A mondatokkal mindig baj van. Legtöbbjüket nem lehet elmondani, mert nem arra teremtettek, hogy a hangok hullámán szálljanak, hogy betűkbe öltözve lófráljanak a fórumon. Az a mondat, amelyről éppen szó esne, most éppen az Aventinus citrusligetében hezitál, holott Bizáncban a helye. Remeg fényes, halbőrszerű felülete, egyszerre tükrözi vissza a Tevere és a Pontusi-öböl vizének képét, azt, amelyben a régmúlt és a távoli jövő vízparti jelenetei is föltűnnek, s a mostanit, amelyben egy nyárs éppen szétveri a szapora jelzők pitypangszürke, puha fejét.

Most pedig, hogy először szó esett arról, hogy Justinianus miként vállalkozott a birodalom feltámasztására, miként harcol a Sasanida-dinasztia legnagyobb uralkodójával, Chosroesszal, úgy, hogy örök békét kötött vele, s mégis huszonkét évet fegyverekkel csatázott ellene, elmondtam, hogy Nelisarios hadvezérként elfoglalja Karthágót, és felszámolja a vandálok setét afrikai királyságát, majd elkezdi a háborút, Itáliába térve, a keleti gótokkal, s meghódítja a félsziget középső és északi részét, továbbá elfoglalja Ravennát, a keleti gót fővárost, de hamarosan fel is adja azt, elmondom, miféle ember volt Justinianus és Theodóra, és hogyan tették tönkre, mint az augusztusi hőség a Taurus ormainak gleccserét, a római államot. Abban az időben, amely hol volt s hol nem volt, s a holban és a hol nem voltban éltek a soknyelvű birodalom polgárai, s mindegyik homlokán ott fénylett a mediterrán derű, s amikor Leó császár uralkodott Bizáncban, három parasztlegény, illír származásúak egyként, Zimarchos, Dütibistos és Justinos, mert nem volt munkájuk többé a földeken, s nem kaptak gyapjas birkákat sem, hogy őrizzék, szaporán éheztek, és szegényes rongyokban jártak, elindult, hogy beálljon éhenkórász katonának. Odahaza nem tudtak küzdeni a szegénység ellen, s szerettek volna kiszabadulni a nyomor börtönéből, úgy döntöttek hát, majd harcolnak más ellen – de nem volt elég eszük ahhoz, hogy ezt a mást fölismerjék és megnevezzék, így rábízták magukat olyanra, aki képes fölmérni az ellenfelet. Gyalogosan mendegéltek Bizánc felé, elkápráztatta őket, hogy szabályos időnként szembe jön velük a vörös képű Nap, a sárga pofájú Hold, subájukat a vállukra dobták, ha megfáradtak, leheveredtek, ha éhesek voltak, szöcskéket fogtak s azt rágicsálták, s amikor megérkeztek a sokházú városba, semmi sem volt a subájuk zsebében, csak az otthon beledugott kétszer sütött kenyér emléke, és a kezük, amely szüntelen a múlt időben kotorászott. Fölvették őket a hadseregbe, s mert mindegyikük délceg termetű, miként a hegyi emberek, a császár az udvari őrségbe osztotta be őket, magasodjanak a kevésbé délcegek fölé, s tekintetükkel és erejükkel tartsanak rendet. Mert mindig az tudja a legnagyobb fegyelmet tartani, akinek nem kell a fegyelemről gondolkodni, s akinek az önfegyelme nem téres vidéken rohangál, afféle zablát vesztett lóként, hanem szűk sikátorban halad. Egy későbbi alkalommal Anastasiosnak, aki Leótól az uralmat átvette, háborúja támadt az ellene fölkeltekkel. Jelentős és jól felszerelt sereget küldött rájuk, dicső sikereket ért el, miként nincs császár, akinek tetteiről ne mint sikeresekről írna a történetíró, ne mint győzelmesről emlékezne meg a történelem. A hadsereget parancsnoka, valami egérfarknyi vétek miatt, amelyet a gyors történetírónak nincs lehetősége, ha munkáját idejében kívánja bevégezni, följegyezni, börtönbe vetette Justinost, hogy harmadnap, a hagyomány szabályozta pengeéles módszerekkel, kivégeztesse. Meg is tette volna, ha közben álmában nem lepi meg egy nyomasztó látomás, és ez meg nem akadályozza. A parancsnok beosztottjainak elmondta, hogy első álmában megjelent neki egy termetes-marcona alak, akinek birkaszaga volt, s amely minden részében fenségesebb volt annál, hogysem embernek vélhette volna, kékfekete haja a vállára hullott, mellkasa fújtatott, akár a pontusi bikáé, csípője akár egy évszázados paratölgy törzse, ágyéka félelmet keltő, vádlija acélos, a lábnyomában pedig, hogy fölfakadt testének súlya alatt és összegyűlt a víz, gyereklányok feredőztek, és felszólította őt, bocsássa szabadon azt a férfit, akit éppen aznap veretett láncba és csukatott le. Ő azonban felébredése után nem törődött sokat az álomképével. De amikor a Hold szarvára akasztva megérkezett a következő éjjel, s fekete lepelként lehullt és ráterült a világra, álmában ismét hallotta azokat a barbár, kőkockagurulásra emlékeztető szavakat, amelyeket előzőleg hallott, ám még így sem volt szándékában teljesíteni az egyszerre szörnyeteg és isten kinézetű alak utasítását. Az álomkép azonban harmadszor is megjelent, és véres büntetéssel fenyegette meg, ha nem teljesíti be, hiszen azért kapott életet egykor, hogy feladatát elvégezze. Még annyit mondott a jelenés, hogy szüksége lesz erre az emberre meg az illír vérű rokonságára, ha majd a jövőben az alig bejárt világokra gondol, és nagy haragja támad.

Így történt egykor, hogy Justinos életben maradt, de a csuklójáról sosem vette le annak a láncnak az utolsó szemét, amellyel gúzsba kötötték s a tömlöcverem falához akasztották. Idő múltával aztán hihetetlen hatalomra tett szert, ugyanis Anastasios császár, aki pedig ha késével belenyúlt a patak vizébe, véres lett az, s késével átszúrt, kidülledt szemű halat emelt ki belőle, kinevezte a palotaőrség parancsnokának. Amikor pedig a nyers hallal táplálkozó császár elhunyt, parancsnoki hatalma és Nagy Constatinus solidusai segítségével Justinos szerezte meg a halszagú uralmat, noha fél lábával már a sírban állt, és úgynevezett analfabéta lévén híjával volt mind a római, mind a görög műveltségnek is. Ilyesmi azelőtt sosem fordult elő a rómaiaknál.

Az a szokás, hogy a fenséges császár saját kezűleg ír néhány gondosan megformált betűt minden olyan okmányra, melyet az ő rendelkezésére adnak ki, Justinos viszont nem volt képes sem arra, hogy rendelkezzék, sem arra, hogy fölfogja az előtte tárgyalt ügyeket. Mondtam, fél lába már a sírban rohadt, és szívesebben kesergett teste elmúlásán, rettenetes bűzhödésén, semmint azzal foglalkozzék, hogy az ölébe hullt birodalom gondjait vállára vegye. Proklos intézett mindent önhatalmúlag, a questori tisztség viselője, akit tanácsadóként melléje ültetett a véletlen, de ő sem tudta, mi a katána pontos értelme, s a régi szavakhoz nem volt képes a maga szavait hozzáragasztani. Hogy az illetékes hivatalnokoknak ne hiányozzék a császári kéztől származó hitelesítés, kitalálták, a mozaikkészítők munkáját példaként véve, a következőt. Négy betű alakját kivájták egy lecsiszolt kőlapocskán; ezek azt jelentik latinul, hogy „elolvastam". Hosszú pen-nájú tollat mártottak abba az aranyport tartalmazó bíbor tintába, amelyikkel a császárok szoktak írni, és kezébe nyomták ennek a császárnak, majd az említett kőlapot ráhelyezték az iratra, és biztos kézzel megragadták a császár kezét, a tollal együtt végigvezették a négy betű formáján, és végigvezették vele a kövön lévő kanyargós réseket. Így távoztak aztán tőle, hónuk alatt a császár saját kezű írásával!

A császár azonban tudott írni, még ha azt a rómaiak nem is tekintették írásnak. Az illíreknél az volt a szokás, hogy az üzenetet kődarabkákkal írták meg: ahány szó, annyiféle színű, alakú, nagyságú kövecske, s nem kellett semmi mást sem tenni a levél írójának, mint mozaikká fogalmazni az üzenetét. Ennek a szokásnak a régi rómaiak termeket díszítő mozaikjaiban van az eredete, habár ők elfelejtették, hiszen nehézkes és lassú volt az üzenetek megírása, s talán azért is, mert hosszú szöveget, a kirakott lap súlya miatt, nehézkesen juttattak el az egyik helyről a másikra. A szöveg megalkotása így történt: a mozaikkészítő megérkezett kövekből álló szótárával a levélíróhoz, s diktálás után összerakta a mondatokat. Legvégül összeragasztotta: az ékesszólás mestereinek kimondott mondatai alapján rendszerint pompás tájak, szép tartású ember és állatalakok, gyümöl-csökből, zöldségtermésekből és virágokból bonyolult módon egybefont füzérek alakultak ki, amelyekkel aztán, minthogy a rómaiak közül senki nem ismerte és értette a képek valódi értelmét, nemhogy el tudták volna olvasni, a termek padlóját díszítették, templomok falába építették vagy fogadó csarnokok bejáratának falára függesztették őket. S bár a császár mozaikírási képességéről alig tudtak, s ez idővel feledésbe is merült, a mesterek munkájára igény mutatkozott: a csarnokok díszítésének egyetlen módjává változott. Ezt később Justinianus és Theodóra megrendelései tették ismét divatossá a maradék birodalomban, de sosem fedték fel, hogy maguk is megírták az üzeneteiket s a nekik tetsző, illetve kívánatos történetet.

Így jártak a rómaiak Justinosszal.

A feleségét Luppikinának hívták, barbár származású rabnőként előző tulajdonosa ágyasa volt, s a Justinos bőrén kidagadó erek alapján meg tudta mondani a jövőt. Ez a nő volt a hatalom birtokosa Justinosszal együtt élete végéig, s ők ketten kínáltak mintát mindenben az utód császári párnak.

Justinos képtelen volt arra, hogy feddhetetlen rómaiként alattvalóival akár jót, akár rosszat tegyen. Csupa ártatlan együgyűség volt, ki se nyitotta a száját, akár egy igazi falusi tökfilkó, aki csupán irdatlan falloszára büszke. Helyette unokaöccse, a még fiatal, pelyhes ágyékú Justinianus kormányozta az egész napkelet és napnyugat között elterülő birodalmat, ő volt az oka annak, hogy a rómaiakat oly sok és oly nagy szerencsétlenség érte, amelyhez foghatókról ezelőtt bizonyára nem hallott a földi és égi világban senki. Sorra készítette a mozdíthatatlan napórákat, a különféle hordozható víz- és homokórákat és az olyan rafinált szerkezeteket, amelyek hanggal jelezték az idő múlását, s mindegyiknek az volt a feladata, hogy a többitől különböző módon tudósítson ugyanazon napszakok múlásáról, s mindenkinek más legyen a napirendje. Voltak, akik számára gyorsabban, s voltak, akiknek lustábban haladt az idő, s a kaotikus helyzetben sosem találkozott össze a különböző hivatalnokok munkarendje és az eredménye. Ha valaki vétkezett, vagy bárkiről is úgy vélték, hogy vétket követett el, Justinianus repeső szívvel ölette meg és rabolta el vagyonát; semmiségnek vette, hogy tízezrével pusztulnak el az emberek, akik mit sem vétettek egymás ellen s neki. A hagyományos rendből semmit nem tartott méltónak a megőrzésre, miként az az időmérők használatánál is látható, örökösen meg akart változtatni mindent, másrészt ugyanazt a dolgot több ügymenetbe is bocsátotta, éppen azért, hogy minden alattvaló érezze, ellenőrzik a munkáját, s meglehet, nem ítélik azt megfelelőnek. Röviden szólva, ő volt a helyes intézmények fő-fő tönkretevője. Lám, a dögvész, amelyről munkám korábbi részében beszéltem, az egész földre kiterjedt, mégis legalább annyian megmenekültek belőle, mint ahányan elpusztultak, mert vagy egyáltalán nem kapták meg a betegséget, vagy kigyó-gyultak belőle, bár elérte őket. De az ember elől, aki a dögvész idején tehenekkel hált együtt, s a beteg állatok tejét itta mindennapi silány étkezéséül, senki nem menekülhetett meg, legalábbis egyetlen római polgár sem. Mint valami másik égi csapás, lesújtott az egész, hajdan még büszke nemzetre, és teljesen érintetlenül senkit nem hagyott. Volt, akit minden ok nélkül fölnégyeltetett, s a negyedrésznyi testdarabokat a megölt ember négy örökösével etette meg, s volt, akit még az elpusztultaknál is szerencsétlenebbé tett, mert úgy hagyta életben, hogy azzal a nyomorral hagyta egy ágyban aludni, amelyet ő fektetett melléje, hogy álmaiban se hagyjon neki békét; ezek azért könyörögtek, hogy szabadítsa meg őket a legkegyetlenebb halállal jelen helyzetükből, vagy feszítse őket egyágú keresztre, vagy hajítsa a távolról idehozatott, vérszomjassá nevelt vadállatok közé, amelyet Chosroés kertjeiből ajándékként kapott. Mivel meg se kottyant volna neki, ha csak a Római Birodalmat teszi tönkre, sikerült leigáznia Afrikát és Itáliát is, pusztán avégett, hogy azokkal együtt, akik már korábban uralma alatt éltek, elpusztítsa az ottani perzsákat, vandálokat, keleti gótokat, longobárdokat és gepidákat, a teljes lakosságot. Még tíz napja sem volt kezében a hatalom, és kivégeztette az udvari eunuchok ártalmatlan főnökét, néhány más személlyel együtt, minden bűnéül azt róva fel neki, hogy valamilyen meggondolatlan megjegyzést tett a város amúgy is szerencsétlen főpapjára. Ettől kezdve minden ember közül Justinianustól féltek a legjobban, s inkább laktak volna medvék és farkasok és krokodilok között, mint a császár birodalmában. Nemsokára magához hívta a volt ellencsászárt, Bitalianost. Előzőleg együtt járult vele a keresztények szentségeihez, és biztosította, nem esik bántódása. Nem sokkal később az ellencsászárt gyanúba fogta, hogy megsértse őt, és lemészároltatta. Egyetlen percig sem gondolt arra, hogy esküvését betartsa. Hamarosan bezáratta a pogány műveltség fellegvárait, az athéni platánok leghűvösebbjei alatt meghúzódó Akadémiát és a peripatetikusok Lükeionját is, remélve, hogy gyilkosságai miatt elfogadja ilyen vezeklését az Isten, akitől azonban válasz nem érkezett, s aki hallgatott.

* * *

A bizánci rend, amelyet a gázai szónokiskola mesterei dolgoztak ki a mindent elárasztó, szégyenteljes műveletlenség ellen, amely a világ özönvízszerű elöntésével fenyegetett, megmutatta, hogyan kell az összes, egyszer már megszerzett tudást fenntartani. A katena azonban, amely már nem az a lánc, amelyet a hajóra vagy a kapukra akasztanak, hanem a módszer, amelynek értelmében az ismert könyvek valamennyi mondatához hozzákapcsoljuk a magunk értelmezését, művemben tovább él. A történet, melyet korábbi munkámban – ámbár töredékesen – elmondtam, meghal, s helyette másik virul tovább, amint nem tekinthető az alma sem az almafa virágának, holott abból lett, s bízvást mondhatjuk, hogy a halovány szirmok, az enyhe illat, a sárga porzók mind, mind mégis benne vannak a gyümölcsben.

Amint munkám korábbi részében elmondtam, a római nép régtől fogva két, összevegyíthetetlen pártra oszlott, amint nem elegyedik egymással az olaj és a víz sem. Azzal, hogy Justinianus az egyik párt, a kékek mellé állt – már korábban is ők voltak a kedvencei, hiszen elemi vonzódást érzett minden iránt, ami kék, azokat a halakat ette, amelyeknek a bőre vagy főzés után a húsa kék volt, az olyan virágokat kedvelte s tűrte meg az ünnepségeken, mint a viola, a kőmag, a katáng és a hegyi tárnics, amelyek az encián színét utánozták, kék márványlapokon sétált a kék ég alatt, s még a nők szemében is a kéket kereste, s így talált rá Theodórára; s magam az okát is tudom: annyira gyűlölte a görögöket, hogy színéül azt választotta, amelyet azok nem ismertek, hiszen nincs rá szavuk sem –, sikerült általános zűrzavart és fölfordulást támasztania. Ezzel a rómaiságot hangsúlyozó módszerrel ugyanakkor térdre is kényszerítette a római államot. Nem minden kék követte azonban készségesen a császár agyafúrt, kékköves terveit, hanem csupán a készségesek, akiket aztán arról is föl lehetett ismerni, hogy maguk is a kék szín legkülönbözőbb árnyalatában pompáztak a templomokban, a lovuk sörényét és palotájuk falát is ilyenre mázolták, s ha gyermekük kék szemmel született, a gondviselés különös jegyét értették ki belőle. De ahogy romlott a helyzet, mert a hegyek is a maguk természetétől fogva omlanak meg, s kőgörgeteggel zúzzák szét a lábuknál lakók villabirtokát, s a tornyos hullámok is szétfoszlanak, s ilyenkor húzzák mélyükre az addig önfeledt úszókat, még ezek is a világ legmérsékeltebb embereinek tűntek föl, mivel sokkal több farkaspupillájú gonosztettre nyílt alkalmuk, mint amit ekként elkövettek. De nem maradtak nyugton a zöldek szélsőségesei sem, hanem ők is örökké garázdálkodtak, nem volt számukra elég az az idő, amikor, tavasz kezdetétől az ősz közepéig, a növények legtöbbje zölddé változtatta a föld fölötti s ég alatti világot, s mindenkit figyelmeztettek a pártosodásra, már amennyire lehetőségük volt rá, bár egyet-egyet, amint vihar nélkül is leszakad a levél a fákról, mindig elítéltek közülük. Ez azonban csak mind nagyobb vakmerőségre kényszerítette őket, hiszen az igazságtalanság elkeseredésbe szokta kergetni az embereket. Ebben az időben tehát, miközben Justinianus kékre festett talpú saruban ítélkezett, s csöpp kék tintát kevert a császári bíborba, amikor aláírta a Corpus Juris Civilist, a római jog új összefoglalását, s így nyíltan bátorította és uszította a kékeket, a Római Birodalom a hajólapáttól a hullámokat hasító, szoborral ékesített hajóorrig recsegett-ropogott, mintha földrengés vagy vízözön vagy katonás rendben lépkedő perzsa hódítók tömege támadta volna meg, vagy mintha minden városban bekövetkezett volna a manicheusok végítélete. Mindenütt teljes volt a kavarodás, pajkos énekek keveredtek a kontakion soraiba, s a bárd nem a bárányt, hanem a hentest sújtotta halálra, semmi nem maradt a maga helyén, s Bizánc és Róma között, azzal, hogy Justinianus városa egyszer csak fogta magát, s nyákos csigatalpán egy római mérfölddel keletebbre csúszott, megnőtt a távolság, és a bekövetkező zűrzavarban a törvény és az állam rendje teljességgel az ellentétébe csapott át. A Corpus Juris Civilist, amelyet Tribonianos jogtudós készített el, mélykék betűkkel kék kódexlapokra írták ugyan, de mire a provinciákba s az illetékes hivatalokba eljutott, a szín megromolhatott, s zöldessé penészedett valamennyi betűje.

A szélsőséges férfiak először felháborítóan új, a korábbihoz nem hasonlító divatot vezettek be a haj- és szakállviseletükben: a többi rómaitól teljesen eltérően nyiratkoztak. A bajszukhoz meg a szakállukhoz egyáltalán nem nyúltak, hanem hagyták, hogy szőkére koptassa a Nap, s azt akarták, hogy mindig egészen hosszan és természetes csigákban omoljon le, mint a perzsáknak, vagy a hideg füvet legelő hegyi juhoknak. A hajukat elöl a halántékukig lenyírták, hogy olyan magas legyen az arcuk, mint az erdőlakó longobárdoknak, hátul meghagyták, hogy egészen hosszan és rendetlenül lógjon, mint a massegatáké. Ezért hun formának is nevezték ezt a hajviseletet. A római szőrzet immár minden nép jegyét magán viselte, ami a római államot veszélyeztette, s ugyanakkor mutatkozott benne valami vadállatias is, már ami a szagát illeti.

Ami a ruhájukat érinti, mindegyik divatosan akart öltözni, s ezért díszesebb ruhát viselt, mint ami társadalmi helyzetének megfelelt volna: a hollón fácánöltözék, a csicsörkén papagájé virított, s még a tölgyek alatt meghúzódó, hosszú nyelű gombák is pöttyöket illesztettek a kalapjukra, hogy lépést tartsanak a korral. Ezt törvénytelen úton, vagy az új, galád törvények által szerzett pénzből meg is tudták vásárolni maguknak, a városok posztóüzleteinek zsibvásárjában nagy volt a tolongás, s a szabók és cipészek sosem kaptak annyi és rendkívül kényes megrendelést, mint ekkor. Az ingük ujja a csuklónál egészen szűk volt, s kapocs tartotta össze, oly szorosan, hogy a titkos levél se hullhatott ki alóla, majd innen a vállig hihetetlen bőségűre szélesedett. Valahányszor a színházban és a lóversenyen tetszésnyilvánítás vagy szurkolás közben integettek a kezükkel, az ingüknek ez a része, természetesen föltűnően, a magasba emelkedett, s ha a szél is belekapott, olyanok voltak, mint a kicsattanás előtt álló, felfújt gömböchöz hasonlatos, kék labdavirágok. Ilyenkor úgy érezték az ostobák, alakjuk annyira szép és telt, hogy csak ilyen szabású ruhát vehetnek rá. Az nem jutott eszükbe, hiszen kétséges, hogy maradt-e eszük a nagy piperkőcködésben, hogy az a sok vékony és üresen lógó szövet még jobban mutatja nyeszlettségüket, s hasonlók a szélcsendben hórihorgas árbocán denevérnyárnyakként lógó vitorlájú, nyikorgó hajóhoz. Köpenyük, nadrágjuk és főként a csizmájuk a „hun" névvel és szabással tűnt ki, s gatyájukból szüntelen kiérzett a nyers hús levének romlott szaga.

Különösen éjjel – vagyis életük idejének felében – nyíltan fegyvert viselt szinte mindegyikük, nappal pedig – életük másik darabjában – kétélű tőrt rejtegettek a ruha alatt, az oldalukon. Sötétedés kezdetével néma bandákba verődtek, és szinte a főtéren meg az utcákon körülállták és kirabolták a tisztességes polgárokat: aki az útjukba akadt, attól elvették a ruháját, övét, jelenetekkel tarka aranycsatjait és ami netán még volt nála, s úgy fogták körül, olyan tömötten álltak mellé, hogy a járókelőknek gyakran eszükbe sem jutott, hogy éppen mellettük fosztanak ki s vetkőztetnek pucérra egy mukkanni sem merő, életét féltő halandót. Néhány áldozatukat nemcsak kirabolták, hanem jónak látták meg is ölni, hogy senkinek ne jelenthesse a rajta esett jogtalanságot. Ezek a mindennapos gaztettek mindenkit mélyen fölháborítottak és reménytelenségbe taszítottak, még a mérsékelt kékeket is, miután őket sem kímélték: azt állítván róluk, hogy színvakok, ezért nem képesek különbséget tenni a halovány és a mély árnyalatok között, s hogy a betegek Isten büntetéséből váltak azzá, tehát bűnösök, s ezért lakolniuk kell. Ettől fogva azután a legtöbb polgár olcsó, és nagy hanggal csilingelő rézövet és rézcsatokat viselt, hogy összefogja öltözékét, és rangjánál sokkal hitványabb ruhákba öltözötten járt, hogy a jó ízlés ne okozza a vesztét, és még napnyugta előtt mindenki hazatért, és ott lapult a bereteszelt ajtó mögött, a házában. Mivel az alattomos bűnözés tovább folyt, és a város korrupt hatósága nem törődött a tettükkel hivalkodó tettesek megbüntetésével, a bandák tagjainak merészsége, miként a kamatyolásra rászokó félben lévő kamasz fütyköse, nőttön nőtt. A szabadjára engedett, habjával egekig föllövellő bűn ugyanis természeténél fogva nem ismer határokat, hiszen még azokat a bűnöket sem lehet teljesen kiirtani, amelyekért megtorlás jár. A legtöbb ember bizony könnyen kapható a bűnözésre.

Ilyen volt a kékek helyzete.

A zöld ellenpárt szélsőségesei közül volt, aki beállt a kékek soraiba, hogy velük együtt büntetlenül garázdálkodhasson, barátainak sokszor azzal indokolva tettét, hogy az így megszerzett javakat a zöldek számára forgatja vissza, s még mindig jobb, ha egy zöld kékként viselkedik, s rabol ki egy zöldet, mintha azt, kíméletlenebbül, kék teszi. Volt, aki elmenekült és más – sárga szavakkal beszélő – vidékeken rejtőzködött, sokat azonban elfogtak bent a városban: ezek vagy az ellenpárt, vagy a hatóság megtorlásának estek áldozatul, s azt sem lehetett tudni, hogy hol temették el őket. Sok más fiatal csatlakozott a hőbörgő társaságokhoz; ezek korábban semmit sem törődtek a pártokkal, de most odavonzotta őket, hogy szabadon hatalmaskodhattak és erőszakoskodhattak, volt, aki már a szolgák szolgájának szolgájává vált, mert így is nagyobb megbecsülésben részesült, mint a közönséges, dolgát szorgalmasan végző római polgár. Mert nem ismert az emberiség egyetlen olyan pokolbéli bűnt sem, amit ebben az időszakban büntetlenül el ne követtek volna, s a jutalom mindenkor többnek mutatkozott a megbocsátásnál. Először az ellenpárt szélsőségeseit öldösték (amint a sövény túloldaláról áthajló ágba is könnyebben beleakad a járókelő), később már meggyilkolták azokat is, akikkel semmi bajuk nem volt, s elégnek bizonyult annyi, mintha a gaznövény szárának töve a sövényből éppen kinő. Sokan még fel is bérelték őket, nem volt magas a bér. Közölték ellenségük nevét, akit ezek hamarosan eltettek láb alól; egyszerűen ráfogták, hogy zöld volt, hogy kék volt, noha egyáltalán nem ismerték. S már nem a szemérmes sötétben, félreeső helyen gyilkoltak, hanem a nappal minden órájában, a város minden pontján, olykor a legnagyobb előkelőségek színe előtt. Nem kellett ugyanis titkolniuk a tettüket, mert nem nyomasztotta őket sem huhogó lidérc, sem a megtorlástól való félelem, sőt kies becsvágyukat még értékelték is, ha bizonyságot tettek féktelen erejükről és bátorságukról, például azzal, hogy egyetlen csapással megöltek egy útjukba tévedt fegyvertelen embert. A mindennapos veszély közepette senkinek sem volt reménye az életben maradásra, félelmében mindenki azt hitte, hogy nem a természetes halál leskelődik rá, s ahhoz, hogy megmeneküljön, nem talált egyetlen helyet sem biztonságosnak, egyetlen alkalmat sem veszélytelennek, mivel minden ok nélkül gyilkosságnak estek áldozatul a legjobban tisztelt szentélyekben és a nyilvános ünnepeken is. Már a legbensőbb barátaik és rokonaik iránti bizalom is kiveszett belőlük, miként erjedő gyümölcsből a savanykás íz; sokan éppen a legközelebbi hozzátartozóik merényletének estek áldozatul, s akkor, amikor nem számítottak rá, lenyeltek egy cukorkába zárt, élő darazsat, s annak csípésétől fulladtak meg, a pecsenyének sütött márnát bíborcsiga mérge itatta át, s förtelmes görcsök közt múltak ki az árnyékvilágból, vagy veszett kutyával maratták meg, s hagyták, hogy a veszettséget a harapásával a saját gyermekeire is továbbadja.

Sem a nyílt, sem a rejtett bűntettek után semmiféle nyomozás nem folyt: a szerencsétlenség váratlanul sújtott le mindenkire, de az áldozatokkal senki nem törődött. Törvény vagy szerződés nem rendelkezett többé szilárd alkotmányos renden alapuló kényszerítő erővel; kerékként gördült az erőszak, és ostoros zűrzavar uralkodott a társadalomban, de a quadriga elé, amely észveszejtő gyorsasággal gurult lefelé a lejtőn, senki nem fogott lovat, s hajtó sem ült a kocsi ülésén, hogy a kereket fékezze. A rendszer leginkább zsarnok-uralomhoz hasonlított, de nem ahhoz, amely már megállapodott, hanem amelyik polipként minden pillanatban változik, és főnixként örökké újraéled. A főtisztviselők rendeletei rémült trogloditesek kapkodására emlékeztettek, mert egyetlen embertől való félelem uralkodott a gondolkodásukon. A korábban oly tisztességes bírák sem aszerint döntöttek, amikor vitás kérdésekről ítélkeztek, ahogyan emberségesnek, igazságosnak és törvényesnek tartották, hanem aszerint, hogy az ellenfelek közül melyiknek volt jó vagy rossz viszonya a pártokkal. Azt a bírót, aki nem vette figyelembe a pártok sugalmazásait, büntetésként a halál fenyegette, s a családja sem maradt biztonságban, nem szólva értékeiről.

A nagy fáklyalánggal égő erőszak hatására sok hitelező visszaadta adósának a hitellevelet, bár a kölcsönből még semmit sem kapott meg, s a forró olaj megégette a tenyerét, a szurok összeragasztotta a szakállát, s a tűz leégette arcának bőrét; mások viszont, korántsem önként, a szolgáikat szabadították fel. Azt mondják, néhány nagy becsű úrnőt is rákényszerítettek a rabszolgáik sok olyan cselekedetre, amit nem akartak volna megtenni: huszonegyeztek velük, hogy fájdalmaik után soha egyetlen férfit nem tudtak ágyukhoz engedni. Sok, múltja révén előkelő férfi gyermeke is belekeveredett ezek közé a harcos fiatalok közé, és apját akarata ellenére mindenfélére rákényszerítette, még arra is, hogy a vagyonát átadja neki, s tűrje, hogy gyermeke tovább ajándékozza azt a párjának, miközben a családját tönkreteszi. Sok edzett fiú viszont, bár vonakodott, kénytelen volt fajtalankodni a bandák tagjaival, és apjuk s anyjuk tudott erről. De ez még férjes asszonyoknál is megtörtént. Állítólag egyszer egy díszes ruhába öltözött, tisztelettől övezett asszony szeretett férjével együtt épp áthajózott a közeli túlsó partra, egyik birtoka felé, hogy ellenőrizzék, mi maradt abból a rablóbandák dúlása után. Átkelés közben találkoztak a szélsőségesek részeg, fölpántlikázott bandájával: ezek fenyegetésekkel elragadták a nőt a férjétől, és átemelték saját csónakjukba. A nő titkon intett a férjének, ne aggódjék, és ne féltse őt semmitől, mert nem érheti gyalázat a testét, s férje még bánatosan rajta tartotta a szemét, mikor az asszony a haragvó tengerbe vetette magát, átázó ruhája a mélybe húzta, és azon nyomban el is tűnt az emberek világából.

Ilyen förtelmes merényleteket követtek el ebben az időben Bizáncban és más városokban. De az áldozatokat, bármennyire is elhomályosodott a látásuk, elfulladt a lélegzetük, ezek az égbe kiáltó tettek kevésbé háborították fel, mint az egyre fényűzőbben élő Justinianusnak az állammal szemben elkövetett alantas bűnei. Mert ha valakit súlyos bántalom, mély sérelem, halál ér a bűnösök részéről, a törvényesség okozta sérelmet nagyrészt enyhítheti az a rendületlen hit, hogy a törvények és a kormányzat majd bosszút áll érte, hiszen valahányszor kövérre hízott reménységgel néznek a közelgő jövőbe, jelen bajaikat is könnyebben és szívesebben viselik az emberek. De ha az államhatalom, miként magoncot a mellette tornyosuló suháng, elnyomja őket, akkor még jobban fáj nekik minden bajuk, és minthogy a tüskés és fullasztó bozótosból nincs kilátásuk rá, hogy meglássák a zöld mezőt, illetve a kék tengert, hogy szívük a végtelenségtől, tüdejük a friss levegőtől elégtételt kapjon, végleg elkeserednek. Justinianus bűne nemcsak az volt, hogy egyáltalán nem akarta fölkarolni a rettegő áldozatokat, holott mindenkor értesült azok sanyarú sorsáról, hanem az is, hogy nem szégyellt nyíltan a szélsőségesek védnökeként föllépni: bársonyzacskókba süllyesztett, nagy pénzeket adott ezeknek a harcos és jóképű ifjaknak, sokat közülük maga mellett tartott, némelyeket még hivatalba és más tisztelt méltóságba is kinevezett: csak azért, nehogy egy vigasságos éjjelen a kék szemű Theodóra forró ágyában kössenek ki.

* * *

A hírét és nevét gyorsan megszerző Justinianus tehát azt tette, amit a hét tekercsen elmondtam, egyre-másra saját lábnyomait követve haladt, így érthető, hogy élete során egyetlen alkalommal sem lépett ki Bizánc kapuján, sosem hagyta el azt a helyet, amely székes városa volt, s mégis, olyan messzire jutott, s azok is, akik zászlókat emelve a fejük fölött utána lépdeltek, amilyen távolságra az emberi nemtől addig még senki.

Mihelyt a kezébe vette ostoba nagybátyja birodalmát, amely már maga is kezdett az uralkodóra hasonlítani, mert szürke volt és szamár, sietett az állam pénzét – mintha csak az övé lett volna, akár az élete – gyorsan, mint a tavaszi áradás, és esztelenül, mint a meder töltését, majd a partját is szétkapkodó áradat, elpazarolni. Aki csak elébe került a kóborló és alacsony homlokú, összenőtt szemöldökű hunok közül, annak a birodalom vesztére saját képével eljegyzett, súlyos aranyakat adott, végül már annyit, hogy nemcsak Theodorik ravennai mauzóleumának regimentjét tudták volna annak árából fölhúzni, de aranyból is épülhetett volna mindegyik. Ennek következtében sűrű betöréseknek volt kitéve a római a föld, mert a sárga fényű gazdagságba belekóstoló, az aranyat mágnesként vonzó barbárok többé már nem tudtak megfeledkezni az ide vezető útról: csak azokat a csapásokat kellett követni, amelyen szerteszórt tetradrahmák fénylettek a korábban visszatért sarcoló csapatok hulladékaként.

Töménytelen pénzt kidobott tengerparti építkezésekre is, melyekkel, ha már a hunokat nem akarta, a tenger örökös hullámverését kívánta megrendszabályozni és igába hajtani. A legkeményebb köveket hányták a tengerbe, így nyomultak előre a parttól, perlekedésben és viszályban a víz egyre szennyesebb árjával, mintegy a pénz hatalmát állítva versenybe az áradat elapadhatatlan ereje ellen. Megkaparintotta valamennyi polgár vagyonát a római világ mind a négy sarkában, feldúlta a hódvárak mélyét s kifosztotta a cserregő szarka fészkét is, ha meglátta, hogy valami fénylik annak aljában, még akkor is, ha aztán csak halpikkelyeket vagy jégmadarak kékesen csillogó tollát találta bennük; némelyeket alávaló bűntettel vádolt meg, amelyet sosem követtek el, másokkal viszont a részegeskedésbe fulladó lakoma másnapjának reggelén csalárdul elhitette, hogy neki ajándékozták a vagyonát. Sokan, hogy képtelenek voltak arcukról és kezükről lemosni a vért, s annak száraz maszkjában éltek, és rájuk bizonyult egy gyilkosság vagy valami más bűntett elkövetése, megmenekültek a tettükért járó büntetéstől, hogyha Justinianus javára a teljes vagyonukról lemondtak. Mások meg, akik éppen perben-haragban álltak a szomszédjukkal, egy telek, egy insula, egy olajfaliget vagy nyersolajütő miatt, amely nem is illette meg őket, miután semmiképpen nem sikerült – mert nem sikerülhetett – megnyerniük a pert ellenfelükkel szemben, hiszen a taláros törvény ellenük volt, azzal vetettek véget az egésznek, hogy a vitatott birtokot, tulajdont mértéktelen tiszteletet mímelve Justinianusnak ajándékozták. Ez az adomány nekik nem került semmibe, és elérték vele, hogy fölébresztették Justinianus jóindulatú figyelmét és széles margót is rajzolni kész barátságát, az ellenfelükön pedig a törvények semmibevételével felülkerekedtek. A perzsák hőn tisztelt káosza, amellyel farkasszemet kellene néznie a rendnek, a kozmosznak, a római kultusz tárgyává vált, mintha nem választottunk volna magunknak tiszteletet érdemlő s egyetlen Istent, a keresztényekét. Így már nemcsak a barbárok ruházata, viselkedése vált a sajátunkká, de istenei közül is jutott belőlük bőven számunkra.

Elérkezett az ideje, állítom, hiszen hét tekercset írtam már tele, s mind a hetet sikerült egy-egy hajszálra föltekernem, hogy leírjam ennek az eget káromló, magasságot bemocskoló, tökéletességeket megalázó embernek a külsejét is. Termete nem volt sem túlságosan magas, sem alacsony, hanem közepes, minként az öszvéré is, ha a ló és a szamár egymással üzekedett, s utódot hoztak létre. De nem volt ösztövér sem, hanem kissé kövér, amint a gumók is megdagadnak a zsíros, jól trágyázott és kellően öntözött termőföldben, amilyen a Római Birodalom volt. Az arca kerek és korántsem csúnya, pír borította, meglehet a görög Heliostól, avagy a római Apollótól, vagy a két neve ellenére egyalakú Isten virágától, a hajnalpírban fürdő rózsától kapta bőrének árnyalatát, s azt kétnapos böjtölés sem halványította el, miként megtörténik a rózsa törékeny szirmával. Hogy röviden jellemezzem habitusát, rendkívül hasonlított Dometianoshoz.

Dometianoshoz, akinek a neve is csak egyetlen helyen maradt fenn.

A hely pedig éppen ez a mondatok betűivel megpiszkolt irat, amelyet most írok.

Nos, ennek az egykori Dometianosnak a gonoszságával annyira torkig lettek az öntudatos rómaiak, hogy, arcukat sem fedve el, megtámadták, és élve szétszaggatták, de még akkor is úgy érezték, ezzel kellően nem csillapították le az iránta érzett gyűlöletüket, mert aki ismerte a bűneit, az tudja, hogy nem is lehetett: a szenátus – vita nélkül, egyöntetű szavazással – elrendelte, hogy ennek a mocskos császárnak a tisztátlanságot idéző neve nem fordulhat elő a feliratokon, és egyetlen képmása sem maradhat fönn. A többi név között ennek csupán kitördelt, illetve kivakart helyét lehetett látni mindenütt Róma városában a felira-tokon, és másutt is, ahol a neve valaha is szerepelt. Szobra pedig sehol sem látható a Római Birodalom végtelen területén, csupán egyetlen, az is a következő okból. Dometianosnak volt egy nemes lelkű, minden tekintetben erkölcsös felesége, aki soha embert nem bántott, s még az árnyékokra sem pillantott, nemhogy az árnyék sötétebb foltjaira, és nem is helyeselte férje egyetlen tettét sem. Emiatt szerették is, úgy, ahogy a hiéna hímjének társát, a kölykeit nevelő nőstényt, kötelességteljesítő magatartása miatt szeretni lehet, de a közelében élni nem. A szenátus hívatta őt, és felszólította, közölje kívánságait. Ez az erényes, de férje miatt mindenki által került asszony csupán azt óhajtotta, hogy megkaphassa és eltemethesse Dometianos holttestét, és alakos emlékművet állíthasson neki az általa megválasztott helyen. A szenátus ebbe beleegyezett, s a fájdalmában emberfelettivé váló asszony, aki a Teremtőtől mintát kapott a viselkedésre, a következőket találta ki, hogy megörökítse férje gyilkosainak embertelen tettét. Összegyűjtötte a férfi testének darabjait, a részeket pontosan egyberakta és egymáshoz illesztette, majd összevarratta az egész testet. Azután megmutatta a szobrászoknak, akik elrettenve figyelték a csupa fonál tetemet, és felszólította őket, hogy illő módon, semmit nem titkolva és semmit sem hozzátéve mutassák be férje balsorsát. A mesterek hamar elkészítették a különös szobrot. Az asszony elfogadta a munkát, átvette, és a Capitoliumra vezető út mellett, a Forumról jövet jobb felől állította fel, s az alkotás mind a mai napig ott őrzi Dometianos vonásait és élete balsorsának emlékét – de hogy miként, azt most mondom el.

A szobrászok az egybetákolt testről először agyagmintát vettek, így létrehozták a tetem negatívját. Sietve kellett dolgozniuk, mert a szerteszabdalt, majd összerakott hulla különösen gyorsan romlott, s amint a hús szokása, átható szaggal bűzleni kezdett. A kiszáradt forma üregét vékony bronzzal befolyatták, mintegy kiöblítették, s olyan szilárd burkot hoztak létre így, amely a lehető legpontosabban követte Dometianos figuráját. A tisztes asszony ezt a tárgyat állíttatta az alacsony talapzatra, s mihelyt ott szilárdan rögzítette, a szobrászok, parancsa szerint, hosszában kettéfűrészelték a bronzalakot, s mint pisztácia héját a magról, a benne lévő üregről két oldalt lefejtették. A levegő hűen megőrizte Dometianos alakját, s a légből készített tökéletes szobor őrzi tehát a nevét elvesztő császár rút alakját.

Az ember azt gondolná, hogy a levegőből készült szobor Justinianust ábrázolja, szakasztott olyan az alakja, különösen a tekintete és egész arcberendezése.

Ilyen tehát Justinianus külseje. A jellemét aligha tudnám pontosan leírni. Gonosz mandragóra volt, és könnyen befolyásolható, mint a tavi hínár; rosszindulatú idiótának szokták hívni az ilyet. Sohasem volt őszinte, a fémtükrök tulajdonsága szerint mindig olyan volt, mint akivel beszélt, nem volt őszinte, szavai és tettei mögött hátsó gondolatok lapultak, mégis könnyű prédája volt annak, aki rá akarta szedni. Valamilyen különös keveréke alakult ki benne a tuskó ostobaságának és a szálka gonoszságának. Alighanem ilyesmire gondolt az a hajdani peripatetikus filozófus, aki azt mondta, hogy az emberi természetben – éppúgy, mint a kevert színekben – a legellentétesebb minőségek fordulnak elő. Mégis leírom, amit sikerült felfedeznem, még ha a levegőt kell is körbeskribálnom. Nos, ez a császár képmutató, nem hiába tükrökkel vette magát körül a palotájában, ravasz, hisz rókát tartott az ágyában, álnok, mint a víz, amely a fűzfából, akárha kártyalap alakja lenne, kettőt csinált, s lábbal illesztette össze a két, eredetileg egymástól független formát – fát és árnyékát –, álnok, mert még a C alakú Holdat is megduplázta, indulatát rejtegető, mint a mérgező fűz kérge, kétszínű: gondoljunk az éjszaka kezdetére és végére; kiismerhetetlen ember volt. Mesterien tudott valamilyen meggyőződést színlelni; könnyet nem örömében és fájdalmában ejtett, hanem számításból, amikor a pillanat és a körülmények ezt kívánták. Örökösen hazudott, akár a történetmondó, és örökösen igazat állított, mint a történet, de nem csak úgy vaktában, hanem írásba foglalva, és legtöbbször esküvel is megerősítette ígéreteit, saját alattvalói előtt. Fogadkozásairól, esküiről gyorsan, miként a tetőre rakott nád a vízpartról, megfeledkezett, akár a leghitványabb rabszolga, aki a fenyegető kínvallástól való félelmében bevallja az eskü alatt rábízott tikot. Megbízhatatlan barát, engesztelhetetlen ellenség, szenvedélyes szerelmese a párolgó, majd megalvadó vérnek és a csengő-pengő kincsnek, izgága és nyughatatlan fölforgató, a rosszra könnyen rávehető, de a jóra semmi biztatással rá nem bírható, villámgyors a gonoszság kitervelésében és végrehajtásában, de a jónak még a hírétől is undorodó. Ugyan hogy is lehetne ép ésszel megérteni Justinianus jellemvonásait? Úgy tetszett, hogy a fenti hibák – s még ezeknél súlyosabbak is – nem emberi mérték szerint vannak benne, hanem mintha a rosszul összetákolt természet minden gonoszságot elvett volna az őselemektől, az ásványoktól és kőzetektől, a növényektől, az állatoktól, az emberektől és valamennyi átmeneti lénytől, szóval a teljes, Aristoteles által megrajzolt scala naturae dolgainak a gonoszságát az ő lelkébe helyezte s biztonságosan odaragasztotta volna. A többi hibáján felül szívesen hallgatott a rágalmazásra, és ostor módján gyors volt a büntetésben. De hirtelen meghozott döntését sosem előzte meg vizsgálat; csak a sokszavú, lapos homlokú, óriás fülű rágalmazót hallgatta ki, és máris elrendelte az ítélet végrehajtását, mint a kígyómarás-mérgezés esetén, nála is megvalósult a tett és a tett következménye közti szoros kapcsolat. Minden tétovázás nélkül adott ki olyan rendeleteket, melyek teljesen indokolatlanul országrészek leigázásáról, villák, telepek és városok felperzse-léséről, egész népek rabszíjra fűzéséről intézkedtek. S ő volt az, akit félhomályos boldogság öntött el, ha látta, hogy mint gyapjú ég el a világ. Így hát, ha valaki a serpenyő mérőtányérjába helyezi az összes bajt, ami korábban érte a rómaiakat, és összeméri ezekkel a szenvedésekkel, úgy találja, többen pusztultak el emiatt az egyetlen férfiú miatt, mint előzőleg az egész történelem folyamán.

Nem tűrt hezitálást, miként az árnyék se, ha a fűcsomókra vetül, a leghatározottabbnak mutatkozott, amikor más vagyonát szerezte meg otrombán és az ellenvetés lehetősége nélkül, még csak tarka ürügyet sem keresett, nem leplezte a maga által teremtett és bárkire rákényszeríthető joggal, hogy őt meg nem illető javakat birtokolt el; ám mihelyt az övé lett, rögtön kész volt esztelen pazarlással nyakára hágni és számolatlanul adni belőle a huhogó sztyeppi barbároknak. Egyszóval sem neki nem volt pénze, sem azt nem tűrte, hogy bárkinek az ismert világon legyen, mintha nem a kapzsiság uralkodnék rajta, hanem a vagyonos emberek iránt táplált olthatatlan irigység hajszolná. Egykönnyen elüldözte a szerény jólétben élt rómaiakat évezredes, kiterjedt földjeikről, s megteremtette az általános, agyagföldet zabáló szegénységet. Olyan volt tehát, mint a kígyó: hosszában nőtt, széltében sosem.

* * *

Justinianus feleségül vett egy nőt, hogy ez milyennek született, amikor az anyja méhéből a világra jött, hogyan nevelkedett, s miképpen nevelték az északról jövő hideg, a délről érkező meleg, a keletről futó száraz s a nyugatról futó nedves szelek, s a császárral házasságra lépve hogyan rontotta meg gyökeréig az államot, ehhez gyűjtöm most össze erőmet, ezt mondom el.

Egy Akakios nevű, gyenge jellemű és feneketlen gyomrú férfi volt Bizáncban a zöld párt cirkuszi állatainak a gondozója, s hiába tartoztak keze alá a tigrisek, oroszlánok, farkasok, rókák, menyétek és nyestek, szóval a térség valamennyi ragadozójának legvérmesebbjei, medveetetőnek nevezték. Ez az ember Anastasios császár uralkodása idején megbetegedett, mert csupa hencegésből szőrgombócokat nyelt le, s azok megakadtak a belében, és meghalt. Három leánygyermek maradt utána, Kompitó, Theodóra és Anastasia, köztük még a legidő-sebb sem volt hétéves. A virágszálból hamar kóróvá száradó felesége, támasz nélkül maradván, hozzáment egy másik, szintén műveletlen férfihoz, hogy az majd vele együtt gondoskodik csalánként kiterebélyesedett családjáról, és ellátja az állatgondozói munkát is a Hippodrom melletti telepen. Csakhogy Asterios, a zöldek nagy hatalmú táncmestere, akit lefizetett valaki, kidobta őket az eddig biztosnak vélt cirkuszi állásból, és minden további nélkül fölvette azt, akitől e tisztogató munka elvégzésére a pénzt kapta. A táncmesterek ugyanis teljhatalommal és belátásuk szerint intézték ezeket az ügyeket, egyedül arra kellett ügyelniük, hogy a cirkuszi játékokra kijelölt egészséges és agresszív vadállatokat időben neveljék föl, illetve egyéb alkalmakon a mindig cirkuszra vágyakozó rómaiak rendelkezésére álljanak. Az asszony, amikor látta, hogy az egész nép összegyűlt az arénában, lehettek százötvenezren is, ámbár a történetírók milliós tömeget jegyeztek föl, gyorsan font, éppen ezért frissnek látható koszorút rakott a kislányok fejére és kezébe, és odaültette őket, hogy könyörületért esdjenek. A vadállatok viadalára vágyakozó zöldek egyáltalán nem hajlottak a könyörgésükre, a kékek azonban fölvették őket ugyanarra a munkára, mivel röviddel előbb nekik is meghalt az állatgondozójuk. Ez azért is különös volt, mert szokásuk szerint csak kék szeműek lehettek a cirkuszi előkészületük részesei, sőt még a vadállataik szemszíne sem lehetett más, de most ettől eltekintettek.

Amint a zöld szemű lányok szeme alja reggelente árnyékba borult, s kétségkívül fölserdültek, anyjuk az ottani színházba küldte őket, mivel szemrevaló teremtésekké váltak; persze nem egyszerre valamennyit, hanem aszerint, ahogy érettnek találta erre a kifejlett nőiességet igényelő munkára. Kompitó, a legnagyobb lány már híres volt a vele egykorú kéjnők között, tudta jól, hogy a kurtizánok mestersége nem való az ostobáknak, és nem akart semmit elkapkodni az ügyeiben. Kitartásáért megbecsülték a férfiak, mert nem akart senkit sem az első napon tönkretenni, büszke is lehetett rá, hogy nem volt egy héten annyi nap, ahány hónappal előre ne jelentkeztek volna, hogy sorukat kivárják, ágyába a férfiak. A férfiak szerint, akik barátai, illetve vendégei lehettek, nem is lánygyermekként, hanem angyalként, mégpedig hosszú szárnyú, keskeny bokájú bizánci angyalként született. Theodóra rabszolgagyerekre illő rövid ingecskében járt utána, kiszolgálta a nővérét, még azt a bársonnyal bevont zsámolyt is ő vitte mindig utána a vállán, amin a társaságban ülni, kutyamód kuporogni szokott. Theodóra bokája, lábszára, térde és combja ekkor kapta azt a bársonyosságot, amely mindvégig jellemzője maradt: a sok érdes tekintet állandóan felhorzsolta a bőrét, s a hét rétegből csak egyet hagyott meg, a legérzékenyebbet.

Kezdetben a minden testnyílásában kicsinynek teremtett Theodóra még nem tudott férfival hálni, mert fejletlen volt, s nem tudott nőként közösülni, hanem fiúszerepben s pénzért bujálkodott beteges, alulfejlett phalloszú férfiúkkal, méghozzá idegen származású rabszolgákkal, többnyire ázsiaiakkal, akik combjukról is leborotválták a szőrt, északi barbárokkal, akik festetlen bajuszt viseltek, és szerecsenekkel is, akik a színházba kísérték urukat, s várakozás közben, kéjes szórakozásként űzték ezt a dolgot. A bordélyban is ezen a természetellenes módon kereste a pénzt. De mihelyt fölserdült, és már a havonta változó hold uralma alá került, érett nő lett, beállt a színházba, s mindjárt az a fajta kéjnő lett, akit a régiek ringyónak hívtak. Nem volt érzékeny ajkú fuvolásnő, mert nem mutatott rá tehetséget, sem jó torkú énekes, még csak a csípőt rengető táncban sem szerzett kellő gyakorlatot, hanem egész testével folytatta az ipart, miközben annak bocsátotta rendelkezésre pompás ifjúságát, akivel éppen összeakadt. Mondják, hogy az anyja diktálta le számára a kurva viselkedésének hasznos fogásait, s a tanításokat, hiszen nem volt híjával tehetségnek, szorgalmas elméleti és gyakorlati tanulóként megfogadta. Ezek az írásba foglalt tanácsok, származzanak Theodóra anyjától vagy sem, mindenesetre Theodóra iratai között is fennmaradtak, másolatokban terjedtek, a szakmabéliek forgatták okulásul, s hogy megtudják, melyek a fölemelkedés lehetséges útjai. Efféle passzusok találhatóak abban: „Az illendő üdvözletek után a férfi, akivel le fogsz feküdni, maga mellé ültet, s amíg kezébe veszi kezedet – szól anyja, a kerítőnő –, velem kedveskedik, s én, hogy a vendégek tekintetét feléd fordítsam, egyre nézlek, nézlek téged, hogy kellőképpen megdöbbentse őket bájaid látványa. S a férfi majd bókol, s miközben szépeket mond, hozzád hajol, hogy megcsókolja a szemed vagy a homlokod, s te engedd át magadat kedvesen neki, s eressz el egy alig-alig észlelhető sóhajt, s ha ezek közben is sikerül elpirulnod, nyert ügyed van." Továbbá: „Mivel az elpirulás és a sóhaj együtt a szerelem biztos jele, a szenvedély első föllobbanása, és mert mindenki habozik, ha azt hiszi, hogy meg kell vennie téged, a férfi, aki aznap éjszaka veled akar élvezni, nos, azt kezdi hinni, hogy te, te vagy oda érte, s annál inkább hiszi, minél inkább követed a tekinteteddel. Beszélgetés közben megpróbál elcsábítani: te kapcsolódj be kedves és ügyes szavakkal, elegyedj vele beszélgetésbe. Időben válaszolj, simogató hangon, s tartsd vissza magad, nehogy közönséges ízű szót ejts ki szádon. Ha kacagnál, ne hangosan, harsányan, mint az utcanők, s ne tátsd ki a szád, hogy torkodig lehessen látni, oly módon nevess, hogy arcod egy íze se veszítsen igézetéből, sőt bájaidat hangsúlyozza mosolyod, s inkább fogad essen ki, mint egy durva szó a szádból, ne esküdözz Istenre vagy a szentekre, ha azt mondod, ’nem úgy történt…’, s ne háborodj fel, ha valaki a tefélédet csipkedi: annak, aki ünnepségen vesz részt, fontosabb, hogy kedvességbe öltözzön, mint hogy bársonyt vegyen magára; legyen előkelő, úrnői minden moccanása, s ha az asztalhoz hívnak, ha máskor első is szoktál lenni, hívasd magadat többször is, mivel ki magát megalázza, felmagasztaltatik." Illetve: „Beszélgess kissé azzal, aki veled van, de föl ne kelj a szeretőd mellől, s mikor eljön a lefekvés ideje, hagyd, hogy elfogadja, amikor csókot adsz neki, a nyelved hegyével. Aztán, miközben ő kapkodva levetkőzik, vetkőzz te is, de lassan, ejts egy-két szót magadban és sóhajts hozzá, de úgy, hogy kénytelen legyen megkérdezni ’miért sóhajtozol, szívem?’. Te sóhajts újra akkor, és mondd: ’Uraságod elbűvölt!’, s ezt mondva szorosan öleld magadhoz, adj csókot neki, még egyet, s utána vess keresztet, és tégy úgy, minthogyha elfeledted volna, hogy tovább menj; s ha imát mondani nem is akarsz, mozgasd az ajkadat úgy, mint aki imádkozik, ahogyan illik ahhoz, akiben mindenben jól nevelt. Eközben a csibész, ki várva vár az ágyban, úgy jár, mint az, aki farkaséhesen az asztalhoz ül, de azon se kenyér nincs, se bor; hozzád simul, előbb kezét teszi melledre, majd ráveti magát, és szopja, szopja, azután a testedet, mindegyre közeledve a puncid felé, meg fogja veregetni a popsidat, kezelgeti, nyomogatja combodat, a hátsód, mint pénzes batyu, vonzza a kezét, s aztán kezd megkísérteni, térdét a lábad közé teszi, vagy próbál megfordítani – első ízben nem kockáztatja meg, hogy kérje is –, de te, ha kérne is, és bárhogyan is, vonakodj." És: „S amikor combjaid közé teszi a térdét, és úgy fordulsz, ahogyan megszokott, tapintsd ki, van-e a karján lánc, gyűrűk az ujján, majd aszerint, hogy udvarlód mire akar rávenni, milyen fogásra éhezik, próbáld meg, engedi-e, hogy leszedd, s ha engedi, és ékszereit elvetted, bevált a csel, te mindenesetre gyorsan tedd a szádba, majd nyeld le, ne félj, nem marad semmi a gyomrodban, másnap reggel a hashajtó kiűzi testedből, csak arra kell vigyáznod, nehogy a latrinába vesszen. S ha nem engedi, nyíltan mondd meg neki: ’Uraságod hátulról végezné inkább disznólkodását? Nem elég, hogy a rózsáim közé keveredett?’ Ezután alighanem maga átadja, te pedig háttal fordulsz, lányom, és törleszted adósságodat." Vagy: „Ha kész vagy, karjaiddal a nyakát öleld át, és csókold meg vagy tízszer egyhuzamban, s miután termőjét a kezedbe vetted, szorongasd, míg földuzzad és megkeményedik, s amikor ilyen lett, illeszd be a helyére. Ó, nincs az a férfi, aki nem érzi a paradicsomban magát, ha a barátnője, akire áhítozik, amíg csókolja ízenként a testét, végigsimítja és megszorítja a micsodáját, s mikor felállította, magába illeszti, bent tartja egy kissé, s csomagját a kezében fogja, csilingel kedvesen vele, majd gyengéden a fenekét paskolja, szőrszálai között megcsiklandozza, majd ismét beilleszti a testébe, amitől szétrobban szinte, és végül láthatja, hogy lovagol rajta az a nő, kit ő akart meghágni, mígnem az élvvel és a gyönyörrel eltelve kielégül."

Az épületes iromány kétségtelenül a jövőről tudósít. Ki merné állítani, hogy az elkövetkező életek nem a szeretkezések, illetve az üzekedések eredményei? S ki, hogy nem a kéj az, amely minden eljövendő nap előjele?

Theodóra az alantas színészek között bármilyen fajta színházi feladatban részt vett, és velük együtt szerepelt az egyre-másra megismételt előadásokon, holmi bohóctréfákban játszva alárendelt, ámbár nevettető szerepeket. Kakaduként rendkívül szellemes volt, papagájként értett a csúfolódáshoz, öszvérként a humorkeltéshez, s foglalkozása révén azok között is közismertté vált, akik sosem jártak színházban. Mert nem volt benne semmi született vagy megtanult szemérem, soha senki nem látta szégyenkezni. Olyan nőnek mutatkozott, aki tud viccelődni és harsányan nevetni azon, ha elverik és fölpofozzák, s aki kibújva a ruhájából meztelenül bárkinek elöl-hátul megmutatja, amit a férfiaknak amúgy nem szabad látniuk, és rejtve kell lenni előlük.

Gondosan megválasztott gazdag szeretőiből csúfot űzött, vonakodásával s a közösülés egyre újabb figuráiban való tobzódásával mindig sikerült elvennie kéjsóvár ügyfelei maradék eszét. Híres volt enciklopédikus gyakorlatáról, amelyben a szerelem minden módja gondosan sorra került. Azt sem hagyta senkinek, akivel dolga volt, hogy kezdeményezzen, éppen ellenkezőleg, viccekkel és csípőjének kihívó riszálásával ő kezdett ki mindenkivel, akivel összeakadt, különösen a tapasztalatlan, de szeretői diadalra vágyó ifjakkal. Senki nem volt olyan mohó a lédús kéjre, mint ő; gyakran hívatta meg magát közös, gyümölcsök sok fajtáját ígérő lakomákra, tíz vagy ennél is több, csupa erőtől duzzadó és kamatyolásra termett ifjú társaságában, végigszeretkezte a tobzódókkal az egész éjszakát, s hogy megnyújtsa azt, amikor már egyik sem akarta folytatni, a szolgáikhoz húzódott – olykor harmincan is összegyűltek –, és mindegyikkel lefeküdt.

Egyszer az egyik előkelő házához ment, és borgőzös mulatozás közben, mikor az összes vendég szeme mohón a lábára tapadt, s a tekintetek már-már véresre súrolták a bőrét, állítólag fölugrott a kerevet hattyúnyakú és -fejű ormára, s fölhúzván a ruháját nem átallott ocsmányul ott helyben bemutatót tartani – magát Lédának állítva – a féktelenségéből. S bár időben mindhárom, kencékkel rózsásra festett, illóolajokkal harmatossá feltüntetett testnyílását használta közösülésre, elégedetlenül ócsárolta a természetet, miért nem alkotta nagyobbra a lukakat a fülén, az orrán, a mellén, s miért nem nyitott újabb réseket a vállán, a hasán, a tenyerén, mert azokkal újabb közösüléseket találhatott volna ki. Gyakran fogant, de mivel szinte minden elvetemült fortélyt ismert, amelyeket a kuruzslók és egyéb boszorkányok, sikerült gyorsan elvetélnie. Ebből is hasznot húzott, az abortumot, mert a varázsszerek összetevői között nagy volt belőle a hiány, ezüstért, aranyért kiárusította vagy maga is felhasználta, ha szüksége volt rá.

A hőn imádott színpadon nagy kedvvel és gyakran levetkőzött az ámuldozó és káprázó nézőközönség szeme láttára, és pozsgás-meztelenül álldogált a színpad megvilágított közepén, csak az ágyékán takarta lebbenő kendő messzire illatozó nemi szervét, nem mintha szégyellte volna azt is fölfedni, hanem mert senkinek nem volt szabad teljesen meztelenül fellépnie, csak ha takarva volt ama szerve. Így állt ott, elég időt hagyva a szemeknek a testén való legeléshez, aztán hanyatt feküdt a padlón, a nézők felé kissé széttárt lábbal, és néhány ezzel megbízott szolga lassú és kíméletes mozdulatokkal árpaszemeket szórt az ágyékára. Ezeket aztán a betanított, hószín libák sok nyaktekergetés közepette a csőrükkel fölszedegették és megették. Theodóra úgy állt föl a produkció után, hogy el sem pirult, sőt, mintha büszke lett volna a szokatlan mutatványra. Szemérmetlen volt, mindenkinél jobban szeretett szemérmetlenkedni. Visszaélt bűbájos testével, s ezért úgy látszott, szemérmét nem a természetes helyén viseli, hanem az arcán. Azokról, akik hozzá jártak, már e tényből is nyilvánvalóvá volt, hogy nem a természetes módon közösülnek. Mások számára baljós előjelnek számított, különösen hajnalban, ha valaki megpillantotta őt! Azt tartották róla, hogy a nyomában vihar jár, ámbár ezt – hiszen nem jött el még a szóból és másból csinált képek tiltásának az ideje – csupán képletesen gondolták.

Amikor Hékebolost, aki tyroszi volt, s mint minden onnan származó, ismert volt mértéktelen szexuális életéről, kinevezték Pentapolis kormányzójának, követte őt. Theodóra elvégezte neki a legaljasabb szolgálatokat is, de amikor valamin összeveszett vele, azonnal elzavarták onnan. Emiatt olykor még a betevő falatja sem volt meg, amit persze továbbra is a szokott módon, teste kitartó munkájával keresett meg. Mindenekelőtt Alexandriába utazott, s nemcsak a kuplerájok lakója volt, de eljárt a neoplatonisták titkos találkahelyeire is, majd bejárta az egész keletet, Mitras szentélyeit látogatta és Astarte nyomát kereste, megfürdött Adonis vérétől vörös folyókban, aztán hajóra ülve végiglátogatta a tenger valamennyi kikötőjét, Kerkyrában hosszan időzött, Salernóban éppúgy hetekig forgolódott, mint Ostiában vagy Ravennában, az áporodott levegőjű, de selyemágyairól nevezetes Velencében, s a hozzá közeli halászok és márványt fejtő munkások falujában, Rovignóban, ahol hárfán pengette ki a szél, ha egy férfi valakivel sikeresen közösült. Végül visszatért Bizá