„Úgy éltünk és voltunk írók, hogy számoltunk vele: névtelenségben fogjuk eltölteni az életünket és palackpostát hagyunk" – nyilatkozta egy 1983-as interjújában Mészöly Miklós az ötvenes évekről szólva. Aztán Weöres Sándor kifejezését idézi, a „szellemi szeszcsempészet korszakát", majd saját, otthon kifüggesztett mottóját: „Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások adta végtelen szabadsággal." Ezzel az élethossziglan bevésődött tapasztalattal felvértezve a hatvanas évek úgynevezett konszolidációja már enyhülésnek tűnhetett sokaknak, ám Mészöly nem felejti el leszögezni, hogy a hatalom ellenségben való gondolkodása, az ideológiai alap változatlanul megmaradt. A Kádár-kori „konszolidáció" így az írókra tett belső hatását tekintve nem kevésbé veszélyes, mint a teljes hallgatás kora: „...többnyire ugyanazok az alacsony homlokú személyek adresszálják egyszer az engedékenységet, másszor a szigort, kívánják a kipécézett írótól, hogy legyen ez, néhány év múlva valami más. Író, aki ilyen vitustáncba engedte vagy engedi magát kényszeríteni, ép pszichével aligha ússza meg." („Az intranzigencia térképe", kérdező Radnóti Sándor, in: A pille magánya, Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, Pécs, 1989., 225–227. o.) Ebbe a „leprásodásba", pontosabban az ellene való védekezésbe láthatunk bele Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezéskötetének olvasásakor.

A könyvet, mely a Volt idő címet viseli, Tüskés Tibor rendezte sajtó alá, s bevezetővel, valamint terjedelmes jegyzetanyaggal látta el. A névmutató, mint az efféle köteteknél általában, igen hasznos, nélküle nem is nagyon képzelhető el levelezésgyűjtemény, hiszen hiánya az egyik legfőbb funkciót, a korabeli szereplőkről szóló információk célzott visszakeresését gyengítené. A könyv végén két amatőr fotóportré látható a főszereplőkről: Mészöly egy 1961-re datált, Pécsett készült fényképe (a levelezésből kiderül, hogy Tüskés készítette), amely az írót ballonkabátban, felhajtott gallérral ábrázolja. A negyvenéves Mészöly mintha ablaküvegen keresztül látszana – az ember szívesen képzelné hozzá helyszínként a pécsi Nádor szálló kávéházát. A másik fotón Tüskés látható, szintén a hatvanas években, a nyári melegben egy presszó teraszán kigombolt ingben ül, oldottan, lazán. A hátteret korabeli napernyők és tupírozott női haj képezik. Aztán reprodukciókon látható még Az atléta halála és a Jelentés öt egérről első kiadásának borítója, valamint az Alakulások és az Érintések Tüskésnek dedikált belső címoldala, végül mindkettőjüktől egy-egy levél másolata.

A Pécshez ezer szállal – többek közt irodalmi debütálásával a Sorsunk folyóiratban, valamint első kötetével is – kötődő író, Mészöly Miklós és Tüskés Tibor, az 1958 októberében induló „új" pécsi folyóirat, a Jelenkor főszerkesztőjének levelezése 1960-ban kezdődött: a kapcsolatfelvételt a szerkesztő kezdeményezte, Fodor András által küldött szóbeli üzenetével, amelyre az író levélben válaszolt. Kettejük levelezése adalékokkal szolgál egyes Mészöly-művek megszületéséhez, de a legérdekesebbek talán azok a passzusai, amelyek a kádári irodalompolitika keletkezésben lévő szisztémájára vetnek fényt, a hatvanas évek első feléből. Ennek keretében zajlottak le 1963-64-ben a Jelenkor elleni támadások különféle vádak – főképp a „polgári", „egzisztencialista" bélyegek – alapján, végül a főszerkesztő eltávolítása. Természetes dolog, hogy ha valaki kikerül a szerkesztői pozíciójából, de akár valamely más intézmény, szervezet irányításából, a korábban őt keresők száma erősen megcsappan. A valódi barátságok épp az ilyen váltások után igazolódnak vagy cáfolódnak. Érdekes, hogy ez esetben nehezen lehetne egyértelműen megállapítani, melyikről is van szó, s az egyik és a másik értelmezés mellett is lehetne érvelni. Hiszen – bár személyesen ritkán találkoztak –, mind politikai, mind szakmai, illetve magánemberi vonatkozásban bizalmassá váló levelezésük a ‘64-es év után 1971-ig élénk (mi több, kifejezetten Mészöly kezdeményező szerepével), s csak akkor áll be négyéves kihagyás a kötet tanúsága szerint. (Érdemes itt megjegyezni, hogy Szederkényi Ervin 1970-től veszi fel a kapcsolatot Mészöllyel levélben, s innen kezdve egyre erősödő, egyre kevésbé pusztán hivatalos, munkajellegű levelezés alakul ki közöttük, amely bizalmas barátsággá válik, s amelyet szépen végigkövethetünk a Séta, évgyűrűkkel című, kettejük levelezésének java részét Nagy Boglárka szerkesztésében közlő kötetből [Jelenkor Kiadó, 2004.].) ‘75 után két-három évenként találunk leveleket, de 1980 környékétől inkább csak a megjelent kötetek elküldését kísérő rövid üzenetekkel találkozunk.

1988-ban aztán a Csordás Gáborral, a Jelenkor új főszerkesztőjével kitört konfliktus miatt ír levelet Tüskés. Furcsa kommunikációs háromszög képződik, amelyben a régi és az új főszerkesztő egymással vitázó leveleiket Mészölynek is megküldik. Mindez nem csupán amiatt történik így, mert az író a Jelenkor szerkesztői számára kiemelkedő tekintéllyel bírt, hanem főképp azért, mert a nézeteltérés Tüskés ‘64-es menesztése körül alakult ki, amelynek egyik legfőbb indoka Mészöly Az ablakmosójának és szerzői kommentárjának közlése volt, tehát az író erősen érintett a nevezetes eset kapcsán. Mint a jelen kötet jegyzetanyagából kiderül, Csordás azt állította egy alkalommal a nyilvánosság előtt, hogy Tüskés Tibor kiebrudalása „mások magánszorgalmú buzgalmának" lett volna eredménye. Az idézett szövegrész alapján inkább csak találgatva arra gondolhatunk, hogy Csordás véleménye szerint nem a hivatalos cenzúra-mechanizmus működése, hanem egyéb okok vezettek a főszerkesztő leváltásához. Az érintett ezt a nézetet bizonyára az eset bagatellizálásának érezte, s tiltakozott. Valóban nem lényegtelen kérdés ez, ugyanis a Kádár-rendszer irodalom-történetének s egyben nyilvánosság-, azaz cenzúratörténetének – a szakmán belül legalábbis – egyik legismertebb eseményéről van szó. Ha mindez persze éppen nem paradigmatikus, tehát nem a rezsim sajátos működésének, eljárásainak példaszerű esete, hanem bárhogyan is, de egyfajta történetileg nem értelmezhető véletlen (magánbosszú?, szakmai féltékenység? etc.), „örök emberi" lenne az okozója, akkor az elszenvedett represszió s az abból következő kényszerpálya jelentését és egyben jelentőségét is elvesztené. A kötet jegyzetanyagában közölt dokumentumok szerint azonban a hatalmi gépezet – sem akkor, az érintettek, sem a mai olvasó számára nem mindig pontosan kiszámítható – működése vezet el az MSZMP Baranya Megyei Végrehajtó Bizottságának ülésén meghozott határozathoz, amely egy huszonöt példányos, „a főszerkesztőcsere indokoltsága" mellett érvelő jelentésen alapult. A szöveget Csendes Lajos, a megyei pártbizottság agitprop osztályának vezetője készítette Kis István, a pártközpont munkatársa számára 1964. április 10-én. Az adminisztratív intézkedésnek, tehát a főszerkesztő eltávolításának a szükségességét leszögező irat tartalmát Tüskés csak negyven év múlva ismerte meg a Zárt, bizalmas, számozott című kötetből (II. kötet, Osiris Kiadó, 2004.), miként az az MSZMP KB kulturális osztályán megírt javaslat is csak a rendszerváltás idején vált publikussá, amely ‘63 decemberében három lapszámnyi „próbaidő" után a szerkesztő leváltását javasolja a megyei vezetésnek, ha a lap irányvonala nem változna a kívánt irányba.

A történet (és a kötet) drámai csúcspontjához vezető út tanulságos olvasmány. Hogyan utasítják el, majd hitegetik évekig Mészölyt Az atléta halála megjelenésével kapcsolatban, miközben nyugati publikálását engedélyezik? A ‘63 elejétől már havi megjelenésű Jelenkor az új szerkesztőbizottsággal – Bertha Bulcsuval, Csorba Győzővel, Lázár Ervinnel, Pákolitz Istvánnal – hogyan próbál egyensúlyozni a politikai és a szakmai elvárások között. A ‘63 márciusában Miskolcon bemutatott Az ablakmosó szinte azonnali betiltása után Mészöly azt írja, hogy „nincs semmi zűr a darab körül", „a Magvető mindenképp hozza" néhány hónap múlva kötetben (74–75). (A megjelenés tényleges éve: 1979!) Nem sokkal később, augusztusban pedig azt, hogy „Valami mégiscsak olvadozik körülöttem"(79). Az ablakmosó szövegének és kommentárjának közlése a folyóirat 9. és 10. számában beindítja a kultúrpolitika gépezetét. Pándi Pál december elején hosszú tanulmányban esik neki Mészölynek az ÉS-ben, a Népszabadság szerkesztőségi cikkben támogatja meg a vádakat, napokkal ezután Aczél György állítja a szőnyeg szélére a Jelenkor szerkesztőit Pesten. Rendkívül érdekes jelenség, hogy az érintettek belülről egyáltalán nem mindig érzékelik pontosan saját pozíciójukat. Tiltás vagy tűrés? Mészöly ekkoriban írja: „erősödik a kritika, de nem jár vele együtt adminisztratív intézkedés (...) Fura világ. Nagyon szeretném tudni, hogyan zajlott le a találkozás a bajuszossal. Kaptatok direktívákat? (...) talán jobb, ha most mellőzöl, csakugyan" (96). Pándi mellett a másik befolyásos „véleményformáló", Szabolcsi Miklós itt olvasható megnyilatkozásai, ha lehet, még rosszindulatúbbak, cinizmusa tüntető, a Jelenkort provincializmussal, Mészölyt Ionesco-imitátorsággal vádolja. Üdítőek (és annak fényében, hogy nem csak sejthető, hanem bizonyos jelekből tudható is a levelezés hatalmi kontrollja, bátrak is) Mészöly efféle maliciózus megjegyzései: „(Apróság: Pándi levelet írt Aczélnak, hogy úgy hallja, a cikke nyomán adm. intézkedéseket, letiltást stb. akarnak tenni ellenem; s ez ellen tiltakozik, mert ez megsértése a szocialista kritika komolyságának...) Egyem a lelkét. Még a morálra is rászorítjuk őket...?" (96–97).

„Méltósággal lépsz le s tisztán" (117), írja Mészöly Tüskésnek a kirúgatást közlő levélre válaszul. Meglepő ugyanakkor az író optimizmusa, hiszen úgy látja, az inkriminált eset a nagyobb léptékű, történelmi-politikai mozgásoktól eltérő irányú, anakronisztikus. Majd a személyes vonatkozásokról szólva így folytatja: „Eddig is megvolt, kialakult köztünk egy olyan kapcsolat (...), ami független a szerkesztő-író relációtól. És semmi sem változhat s változott. Így érzem."(117)

A Volt időt mozaikdarabokból összerakó Tüskés Tibor bevezetőjében, a jegyzetekben, képekben, reprodukciókban is aprólékosan dokumentál. De nem pusztán a precizitásra törekvő irodalomtörténész igyekezete részletezi itt a történetet oly minuciózusan. Tüskés Tibornak emberileg is fontos, hogy bemutassa: Mészöly és közte nem az átlagos szerző-szerkesztő viszony állt fenn. És hogy Mészöly mint koronatanú igazolja: Tüskés eltávolítása nem véletlen, hanem törvényszerű jelenség volt, azaz igenis szakmai-politikai bátorságát büntették a felsőbb hatalmak. A dokumentumok és az író levelei bizonyságul szolgálnak az olvasónak. Aki azt is végigkísérheti, ahogy a nexus elkopik lassan, formálissá válik, s előbb (‘88-ban) közvetett, majd 1997-ben közvetlen konfliktus révén megszakadni látszik, noha Tüskés bevezetője szerint az író haláláig tartott. A Volt idő utolsó darabja már Mészöly özvegyétől, Polcz Alaine-től való, talán hogy ne legyen olyan keserű a befejezés. Ugyanis a kötet utolsó előtti küldeményként Tüskés válasz nélkül maradó levelét közli, amelyben értetlenségét fejezi ki, hogyan hagyhatta ki Mészöly a Pécsről szóló emlékezéséből a hozzá és a hatvanas évek első felének Jelenkorához fűződő kapcsolatát. (Tüskés Tibor egyébként írásban is közzétette már ezzel kapcsolatos neheztelését Az exponált idő című kötetében 2000-ben.) Hogy Mészöly emlékezése miért szelektálta ki az épp e kötet által végigkövethető időszakot, az a levelezés, valamint az ismert (irodalomtörténeti) tények alapján nem is megválaszolható, így tehát a nyilvánosság számára, úgy tűnik, rejtély marad.

(Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta Tüskés Tibor. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2005, 198 oldal, 2600 Ft.)