ugyanis csak elbukni lehet, de emlékeztetni rá maga is a boldogság egy neme.

De mi ennek az emlékeztetésnek a mélyebb értelme? Flaubert sok mindennek az elején áll, amihez Závada is kapcsolódik. A jelentéktelen vagy passzív hős, akivel főképp az időmúlás történik, akit inkább állapota, mint cselekedetei jellemeznek: „renyhe szív, munkátlan elme" (406., szó szerinti idézet Flaubert-től). A radikális illúzióvesztés mind a nyilvános, mind a magánélet körében. A nagy, laza, majdhogynem hányaveti ugrások az időben, amelyek ugyanakkor az időmúlást főszereplővé teszik. (Ezt nevezték „la technique du blanc"-nak.) A különösen ápolt és tiszta, ugyanakkor nem öncélú írói nyelv. A kommentár nélküli, szenvtelenül az eseményekre összpontosító cselekményvezetés. Az ilyesmihez azonban – talán az utolsó kivételével, ahol Flaubert viszonylag egyedül áll a korábbi regények objektív (enciklopédikus, illetve életvezetési) reflexiói és az utána következő regények hatalmas önreflexiói között – nem föltétlenül kell visszalépni a kezdethez. Nekem inkább úgy tűnik, hogy Závada azért nyúlt vissza az Érzelmekhez, amiért az – mindennek ellenére – még a régi regényekhez tartozik. Hogy valami nemcsak ábrázolható – létezik is. S ezzel visszajutunk a nosztalgiához.

Ugyanis bármennyire a lenevelődés a Flaubert-regény iskolája, bármennyire megbukik majdnem mindenki az élet vizsgáján az alakok közül (s aki nem – mint Arnoux-né –, azon a puszta idő végzi el romboló munkáját), az elbeszélt történet létezését – valóságát –, illetve jelentőségét még nem környékezi kétség. Sem abban az értelemben, hogy fennáll-e a regény klasszikus fikciója, hogy a dolgok úgy történtek, ahogy el lettek beszélve, sem abban az értelemben, hogy érdemes-e elbeszélni. S ez azt is jelenti, hogy mások történetében a magunkéra ismerhetünk, ahogyan Koren és Viola fel is ismeri élethelyzetük analógiáját a Flaubert-regénnyel: Viola „az egészet a maga valóságának érezte, ha Korenre gondolt, a keserveset és a szépségeset, még a túlságos hasonlóságot is" (409.). A valóság szilárdságának s értelme egyneműségének alapján, amely az ilyen hasonlóságokat alátámasztja, van mit elbeszélni és érdemes keresni az igazságot – ez sarkalatos módon hozzátartozik Závada regényének később tárgyalandó tétjéhez. A történet jelentőségének és igazságának autoritásán, az író mimetikus igényének fenntartásán, a racionalista pszichológián itt sok múlik, s a régi regény tulajdonképpen ennek példázata. Ezért jelenik meg a megtartó, konstruktív példa (persze elérhetetlen példa), és nem a felbontó, dekonstruáló idézet szerepében.

Ez nem kockázatmentes vállalkozás. Kockázata a szemlélet bizonyos reflektálatlan naivitása lehet. A régi nagy regények szemlélet- és formálásmódja ugyanis egyáltalán nem veszett el a modern kultúrában – s nemcsak azért, mert élvezettel és megrendüléssel olvassuk a klasszikus regényeket –, hanem jelen van a színvonalas szórakoztató irodalomban, a lektűrben is. Jelen van a történelmi, a kamasz-, a szerelmes regényekben, a regényes életrajzokban, a régi nagy regények sequeljeiben (cselekményfolytatásaiban), pastiche-aiban (modor-utánzataiban) és adaptációiban. Jane Austen bámulatos regényeiből több tucat ilyen készült csak az elmúlt évtizedekben.

Závada Pál – azt hiszem – tisztában van azzal, hogy regényeinek van érintkezési pontjuk a lektűrrel, s erre őt nem a szokatlanul és örvendetesen nagy népszerűségének kellett figyelmeztetnie. A történet elmesélésének közvetlenségében rejlő naivitást nála a furfang ellensúlyozza, a már említett rejtvényszerű regényszerkezet a maga rendkívüli pontosságú illeszkedéseivel (nincs az a szúrópróba, amely ne dicsérné a történet elgondolásának és kidolgozásának körültekintő alaposságát), valamint A fényképész… még bővebben említendő technikai újítása, az „elbeszélői kórus" megteremtése.

Persze az a kérdés, hogy Závada Pál a régi nagy regények nyomvonalán magas színvonalú lektűröket vagy figyelemre méltó modern regényeket ír, ilyen egyszerűen nem válaszolható meg. S tulajdonképpen – a magyar irodalom helyzetétől eltekintve – semmi sem kényszerít arra, hogy egyértelmű választ adjak. A „lektűr" és a „regény" között ugyanis – ahol van színvonalas lektűrirodalom, ahol a szórakoztató és népszerű irodalomnak legalábbis a java nem a súlyozott átlagú közönség vélt igényeinek mechanikus kiszolgálását jelenti – nincs szakadék és lehetséges az átjárás. Ahogy „az elbeszélés nehézségeinek" egy évszázada napirenden levő fölvetése nem szavatolja a magas minőséget, e kérdés zárójelbe tételének viszont meglehetnek a maga igen komoly okai. Ilyen ok Závadának az a vágya, hogy az irodalmi tényt újra társadalmi ténnyé tegye, s művével – igen! – hozzájáruljon olvasóinak társadalmi öntudatához.

 

2. Egyet fizet, hármat kap

A fényképész utókorában fejezetenként váltogatva három – időben világosan elkülönített – történet bontakozik ki, amelyek egymással való összefüggései a regény folyamán fokozatosan tűnnek elő, hogy aztán az utolsó – valójában az utolsó két – fejezetben összeérjenek. Ez – a régi regényirodalomból jól ismert váltakozás – a kortárs irodalomból távolról emlékeztet az Emlékiratok könyvének szerkezetére, ahol a főhős gyerekkorának, felnőttkori berlini életének és az ott általa írt regénynek a fejezetei váltogatják egymást. Mivel Nádas és Závada ugyanabban az irodalmi közegben él, a hatás nem is zárható ki, de mégis alapvetően másról van szó. Említettem, hogy a tartalomjegyzékben érdekes újításként a három szál vagy fonat külön címet kap. Az 1. fejezettel kezdődő címe Holtak, rabok, miniszterek, a 2.-al kezdődő Nótafák és biciklisták, a 3.-al Érzelmek és iskolák. (A regény tizenkét fejezetből áll.) Ha komolyan vesszük ezt az írói instrukciót, akkor arra kell kilyukadnunk, hogy tulajdonképpen egymás alá-fölé bújtatva három kisregényt olvasunk. Méghozzá egy történelmi regényt, egy kamaszregényt és egy szerelmes regényt.

A történelmi regény a falukutató mozgalom két alakjának párhuzamos története 1942-től a vészkorszakon, a Rákosi-diktatúrán, ‘56-on keresztül az utána következő perekig. De a sugárzó tehetségű, vonzó vezéralak, Dohányos László és rajongó famulusa, a zsidó Adler Jenő mellett a dél-alföldi mezőváros és a szomszédos „tót óriásfalu" lakói – gazdák, piacozó kofák, a lázadó ifjú agrárszocialista, a tanár, a zsidó orvos és fényképész – is beleszövődnek a történetbe. A zsidók közül kerülnek ki a holtak, Adler ’56 előtt, majd utána megint rab, másokat úgymond szabotázsakcióik miatt börtönöznek be, s Dohányos, valamint a forradalmár földmunkás Dusza János lesz miniszter. A többiek pedig a kamaszok szüleiként és nagyszüleiként tűnnek föl a következő történetfonatban.

A kamaszregény hőse Koren Ádám (jelentéses szlovák név, mint megtudjuk a regényből; jelentése „gyökér"), akinek mindkét nagyanyja, gyermekként apja és anyja, de még leendő osztályfőnöke is szerepel az említett fényképen. Idő: az 1967/68-as tanév, az osztály a VII. A serdülők kakaskodásai és buzgóságai közepette kibontakozik egy viszonzatlan kamaszszerelem, amely mintegy prefigurációja a későbbi felnőtt szerelmi történetnek. S a háttérben ott van a felnőttek titka – minden kamasztörténet szerves része –, a felmenők sötét vagy csak okosságból elhallgatásra ítélt titkai, amelyek itt politikai tabuk, régebbi (’44-, az 50-es évek- vagy ’56-beli), de éberen számon tartott cselekedetekre, üldöztetésekre és szenvedésekre vonatkoznak, amelyek ismeretlenül is alapvetően befolyásolják a később születettek életét.

A szerelmes regény hőse ugyancsak Koren Ádám, egy évtizeddel később kezdődő életszakaszában (1977 és 1993 között). Ekkor bontakozik ki nagy, beteljesületlen szerelme Adler Jenő lánya, Viola iránt, akit egy franciaországi utazás során ismer meg. A történet mellékszereplői között ott van Viola állhatatlan férje és annak szeretője (később Korené is), egész társaságuk, köztük Dohányos fia, a 80-as évek laza, félértelmiségi kompániája, amelynek peremén föltűnik a repülő egyetemek, szamizdatok, aláírási akciók népe, s természetesen jelen vannak az előző szálak egyes alakjai is. De semmi sem történhet a főhőssel, még „a mindent megfordító, roppant csoda" sem (406., a rendszerváltás), ami kizökkentené. A szerelem kitöltötte és kiürítette a szívét.

A „regények" e suta váza még csak összefoglalónak sem teszi meg, méghozzá többek között azért nem, mert mégsem tekinthetünk el a szálak egymásba sodrásának következményeitől. Ezzel a sodrással minden sodródik a nagyszabásúból a kisszerű felé. Az emberek, a nemzedékek. S ha mégis egy pillanatra még fenntartjuk a „három regény" fikcióját, akkor ez egy bizonyos erősorrendet is jelent. Závada markánsabb színekkel fest a történelmi regényben és a kamaszregényben is, mint a harmadikban. Az emlékezetesség és a költőiség ott a Flaubert-re játszó stilizációban jelenik meg, s a nagyvárosi gomolygásban általában kevéssé plasztikus alakok keletkeznek, mint a másik két szálon.

A hanyatlástörténet olyan erős világtapasztalata az írónak, hogy lényegében mindhárom regényében megismétli. Ebből a szempontból is fontos a színtér áthelyeződése a nagyvilágból a kisvilágba, a közéletből a magánéletbe.

Ezért is a legemlékezetesebb, s alighanem művészileg is a legértékesebb a regény első fejezete, amely mindennek mértékévé válik, s így kerül párba a könyv költői szépségű utolsó jelenetével. Dohányos feltűnése a harmadik bekezdésben, elegánsan, délcegen, érett, fiatal férfikorban, teljes öntudattal és mindenkit (a lányokat szó szerint) lábáról levevő kedvességgel, hívei és tanítványai körében, egyszerre tudományos és közéleti tevékenységének terepén, a magyar társadalom bajaira gyógyírt jelentő kritikai elmélet birtokában. Ez az ideális kiindulópont azonban – az író érti a módját – már magában az első fejezetben is alá van aknázva. Alá van aknázva a regény remek első mondatában olvasható dátummal: „Ezerkilencszáznegyvenkettő augusztusának első hétfőjén a lassan már szétszéledő piac kofasorán ismeretlen, úrféle kinézetű fiatalemberek álltak le vásárolgatni és kérdezősködni" (5.). Annak a fölmerülésével, hogy a falukutatás távlatos és nagyszerű céljainál, a földművelési módok föltérképezésénél, a racionális, üzemszerű és piacra orientált gazdálkodás és az ilyet szorgalmazó, a szolgarendből kiemelkedő, parasztpolgári („gazdabirtokos") típus csíráinak kutatásánál aktuálisabb kérdések is vannak, például az, hogy hol van a kifaggatott kofa fia vagy a zsidó doktor öccse. Azzal, hogy Dohányos tanítványai fintorogva idegenkednek a zsidó Adlertől, s csak mesterük szeszélyeként képesek elfogadni ímmel-ámmal az ő hozzájuk csapódását. Azzal, hogy egy elméletibb szinten magától Dohányostól sem idegen – mint ahogy történelmileg a népi mozgalomtól magától sem volt idegen – annak a szükségszerűségnek az elismerése, hogy a zsidóság „helyére szorítandó" (9., 154., eredetileg Németh László kifejezése).

 

3. A zsidó kérdés

Magyarországon a földkérdés megoldatlanságának – és ezzel a parasztsággal azonosított magyarság alapvető kérdésének – negatív szimbólumává a földesúr mellett – sok tekintetben és sok okból előtte – a zsidó bérlő és új földesúr lett. Párhuzamba került ez a zsidó kapitalistával (bankárral, nagykereskedővel, iparbáróval, de még a kisvállalkozóval is) és értelmiségivel; az urbanizáció és a konkurencia kedvezőtlen, sokak számára végzetes következményeinek kézenfekvő szimbólumaival. Závada Pál társadalomkritikus falukutatói igyekeznek a zsidó kérdést nem faji, hanem társadalmi kérdésnek tekinteni, s a megoldást a földreformban látni. A finom disztinkciót azonban nehéz megvalósítani, nehéz így érezni egy hatalmas és sokáig győzedelmesnek tűnő világáramlat ellenében, amelynek részeként Magyarországon is az antiszemita állam egymásra következő lépések sorában vette vissza az 1895-ben jogi értelemben teljessé vált zsidó emancipációt.

Csapdahelyzet alakult ki: a szegényparasztság társadalmi emancipációja mint a magyarság fölemelkedésének záloga logikai összefüggésbe került a zsidóságnak az emancipációtól való megfosztásával. A súlyos vagyoni egyenlőtlenségek kiegyenlítésének álmát, a redisztribúciót a zsidó vagyon kisajátítása kínálta, amelyet viszont csak az egész zsidóság jogfosztásának keretében helyezhettek el. Ezt a csapdát azok kerülték ki, akik nyíltan vállalták a náci konzekvenciákat, és azok is, akik a kérdést zárójelbe téve csak a radikális osztályharc terminusaiban voltak hajlandók felfogni az eseményeket. A népi mozgalom közismerten nem volt zárt sem a fasizmus, sem a kommunizmus irányába. De a magyar út, a harmadik út keresői e csapda foglyai lettek, mert az ellentmondásra elvi megoldás nem létezett; a jogegyenlőség elvét sem felmondani, sem megvédeni nem tudták. Egyre több lett az elhallgatás, a letakarás, a tudomásul nem vétel. A komplett, elméletileg megalapozott program öntudatával részmegoldásokat és parciális elméletet kínáltak, amelynek hiányait érzelmi fűtöttséggel pótolták. A zsidó kérdésre nem volt elvi válaszuk. Maradt a jó zsidó–rossz zsidó személyválogatása, maradt egy mérsékelt antiszemitizmus, amelyet el akartak különíteni radikálisabb változataitól. Megdöbbentő dokumentuma ennek az ifjúkorában zseniális falukutató társadalomtudós, Erdei Ferenc levele Sárközi Györgyhöz. Annál megdöbbentőbb, mert eszmetárshoz és baráthoz szól, aki történetesen zsidó, s együttérzést akar kifejezni – a második zsidótörvény 1938. karácsonyi beterjesztése alkalmából: „Azt is tudod bizonyosan, hogy ha emberi minőségemben is fölháborodok ezen az embertelen brutalitáson, és minden tiszteletre méltó politikai eszmére hivatkozva tiltakozom az ilyen módszer ellen, s minden együttérzésem – amennyi minden szenvedőnek kijár – a sújtottaké, az én magatartásom mégsem a filoszemitáé. Nyugodtabb időben lehet ilyen az ember, azonban én most magyarként reagálhatok ezekre a dolgokra, és így szólok hozzá. Nem vagyok kapható a zsidóság védelmében keresztes lovaggá lenni, azonban mindenre, amit tehetek, kész vagyok azokért a zsidókért, akik már nem azok, hanem sokkal különben magyarok, mint azok, akik most magyarkodnak." (Tegyük hozzá ehhez Bibó István egykorú álláspontját: „A fődolog nem az, hogy ne legyünk antiszemiták. Sőt, nagyon is nyugodtan legyünk azok. De ne hagyjuk, hogy ebben olyanok segítsenek, akik ettől nem szűnnek meg ellenfelek lenni." Vagy említsük a leghíresebbet, Németh László 1943-as szárszói „késköszörüléses" tirádáját, amelyet Závada belesző regényébe [154.]?)

Az úgynevezett negyedik zsidótörvény (1942: XV. tc.) történetünk kezdete után alig egy hónappal megoldotta a földkérdés zsidó vonatkozását, amennyiben földbirtokaik és bérleteik „átengedésére" kényszerítette a zsidókat. Ezután Dusza Jánosnak már nem lett volna módja a Fried-uradalom ellen aratósztrájkot szervezni. Zsidótörvények sora hajtotta végre a „helyükre szorítást". A harmadik törvény (1941: XV. tc.) fajvédelmi okokból megtiltotta zsidók és nem zsidók házasságát, illetve szexuális kapcsolatát. Ez Dohányost személyében érinti. Szeretője, később felesége, Gerle Mária zsidónak minősül. A zsidóság ügye és a magyarság ügye azonban mindvégig elkülönül egymástól a szemében, s amikor a 4. fejezetben Dusza azzal szembesíti, hogy vidéken már nem a zsidók gazdasági megszorítása, hanem családostul való elhurcolásuk van soron, ez a mindent tudó, mindenről tájékozódó, mindenre magyarázatot ismerő ember a nem-tudásba menekül, amely vészesen közel áll a nem is akart tudáshoz (84. kk.).

Így lép át a felszabadulás utáni időkbe. Keze tiszta maradt, s az új rezsim egyik – kisebb – vezetője lesz. Hamarosan azonban újra egyre tudatlanabbá és tájékozatlanabbá kell válnia, hogy pozícióban maradhasson. Ezt a ragaszkodást a bársonyszékhez Závada szépen készíti elő Dohányos háború alatti álmával, amelyben repülőgépen Sztálinhoz viszik, aki közli, hogy tervei vannak vele. Az okos férfi tudta – Szárszón is ez volt a közhangulat 1943-ban –, hogy a németek elvesztették a háborút. Egy pillantás a térképre elárulta, hogy utána milyen érdekszférába fog tartozni Magyarország. A racionális számítás megjelenik a vágyálomban. Dohányos nemcsak sorsosainak akar jót, s ehhez hatalmat, hanem önmagáért is nagy ember akar lenni, a jövő társadalmának 1. számú hajnalhasítója és formaképzője. Meg akarja mutatni erejét a világnak, magának, s nem utolsó sorban ifjúkori választottjának, akinek tanár apja – hiába volt Dohányos a kedvenc tanítványa – nem adta lányát a „senkiházi paraszthoz" (23.), inkább a zsidó konzerv- és likőrgyáros, „a mi zsírunkon hízó tőkepénzes kaszinóban hochmecoló, dologtalan fiához" (24.). Ifjúkori keserű tapasztalatok – lásd Németh László sérelmeit zsidó osztálytársaitól – a ressentiment sírig tartó forrásai tudnak maradni. Ilyen ressentiment-ban ölt testet Dohányos számára a Rákosi-diktatúra kritikája annak fellazulása idején. A diktatúra legfőbb vezetői zsidók, a néptől „idegen észjárással és ízléssel" (273.).

 

4. A magyar kérdés

 

A zsidó kérdés állandóan visszatér egy regény lapjain, amelynek nem központi témája a zsidó sors (vagy sorstalanság), amelynek szereplői közül kevés a zsidó, s azok is kivétel nélkül asszimilánsok, őseik hitéhez és szokásaihoz semmi közük nincsen, sajátszerű zsidó érdekeket nem képviselnek. Ugyanakkor az író regénye címével egy mellékszereplő, a könyv elején meggyilkolt lokálpatrióta zsidó fényképész utókorává minősíti egész történetét. Mire magyarázzuk ezt? Az írónak valamiképpen mániájává vált a zsidó kérdés? Még e megfogalmazást is elfogadhatjuk, amennyiben azt tükrözi, hogy a zsidó kérdés a magyar társadalom mániájává vált. Nem abban az értelemben, hogy mindmáig megszállottja maradt volna a ressentiment-nak. Hanem az elintézetlenség értelmében, amely képtelenné tette – ahogy ez a rendszerváltás után, a szabad véleménynyilvánítás körülményei között kiviláglott – a kódolt és kódolatlan antiszemita beszéd elszigetelésére az evidens elutasítás, a megvetés eszközeivel. Aki így beszélt, nem kockáztatta a közéletből való diszkvalifikációt, mert nem ütközött az erős és aktív erkölcsi közfelfogás falaiba. Nem gyakorlódott be az antiszemita közbeszéddel kapcsolatos társadalmi érzékenység, s akik mégis gyakorolják, azokat túlérzékenységben marasztalják el, s hajlamosak a másik szélsőség békebontó képviselőinek tekinteni.

Závada Pálnak szemmel láthatólag fundamentális tapasztalata ez. (Mint ahogy foglalkoztatják a xenofóbia más, szociálpszichológiailag feldolgozatlan, de talán mára már többé-kevésbé elintézett ügyei, mint amilyen a sváb kitelepítés – ebben a regényben – vagy a szlovák lakosságcsere – a Milotában.) A zsidó kérdést ott ragadja meg, ahol a legnyilvánvalóbban magyar kérdéssé vált, s ahol az irodalmi vita formájában (ezt nevezték népi–urbánus ellentétnek) megőrizte folyamatosságát. Ez pedig a XX. századi magyar népi írói-szociográfusi mozgalom antiszemita – súlyos veszedelemnek elsősorban az asszimilációt tartó – nemzeti radikalizmusa. Saját tradíciói is ide vezették: paraszti származása, de faluját kutató remek szociográfusi pályakezdése (Kulákprés, 1986; 1991²) is arra predesztinálta, hogy a népi-falukutató hagyományban és annak mai leszármazottai közt találja meg a helyét. Ez a hagyomány ragyogó a maga nemében. S kevésbé az róható föl neki, hogy a második világháború előtt magyar társadalmi – gazdasági és kulturális – problémaként fölvetette a zsidó kérdést, s ezenközben nem maradt mentes antiszemita sugallatoktól. A végső megoldás ugyanis minőségi változást jelent az antiszemitizmus történetében, amelynek nincs visszamenőleges hatálya: mást jelentett az antiszemitizmus Auschwitz előtt és Auschwitz után. Hanem az róható fel, hogy – egyetlen nagy kivételtől eltekintve – az iszonyatos kimenetel ismeretében sem érezte szükségét álláspontja gyökeres újragondolásának. A kivétel természetesen Bibó István katartikus tanulmánya, amely azonban nem érte el kívánt hatását, és magányos morális emlékmű maradt. Általánosnak inkább a „mi ügyünk" és az „ő ügyük", a mi szenvedésünk és az ő szenvedésük különválasztása volt nevezhető. Egyfajta érzéketlenség, amely például Püski Sándor Veres Péterhez írott 1945-ös (és 2002-ben publikált!) levelében úgy fejeződik ki, hogy félti a népi írókat a „kiküszöböléstől", mert – és ez az esetek nagy részében tárgyilagos leírás – noha német-, nyilas- és Horthy-ellenesek, s a Szovjetunióval szemben pedig legalábbis semlegesek voltak, de „Magyarországon a magyarságnak az idegenekkel, köztük a zsidókkal egyenlő jogokat követeltek".

A zsidó kérdés máig tartó feldolgozatlansága mint magyar társadalmi probléma, méghozzá a gondolkodásmód tekintetében alighanem mint a legsúlyosabb magyar társadalmi probléma jelenik meg Závada Pál regényében. S ebben alighanem igaza van. A cigány kérdéssel ellentétben nem maga a zsidó kérdés szociális probléma, sőt, ilyenként való beállítása maga is jellegzetes antiszemita agitáció. De a szabad nyilvánosság másfél évtizedében nem volt hazánkban egyetlen jelentős szociális kérdés, amelyben ne merült volna fel többnyire kódolt – de ilyen formában korántsem csak az úgynevezett szélsőségekre kiterjedő – antiszemita megnyilvánulás. A feldolgozatlanság és megoldatlanság legbeszédesebb tünete, hogy a magyarság nyilvános megvallása maga is antiszemita kóddá vált.

A kérdés súlya éppen abban mutatkozik meg, hogy nem zsidó történetet mesél el. Sőt, a három említett szál közül igazán lényeges szerepe csak az elsőben van, Dohányos történetében, illetve Adler Jenő párhuzamos történetében, aki szerelmes Dohányos feleségébe, szerelmes Dohányosba, szerelmes a népi mozgalom ügyébe, s aki ezért súlyos áldozatokat hoz – például magára vállalja ‘56 után a bíróság előtt Dohányos kiáltvány-vázlatának szerzőségét, vagy magára vállalja a 80-as években az őt faggató ifjú társadalomkutatók előtt a népi mozgalom kritikátlan apológiáját. S miközben látjuk a szerelmek viszonzatlanságát, magatartásának öncsaló alapjait, sőt, azt a vágyat is, hogy lehetett volna légyen ő annak az írásnak a szerzője, alakjától – mint ahogy Dohányosétól –, noha az ő sorsa is hanyatlástörténet, nem tagadható meg bizonyos nagyszabásúság. Mint ahogy másoktól sem ebben a generációban és az előttük járóban: Koren apjától, anyai nagyapjától, Buchbindertől, a fényképésztől, Kaiser doktortól vagy Dohányos ama bölcs barátnőjétől, aki a politikai pályáról való lemondásra biztatja őt. Koren nemzedékében mindennek nyoma sincs; majd minden jelentőségteljes esemény – ahogy ez valóban társadalmi normává is vált a Kádár-korszakban – a magánéletben zajlik, beszorul a kisvilágba: utazás, cserebomlások, házasság, házasságtörés, öngyilkosság, szerelem. Annál jelentőségteljesebb, ha olykor, váratlanul, itt is felbukkan a zsidó kérdés, mint valami minden aktualitását elvesztett s mégis átörökíthető teher: „…olyasféle titokkal a mélyén, mint aminek nem is létezhet megfejtése, kérdezni sem érdemes. Van ellenben ezek szerint a szó érzelmi hangulatának határozott, átörökíthető iránya." (401.) S valahányszor a harmadik szál kisvilágában közéleti önmeghatározások, társadalmi cselekvés-lehetőségek merülnek fel, a zsidó kérdés is megjelenik a maga módosult formájában, s indulattal tölti meg az ellentéteket. Ha a II. világháború előtt az antiszemitizmus fő hivatkozási sémája a zsidók túlreprezentáltsága volt a vagyonosok körében, a szellemi életben és bizonyos foglalkozási ágakban, akkor – noha ez is megmaradt – később a fő hivatkozási séma, gyakran belső hatalmi harc kifejeződéseképpen, a zsidók túlreprezentáltsága lett a kommunista hatalomgyakorlók körében – noha ez is jelen volt (például a Tanácsköztársaság megítélésének alapjaként) a korábbi repertoárban.

Mint mondom, Závada nem zsidó történetet beszél el. De nem is antiszemita identitású karakterek történetét. Regénye leírását e kritikában az a felismerés nehezíti, hogy más a története és más a tétje. Története emberi és – ami az első szálat és a második szál titkát illeti – hatalmi viszonyok sűrű szövevényéről szól: Dohányos és felesége, Dohányos és Adler, Dohányos és Dusza, Dohányos és tanítványai; Koren és családja, iskolatársai, női, szerelme; Adler Viola és a férje, Viola és Koren, Viola és az apja, Viola és az öccseként szeretett Dohányos Michel, és így tovább. Tétje viszont a zsidó kérdés megoldódni nem tudása. Ám ha ezt nem a történet hordozza a hátán, akkor micsoda? Mielőtt erre válaszolnék, méltatni szeretném a történet és a tét különválásában megmutatkozó írói bölcsességet. Ugyanis ez adja meg A fényképész… kellő általánosságát. Lehetne zsidógyűlölőkről is történetet mesélni, de az nem idézné föl azt a társadalmi tényt, amit Závada meg akart költeni. Őt ugyanis nem a magyar társadalomnak az a kisebbsége érdekli, amely egy csoporttal szemben, amelyet zsidónak nevez, aktívan ellenséges. Sokkal inkább az a széles körű passzivitás, védtelenség, bénultság foglalkoztatja, amely a legkülönbözőbb fajta antiszemita beszédet fogadja. S e beszédek közül sem a nyílt zsidózás – fizikai jellegzetességek kigúnyolása, negatív erkölcsi vonások tulajdonítása, összeeskü-véselmélet – érdekli, hanem a többé-kevésbé leplezett vagy objektivizált antiszemita beszéd. Megoldása tehát az, hogy nem antiszemita indulatokat és érzéseket, hanem beszédmódokat ábrázol. Méghozzá különböző módokon. Egyrészt beszélgetéseket konstruál. Az első szálon két főszereplő, Dohányos és Dusza között (ahol Dusza – a deportálások részvéttel teli tanúja, majd Rákosi kreatúrája és vakhitű szektás – ebben a kérdésben immúnisnak bizonyul), a harmadik szálon pedig mellékszereplők, a történet peremén állók között. Másrészt az elbeszélői kórus nagy szónoklatai jelenítenek meg különböző álláspontokat, s az is előfordul, hogy e kórus és Dohányos között alakul ki párbeszéd.

 

5. Az elbeszélői kórus

 Závada érdekes és mélyértelmű újítása. Az elbeszélő nem az író, nem is valamelyik szereplője, hanem egy láthatatlan és állandóan változó, hol pontosan meghatározott, hol meghatározatlan többesszám. Az idézett kezdőmondat – önálló bekezdés, amely az Érzelmek iskolája kezdő mondat-bekezdésére utal: „Ezernyolcszáznegyven őszén…", stb. – után ezt olvashatjuk: „Fogatot nem láttunk várakozni a templomsarki gesztenyék árnyékában…"

Ez az ötlet lehetne a régi regényíró mindenható és komótos biztonságának megkérdőjelezése, s az írótól magától sem áll távol – egy fontos önkommentárjának tanúsága szerint – ez a gondolat: „…a szóban forgó művet afféle posztmodernnek mondható stílusjegyek szeplőzik – például az elbeszélők kilétére vonatkozó bizonytalanságok és egyéb léhaságok…" Valójában ez éppolyan távol áll a posztmoderntől, mint a Závada-féle idézés. Az elbeszélők kilétére vonatkozó bizonytalanság nem terjed ki magára az elbeszélésre és annak igazságára. Sőt, valójában éppen azt kívánja megszilárdítani, magára vállalva a klasszikus regény két fontos elemét, a világról való tudás közvetítését és az erkölcsi ítéletet.

Az elbeszélői kórus, miközben a hármas szövevényű történetet elbeszéli, egyben tehermentesíti is azt. Föl kell figyelnünk arra, hogy Závada regényében nagy tudást halmozott fel. Ugyancsak az előbb idézett önmagyarázat szavaival: „e könyv mondatai szembesülést ajánlanak némely elődmondatokkal: tudniillik a népi-nemzeti írómozgalom ‘45 előtti hőskorának bizonyos okfejtéseivel, később pedig a pártállamhoz való – mondjuk így – alkalmazkodásaival". E mondatoknak azonban csak kisebb része ízesül a történetbe, nagyobb – enciklopédikus szélességű – része a kórus szövegeiben talál a helyére. Ez az a formai megoldás, amely lehetővé teszi azt, amit a történet és a tét bizonyos mértékű különválásának neveztem. A könyv alakjai közül néhányan valóságos személyekre emlékeztetnek, elsősorban Erdei Ferencre és Márkus Istvánra (fenntartva a „ha, akkor az véletlen" fikcióját). Szóba kerülnek egy-egy utalás erejéig más valóságos alakokra – Németh Lászlóra, Reitzer Bélára, Püski Sándorra, Illyés Gyulára stb. – emlékeztető személyek. A szellemi háttér azonban a kórusra van bízva. A mindig változó többes számú általános elbeszélő alany rendkívüli gazdagságban rekapitulálja azokat a nézeteket, sémákat, beszédmódokat, amelyekben ‘45 előtt és után az antiszemitizmus megjelent. Mind ez idáig kevéssé méltatták Závada Pál olvasói és feldolgozói munkáját, történelmi hitelességét, amely ugyanakkor nagyvonalúan elkerüli a dokumentarizmust. Célja ugyanis annak a személyeken túli és a személyeket megelőző közbeszédnek a megidézése, amely egykor nemcsak Erdélyi Józsefet és Darvas Józsefet, hanem mondjuk Matolcsy Mátyást és Bibó Istvánt is összefűzte, s amely előbb lappangva, utóbb nyíltan máig fennmaradt.

Závada regénye – kivált a történelmi-politikai síkon – nem spórolja meg az erkölcsi ítéletet. Nem lehet kétséges, hogy a legjelentékenyebb és egyik legvonzóbb figura, Dohányos – a minden elvtelen karrierizmusában sziklaszilárdan mögötte álló feleségével együtt – a morális lepusztulás példázata. A regény azt sem leplezi, hogy Adler hűsége és hősiessége mögött a befogadás szorongó vágya áll: ő egy életet tett fel arra, hogy illetékes kézből megkapja a magyarrá ütés gesztusát – olyasfélét, amilyet a valóságban Sárközi György kapott az idézett levélben Erdei Ferenctől.

Ám a regény még mélyebb morális meggondolását egy nyelvtani alak, az elbeszélői kórus többes szám első személye tartalmazza. Ez pedig minden magyar nyelvű beszélő – elsősorban az elit – morális felelősségét veti föl egy beszédmód kialakulásában és fennmaradásában. Távol áll ez a gondolat a kollektív felelősség hangoztatásától, amely éppen ebben a kontextusban baljós, hiszen a nácik kollektív bűnt tulajdonítottak a zsidóknak, a győztesek pedig a németeknek és a magyaroknak. De ha nincs is a kollektív felelősségre vonhatóság értelmében kollektív bűn, a kollektív felelősség tudata individuális érzésként megjelenhet. Felelősséget érezhetek mint magyar ember – mint a magyar társadalom tagja, aki részesül annak történelmi és szociokulturális örökségében – olyan beidegződésekért, amelyeknek eredetéhez születésem és származásom véletlene okából nincs közöm. Ezt az önvizsgáló felelősségtudatot valósítja meg az elbeszélő, amikor magára veszi, magára próbálja az antiszemita közbeszéd megannyi regiszterét. Azt ajánlja olvasójának, hogy ismerje föl ezek tartalmát és történelmi összefüggéseit – osztozzon a felelősségben. Az elmaradt feldolgozást kínálja.

Hátra van annak vizsgálata, hogy milyen művészi sikerrel teszi ezt. Az elbeszélői kórus ötlete gazdag lehetőségeket kínál. Veszélye, hogy az, amit tétnek neveztem, végleg elszakad a történettől, és a regény szétesik. Ezt Závada azzal kerüli el, hogy mesterien váltogatja, s olykor keveri a kórus történetmondó és reflektáló szerepét, s így az utóbbi a cselekmény olyan integráns szellemi hátterévé válik, amelyből újabb cselekmények bontakozhatnak ki. Így bomlik a kar az egyik fontos jelenetben – amelyben éppen Dohányos egykori tanítványaiból és minisztériumi beosztottaiból áll – egyedekre, hogy Dohányos az ő kérdéseikre és ellenvetéseikre reagálva fejthesse ki aktuális álláspontját a zsidó kérdésről (143.kk.).

Hogyan beszélhető el a történet többes számban? Azt mondanám, hogy a pletyka, a megfigyelői jelentés és a tanúvallomás közti háromszögben. A fényképész… zömmel olyan eseményekből áll, amelyet kifürkészhetnek olyanok is, akik nem részesei azoknak. Máskor a korábbi szereplők – például a falukutatók – húzódnak vissza a kórusba. Mivel a megjelent kritikák ezt kitűnően leírták, őket idézem. Bazsányi Sándor írja: …az általános grammatikai alakzat konkrét alanyai rendre váltogatják egymást – egy olyan tág, …családias körön belül, amely többféleképpen rétegződik, differenciálódik, például: magyarországi szlovákokra és magyarokra, vidékiekre és városlakókra, antiszemita magyarokra és zsidó magyarokra, nőkre és férfiakra, megalázókra és megszomorítottakra, kínzókra és megkínzottakra… Vagy éppen azokra, akik az ötvenes években féltek a fekete állami autótól, és azokra, akik benne ültek…" Károlyi Csaba írja: „a rejtélyes grammatikai »mi« meghatározza az egész elbeszélést, sajátos gyanúra épülő légkört tart életben folyamatosan. Ez a »mi« hol a falusi népet jelenti, hol a falukutatókat, hol éppen kocsmatöltelékeket, katonákat, osztálytársakat, pribékeket, kommunistákat, ávósokat vagy kurvákat jelöl." A regény narratívájának hátterében pedig a történelem narratíváját nyilasok, főpapok, szociográfusok, interjúvolók s mindenféle egyéb népek beszélik el. Mindebben – a tét komolysága, olykor halálos komolysága ellenére – van valami bizalmas, kedélyes, valóban családias. Kivégeznek, besúgnak, bebörtönöznek, de minden ismerős. A kommunikáció ádáz, a metakommunikáció otthonos. A flaubert-i szenvtelenség mintájához erős mikszáthi vonások társulnak.

Ennek az eljárásnak a játéka megint csak Závada írói furfangjához vezet bennünket. A megfigyelés fikcióját mindenütt elfogadhatóvá kell tenni: az író nem fogy ki a leleményből. A megoldhatatlan nehézséget az intim jelenetek támasztják, amelyek lényegéhez tartozik, hogy senki nem látja. Koren és Viola búcsújában az író nagyvonalúan el is tekint az elbeszélői kórus alkalmazásától. Csak az utolsó mondatban tér vissza hozzá, mintegy az egész mű zárlataként egy többes számmal egészítve ki Flaubert „Más nem történt"-jét: „Szerintünk más nem történt." (413.) Máskor viszont erőlteti. Mivel ördöngös agyafúrtságban nem versenyezhetünk az íróval, biztos elfogadtatná velünk, hogy a Prága környéki vadászkastélyban Dohányos és Dusza fontos beszélgetését kihallgathatták azok a – bizonyára magyarul is tudó (ám azt el nem áruló, hanem Dusza „özönvíz előtti szlovákjára" hallgató – 270. k.), s bizonyára beszervezett – kurvák, akikkel előzőleg hancúroztak, de az ilyesmire mondják, hogy túl van spilázva. Ez, és még néhány ilyen azonban valóban csak szeplő Závada szépen kivitelezett, gazdag értelmű formagondolatán.

 

6. ?

A történet a jelentéktelenségbe torkollik. Fokozatosan beszűkül középszerű hőse, Koren Ádám éveket pergető, tartalmatlan életére. Lehetnek, akik visszarévednek arra a démonikusabb, szélsőségesebb életre, amely a Jadviga párnájában áramolt, s lehetnek, akiknek a széles történelmi tabló és a domesztikált rezignáció közötti feszültség áll közelebb a szívéhez. Bárhogy is vélekedjünk, A fényképész… megválaszolja kérdéseit, a regény bensőleg kerek egész.

De kering a levegőben egy kérdés a regény hatásával kapcsolatban. Vajon hozzá tud-e szólni a társadalmi problémához? Az eddig megjelent kritikák közül csak Elek Tibor jó szándékú és sok tekintetben figyelemre méltó írása foglalkozott a zsidó kérdés centrális jelentőségével a regényben. De ezt aránytalannak, túlzónak tekinti: „A zsidókérdésnek az ilyen mértékű középpontba állítása (újra és újra előtérbe hozása) azonban azt a látszatot keltheti, mintha a 20. századi magyar történelemnek más fontos, hasonló súlyú kérdése nem is lett volna… Másrészt a regény összefüggésrendjéből kiolvasható szerzői hang szerint a zsidók bármifajta megkülönböztetése a magyaroktól már önmagában bűnös dolog volt, amitől, ha nem is mindig egyenesen, de elvezetett az út a holokausztig (ezért marasztaltatik el a népi írói mozgalom is egységesen a regényben). Ez azonban egy mai viszonyokra érvényesíthető álláspont visszavetítése a múltba…" Závada nem ezt sugalmazza. Nem igényel kivételezettséget a zsidó kérdésnek, s távolról sem hozza szükségszerű összefüggésbe a diszkriminatív gondolatokat és a gyilkos tetteket. Történelmi fejezeteiben azonban valóban a mai magyar társadalom elintézetlen problémájának keresi a genezisét, és ezenközben szakít azzal a magamentséggel, amely a felelősséget teljes egészében a végső megoldásban részes cselekvő tettesekre, uszítókra vagy az idegen megszállókra hárítaná. Ennyiben a Bibó-tanulmány hagyományához fordul vissza, s mivel az hatástalan maradt, nem is véletlen, hogy szerzőjének alakja és története nem kaphatott helyet a regényben, s szellemét csak az egész képviselheti.

Regénye hatása az írót olyannyira foglalkoztatja, hogy a Palládium-díj átadásakor tartott beszédét ennek szentelte. Felsorolta könyve jellegzetességeit, melyek közül a leglényegesebbek: magyarságfogalma magyar, szlovák, német, zsidó és egyéb magyarsággal számol (elméleti nyelven úgy mondhatnánk, hogy nem etnicista, hanem szerződéses alapú ez a magyarságfogalom); a zsidó kérdést magyar sorskérdésnek tekinti; a nemzet nem pusztán áldozat, hanem tettes is. Formulája így szól: „bár létezne oly nemzeti spektrum, amelybe könyvem betagozódhatna. Ha tehát a fentebb fölsoroltakkal együtt mutatna nemzeti irodalmunk közepébe. Mely meritum így ugyanis nem oda esne, ahová a nemzetinek mondott literatúra önnön sűrűsödési pontját egyébként tájolni szokta. Az a magyar nemzeti irodalom ugyanis, amellyel ez esetben számolni kéne, jelentősen mást foglalna magában, mint az, amit e fogalom manapság használatos értelme kijelöl és (mint a nemzet sorskérdései terepét) a maga számára lefoglal. Tisztelt Közönség! bár úgy állhatnék tehát Önök elé most ezzel a könyvvel, mint nép-nemzeti író!"

Vajha.

(Magvető, Bp., 2004, 415 oldal, 2690 Ft.)