Zorin tanárnő esete után napokig szinte mindenki csak a csúszdáról beszélt. Az embernek olyan érzése támadt, mintha ez a több évtizedes fateknő életre kelt vagy legalábbis megelevenedett volna. És mindezt úgy tette, ahogy egy hosszú ideje halálos beteg szokta: egyszer csak közölte, hogy ma mintha jobban érezné magát. Aztán másnap örökre távozott az élők sorából.

Az iskola régóta nem használt távolugrógödre fölé magasodó csúszdát ugyanúgy lepte be az enyészet, mint a halálos kór az évek óta magatehetetlenül fekvőket. De azon a hétfői napon, amikor az iskolavezetés a gyakorlatban is rászánta magát, hogy lebontassa, ha nem is elevenedett meg a fa, de a maga eszközeivel közölte: még ne temessetek. Legalábbis többek szerint ez történt.

Persze más vélemények is megfogalmazódtak. A hetedikesek például, akiknek Zorin tanárnő éppen kémiaórát tartott, először egyöntetűen azt állították, mindössze annyi történt, hogy a szemléltető kísérlet nem volt megfelelő. Zorin valamit összekutyulhatott, és a felszabaduló gázok és gőzök okozták a fejében azt a végzetes zűrzavart, ami nem sokkal később a tragikus esethez vezetett.

A saját osztálya, a hatodikosok persze mindezt cáfolták. Szerintük a tanárnő nem hibázhatott. Olyan régóta végzi ugyanazokat a kísérleteket, hogy ez teljesen kizárt.

Ezt a véleményt erősítette a nyár elején elballagottak többsége is, csak egészen más indokokkal. Akik részt vettek a szerenádozáson, valamennyien azt állították, hogy Zorin tanárnő félelmei nélkül nem történhetett volna meg az eset. Baráti körben állítólag még maga Zorin, az iskolával szembeni járásbíróság vezetője is ezt az álláspontot hangoztatta. A tanárnő volt férje ugyanis a válás után is figyelemmel kísérte egykori felesége sorsát. Igaz, csak ritkán beszéltek, többnyire akkor, ha a tanárnőnek problémái adódtak. Ezért is tűnt annyira meglepőnek, hogy most, amikor egykori felesége igazán bajban volt, a bíró nem tett meg minden tőle elvárhatót.

A nyár eleji szerenád után Zorin tanárnő szokatlanul nyíltan és őszintén viselkedett végzős tanítványaival. Többük szerint biztos volt abban, hogy olyan jó osztálya, mint az övék, még egyszer úgyse lesz. A végzősök másik része azt mondta, aznap este csak azért reagált ilyen érzékenyen, mert akkor még nem is sejtette, hogy újabb ötödik osztályt kap, akiket aztán végigvihet a ballagásig. Bárhogy is történt, tény, hogy a szerenád alkalmával Zorin tanárnő a szokottnál jobban megnyílt egykori osztálya előtt, és olyan személyes dolgokat is közölt a diákokkal, amiket talán nem kellett volna.

Az egyébként mértéktartásáról és szigorúságáról ismert Zorin két üveg édes vörösborral és poharakkal jött le volt diákjaihoz. Körbeülték a távolugrógödör betonperemét, aztán mesélni kezdett mindenféle régi dolgokról.

Jó harminc éve, mióta elvált a férjétől, Zorin bírótól, az iskolával egybeépített szolgálati lakásban élt. Ezzel nagyjából tisztában volt mindenki, a végzős diákok is. Azt azonban kevesen tudták, hogy a tanárnő, vagyis akkor még csak Erzsike, a gyerekkorát is a közelben töltötte. A főiskolai évek kivételével gyakorlatilag itt, az iskola környékén élte le az életét.

A csúszdát 1955 tavaszán állították az óvoda udvarára. A mai általános iskola épületét ugyanis akkor még óvodaként használták. A játszóudvar elkészítését a helyi asztalosipari egyesülés társadalmi munkában vállalta. A facsúszda alá homokozógödröt ástak, nem messze innen, a mai iskola felőli focikapu helyén pedig felállítottak két kötélhintát, fapados ülőkékkel, biztonsági rudakkal az elején. Jó tíz évvel később, a hatvanas évek közepén szerelték le őket, akkor, amikor elkészült a focipálya. A homokozót ugyanakkor kerítették körbe a betonszegéllyel, ez lett a távolugrógödör. Csak a régi facsúszda maradt érintetlenül.

Az átépítéskor Erzsike már húszéves volt, főiskolára járt. Néhány héttel azelőtt itt, a bodzabokrokkal szegélyezett kötélhintáknál ismerkedett meg a későbbi Zorin bíróval, az egyetemista Zorin Ferenccel. Aztán amikor a hintákat leszerelték, az egyiket ülőkéstül, kötelestül hazavitte emlékbe. Megvan ma is, mert a válás után elhozta a családi házból ide, a szolgálati lakásba.

Feri nagyon okos ember volt, emlékezett Zorin tanárnő a távolugrógödör szélén ülve. Okos és gyakorlatias. Egyszerre végeztek. A férfi az egyetemen, a tanárnő a főiskolán, és még ugyanabban az évben össze is házasodtak. Feri a járásbíróságon kapott állást, ő meg az iskolában. Minden ideálisnak tűnt, még napközben, az ebédszünetekben is együtt lehettek. De amikor kiderült, hogy nem szülhet a bírónak gyereket, szép lassan minden kezdett megváltozni. Ötévi házasság után férje egyre gyakrabban emlegette a válást. A tanárnő hiába igyekezett, hiába próbált meg többféle gyógyszeres kezelést, semmi sem segített. Az orvosok szervi bajt nem találtak, és mivel többen közülük lelki okokra gyanakodtak, Zorinék elmentek a bíró pszichiáter ismerőséhez, aki szerint a meddőség a tanárnő gyerekkorában történt lelki megrázkódtatásra vezethető vissza. Minden terápiát kipróbáltak, még a hipnózist is, de ezek a kezelések sem hoztak eredményt. Jött tehát a válás, törvényszerűen.

Zorin tanárnő keserűen elmosolyodott, aztán nagyot kortyolt a vörösborból.

Amikor a csúszdát felállították, ő kilencéves volt, a nővére, Mária pedig tizenegy. Sokat jártak ide. Mária állandóan szaladgált felfelé a falépcsőn, de őt nem lehetett rávenni, hogy akár csak egyszer is lecsússzon. Amikor fent volt, mindig az a furcsa érzése támadt, hogy ha megpróbálná, azonnal megöregedne. Úgy képzelte, hogy Máriának az se ártana, ha akár százezerszer lecsúszna, de ha ő egyszer is megpróbálná, mire leérne, hófehér lenne a haja, a bőre petyhüdt, nyaka, keze ráncos, a háta pedig görbe, akár az öregasszonyoké. Egy szempillantás alatt száz évet öregedne, és amikor felállna a homokból, pontosan százkilenc éves lenne. Persze ha egyáltalán fel tudna állni bot nélkül.

A gyerekek nevettek. Zorin tanárnő is elmosolyodott, aztán megint kortyolt a borból.

Mária is mindig kinevetett ezért, mondta. De tévedett. Bár mindig csak ő csúszott le, mégis ő maradt örökre fiatal, napra pontosan tizenhárom éves. Én meg csúszda nélkül is megöregedtem.

Nézték Zorin tanárnőt, aki elmúlt már ötvenkettő, de akár negyvennek is mondhatta volna magát. Nem igazán látszott rajta a kor. Vékony volt, ápolt, akár csinosnak is mondható, rövidre vágott, sötétbarna haját pedig még nem kellett festeni.

Másfél évvel azután, hogy a csúszdát felállították, egy vasárnap délelőtt együtt szöktek el otthonról. Mária tizenharmadik születésnapja volt. Ő is elmúlt már tíz, de még akkor sem mert lecsúszni a magasból, és később már soha meg se próbálta. A kötélhintáknál játszottak, aztán, amikor megunták, elindultak hazafelé. De előbb Mária még fel akart szaladni a csúszda tetejére. Nevetett és cukkolta őt, közben pedig szaladt felfelé, aztán megbotlott egy lépcsőfokban, és fejjel előre ráesett a falépcsőre. Néhány másodpercig nem látszott rajta semmi, csak az, hogy az ütéstől nagyon megszeppent. Aztán, amikor újra elindult felfelé, egyszerre elszállt belőle minden erő, összeesett, és lefordult a lépcsőn. Erzsike az ölében vitte haza eszméletlen nővérét, szaladt vele, amennyire csak bírt. Talán ezért történhetett vagy a nagy súly miatt, hogy egyszer el is estek. A kórházban még négy teljes napot élt, de ő már nem láthatta, mert a szüleik nem engedték be hozzá. Hónapokig gyötrődött, meg volt róla győződve, hogy ha jobban siet, Mária életben maradt volna.

Fél évvel a szerenádot követően, azon a hétfői napon, amikor a csúszdát bontani kezdték, Zorin tanárnő sokáig állt az udvaron, figyelte a munkálatokat. Csak néhány perccel csengetés után ért be a hetedikesekhez a kémiaterembe. Két diákot megkért, hogy segítsenek előkészíteni a kísérlethez szükséges eszközöket, aztán visszaküldte őket a helyükre, és öntögetni kezdte a folyadékokat a kémcsövekbe.

Míg meg nem gyújtotta a borszeszégőt, semmi szokatlan nem történt. De ahogy felcsaptak a lángok, tekintete a távolba révedt, és néhány másodpercre olyan lett, mint aki gondolatban messze jár. Ezzel még nem lett volna baj, mással is megesett már ilyen, de Zorin tanárnő csak látszólag tért vissza a valóságba. Igaz, ezután is normálisan beszélt és normálisan cselekedett, de amit mondott és amit tett, az már nem volt normális.

Először hosszan felfelé nézett, a mennyezetre, aztán megkérdezte a hetedikeseket, hogy ők is hallják-e a szivárgást. A diákok először azt hitték, ez is a kísérlet része, csak később jöttek rá, hogy a tanárnővel valami nagy baj van. Az osztály csendben volt, füleltek, hogy meghallják a szivárgást a kémcsövek felől, később a mennyezet felől, de Zorinon kívül senki nem hallott semmit.

– Hát ti tényleg nem halljátok? – kérdezte a tanárnő. – Szivárog az ég! Szivárog be hozzánk az ég!

Ekkor már többen gyanút fogtak. Néhányan kuncogni kezdtek, néhányan harsányan felröhögtek, de Zorin tanárnő szokásával ellentétben most nem intette csendre őket. Olyan volt, mint aki nem is tudja, mi történik körülötte.

– Szivárog be hozzánk az ég, és mi nem tehetünk ellene semmit – mormolta maga elé, aztán elindult a padsorok között, ki az osztályteremből. Otthagyta a diákjait, és becsukta maga mögött az ajtót, mintha már vége lenne az órának.

A hetedikesek nem tudták, mit tegyenek. Aztán az első padsorokban ülők, akik látták, hogy a tanárnő keresztülvág az iskolaudvaron, kinyitották az egyik udvar felőli ablakot. Néhány perc múlva már az egész osztály a párkányon könyökölt. Figyelték, ahogy Zorin felmászik a betonkerítésre, onnan fellép a szertár épületének cserepeire, és elindul felfelé a tetőn.

Hárman mentek szólni az igazgatónak.

Öt perc múlva a fél iskola a szertár előtt tolongott, figyelték, mit csinál Zorin tanárnő a tetőn. Az igazgató és a tanárok ordítottak, aminek meg is lett az eredménye: az udvar hamar kiürült, a gyerekek visszamentek az osztálytermekbe, és az ablakokból lesték, mi történik.

Bartalos igazgató úr és a helyettese, Margit néni maradtak csak az udvaron. Az igazgató folyamatosan kiáltozott Zorin tanárnőnek, aki akkor már fent állt a szertár tetőgerincén, az eget figyelte, és közben halkan magyarázott valamit. Bartalos jó öt percig beszélt a szertár teteje felé, hol kérlelve, hol utasítva Zorint, hogy azonnal jöjjön le. Aztán, amikor látta, hogy próbálkozása eredménytelen, megkérte Margit nénit, hogy hívja ki a tűzoltókat és a mentőket. Ezt onnan lehetett tudni, hogy amikor az igazgatóhelyettes elindult a tanári szoba felé, Bartalos hangosan utánaszólt, hogy Margitka, a tűzoltók mégsem kellenek, csak a mentők. Időközben ugyanis a csúszdát bontó munkások is közelebb jöttek, és amikor az igazgató meglátta őket, már tudta, mit fog csinálni. Néhány szót váltott velük, aztán elindult ugyanazon az útvonalon felfelé, amin korábban Zorin is. Felmászott a betonkerítésre, onnan fellépett a szertár épületének tetejére, és a cserepeken elindult a tanárnő felé.

A csúszda akkor már a teherautón volt, a munkásoknak le kellett szedniük a platóról, hogy eleget tudjanak tenni az igazgató kérésének. A hatméteres fateknőt négyen fogták meg, de még így is komoly erőfeszítésükbe került, hogy a szertár ereszcsatornájához támasszák. Aztán két munkás tartotta, hogy el ne boruljon, míg Bartalos igazgató úr le nem jön rajta a tanárnővel. Bartalos ölbe fogta Zorint, és úgy lépkedett lefelé az ereszcsatornáig. Ott beleült a fateknőbe, és a tanárnőt ölében tartva lecsúszott vele az udvarra.

– Nem színház ez – mondta, ahogy leértek, mert a két munkás, akiknek nem volt dolguk, tapsolni kezdett.

Mire a csúszdát visszarakták a teherautó platójára, a mentő is megérkezett. Addig Bartalos igazgató úr szóval tartotta Zorin tanárnőt, aki nem igazán figyelt rá, bár messziről úgy látszott, néha válaszol a kérdéseire, és olykor még bólogat is, mintha egyetértene.

Zorin tanárnővel együtt Margit néni, az igazgatóhelyettes is beült a mentőautó hátuljába. Bartalos addigra kihozta Zorin bőrtáskáját a tanáriból, és miután a mentő elindult, még sokáig ácsorgott egyedül az udvaron, nézte a nyitott iskolakaput.

A diákok szerdáig semmit sem hallottak a tanárnőről. Akkor egy hatodik osztályos nyár elején elballagott nővérének köszönhetően szinte mindenki megtudta a csúszdával kapcsolatos gyerekkori félelmeit, és persze a Máriával történteket is.

Két nappal később, a pénteki óraközi szünetben néhány gyerek arra lett figyelmes, hogy a tanárnő szolgálati lakásának erkélyén ruhák száradnak. Hamar elterjedt a hír, hogy Zorin hazajött a kórházból, és lehet, hogy nemsokára újra tanítani fog. Persze voltak olyan vélemények is, hogy a történtek után ez teljesen valószínűtlen, a tanárnő soha nem áll már munkába.

Egész hétvégén zuhogott az eső, de hétfő reggel, amikor a gyerekek megjelentek az iskolakapuban, a ruhák még mindig kint voltak az erkélyen. Akkor már többen azt mondták, hogy Zorin újra kórházba került, és kint felejtette őket. A fantáziadúsabbak meg azt, hogy a tanárnő otthon van, csak már halott. Nem bírta elviselni a szégyent, ami történt vele, ezért öngyilkos lett. Néhányan közülük azt is tudni vélték, hogy az emlékként őrzött hinta kötelével akasztotta fel magát a nagyszoba csillárjának fémkampójára, és már napok óta ott himbálózik a teste, azért nem szedi le a ruhákat a szárítókötélről.

A vita végül egy ötödikes lánynak köszönhetően zárult le.

A hétfői nagyszünetben újra zuhogni kezdett az eső, ezért a lány odalépett a folyosón ácsorgó ügyeletes tanárhoz, és az erkély felé mutatott:

– Kint áznak a ruhák – mondta.

Egy óra múlva a szolgálati lakásban megtalálták Zorin tanárnőt. A nagyszoba közepén ült, és azt mondta, saját felelősségére jött ki a kórházból, mert abban bízott, hogy a bíró, mint már annyiszor, most is a segítségére siet.

De hiába várta, nem jött.

Senkinek sem volt tehát igaza. Zorint nem vitték be újra a kórházba, otthon volt ugyan, de nem lett öngyilkos, nem akasztotta fel magát semmiféle kötélre.

Mindössze annyi történt, hogy negyedik napja ült a nagyszoba közepén, és várta Zorin bírót. De amikor Bartalos igazgató úr kihozta a lakásból, a diákok alig ismertek rá. Nagyon lefogyott, az arca és a keze tiszta ránc volt, a haja pedig hófehér.

És görnyedten járt, akár egy öregasszony.