(cantan los grillos)

 

 hajnalfelé azt álmodtam, hogy egy erdőben

kószálunk négyen. te, én és két ismeretlen férfi.

az egyik, akit árpádnak szólítottam, lemaradt.

a másikhoz spanyolul beszéltem, pedig ébren

egy mukkot sem tudok spanyolul. négyen

indultunk tehát, de már csak hárman voltunk.

a férfi, akihez spanyolul beszéltem, mindenáron

ki akart jutni az erdőből. que otra cosa puedo

hacer para que existas? hátraszóltál, hogy nyugi.

mentünk utánad az ösvényen, és hirtelen egy

meredek sziklafal előtt találtuk magunkat.

te könnyedén kapaszkodtál fölfelé, amin, figyelembe

véve tüdőtágulatodat és a koszorúér elmeszesedését,

joggal csodálkoztam. a spanyollal egyszerre

léptünk az első kiszögellésre. fentről a hangodat

hallottam. azt mondtad, ez halálos játék lesz.

nem ránk, lemaradt társunkra értettem. mindenesetre

előreengedtem a spanyolt. cantan los grillos esta

noche mientras velos. a spanyol is ügyesen húzta

magát fölfelé a sziklafalon. most én jövök, gondoltam.

de a lábam nem engedelmeskedett, függtem a falon,

mint akit odaszögeztek. kiáltottam, hogy segíts.

nem feleltél, vagy csak én nem hallottam, mert

saját kiáltásomtól fölébredtem. csalódott voltam,

amiért mindent értek. kivéve persze a spanyolt.

„que otra cosa puedo hacer…" két éve halott vagy,

most már ellehetnél magad is. ne küldj álmokat.

 

 

(maraton)

  

ha futó lennék, az én távom a maraton lehetne.

vagy csak a remény hosszú lejáratú, kamatmentes

kölcsönét kívánnám megszerezni? és ha igen,

kitől? a szerencse bájosan telt istennőjétől,

akinek van némi tapasztalata a TB-tartozások

eltussolásában is, a négy nyelven perfektül

beszélő sorstól, akit idomított titkárnője

állandóan letagad, vagy tőletek, bárkik

vagytok is, csak ne fogyjatok ki a jóslatokból,

ígéretekből? rövid távon mindenesetre nem

válnék be. részletes indoklás helyett mondjuk

azt, hogy rossz a kezdősebességem. a maratonnak

viszont őrültség nekivágni. mintha vesztett

csatából menekülnénk, futni csak úgy lehet,

arcát, combját csapkodva senki sem áltathatja

magát, hogy azt a negyvenkét kilométert megeszi

reggelire. futás közben bonyolult kémiai

folyamatok zajlanak a testben. a tudat megbízható

műszerré változik, a nyomtatókar alól nyivákolva

tekerednek elő a szapora görbék, pontosan

jelölik a szívverés, a légzés ritmusát. ha

a papírszalagra nézek, megbizonyosodom róla,

mégis képtelenségnek tartom, hogy az energiáknak

ez az áradó eloszlása, ez a fájdalomtest,

ez az örömtest, ez a munkatest halálbábja,

ez a színpadi gépezet, amelyről megtanultam,

hogy én vagyok, működik, eljár tengelyén.

a görbék persze sokszor zaklatottá válnak.

szakadozik a lélegzet, minden omlik, elsötétül,

eltűnni, mint egy falevél, hullani vágyom, nem

állni többé ellen, elesni, érezni, hogy mindene fáj

a testnek, miközben a fájdalom máshol van,

nem itt, én üres vagyok. ezeket az állapotokat

már ismerem. ilyenkor meg kell próbálni ugyanúgy

továbbfutni. mintha amputálnánk a lábakról

a törzset, hagyni kell, hogy tovább forogjanak,

és mintha ehhez a forgáshoz már nem lenne közünk,

meg kell próbálni a fájdalmat a test egyetlen

helyén összegyűjteni, a mellben, a bordák alatt

vagy a rekeszizomban, ahonnan, mint egy labda,

kiszakítható. a lényeg, hogy a kijelölt távot

lefussuk. egyetlen méter sem maradhat el.