Városról városra járva nekem otthonos támpont volt a helyi – egyetemi vagy községi – könyvtár. Ott találkozik a szerző az iránta érdeklődő olvasókkal, és ha szabad ideje van, ott, egy ablakhoz húzódva, elbástyázhatja magát kíváncsiskodva leemelt könyvek mögé.

Különösképpen vonzottak a rejtett, félreeső, alig ismert és a nyilvánosságot kevéssé hívogató könyvtárak, amelyeknek összetéveszthetetlen a szaga, a homálya, és a napsugárban táncoló porszemcsék maguk is egy titkosírás parányi betűi.

Látogatást téve más auktoroknál, az író hazatalál önmagához, saját gondolati mezejére, visszakapcsolódhat az örökös hangtalan párbeszédbe, amelyet más igazságok szószólóival folytat, akik mindenféle álarcban elépenderülnek, és sakkozni hívják, amiből közelség és idegenség egyaránt származhat.

Sok könyvtárban volt olyan érzésem, hogy akármeddig el tudnék időzni benne, aztán egyszer csak kimenekültem. Itt látja magát az író a könyvespolcon, megpillantja fiatalkori arcképeit, és mindenféle kötésben tartósítva: a sikereit és a bukásait. Azonos ezzel a polccal, amelyen az ő nevét viselő könyvek állnak, ugyanolyan kezdőbetűs élő és halott kollégák között.

Ő annyi, amennyi azon a polcon van, oda ment át, itt sorakoznak az évei, amelyekben különböző alakokat játszott. És ha a szerző elszakad illetlen figyelmétől a saját könyvei iránt, szívesen beszélget a könyvtárosokkal, akiknek a tájékozottsága olykor megfélemlítő. Ezen a végtelen panorámán, a katalógusok dzsungelében az ő egyetlen neve mindinkább elvékonyodik, amíg alig észrevehetővé nem lesz.

Az olvasóteremben nem szokás rendetlenkedni, hangoskodni, kötekedni, itt a vadóc is megjuhászodik, a könyvtáros hölgy pedig szigorúan néz, és még a halk pusmogást sem tudja helyeselni, elvégre is papnő, és a könyv szentségéhez illő viselkedést ír elő a szemöldökmozdulataival.

 

*

Őrzöm egy holland–magyar könyvtáros-konferencia emlékét.

Még a kilencvenes évek elején a budapesti Nemzeti Könyvtár (egykor a királyi vár) márványoszlopos aulájában a holland nagykövet üdvözlőbeszéde után az enyémnek kellett következnie.

Kifejezést adtam örömömnek amiatt, hogy a nemzeti könyvtár katalógus-fiókjaiban munkáim különféle nyelvű kiadásai mellett már nem érvényes az egykor odapecsételt és mára némileg kifakult Z betű, amely 1989 előtt azt jelentette, hogy a kérdéses könyv „Zárt Anyagnak" minősül, és csak külön engedély fejében adható ki olvasásra.

A könyvtárosokat ez a téma kevésbé érdekelte, mint az informatika bevezetésével megnyíló új távlat, és ez mintegy a fiatalabb nemzedék egyöntetű orientációjának látszott. A pragmatikus-technikai nézőpont figyelemkeltőbb volt, mint a kultúrpolitikai.

Alighanem életkorunkkal függ össze, hogy a nagykövet is, én is a kézbe vehető, sőt fogdosható, nem vibráló, kinyitható-becsukható, egyszóval érzékileg létező, színes-szagos könyv pártján voltunk érzelmeinkkel elkötelezettek, noha örültünk a holland–magyar informatikai együttműködésnek. Beszédünk némileg defenzív volt, mintha az öregek védelmében szólnánk, hogy adassék kímélő tisztelet a könyvnek mint műalkotásnak a maga egyediségében.

De hadd jusson eszembe a tavaly elhunyt nagy német kiadó utalása Marshall McLuhan jóslatára a Gutenberg-galaxis közelgő haláláról: Sigfried Unseld megjegyezte, hogy három évtized múltán a tényállás annyiban változott, hogy Marshall McLuhan meghalt, a kiadott könyvek száma pedig többszörösére nőtt.

Nem titkolom, ha a humanista tudós arcképét festeném, szívesen látnám körülötte könyvek alig átlábolható halmazát, a padlón tornyokban felmagasodva, rejtélyes szisztémák szerint csoportosítva, és ha professzorokkal ilyen tanszéki könyvtárban találkoztam, némi megilletődéssel távoztam, ez a kiváló ember a méltó helyén van, szép napokat élhet meg itt a barlangjában.

A régimódi tanszéki könyvtárban a tudós körül aggasztóan halmozódtak a könyvtárközi kölcsönzés útján érkezett könyvek, amelyeket barátom úgy megszeretett, hogy folytonosan a maga közelében akart tudni, ami viszont kínos adminisztratív levelezést eredményezett.

De ha ez az életkép a könyvmolyról régimódi furcsasággá lesz, akkor az emberiséget komoly veszteség éri.

Mindenesetre átmentenék a jelenkorba egy másik emlékképet, latintanáromét, aki a lyukas órákban leginkább a tanári könyvtárban, és ott is a létra tetején tartózkodott, amellyel oly ügyesen lépegetett oldalazva, mint egy szobafestő. Amikor megkérdeztem, hogy milyen ember az igazi filológus, nyomban rávágta: olyan, aki, ha csak teheti, folyton olvas. Volt is egy pamlag a könyvtárban, és ha a felesége nem jött érte, a tanár úr azon aludt, mert a kora reggeli olvasásnál nincs jobb, mondta olyan mosollyal, mint aki valamilyen titkot rejteget.

Korán feltűnt nekem az óvatos-tapintatos rokonszenv, amely a könyvtárost a kutatóval összefűzi, amikor észreveszi, hogy ez valami érdekeset olvas, hogy itt valami eredeti gondolat keresi a forrásokat. Minél ritkábban kézbe vett könyvet kér az olvasó, annál magasabbra emelkedik a könyvtáros szemében, de az ő szemében is érdekes személyek a könyvtáros hölgyek, akik sokféle könyvbe beleolvastak már, egyik is jó, másik is jó, jönnek és mennek a könyvcsodák. Szerintük a könyvtár több, mint a benne lévő könyvek összessége.

Tisztelet és szánalom keveredik a könyvtáros lelkében, mikor az ádáz filoszokat nézi: sejti, hogy ez nem egy nagy táncos, és hogy a teniszpályán sem csillog, és lehet, hogy a lányok nem okvetlenül ővele akarnak vacsorázni vagy kirándulni.

Szívesen látom magam előtt néhai Scheiber Sándor nagytiszteletű urat, a rabbi-szeminárium egykori igazgatóját a szeminárium könyvtárában, amelynek kaotikus állapota sajátos változatlanságot hordott magában, valamint azt, ahogy ő ott jobbra dőlve és könyökölve ült a könyvek között a kifenekelt fotelben, ahol mellékesen házasságszerzéssel is művészkedett, megfelelő fiúnak megfelelő lányt ajánlva, és noha jóban voltunk, félrevonta a leendő feleségemet, és eltanácsolta tőlem.

A főrabbi nagy filológus volt és Talmud-tudós is. Megkérdeztem, szerinte valóban lehetséges-e, hogy az igazi Talmud-tudós, ha látja, hogy egy tűvel átszúrják a Talmudot, és azt is észleli, hogy a legfelső oldalon hol megy be a tű, akkor meg tudja mondani, hogy milyen betűkön halad át a további oldalakon. A rabbi alapos gondolkodás után azt mondta, ez szerinte is lehetséges, ha a szúrás nem ferde.

 

*

 

Hűs kőpadozatú csarnokok és enyhe levegőjű, recsegő falépcsős, viaszos padlójú olvasótermek, amelyeknek futószőnyegén lábujjhegyen lejtenek végig a könyvtárosnők, akiknek a csípője még előnyösebben domborodik ettől a járástól.

Állandóság, csend és neszezések, köpenybe bújt nők és férfiak, akik szakoznak, beleolvasnak, szakoznak, és némelyiknek minden egyes könyv megragad az elméjében, szenved, de nem bírja elfelejteni, a legelképesztőbb témákról is a tudatába mélyed valami szöveg, amelyen átfutott a tekintete.

Megjelennek előttem a hajdani, görgős katalógusdobozok, amelyek annyi régies, enyhén cirkalmas kézírás nyomait viselik.

Könyvbarát nemzedékek halmozták fel egy-egy öreg iskola vagy város könyvtárában a gyűjtésüket, amelyet időközönként durva veszély fenyeget.

Jöttek a hadak, és örvendetes meglepetésként őrt állítottak a könyvtár elé, mert félni lehetett, hogy részegen bejönnek, fáznak, tüzet raknak, és a könyvtár elég.

Az sem lehetetlen, hogy árvíz jön, és úszni fognak a könyvek a folyón a tenger felé.

És lehet attól is megalapozottan félni, hogy valamelyik európai kultúratisztelő ország repülőgépei fognak bombát dobni rá, pontatlanul, oldalkár gyanánt, és megint pusztulnak, mint szoktak, a pótolhatatlanok.

Családi könyvekbe ragasztott ex libris vignetták tűntek fel a háború után a városi könyvtárban, szétváltak és egyesültek a könyvtárak, de vannak szerencsések is, muzeális értékűek, kolostorok és mágnások gyűjteményei, amelyek érintetlenül megőrződtek, némelyik így egész, már nem jöhet hozzá semmi, együttlétükben a könyvek végérvényes művet alkotnak.

 

*

 

Szerettem nézni a Parlamenti és az Akadémiai Könyvtár ablakából a Dunát, a képzelet kiúszott a folyóval a kőpartok állandóságából. A könyvtár néha menekülésre ösztönöz, üldöz a tudatlanságunk, futnak utánunk az ismeretlen tudnivalók, rohannánk el a lányokhoz, iramodnánk víg társaságba, túl sokat írtak mások, minden meg van írva, miért hozzátenni még egy könyvet?

Csak azért, mert ez a legjobb élet. Ezt irigylik meg olvasni szerető iskolások, hogy egész életükben ezt folytathassák. Ünnepélyes érzés egy nagy olvasóteremben lenni, ihlető kép a lámpák fényburájában egy-egy fej, diákok vizsgaidőben, az okos homlok időnként lekókad a könyvre.

Az uzsonnacsomagokkal kimennek a büfé előtti helyiségbe. Mennek vele a Duna-partra fel-alá sétálni.

Az olvasóteremben lát meg egy fiú egy lányt, akit nem szokott látni a szűkebb egyetemi környezetében, és nézi. A lány észreveszi, lopva ő is figyeli a fiút, és amikor összetalálkozik a pillantásuk, mind a ketten elpirulnak. (Remek, ha van egy undok könyvtáros, mert akkor cinkosan lehet összenézni.) Természetesen kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit olvas a másik. Ha ilyet olvas, jaj, de érdekes lehet ez a fiú vagy ez a lány!

Az olvasótárs itt legitim módon csúsztathat oda egy cédulát a másik elé, és nem sokat várat magára a randevú a társalgóban vagy az árkádok alatt.

Az eseménynek vannak előzményei, meg lett figyelve a tolla, a füzete, a keze, a szája, egyenes vagy görbe tartása, netán az illata, meg hogy milyen fintorokat vág az olvasottak hatása alatt, és hogy milyen élénk belső dialógust folytat az olvasó a könyv szerzőjével.

 

*

 

Vannak az állandó könyvtárlátogatók, akik szinte ott laknak az olvasóteremben. Itt bocsátanak magukból a közös légtérbe mindenféle kipárolgást. Bizarr rigolyák szerint olvasnak. Van, aki építkezik, és látni lehet a fokozatosan előrekúszó elmét.

Szünetben lehet megszólítani a másikat, akihez nem a szerelmi vonzódás visz, hanem a kíváncsiság és a tudásvágy. Barátja lettem egy embernek, aki a könyvtárban rendszeresen elhalászta orrom elől a Nouvelle Revue Francaise-t.

Energiasokszorozó körülmény volt, hogy a régi rend vad korszakaiban különleges engedélyező papírokat kellett szerezni kulturális intézményektől, folyóiratoktól, hogy megkaphassuk olvasásra a kért könyveket.

Érdekes volt találgatni asztalszomszédunk szellemi karakterét az általa kért könyvekből megítélve és azok gerincére kukucskálva. A különcök, a tudósok, a filoszok, a pártiskolák növendékei, mindenféle elme megrajzolható volt az olvasmányaival, és azzal, hogy mennyi időt töltött a társaságukban, meg hogy milyen nyelveken olvasott.

Lehetett találgatni, hogy miért jár oda, mihez kellenek az olvasmányok.

Valamilyen vizsgához, fizetésnövelő tényezőként? Vagy az érdeklődő mohóság csap le a kellő és megvilágosító szövegre, a mohó szellemi ragadozó a zsákmányra?

Meg lehetett különböztetni a közhelyes elmét, az eredetit és a különcöt.

 

*

 

A könyvtár az együttlét és a messzemenő individualitás együttese.

Azonos vagyok az olvasmányaimmal, azokból építek egész virtuális világot.

Hogy miért haladok egyik könyvtől a másikhoz, és hogy melyikből milyen mézet vagy mérget szürcsölök, az az én titkom, és megfejthetetlen a mellettem ülő olvasónak. Testi közelség és szellemi különállás.

Jó volt templomi elfogódottsággal ülni az olvasás csarnokában, a koncentráció edzőtermében, ahol az ember testi lénye háttérbe szoríttatik, az elméje pedig rászegeződik a tárgyára.

Az irodalomtörténet tanárát mi más jutalmazná meggyőzőbben, mintha ott látja diákjait egy hosszú asztalnál a könyvtárban.

Ez az a terep, ahol nem illetlenség megszólítani az írót, itt mind a ketten, az olvasó is és az auktor is azon a parton vannak, ahol a könyv emberei, szemben a nem-olvasók átelleni partjával. A folyó a könyvek folyama, özönlenek a betűk, ebben a pillanatban sok millió ember ír.

A könyvtár a társadalomgyár komoly műhelye, megérdemli, hogy a város közepén legyen, végtére is itt összpontosul a legtöbb okosság, az összes többi középülethez képest ez a ház magasan szárnyal a gondolat egén. Illene, hogy a könyvtár mellett elhaladva az emberek megemeljék a kalapjukat, vagy legalábbis biccentsenek.

Vannak könyvtári szövetségek, készültek már a szerepre mindenféle teoretikus forradalmárok, a tett előtt egész nap a könyvtárban tanulmányozva a szellemi csapat stratégiája szerint meghatározott szerzőket.

Az is nagyszerű, ha látjuk az igaziakat, a valódi tudóst, mibe, mivel jegyez, milyen arcot vág közben, felkapja-e a fejét, és tesz-e lepöccentő ujjmozdulatokat?

Adomány, ha a könyvtár ablakából pompás tölgyfára, nagy folyóra, izgalmas térre lehet látni, a kint és a bent csupa termékenyítő ellentmondás, ezért hát nem mindegy, hogy mit lát az olvasó, ha fölemeli a tekintetét.

Látjuk a nyomkeresőket, akiket könyv vezet könyvhöz, említések, viták, magasztalások és szidalmak segítik tovább kutatóútján az érdekelt olvasót.

Vannak olyan, szinte hihetetlen könyvtárosok, akik majdnem mindent olvastak, akiknek semmi sem ismeretlen, ami másnak vadonatúj, akik, ha kézbe vesznek egy könyvet, és egy órát eltöltenek vele, akkor megjegyeznek belőle annyit, hogy tanulságos útbaigazítást adhassanak a hozzájuk fordulónak.

 

*

 

A könyvtárak állapota és állaga pontos jellemzése az adott ország politikai rendszerének; hogy mit válogatnak, hogy mit tartanak és mit tesznek ki a kézikönyvtárba, sokat mond a város nyitottságáról és szellemiségéről.

Amikor a magán-kölcsönkönyvtárakat bezárták vagy államosították, és a közkönyvtárakból zárt raktárakba vagy könyvzúzdákba vonták vissza az indexre tett könyveket, akkor nagyon is számon tartottam, hogy kitől milyen könyvet lehetne kölcsönkérni.

Nagy pillanat volt, amikor tanárom fölajánlotta, hogy a magánkönyvtárából tetszés szerint kölcsönkérhetek tőle könyveket, és kinyitotta az üveges szekrény ajtaját.

Olvasóként a tanár is magánemberré változott, a diákhoz hasonlatossá, mert a nagy könyvekhez képest mi mindannyian diákok vagyunk.

Az erősebb képzeletű olvasó lelki szeme előtt a szerző cipőstül, gallérostul jelenik meg, látja az eszméhez társuló fej- és arcszőrzetet.

Egy halvány ceruzavonallal a lapszélen felhívtam olvasótársaim figyelmét egy különlegesen érdekes bekezdésre.

A könyvtárban vannak drámák is, valaki lefordul a székről, valakinek megérinti a vállát a könyvtáros, odakinn várják, és két erőteljes ember belekarol.

Ki mennyi fecsegési szünetet engedélyezett magának, és amikor még dohányoztunk, egy cigaretta jó ürügy volt a kimenetelre.

Csak még befejezzem zárásig ezt a könyvet, holnap ugyanitt folytatom, a százhatvannyolcadik oldalon. Érezzük a könyvtárosok türelmetlenségét, legkésőbb negyedórával a záróra előtt elvárják, hogy felálljunk és visszavigyük a könyveket.

Amikor megteltünk a szerzőkkel, amikor átéltük a csodálatot a nagyság iránt, akkor visszakívánkozunk átlagemberi ügyeinkbe, méreteinkbe, s mondhatatlanul jólesik egymásba karolni a szellem hűvös fuvalmai után.

Könyvtárból-könyvekből ihletődnek az együttes séták, a hazakísérések, olykor házasságok is.

Nekem jó és hasznos volt tanóra helyett könyvtárba menni, és még jobb lett volna, ha fesztelenül fordulhattam volna egy beavatott, nagy olvasottságú könyvtári tisztviselőhöz, aki meg tudja érteni és át is tudja élni az én kíváncsiságom természetét, és néhány termékeny útbaigazítással továbbsegít az utamon.

Az ilyen könyvtáros olyan, mint a jó háziorvos, minden problémára tud egy könyvet, amely a problémát ha nem is oldja meg, de valamelyest átvilágítja, és segít tisztábban látni.

 

*

 

Vonzódom a kifeszített, hosszú ingalengésű ellentétpárokhoz.

Így például szívesen képzelem el a könyvtárat mint kuckót vagy mint varázslatos menedéket, a könyvet pedig mint az érzékek – látás, tapintás, szaglás – örömét, amely aztán felszáll megfoghatatlan páraként, és létrehozza a mű valamilyen szellemi másolatát, elménkben is, szívünkben is.

Szeretném a globális informatika körében is használhatónak tudni ezt a szót, hogy szív, noha egy közönséges katéterezés képernyőjén saját szívünket is megbámulhatjuk, a benne zajló forgalommal együtt, és ott feltehetőleg nem tudjuk elcsípni a titkos érzelmeket – de hát egy ilyen rövid szó oly végtelen képi jelentéssel rendelkezik, hogy nem tud stilárisan kimenni a divatból, nagyon is helyénvaló az alkalmazása.

Így hát visszatérek az eredeti antinómiához, szív és elme hangulatos kisvilágai és az olyan fantasztikus világkönyvtárak között, amelyek létrehozásának kísérleteiről mind gyakrabban olvashatunk, és amelyek a digitalizáció messzemenő teljesítményeinek köszönhetik a létüket.

Projektekről olvasunk, a mindentudás egybegyűjtésének gyakorlati utópistáiról, és ha elszalad ezen az ösvényen a képzeletünk, még azt is el tudjuk képzelni, hogy a holdra vagy más égitestekre eljuttatjuk elmés tartályokban az egész emberiség szellemi vagyonát, mindazt, amit tudunk, hogy ott tárolva megmaradjon, ha netán baleset érné Földünket, és hogy örökül tudjuk hagyni más értelmes lényeknek, mondhatni, közös lényegünket, az írott szövegek mérhetetlen korpuszát.

Mert milyen szép, hogy a könyvtári szubsztancia mentes bármiféle elfogultságtól annak megítélésében, hogy mi az emberi lényeg. Ha netán szöveg, ha netán könyvbe foglalt tudás lenne az, akkor a könyvtáros megmondja kereken, hogy minden könyv szóba jöhet, ami a könyvtárban van, mert mindegyikben vannak bölcsességek és szamárságok elegyesen, áthárítva a posztumusz válogatás felelősségét rejtelmes tudósoknak, akik – valahol, valamikor – időt fognak szánni az előttük elmúlt földi évezredekre, ha kedvük lesz hozzá. Ha ez lehetséges, ha egyáltalán elgondolhatók az ilyen totális memóriák, akkor puszta létük igazolja az ellentétes pólus, az egyéni könyvolvasás létjogosultságát.

Annál is inkább, mert a könyv aránylag biztos, az elektronikus hordozókról pedig aránylag rövid idő múltán eltűnik a szöveg, és avulásuk mértékében a mágneses jeleket olvasó gépek és programok is eltűnnek. Oktondi diadalmaskodás az a futurista beszéd, hogy a papírkorszaknak vége, és az elektronikus jeltár megbízhatóságban felülmúlja a Gutenberg-galaxist. A gyors és a tartós nem szinonimák. A papírkönyvtár is eléghet, de az elektronikus nem kevésbé veszélyeztetett. A körültekintő és aggályos szövegőrzés ezért nem mond le semelyik hordozóról, és ha lehet, nemcsak papírra vagy pergamenre ír arra érdemes mondatokat, hanem még kőtáblára is vési azokat.

 

*

 

Gyakorivá és ezért természetessé válik a két nézőpont váltogatása és dialektikus egymásba játszása, az egész emberiségé és az egy szem emberé. A gondolathinta átlendül minden közbülső válaszfalon, az emberi nem különböző elhatárolásain. Az univerzális és az individuális nézőpont nem tagadja egymást. Az egyetemes történelem és az egyszeri elbeszélés egymást erősítik.

A mérnök, aki az összes könyvet digitálisan tárolni próbálja, valódi könyvet szeret olvasni a meghitt lámpaernyő alatt. Amikor Bill Gatest megkérdezték, hogy mivel szeret írni, felmutatta a töltőtollát.

A fogható és a foghatatlan, az érzéki és a szellemi nem egymás ellenségei. Író, aki szakmájánál fogva predilekciót kell, hogy érezzen a kettősségek és a paradoxonok iránt, nem foglalhat állást egyik pólus mellett és a másik ellen.

Ám harapjon az informatika minél nagyobb falatot a tudás tárolásából (hála istennek, sikerei vannak), éppen ez a progesszió erősíti a vágyat a privát, az evilágian banális, a személyközeli, a kistársasági, a szemtől szemben együttlétek és párbeszédek iránt.

Minél egyetemesebbek vagyunk, annál egyedibbek leszünk.

Ha tovább fűzöm ezt a gondolatot, akkor a nagy könyvtárak mellett én a kicsiket preferálnám. Utcasarki könyvtárra gondolok, kávézóval vagy teázóval összekötve, társalgó- és olvasórész elmés felosztásával, hogy legyen hova betérnünk, ha van egy kis szabad időnk, és kedvünket leljük az együttes különlétben vagy a magányos együttlétben, ami oly jellemző a mai nagyvárosi emberekre.

Úgy képzelem, hogy az ilyen utcasarki kiskönyvtárak többfunkciós találkozási pontok lehetnének. Az elhagyatott magányra és mindenféle lelki bánatra orvosságra lelhetünk a könyvekben, ha valaki barátságos ülőhellyel kínál, és a kezünkbe adja az erre legalkalmasabb könyvet.

Tudom, hogy a börtönök lakóinak milyen fontos lehet a könyv, hogy ne legyenek az emberiségből egészen kitaszítva. Logikus, hogy a könyvtáros magában foglalja az orvost és a szociális munkást.

Én egy magyar vidéki város, szülővárosom, Debrecen refomátus gimnáziumi tanárának és kollégiumi könyvtárosának köszönhettem jóakaratú útbaigazíttatásomat tizennégy éves koromban a világirodalom felé, és azt, amit sohasem bántam meg, hogy a betű embere lettem, mert szeretem a szavakat és változatos sorbafűzésüket.

Kedvező alkalomnak találom a megújított utrechti egyetemi könyvtár avatását és az önök megtisztelő meghívását, hogy kifejezhessem hálás nagyrabecsülésemet a könyvtárosok mestersége és hivatása iránt.

 

(Elhangzott 2005 márciusában a hollandiai Utrecht új Egyetemi Könyvtárának megnyitásán. A szerk.)