Harangoztak Szent Rókus templomában, ezüst harangszó kondult a sötét hegyoldalban, odafent fény csillant az ablakokban, a templomban zarándokok virrasztottak. Katarina becsukta az ablakát, odament a holdfényes szobán át a sarokban függő feszülethez, a korsóból vizet öntött magának, sietős mozdula-tokkal mosakodni kezdett, ott, az Isten képe alatt.

Az Isten képe alatt, a Megfeszített képe alatt, a Szeplőtelen Szűz áldott képe alatt, a sötét aranyozásban ragyogó oltár szentjeinek és patrónusainak képe alatt hallgattak, mormolták imáikat a kelmorajni zarándokok, reszkettek, mint a kezükben a gyertya lángja, reszkettek a rájuk váró nagy út előtt, az ismeretlen előtt, mely valahol a messzeségben készülődik, hogy jót vagy rosszat hozzon nekik, adja Isten, hogy jót, és Szent Kristóf meg Szent Bálint, az utazók védőszentjei segítsék meg őket.

A vigíliákon, melyekre azok is eljöttek, akik nem készültek a zarándoklatra, az éjszakai virrasztók, ijedt arccal, a falut, a hegyet és a völgyet egész héten öntöző esőtől gőzölögve, miután erre az éjszakára egyszerre hűvös, holdas ezüstre derült az idő, a félelemnek a bőrükből áradó szagával, az éjszakai virrasztástól duzzadt szemhéjjal, a vigíliákon a halványan megvilágított templomban a keresztút falra akasztott stációi a gyűlölet és a fájdalom néma kiáltásait visszhangozták. A római katonák arcát, a vörös ruhás, fogatlan pribékek arcát, fogatlan röhögésre nyílt, vigyorgó, üres szájukat megvilágította a gyertyák lobogó lángja, és megvilágította a parasztok lehorgasztott fejét, akik féltették a faházak falai között nyugtalankodó jószágukat, zaklatott éjszakájukat, álmukban felsíró gyermekeiket, visító disznaikat, öklelő marháikat, és féltek a harangtorony körül, odafent cikázó árnyaktól. Sápadt arcok és hadaró szájak, lesütött szemek, melyek nem mertek fölpillantani a falakon és az oltárokon lévő képekre, a falakra, a rettenetes mártíromság képeire, a fájdalom és a szenvedés képeire, melyeket oly sokszor láttak reggeli és nappali fényben, a vasárnapi miséken, amikor ezek mindössze csak képek voltak, csak képek, most azonban egyszerre megmozdultak az éjszakában, és valóságossá váltak, mint amilyen valóságosak voltak ők maguk is. Olyan képek voltak ezek, melyeket nem kellett látniuk, hiszen őbennük lakoztak, külön-külön mindegyikben, kinek-kinek a legbensőbb mélyében, olyan képek, amelyek gyermekkoruktól kísérték őket, és amelyek ezen az éjszakán nem voltak a segítségükre, mivel ezek a szentképek a szenvedést örökítették meg. A lobogó gyertyák árnyékai között Keresztelő Szent János levágott fejéből, nyakából sötétvörös vér szivárgott. Mind ismerték a szent férfiak és asszonyok kínjait és szenvedéseit, akik ezen az éjszakán a templomfalakról az álmaikba léptek, a belsejükben őrzött képekből, a történetekből, melyeket felmondtak, ha álmukból ébresztették is őket, mint ennek az éjszakának a vigíliáján. Szent István karját emelte a reá záporozó kövek ellen, elesett és több sebből vérzett. Szent Sebestyént nyilak döfték keresztül, Szent Márta arcát kopja döfte át. Szent Jeromost elevenen megnyúzták, ahogyan a parasztok nyúzzák a disznaikat. Az egyik szentnek a nyelvét tépték ki, és dobták oda a kutyáknak, Szent Ágotának a mellét vágták le. Vitust elevenen eltemették, Erasmusnak összezúzták a heréit, üvöltött vad fájdalmában, Szent Mihály mérleget tartott a kezében, harcolt az ördöggel, letaszította a sátánt a poklokra.

Janez plébános az oltár előtt térdelt, és széles háta óvta szegény nyáját, az ijedt, az imát mormoló csordát mindattól, ami külső veszély, s mindattól a rossztól, ami a képeken történt a szentekkel, amikor még itt jártak a földön, most azonban fönt vannak a mennyekben, ahogy ők is a mennyországba kerülnek, ha szívükben áldással térnek vissza a nagy zarándoklatról, imádkozott érettük és önmagáért, irgalmatlanul csepülte a kísértőt és összes ördögét, mely csak rájuk jött Isztria felől, csepülte, egyszersmind csodálkozott, vajon miért jöttek éppen Isztria felől, miért onnan szóródtak szét Stájerben és Krajnában meg Pannónia síkjain, ha egyszer Isztria olyan jól védett, hisz ott van megannyi templomával Vodnjan, a röpülő ördögöknek messze ki kellett volna kerülniük öreg harangtornyait. Isztria tele van ereklyékkel és templomokkal, az ott a szárazföld szilárd védőbástyája, ott nincs rés, melyen keresztül az ördög utat találhatna. Velence ugyancsak védve van, csak úgy süt onnan a hatalmas ereklyék ereje a tengeren és a belső vidékeken át, Szent Sebestyén földi maradványai, nyílvesszőkkel átlyuggatott testének maradványai, ezt az egész országot messze ki kellene kerülnie az ördögnek, olyan szent dolgok vannak itt, melyek rémülettel töltik el a nyughatatlan gonoszok szívét, a szent el nem porladt koponyája, gerincének, vállának darabja és izmai, minden, ami megmaradt belőle, miután a római börtönben a szent férfiú fejét kitépték a testéből. Janez Demšar plébános mindezt tudta, arra az erőre támaszkodott, amely az égből érkezett hozzá, a kinti ezüst éjszakából, a templom szentképeiből, a megkínzottak és a próbatételnek alávetettek csontjaiból, felállt, magasra emelte a szentségtartót, benne a szent ostyával, ott állt a hívek előtt, mögötte nyitva volt a tabernákulum ajtaja. Istentől, odafönt, ahová törekszünk, ahová kívánkoznak lelkeink, le a lábunk alá, a sárig, az ördögig, mely itt settenkedik körülöttünk, és suttogja a fülünkbe undorító mondatait, ez minden, ami itt van a kettő között, ez minden, egész életünk e két pont közé feszül, a fent és a lent közé, ez határozza meg összes cselekedetünket.

Útnak indulunk, Köln am Rheinba, vagy ahogy a szlovén zarándokok mondják, Kelmorajnba, ahol ott az Aranyláda a szent ereklyékkel, mire a riadt fejek fölhorgadtak: Kelmorajn. Az Aranyláda. Az Aranyláda, mindnyájan, akik azon az éjszakán a templomban voltak, látták a ládát. Egyszerre ott lebegett a templom hajójának közepén, a fejük fölött, a füstölő felhőibe burkolva. A Vörös-tenger, mondta Janez plébános, ez a zarándoklat átkelés a Vörös-tengeren, vándorlás az ígéret földjére, ez maga a kinyilatkoztatás a Sínai-hegyen, találkozás a pusztával, a zarándoklat a régi életmód elhagyását jelenti, az isztriai ördögök elűzését, a zarándoklat nem más, mint utazás az üdvösség felé, szenvedés, elmélkedés, megtisztulás és felmagasztalás, alleluja! A végén mindenki részesül az arany, a tömjén és a mirrha áldásában. Az emberek elkábultak az éjszakától és a plébános szavaitól. És amikor azt mondta, Vörös-tenger, átkelés a Vörös-tengeren, a fejük felett a ködfelhőkben felragyogott az Aranyláda. Mindnyájan ismerték már, apáiknak, az egykori búcsújáróknak a zarándoklatról hozott szentképein látták a három Napkeleti Bölcs csodálatos ládáját Kelmorajnban, habár a képen jelentéktelennek, szürkének és feketének látszott. Most azonban arany volt a láda, mint ahogy arany a valóságban is, ragyogott az ezernyi drágakő, mint egy kis bazilika szállt a fejük fölött és lebegett a levegőben. Úristen, teremtő Atyák, az angyalok között, alleluja! Mózes is rajta van, aranyba öntve, mozdulatlanul, kezében a tízparancsolat táblája; az apostolok, a próféták, János evangélista, Salamon király és a ládában a három Napkeleti Bölcs ereklyéi, aranyba foglalva és drágakövekkel kirakva. Azoknak a csontjai, akik a csillagot követve rátaláltak a megszületett Megváltóra. Hát még Aachenban – Cahenban, ahogy a szlovén zarándokok mondták –, mi minden volt még Aachenban! Ott a Szűzanya sárgásfehér ruhája, melyben világra hozta az Üdvözítőt, a gyermek Jézus pólyája a szentestéről, sötétsárga gyapjú, a Krisztus vérével áztatott lepel, alleluja, a lepel, amely Krisztus ágyékát övezte a kereszten, amikor megkoronázták, megostorozták, keresztre feszítették, és a lepel, melybe a lefejezett Keresztelő Szent János holttestét burkolták, a négy nagy aacheni szentség, amely ezer éven keresztül vándorolt oda Konstantinápolyból. Kelmorajn a világ végén van, Cahen még messzebb, éber és mégis már elhomályosuló szemük előtt ott lebegett az Aranyláda. És vele az ismeretlen földek, a tér tágassága és mélysége, amelyen át kell kelniük, a térnek, mely nem tenger, hanem föld, a súlyos kontinens hegyei, erdei, völgyei, falvai és városai, melyeken át kell kelniük. Az Aranyláda előttük fog úszni az égben, sokan fogják majd látni a távolban, messzi fák koronáiban, a messzi templomok harangtornyai között, a behavazott hegyek fölött és az ismeretlen országok síkságai fölött.

És akkor, amikor az éjszaka futva távozott a hegyoldalon át a völgybe, amikor a templomablakot megfestette a hajnal első pírja, mikor a Hold ezüst fénye összefolyt a Nap arany ragyogásával, az első reggeli fényben szétfoszlott az Aranyláda is a fejük fölött, jött a reggel, a messzeségben megdobbant a föld, hatalmas csordák sok ezer patája dobogott végig rajta.

Néhány nap és éjszaka alatt a falu és körülötte az egész tartomány nyirkosságba és sötétségbe merült. A rövid napok és hosszú éjszakák sáros függönye borult a világra, a sáros és nyugtalan álom függönye, melyben nyugtalanul forgolódnak az állatok, és amelybe időnként inkább belecsobbant, mint belekondult Szent Rókus templomának harangja. Belezendült az éjszakába, mely földi, mely mindig a földből jön, annak gyomrából, annak kiterjedéséből, ahonnan az árnyak nőnek. Az árnyak az erdőszéleken, ahogy egyenesen hullanak le a földre, hosszan, mind hosszabban, majd sötéten, mind sötétebben. A falu, körülötte az erdők és az éjszaka, beborítva a nedvesség hálójával, virrasztva, várva, a falu nyugtalan népével, amelyet nem tud megvigasztalni az eső tetőkön doboló, majd elvonuló hálója, az emberekkel, akikre már néhány éjszaka egymás után átragad az állatok nyugtalansága, nyájaik nyugtalansága.

A sötét csend a faluból, a hegyoldalban, ahol a nyugtalan emberek aludtak és forgolódtak az ágyukban, mint ahogyan pár éjszaka egymás után az állataik is nyugtalanul mozgolódtak és dobogtak. A disznók visítottak, sírtak, mint a gyerekek, és a dobravai majortól lent, a völgyben, fel a hegyen Szent Rókus falváig felhallatszott éjszakai nyugtalanságuk. Katarina minden este, mielőtt minden nyir-kos álmaiba süllyedt volna, elnézte a házak sötét csoportját; a falu a hegyoldalban, ahogy ott feküdt a csöndben és az eső pászmáiban, minden éjszaka ott feküdt az ő álmában is. Ahogyan elpihentek egy-egy parasztház apró szemei, ahol a nyugtalankodó állatokat gyógyították, ahol Katarina apja is ott volt minden éjszaka, csak azok az apró fények pislákoltak még a sötét hegyoldal közepén. Minden egyéb sötétben volt, az eső pászmáiban, a sötét hegyoldalban, a teremtés előtti időben.

Napközben bebugyolálva, födött fejjel jártak, ijedten pillogtak föl az égre, orvosért szalajtottak Ljubljanába, de az csak nem akart megérkezni, gyertyát gyújtottak, káromkodtak, és egyre jobban féltek. Hiszen az istállókban és a disznóólakban a falu közepén, a lábuk alatt, faházaik falai mögött, a juhok aklaiban, a legelőkön fent a hegyoldalban az állatcsordák, amelyek előre megéreznek mindent, amelyek előre tudnak mindent, láthatatlan és az emberek számára ismeretlen, nyugtalan híreket küldözgettek. A marhák dobogása, a disznók rívása és a juhok éjszakai nyögései fent, a falu fölött, mindez már több éjszaka nyugtalanította az embereket a faluban, a hegyoldalban, az embereket a majorban, a völgyben, az embereket az Alpok szűk szurdokaiban és az északi tágas síkságokon, meglopta álmukat múló és láthatatlan sejtésekkel és jelenésekkel, az éjszaka jelenéseivel, az erdőszéleken, az istállókból és a disznóólakból előjövő árnyak jelenéseivel teli, csatakos álmaikat. És amikor elsőt harangoztak, amikor éjszaka belekondult a harang a sár és a víz tömkelegébe, ennek az éjszakának a nyirkos-ságába, már tudták, hogy az Isztriából származó félelmetes hírek olyan igazak, mint amilyen igaz ez a víz és ez a sötétség.

Isztriában észlelték először az ördögfajzat légióját. Harangoztak, mert ezen az éjszakán a virrasztó férfiak itt is megérezték a jelenlétüket, a hegyoldal fölött, a csúcsokon, ahol a hegy a felhők sötétjével találkozott. Előtte sok éjszaka és utána is sok éjszaka látták már a jövetelüket az emberek lent, Isztriában. Amikor felhők borították az eget egész a föld pereméig, sötét felhők az égbolt tetejétől a föld mélyéig, és a felhők meg a föld sötétje között csak a lenyugvó napot övező keskeny csík tátongott, vagy netán az alvilág fénye, amikor a napnak még nem volt vége, és az éjszaka még nem kezdődött el, akkor látták az ördögöket megérkezni azon az ég és a föld között ásító résen. Nyitva volt az alkony, annak a réséből érkeztek. Senki sem tudta, melyik messzeségből vagy mélységből került elő ez a légió. Azt mondták, hogy abból az izzó és sugárzó nyílásból röpültek ki a vidék fölé, alacsonyan a tenger színe fölött, a sötét felhők alatt, a sziklás partokon és a puszta országon át, és annak kőházai fölött az ország belsejébe, föl, az Alpok völgyeibe és az északi síkságok fölé. Mondták, hogy a déli napfényes vidékekről röpültek az északi éjszakába, ahol majd szétrajzanak. Isztriából terjedt el a hír a felső tartományokba, suttogással és harangszóval, de amikor harangoztak, már ott is voltak. Lent Isztriában kőházak álltak és olajfák, lent sok volt a napfény, mely a tenger színéről verődött a tájra, itt nyirkos hegyoldalak, fák zöld sűrűjével borítva, lélegezve az éjben, idefent koromsötét éjszaka volt, sejtések nyugtalan csöndje, éjszaka és csönd, amelyben dobogott és fészkelődött a jószág az ólakban. Az ablakban világosság égett, az asztalba bele volt vágva a kés.

Az asztalba bele volt vágva a kés, a zarándokok vajdája, Mihael vágta a pálinkáspoharak közé az asztalba, hogy a kés nyele még mindig vadul remegett az olajmécs fényében, árnyéka végigsiklott az ital tócsái között, és belenyilallt a részeg parasztok riadt lelkébe. A kés árnyéka remegett a falon, a megfeketedett mennyezet alatt, mely óvta őket az éjszaka üregében, a hegyoldalban, a sötétség kozmikus üregében, melyben ördögök röpdöstek, és a háztetőkre telepedtek, felröppentek az eső sűrű függönyén át Szent Rókus harangtornyához, s onnan, megrémülve a harang bronzütéseitől, a levegő megszentelt rezdüléseitől és az esőtől, zuhanórepülésben ereszkedtek vissza az erdőbe, a disznóólakba, a házak tetőire. Az emberek ott gyülekeztek az asztal körül a fekete tetők alatt, már a vecsernye óta pálinkával locsolták ijedtségüket, hívatták a lenti major intézőjét, az özvegy Poljanecot, akinek a még mindig hajadon leánya, név szerint Katarina, valamennyiüknek megjelent álmában, hogy fölébredtek és éberen feküdtek a feleségük mellett, aztán virradatig bámulták a fekete mennyezetet, melyen kirajzolódott Katarina csípője, melle, hosszú, sötétbarna haja, egészséges, csillogó haja, miközben a fekhelyük alatt a beteg jószág hánykolódott, a szobájuk falához dörgölőzött. Hívatták Poljanecot a majorból, hívatták Mihaelt, vagyis a paraszt- és a zarándokvajdát, a kereskedőt a városból, aki gyógyszert hozott a jószág számára, mivel a jószág napról napra furcsábban viselkedett, nem mozgolódott többé ismerős topogásával, súlyos tehénoldala és bendője ismerős ringásával, nem dörgölődzött a falhoz, ami az embereket minden éjszaka megnyugtatta és reggel ébresztette, hanem a szarvasmarha topogott, a disznók az ólakban ríttak mint a gyerekek, a juhok a falu felett az aklokban nyögtek, valami történhetett, megérkeztek a gonosz lelkek. Amikor még azt hitték, hogy betegség gyötri a jószágot, bekenték a disznók lábát élesztős pálinkával, a moslékba keserűsót, gilisztaűző, szárított varádicsot és tölgyfakérget tettek, ezt itatták az állatokkal, a teheneknek szárított sóskát adtak, a tőgyüket puha agyaggal kenték be, ecetben ürmöt főztek, azzal kenték be a megtetvesedett testrészeket, szárított árnikát adtak nekik, patáik közé hagymát, fokhagymát dugtak, mindent, de mindent kipróbáltak, amit az állataikkal való együttélés századaiban kitanultak, a végén levágták a disznók fülét, farkát, hogy kifolyjon az állatból a rossz vér, de ez sem segített, a disznók emberhangon ríttak, a tehenek dobogtak félelmükben, és nekimentek az istálló falának, az emberek virrasztottak és a fekete mennyezetet bámulták, körülvette őket az éjszaka hatalmas ürege, amelyben hihetetlen dolgok történtek. Nem volt menekvés, Isztriából a felsőbb vidékekre érkeztek az ördögök, most itt voltak, a faluban, a nagy hegy oldalába tapadva, a tetőkön, körberöpülték a templomtornyot, az állatokat az istállókban, talán már itt voltak közöttük is.

– Ha itt az ördög – mondta Mihael, a zarándokvajda, miután magába döntött még egy kupica pálinkát –, ha itt az ördög, akkor húzza ki ezt a kést az asztalból.

– Részeg vagy – mondta Poljanec –, részeg vagy, Mihael. Azért jön, hogy vezesse a zarándokokat, azért jön, hogy meggyógyítsa a jószágot, erre teleissza magát pálinkával.

– Ez a Miha – mondta az egyik ugyancsak részeg paraszt –, kurafi, szoknyapecér ez, nem ám zarándokvajda.

– Húzd ki – mondta Mihael –, majd meglátod, mit tud a kurafi.

– Részeg vagy – mondta Poljanec –, eredj aludni.

– Húzd ki te – mondta Mihael –, húzd ki, Poljanec, aki legény, húzza ki!

És a kés árnyéka remegett a falon, az Isten képmásán.

Ezerpatás, hatalmas állatcsordák dobogtak a hegyoldalon át a reggelbe hajló éjszakában. Mint távoli mennydörgés, mint a föld rétegeinek tornyosulása és robaja, közeledett a paták dobogása az üreges föld felszínén. A hívek rémülten tódultak ki a templomból, Mihael kifutott a kocsma elé, nyomában a többi, bepálinkázott férfi dagadt szemhéjjal, véres szemmel tántorogva. Az éjszakai esők után a reggeli felhők alól halvány fény kúszott elő, megvilágította a hegyoldalt és az alatta fekvő völgyet. A faluból, a disznóólakból, a sáros utakon, a köveken keresztül vágtattak a disznókondák, a bepálinkázott férfiak azzal próbálták őket megállítani, ami a kezük ügyébe esett, de a disznók elvakult tekintettel vágtattak, mint a tarpatak, s a férfiakat a házakhoz szorították, Mihaelt egy hatalmas fehér disznó ledöntötte a sárba. Szent Rókus temploma mellett rontott el ismeretlen célja felé a megvadult, vak csorda, rettentő rívás és visítás közepette robogott a rívó és visító légió a hegyoldalban, Szent Rókus templomától az összes faluból, a hegyeken, az ólakból, a házakból, a lenti üreges, föld alatti vidékekről, a völgyben hatalmas csordává nőttek, mely el fog taposni mindent, ami az útjába esik, földeket és réteket, állatot és embert. Szétáradt a hatalmas disznócsorda a síkságon, elvágtatott a major mellett, a szoba ablaka alatt, melyben Katarina aludt, és rettentő dobolásról álmodott a hegyen. Kinyitotta a szemét, hallgatta a távoli mennydörgést, nem volt sehol az ezüst holdvilág, megrázkódott, mi történt, mi történik? Meggyújtotta az olajmécsest a feszület alatt, és hirtelen felzokogott, megnedvesítette a zsebkendőjét, és buzgón tisztogatni kezdte a piros foltot az ágyon, az ingén, a lába között.

A paták dobogása közepette odakint mindenütt gyülekeztek a megvadult fehér ördögök újabb csoportjai. A pannon síkokról, az alpesi szurdokokból rohantak a disznócsordák a vizek, a patakok, a tavak, a tenger felé. Nem torpantak meg a vizeknél, látták a kétezer fehér ördög seregét, amint belevágtatott a fekete vízbe, felzavarta, és fehér hátával hatalmas disznódagonyát kavart. A földi nyugtalanság a vízbe, annak mélyébe merülvén elnyugodott, tisztátalanságát annak mélyére süllyesztette, a víz alá, a sötétbe, ahonnan ezek az ördögök jöttek. És az emberek futottak a vizekhez, botokkal, villákkal, kapával a kezükben, férfiak és nők álltak a partokon és taszították vissza a vízbe a disznókat, az ördögöket, melyek a beléjük költözött ördögökkel, ki tudja, miért, vissza akartak térni a szárazföldre, nem akartak megfulladni. Ütötték a fejüket, a fehér hátukat, beledöfték a vasvillákat a szalonnájukba, az orrukba és a szemükbe, a nagy, fehér ívóhelyeken úgy gomolyogtak egymás hegyén-hátán a fehér disznóhátak, a lábak, hogy a víz csak úgy piroslott az ördögök vérétől. Amíg mind el nem süllyedt, amíg a víz színe el nem simult, és már csak buborékok és a víz felszínén a körök jelezték, hogy a légió elsüllyedt, és a vizek felett csak ködfátylak maradtak, csak az átszűrődő világosság jelezte, hogy reggel lett, hogy vége van ennek a hosszú és szörnyű éjszakának. (...)

 

*

 

– Tehát – mondta a hercegérsek –, hányszor kérdezzem még, hogy mi van mára?

– Előbb a kelmorajni zarándokok – mondta a titkár.

Persze, ettől tartott már reggel is. A Kelmorajnba tartó zarándokokkal való foglalatosságtól, hiszen több baj volt velük az utóbbi időkben, mint a templomtornyok körül röpködő ördögökkel, ha szabad egyáltalán tréfálnia és a csúf nevet ismét többes számban használnia a hercegérseknek. Az itteni hívek régtől fogva zarándokoltak, századokon át, a szájhagyomány és a püspökség legrégebbi feljegyzései hírt adnak a Magyarországon és Törökországon áthaladó szentföldi zarándoklatokról, hírt adnak a százötvenek csoportjáról Ljubljanából, akik közül csak kilencen értek el Jeruzsálembe, a Szent Sírhoz, az összes többit leöldösték vagy rabszolgaságba hurcolták a törökök és az arab kalózok; elmentek Rómába és a messzi Compostelába, gyalog, hónapokon, néha éveken keresztül, a Czillei grófok gazdag kísérettel vonultak, hogy bűnbocsánatot nyerjenek rettenetes bűneikért, a gyilkosságokért és a hús, a bírvágy meg a hatalomvágy szörnyű mohóságáért; egyszerű parasztok járták véresre a lábukat, rettentő messzeségekbe mentek el zarándokköntösben, bottal és a köntösükre varrott kagylóval; és a hercegérsek nem állja meg csodálat nélkül, csodálja nyájának odaadását, mely időtlen idők óta viszi őket a szent helyekre és a szent városokba. A katolikus Anyaszentegyház büszke lehetne Alsó-Ausztriában élő szent szláv népére, ahelyett, hogy őt a Rómának szóló jelentések írására meg a bécsi világi hatalmakkal való viaskodásra kényszerítené. Tudhatnák, hogy egyedül ez a nép nevezte el e szent utazásokat, a búcsújárásokat a szent városról, ahol ott a Sedes Apostolica, Rómáról „rómázás"-nak. Időtlen idők óta rómáznak, időtlen idők óta sok a bűnük és sok búcsút járnak, minél több a bűnük, annál hosszabb és nehezebb zarándoklatokra indultak, olyan mély volt ezekben az emberekben az égi királyság iránti vágy, ahová egyszer hazatérnek, hogy mindez méltó volt a tiszteletre, el kellett látni áldással és jó tanácsokkal. De a Rajna-vidékre vezető zarándoklatok az utóbbi időkben valahogy elfajultak, elég adat feküdt a püspök asztalán ahhoz, elegendő levél a bécsi kancelláriától, ahonnan úgy fenyegették, mintha ő maga járt volna Bajorországban és a Rajna-vidéken; tudta már, hogy az utolsó zarándoklaton odáig fajult a dolog, hogy Bécsben, a kancellárián már nyíltan azt beszélték, hogy egyszerűen be kellene tiltani ezeket a zarándoklatokat. Legalábbis a Rajna-vidékre vezető utakat, melyek végül különféle visszaélésekhez vezettek. Kínos volt a legutóbbi jelentés, ha hinni lehetett neki: tétlen heverészés, ivászatok, mulatozások, tobzódás, üzérkedés, mindenféle botrány-okozás szerepelt a bűnlajstromon. Alázatos megtisztulás, vallásosság, elmélyülés és imádság helyett még a rablás és az erőszak is elterjedt, ha hinni lehetett ennek a jelentésnek, hacsak nem gonosz és rágalmazó emberek írták . A viszonyok évről évre romlottak, ahogy mondani szokás, helyesebben szólva hétévente súlyosbodtak, mivel ilyen időközönként indultak útnak a Rajna-vidékre a zarándokok. Csak minden hetedik évben fogta el különös nyugtalanság, mint valami lázzal járó járvány Alsó-Ausztria vidékein a vallásos embereket, hogy elhagyják paraszti és polgári hajlékukat, családjukat, felelősségteljes munkájukat, és gyalog nekivágjanak a távoli, bizonytalan és veszélyes útnak. A német vidékeken is egyre kelletlenebbül fogadták hétévente a magyar zarándokokat, ahogyan felületes földrajzi ismereteik folytán a szlovén tartományokból érkező búcsúsokat nevezték, azokban a városokban is, amelyekben valaha szívélyes vendégszeretetben részesültek. Mígnem a hetedik év, a búcsúé, a félelem, a sáskajárás vagy törökdúlás éve lett, mint némely jelentésekben áll, melyeknek a ljubljanai hercegérsek nem ad hitelt, túl kevés a bizonyíték, s ezt elmondta a római vizitátoroknak is. És e jelentések szerint csak kevés helyen tartották meg a régi szokást, miszerint a város kapujában a helyi hatóság képviselői és a tartományi nemesség fogadták és vendégelték meg a vándorokat teljes tisztelettel. Bajorországban, ahol a zarándoklatok még mindig szokásban voltak, még mindig megörültek érkezésüknek, noha a tartományt a legutolsó háború letarolta és elszegényítette, Kölnben és Aachenban viszont legutóbb már a városi csendőrség fogadta a híveket. Ezek már nem azok az idők voltak, amikor szlovén nyelvű útmutatót nyomtattak számukra, Magyar zarándok címmel. Magyar vagy krajnai, német földön tehát egyre ment, tömegek özönlöttek Keletről a szent ereklyékhez – ki tudott köztük eligazodni! És egyre jobban hasonlítottak is egymásra: a valaha végtelenül vallásos emberek helyett, akiknek istenfélelmét, szerénységét és kitartását ugyanúgy megcsodálták, mint az éneküket, a táncaikat és példás erkölcsüket, végül ama kellemetlen és alig hihető híradások szerint vadul hadonászó, elborult tekintetű, hangos, olykor részeg, olykor erőszakos idegenek csapatai vonultak keresztül a német városokon és falvakon. Nemcsak hogy szőrcsuhát nem viseltek többé, hanem a jelentések szerint egyesek drága ékszereket hordtak, mások fegyvert viseltek, és valamennyi csoporthoz kétes hírű nők és férfiak falkája csapódott. A hercegérsek tudja, hogy az utazás maga a kísértés, a rossz ragályos, férfiak és nők utaznak együtt, a széna lángra kap a tűz mellett. Valóban megvolt a veszélye, hogy az élenjáró hívők és a kitartók hasonlatossá válnak a hátul kullogókhoz, a kurvákhoz és a tolvajokhoz. Mintha a tisztes polgárok a hosszú úton tobzódó korhelyekké züllöttek volna, ahogy az meg is történt, ha hinni lehet a jelentéseknek, mintha a parasztgazdák többé nem tisztelték volna a más tulajdonát, és mintha a férjes asszonyok és az ártatlan leányok rikoltozó némberekké váltak volna pohárral a kezükben és feltűzött szoknyájukkal, amint arról egy dominikánus híradásában olvashatni. A legutolsó zarándoklat Kelmorajnba magát a római vizitációs bizottságot hozta a püspökség nyakára egy csokorra való feljelentéssel, és ő mindet visszautasította. És most megint itt vannak a kelmorajni zarándokok. Még ez a gond, ez a hatalmas gond is neki volt kimérve, ő viseli a felelősséget mindenért, lelkekért és törvényért, becsületért és tekintélyért, a püspökség jó hírnevéért; mindezt ő viseli a vállán, hogyan is győzi? Mint a többiek, csakis úgy – Isten segítségével, Isten segítségével.

– Jöjjenek hát – mondta a hercegérsek –, mire várunk?

A titkár kinyitotta az ajtót, belépett egy polgári öltözetű, megtermett ember, utánatódult a fogadóterembe néhány paraszt, és végül hordágyon behoztak egy óriásnőt, aki olyan széles volt, hogy a kitárt ajtón alig bírták átpréselni. A megtermett ember levette a kalapját, és elbődült, hogy beleremegtek az ablakok:

Jesus cum Maria

sit nobis in via.

És végigcsörtetett a helyiségen, hogy csókkal illethesse a püspöki gyűrűt.

– Isten úgy is hallja – mondta a hercegérsek –, ha halkabban beszél.

Bár túl hangos volt és zavaró, mégis azt gondolta: ez a basszus hiányzik nálunk, a székesegyházban a Te Deumnál. A parasztok és az asszony megilletődve hulltak térdre a jelenet nagyszerűsége, a magas ablakok, a fényes padló, a falakon függő képek, a szobrok, a fehér parókás püspök és titkára, az egész felemelő jelenet láttán. Kérem kegyelmedet, mondta a püspök kedvetlenül a basszistának, ha a zarándokok principálisa akar lenni, tegye vissza fejére a parókát, az asszony pedig álljon föl. A hatalmas férfiú kiegyenesedett és zavarodottan nézte a parókáját, amit a kezében tartott. Nem értette, hogy került oda, az első pillanatban maga sem tudta, hogy alázatának jeléül akaratlanul is lerántotta a kalapjával együtt. A nevem Mihael Kumerdej, mondta zavartan, bőr-, bor- és lókereskedő vagyok Slovenj Gradecból. Gyorsan visszarakta oda, ahová a méltóság jeleként tartozott. A paróka a fejen több tiszteletet kelt, mint a kézben. A püspök mögötti ablaküvegben próbálta kilesni, hogy jól rakta-e vissza. Négy paraszt nagy nehezen talpra állította az asszonyt. Ez Magdaléna, mondta a principális, a feleségem. Jól van, jól, mondta a hercegérsek. Jó, ha velünk van egy gondos asszony efféle úton, mely sok nehézséget, hogy azt ne mondjam, kísértést tartogat. De még a feleségnél is fontosabb, hogy szilárd hit és imádság kísérje utunkat. Egyes zarándokok erről időnként megfeledkeznek.

Ha rázendítenek az énekre, Isten dicsőségére, messzire elhallatszik majd.

Nem vagyok valami muzikális, mennydörögte Mihael, viszont mélyen vallásos és becsületes vagyok.

Az asszony sietve bólogatott, a parasztok, akik az ajtónál szorongtak, szintén megerősítették, hogy Mihael nagyon derék ember. Értek az üzlethez és az utazáshoz, mondta, tudom, mibe kerül az éjszakai szállás meg az étel, a kocsibérlet és a ló, értek a betegekhez és az egészségesekhez, a becsületesekhez és a tolvajokhoz, ismerem a külországok illemét és szokásait. A hercegérsek azt kérdezte, vajon a zarándokok vajdája, Mihael Kumerdej principális tudja-e, mekkora a felelőssége? Mihael rábőgte, hogy tudja, tudatában van a nagy megtiszteltetésnek és a nagy felelősségnek. De a kíséretében lévő urak, mutatott az ajtóban szorongó parasztokra, igazolhatják, hogy ismeri az utakat és az embereket innentől északig, Poroszországig és a Jeges-tengerig. Magdaléna hozzátette, hogy Mihaelt is mind ismerik az összes fogadóban, az összes kocsmában, s a parasztok rábólintottak. Mihael sorolni kezdte a kocsmákat Ljubljanától Villachon át Salzburgig és tovább. A hercegérsek fölemelte a kezét, hiszen az ő beteg fejének már túl nagy volt a zsivaj a teremben, eleresztette a füle mellett a monostorok és fogadók nevét, csak arra figyelt föl, hogy van valahol, hol is, Landshutban, igen, van ott egy Szent Vérhez címzett kocsma. A Szent Tehénhez, mondta az egyik paraszt az ajtónál, nem tudván visszatartani a durva tréfát, és felröhögtek. Vérhez, javította ki, Heiligenblut, a hercegérsek mintha meg se hallotta volna.

Intett a titkárának, aki odahajolt hozzá. A püspök azt tudakolta, mi lesz ezeknek az embereknek a lelki gondozásával. A titkár felvilágosította, hogy a zarándokokkal tart Janez Demšar, a Szent Rókus templom plébánosa. Az, gondolta a püspök, amelyik szerint nem a megfelelő időben van a tavaszi böjt. Talán néhány stájer, karintiai és friuli pap is csatlakozik majd hozzájuk.

Mind feszülten várták a püspök szavait. Vajon megáldja őket? Nem mondott semmit, maga elé nézett, arra gondolt, hogy még mindig fűti a láz, és vissza kell feküdnie az ágyába. Ha menni akarnak, gondolta, hadd menjenek Isten nevében. Visszafekszik az ágyába és imádkozni fog, hogy e zarándoklatot ne kövesse megint a vizitációs bizottság.

Nehogy úgy járjátok végig nekem ezt az utat ott, Bajorországban, mondta aztán mégis, mint valami török martalóchad vagy sáskaraj. Azt mondta, menjenek Isten nevében. Ügyeljenek, hogy minden rendben legyen, és ne legyen panasz rájuk. Mihael Kumerdej rázendített valami Mária-énekre, de a titkár félbeszakította, s a hercegérsek azt gondolta: valóban nem muzikális. Az áldás, mondta a titkár. Persze, mondta a hercegérsek. Összetette a kezét és rövid imát mondott, aztán széttárta és áldásra emelte, Magdaléna és a parasztok térdre hulltak, a zarándokok principálisa tévedésből megint lekapta a parókáját, az erős férfiaknak aztán soká tartott, mire a súlyos, lihegő Magdalénát talpra állították.

 

A püspök hátratett kézzel állt az ablaknál. Megint kinézett az esőbe, mely ezen a napon sűrűbbre varrta a sötét nap szövetét a püspöki palota előtt. A vizes utcán a szállítók hevederekkel és kötelekkel éppen a kiürült hordókat rögzítették. Az üreseket a szekerekre, a teliket a pincébe, gondolta, de nélkülem, az idei édes stájer bort nélkülem. Arra gondolt, hogy talán mégis meghallgatná a szerencsétlen Poljanecot, aki ott téblábol az ablaka alatt –- ha már azt a zarándokprincipálist meghallgatta, aki tán még Jerikó falait is ledöntené a basszusával, akkor Poljanecot miért ne, hisz fát adott Gornji Grad, a nyári rezidencia építéséhez, szólhatna hozzá egy jó szót, küldhetne a lányának egy rózsafüzért az útra. De ezen a napon még sok tennivalója volt a hercegérseknek. Levelet diktált Bécsbe, miszerint foganatosított minden szükséges intézkedést, hogy az idei zarándoklat a Habsburg tartományok hatóságaival való bonyodalmak nélkül folyjék, illetve mindenütt, ahol keresztül fognak utazni báránykái, aztán nagy nehezen átment a székesegyházba, és megáldotta a tüzérregimentet, amely csatázni indult Poroszországba. Háború Poroszországgal, költségek, adók, sáncok, temetések, öldöklések, bűnre bűn. Megáldotta az egész regimentet, meg kellett áldania, sose bocsátották volna meg, ha nem így tesz, és úgy is tett, noha a betegség lázában tette; arra a plébánosra gondolt, aki nem szereti a böjtöt, mit mondana Janez, a Szent Rókus plébánosa: ördög vigye a hadsereget! Aztán keresztet vetne és megbánná, hogy ezt mondta. Alá kellett írnia néhány beiktatást és áthelyezést, végül ennie és pihennie kellett, várta a breviárium, és amikor este kinézett az ablakán, már nem voltak ott a rakodók, és amikor elhatározta, hogy fogadja Windisch intézőjét, Jožef Poljanecot, noha későre jár, annak kabátos alakja nem volt többé az ablak alatt. Most bánta már a püspök, végtére is megértette Poljanecot: ha mind elmennének, ki maradna itthon, talán csak Poljanec meg a hercegérsek? Egyre ritkább a rend és a tisztesség, mindenütt a hivalkodás uralkodik, pompás ruhák, kávéivás, festmények és táncok és koncertek, a rablók és a züllöttség országol, és mind utazik valahová, Triesztbe és Bécsbe, még tovább, talán a tengeren túlra, kontinenseken túlra, mindenkit űz valami, búcsújárásra és háborúba; de valakinek itt kell maradnia, megművelni a földet, őrizni a nyájat, vajon a hercegérsek és Poljanec maga marad itt, vagy hogyan lesz? De mit változtathat ő? A zarándokok menjenek Isten hírével, a bagó rúgja meg az udvari kancelláriát, menjenek a regimentek Poroszországba, ez a babonás nép meg éljen tovább a farkasembereivel és a disznaival, amelyek belerohannak a vízbe, ő majd elmegy Gornji Gradba, olvasgatni fog és sétálni, beszélgetni a fákkal és az egekkel. Nem gondolkodhatom így, ezek rossz gondolatok, a fáradtságtól jönnek. Ha valamit, mondta hangosan a hercegérsek, akkor a háborúkat tiltsák be, az a regiment, amelyet megáldott, maradjon itthon, a férfiak, a legények dolgozzanak a földeken, suhogtassák a kaszákat ahelyett, hogy fejeket hasítanának szét, görgessék a hordókat a pincékbe, ez szép munka, és hasznosabb is, mint ágyúkat vonszolni a sárban. A zarándokok pedig menjenek, Poljanec Katarina is hadd menjen, ha a szíve oda húzza, vonuljanak Kelmorajnba, mely csak állomás a mennyei Jeruzsálembe vezető úton, ahová valamennyien utazunk.

E gondolatokkal feküdt le a ljubljanai hercegérsek a pirospozsgás, egészséges angyalkákkal telefestett baldachin alá. Hívni akarta a titkárát, hozatni egy kávét, hiszen még olvasni kívánt, de tudta, hogy az ügyetlen titkár végigönti rajta a kávét, ezért inkább teát kért. Persze, a teát is ki fogja löttyinteni, de azért nem olyan nagy kár. A mennyezetre nézett az ágya fölött, nézte a színes angyalokat, és mielőtt hívhatta volna a titkárát, hogy teát kérjen, annyira elmerült a baldachinra festett egekben, az angyalkák és az aranytrombiták között, hogy ügyetlen titkára helyett arra gondolt, az angyaloknak tulajdonképpen fehéreknek kellene lenniük, ragyogóaknak, mint Lukácsnál és Márknál és Jánosnál, fehérnek, amilyen tiszta és fehér az isteni igazság értelme, ami az ő teológiai alaptétele, egyszer még idézni fogják a ljubljanai püspököt; e gondolatra melegség járta át a szívét, a baldachin mennyei puttóit sem látta már olyan utálatosan gömbölydednek és pirospozsgásnak, hanem inkább fehérnek, amilyennek az égnek is lennie kellett, fehérnek… tovább nem jutott elmélkedéseiben, mert elaludt. És nemsokára nyugtalanul hánykolódni kezdett a fekhelyén, azt álmodta, hogy e fehérség és tisztaság körül forgolódik a titkár egy kancsó feketekávéval a kezében, a fekete ital vadul hullámzik és kifröccsen. (...)

 

*

 

Ott, Dobravában, ott talán süt a nap. Itt borús az idő, a szél hajlongatja a fákat.

Franc Henrik Windisch százados az ablaknál áll és a súlyos felhőket nézi, amint leereszkednek a síkságra.

– A német tartományok – mondja kifelé az ablakon –, egy adta síkság, egy kis bucka, aztán megint síkság, akárcsak Lengyelország.

Hangosan nevet az elméletén, még mindig szívesen nevet, olyan hangosan, ahogy a torkán kifér. Katarina nézi a széles hátát, amely elfedi előle a német síkság látványát, és Dobravára gondol, ott bizonyosan süt a nap, egész biztosan süt. Apja lovagol hazafelé, a kútnál lemossa arcáról a port. Krajna nem német föld, Dobrava nem Lengyelország, Dobrava csak egy széles, derűs és zöld völgy, sötétzöld erdőkkel övezve, amelyek felkapaszkodnak a meredélyekig, ahol eltűnnek, odafönt sziklák ágaskodnak, amelyeken semmi sem nő. Azokat a sziklákat éri legelőször a nap, mielőtt elöntené egész Dobravát.

– Ezért jó a német vidék a hadviselésre – krákogja Windisch. – Kicsit ugyan sok a sár, az ágyúk és a szekerek elsüllyednek benne.

Katarina a kutyát látja, a bozontos Aront, ahogy odaszalad a kúthoz, csóválja a farkát, apja megpaskolja, az ablakra pillant, az ő ablakára, mindig végignéz a házon, mindennap, amikor hazatér a legelőkről és a földekről.

– Minálunk – bölcselkedik Windisch, mintha Katarina a tisztje volna –, minálunk az ágyúkkal sehova se lehet eljutni. Nincs is hova lőni. Mindenütt hegy meg völgy. Legfeljebb a rókákat meg a szarvasokat lehet eltalálni az erdőn.

Megint nevetett, töltött az asztalon álló borból. Most, hogy nincs ott Windisch széles háta, most Katarina is láthatja az ablakon át a sötét síkságot, a felhők a láthatár felett összeérnek a gömbölyded tájjal, a tölgyről a ház előtt hullanak a levelek, a mező sötét, lekaszálták, ősz van, hamarosan itt a tél, Katarina Dobravára gondol, hogyan süt ott az őszi nap. Nincs honvágya, mert Dobravában ott a szobája, amely most elhagyatott, ott az ablak, amelyen némely vasárnap vagy némely húsvéton nézegette a kényes pávát, az önelégült pávát, Windisch báró unokaöccsét, és noha páváskodott, mégis csodálta őt. Most itt ül Windisch báró unokaöccsével valahol németföldön, ez még mindig páváskodik, selyem a harisnyakötője, a parókája a fogason függ a kabátja felett, mintha egy ember lógna ott, kövérebb lett, hasat eresztett a tábori lakomákon és ivászatokon, a lovaglás és a sok fáradság ellenére is átlóg a hasa az övön, de még most is páva, olyan a járása, mint egykor az udvaron, a hangja ugyanolyan rekedt, a nevetése hangos, mint egykor, még mindig hetvenkedik, mint egykor.

– Rókák helyett itt a poroszokat fogjuk elkapni. Kifüstöljük őket mocsári odvaikból.

Windisch még mindig győzedelmeskedik, pedig még egyetlen ütközetet sem élt át. Sok utat, sarat, sok katonai tábort és kocsmát, sok leölt báránykát és malacot és pulykát, de még egyetlenegy poroszt sem, egyetlenegy dicső harcteret sem látott.

 

Windisch ezrede a nyári forróságban vonult a Rajna felé, hogy ott egyesüljön a francia hadsereggel, amely Köln felől volt érkezőben, pontosan attól a Kölntől, ahol a zarándokok már bizonyosan célba értek, ezután jött az új parancs, erdőkön át vonultak csaknem egy hónapon keresztül észak felé, Münster érintésével, hogy a sátáni Frigyest hátba támadják, majd az ősz beálltáig várakoztak erdőszéleken vagy falvakban, amíg a menetoszlop el nem indult, Windisch valahol messze elöl lovagolt, Katarina a szekerek tarka táborával utazott, az elején lovakkal és gyalogosokkal, ahol a hadtáp menetelt, a szanitécek és a tisztek női, a legvégén meg a koldusok tömege, amely biztos távolból leste, mint a dögevők csapata, mit szedhet össze, falhat fel vagy ölthet magára abból, amit a hadsereg hagy maga után. Windisch minden este eljött hozzá, ritkán aludtak a szekéren, a hadsereg olyan lassan vonult, hogy Windisch gondoskodhatott szállásról a paraszt- és a polgárházakban, a kocsmákban vagy a szálláshelyeken, Katarina a férfi poros ruháit kefélte és a csizmáit fényesítette, ha az egésznek vége lesz, mondogatta Windisch, elmegyünk Dobravába az apádhoz; Dobravába, gondolta Katarina eltompulva és szórakozott tekintettel, oda, ahol süt a nap, miközben a német dombok fölött súlyos felhők lógnak, amelyekből néha hosszan esik az utálatos langyos eső. Ismerte a városok üres utcáit, amelyeken végigtrappoltak a vértes lovasok patái, és éjszaka lámpáikkal jártak a városi strázsák, amikor a részeg és jókedvű Windischsel távoztak a tiszti bankettekről, ismerte a gyümölcsösöket, ahogy elönti őket a holdfény, ahogy végigfutnak rajtuk a strázsák kiáltásai és végigzengi a közeli városi templom harangszava… szerencséd, mondta Klara, hogy saját tiszted van, nekem is van, én is szerencsés vagyok, két éve még horvát pandúrokkal voltam, a hadnagyom eladott egy ezredesnek, az átengedett csak úgy az egész vezérkarnak, aztán rátaláltam erre a tisztre, Pécsről való, most jó, de volt már sokkal rosszabb is, az én tisztem jó, mondta, a tied is jó, de nem mind az… vigyázz, mondta Klara, mielőtt hullani kezdenének a fogaid, mielőtt megereszkedne a melled, férjhez kell menned, egyeseknek sikerül, mert ha nem, mondta, akkor kirúgnak, mint egy szukát, előtte pedig odavetnek a többieknek, vigyázz, mondta Klara, nekünk szerencsénk van, nem mind olyan jó, mint a mieink… Katarina Amalijára gondolt, néha úgy vélte, Amalija úgy fogja végezni, mint Klara, most úgy tűnt, hogy ő sincs messze ettől. Klara tudta, elmondta neki, hogy nem mind olyan jó, egyesek verik a nőiket, akik a közös szekereken utaznak, ott mindig nagy a lárma, még hajba is kapnak; a te tiszted gondoskodik rólad, mondta Klara, megverette azt a gránátost… egy szőke hajú fiatalembert, aki szemet vetett Katarinára; ha csak tehette, a kocsijához ment és szólt hozzá, egy nap odament a patakhoz, ahol Katarina a fazekait mosogatta, nézte a világos szemével, megnyálazta a középső ujját, és fölmutatta, Katarina elég sokáig volt katonák társaságában, hogy tudja, mit jelent ez… nem nyúlt hozzá, és Katarina úgy tett, mintha semmit sem látott volna, látta azonban más, a seborvos, jelentette Windischnek, másnap a fiatalembernek lehúzták az ingét, és dobpergés közepette szétvertek egy botot a hátán, letépve róla a bőrt a vészjósló dobpergés és a létrás szekereken ülő nők víg rikoltásai közepette, akik így vettek elégtételt a katonáktól elszenvedett mindennapos megaláztatásokért, sértésekért, a kétértelmű szavakért és a lopva feltartott középső ujjakért; úgy megverték, mint azt a strázsát a landshuti kolostor udvarán, csak most Windisch az orvossal folytatott tanácskozás után nem állította le a botozást a tizenötödik csapásnál.

Ifjúkori választottja valóban tartotta a szavát: Katarina fedett úti kocsiban utazott, amely nagy hintóhoz hasonlított, csak kissé ormótlanabb volt, de olyan tágas, hogy fekhetett is benne, ahogyan régebben látta feküdni Nagy Magdalenkát. Néha úgy érezte, hasonlít Magdalenkához. Lelkében még mindig ott lebegett az Aranyláda, habár most úgy érezte, sohasem fogja megpillantani, ott voltak az orsolyák iskolájának zsoltárai, ott a szent asszonyok, Margit és Ágnes, Egyiptomi Katalin és Sienai Katalin, éjszaka, ha imádkozott, rájuk gondolt, az otthonára gondolt, Simonra gondolt, aki börtönben ül, tudta már rég, hogy ifjúkori választottja juttatta oda. Imádkozott és beszélt magában, de nem sóhajtozott, nem nyögdécselt, mint Magdalenka, hallgatott, hallgatagon beszélgetett magában Simonnal és a dobravai kutyájával, nézd, mondta Simon, lehet hogy az egy rossz csillag, nem tudom elengedni, mert az sem enged el engem, talán magához húz, talán az vezeti az életemet, az nem Simoné volt, most már tudta, az ő rossz csillaga volt, az a rossz csillag vezeti őt, olyasmire csábította, amit nem akart, mégis megtett. Windisch elnézően mosolygott imádságain, örülök, mondta, hogy ilyen istenes nővel élek együtt, tudtam, mondta egy este, részegen motyogva, tudtam, mondta Windisch, hogy eljön hozzám az igazi nő, te vagy az igazi nő, Katarina, tudtam, hogy eljön egy ilyen, és én elveszem, amikor elég közel jön. Katarina, motyogta, nem olyan, mint azok, akik a katonaság után lófrálnak, akik kelletik magukat, aztán parancsra szopogatják a tisztek sima madarát, hanem egy igazi nő, egy becsületes nő, egy tisztességes nő, aki nem tud ellenállni a vonzerőmnek, e vonzerőben bizonyára senki sem kételkedik, motyogta, becsületes nő a becsülettel ékes tisztnek, a tiszti becsület a tiszt arca, akinek becsülete van, arca van, a becsület az arcra van írva, kitetszik a testtartásból, abból, ahogyan megüli a lovat, a csata előtti bátorságból, ez látszik az emberen, a nemesség és a becsület az arca ékessége, csak nézd meg a polgárnőket, a tisztességes nőket, kivel társalognak, kinek kiáltanak oda, amikor belovagolunk egy városba, és feltűrt ujjal kapom el a felém dobott zsebkendőket, szablyámmal kapom el az ablakokból kihajított virágkoszorúkat, hajlongok a hölgyek felé, akik legszívesebben elébem pattannának a lóra, tudjuk, motyogta, hogy mi a férfiúi vonzerő, amelynek a nő nem képes ellenállni, különösen, ha a parókámat is fölteszem, az előkelők díszét, mely az arcomat keretezi, és arra a kalapot… Katarina hallgatott… zsoltárok kerengtek a fejében… aki megfeledkezik Istenével kötött szövetségéről: aki hajadon szajha… Windisch hozott neki csipkével díszített olasz ruhákat és selyemharisnyát, fényes fűzőt, amit fel kellett vennie, hogy aztán Windisch bontogathassa… És ímé, egy asszony eleibe jő, paráznának öltözetében, álnok az ő elméjében… elhagyott az eszem, gondolta tompán Katarina, egy pillanatra úrrá lett benne valami üresség… nem sírt, hallgatott, mégiscsak jó így, mondta Klara, gondolj azokra a nőkre a létrás szekéren, hogy fogják azok végezni, máris micsoda soruk van… a sötétség, amelyben Katarina mozgott, nem éjszakáról éjszakára, hanem napról napra egyre feketébb, egyre sűrűbb lett… Windisch egy éjszaka kihajította az ágyból: takarodj az ágyamból, azzal az átkozott fekete csuhással henteregtél… ez súlyosabb sértés annál, mint hogy az ágyába csábította… Windisch ott feküdt a fejében, a fejében és a testében volt szüntelen, Simon szertefoszlott, amikor fájdalommal gondolt rá, akkor is, ha a legrosszabbra gondolt, hogy haldoklik a börtönben, hogy gályára került, mindez az emlékezés és az elképzelések ködében gomolygott, Windisch ott fészkelt a fejében a feslettség minden képével, hangjaival, lihegésével a fülében. Az ormányával volt benne, az ormányával túrt belé, a kecskeszakállával kotorászta az arcát, a mellét és a hasát… csak amikor lelökte az ágyról, és ő járkált fel-alá, Windisch meg holtrészegen aludt és részeg álmában vezényszavakat ordibált, csak akkor érezte úgy, gondolt arra, hogy megkeresné azt a szőke gránátost és bosszút állna Windischen… Végy cziterát, járd be a várost, elfeledett parázna nő; pengesd szépen, dalolj sokat, hogy így emlékezetbe jőjj! … Ezt azonban nem tette, reggelre kelve Windisch teljesen össze volt törve, boldogtalan volt, féltérdre ereszkedett és lehajtotta a fejét, Katarinának nagyon tetszett ebben a tartásban, amely nem volt vezeklő, egy csöppet sem, úgy térdelt le, mint akit éppen lovaggá ütnek… Nincs hova menekülnöm, gondolta, ha akarja, kidobhat az ágyából, vissza is fogadhat… Az én bűnöm, hogy nincs hová menekülnöm ebből a fertőből, ahogyan Simon sem menekülhet az álmatlanságától. A börtönből kikerülhet, az álmatlanságból soha… Windisch rég megmondta, hogy ő juttatta börtönbe, Simon rátámadt a strázsára, el kellett távolítania, sokkal rosszabbul is végezhette volna, az ilyeneket valamikor felhúzták az első fára, sokkal rosszabbul is járhatott volna… mindig volt valami, ami sokkal rosszabbul is alakulhatott volna, Katarina is járhatott volna sokkal rosszabbul… És nem volt haj, ami befödte volna a pőreségemet, beszélt magában, ahogyan Nagy Magdalenka beszélt és sóhajtozott és nyögött magában valamikor, nem volt hajam, ahogyan benőtte Ágnest, amikor a szablyájával emelgette a szoknyámat; és amikor meztelen voltam, úgy járkált körülöttem, mint a vadállat a ketrecben, körbe-körbe, csakhogy a vadállat kifelé fordul, kinéz a rácson, ő meg a fal mellett járkált és bámult engem, körbebámult, forgattam utána a fejem, de nem engedte, bekötötte a szememet, és én hallottam, hogyan járkál körülöttem, néha odajött hozzám és megérintett, a kezével, a szablya élével, néha megállt a fal mellett vagy valahol a sötétben, és bámult engem. Nem volt ott mellettem az égi vőlegény, aki a hajammal betakarta volna a testemet, aki angyalt küldött volna, hogy ragyogó fényével elfordítsa Windisch tekintetét és szüntelen, telhetetlen vágyát. Verítéke van rajtam, mondta némán, a bűze mindenütt, a nyála egész testemen és bennem. Mi lesz, ha gyereket szülök tőle?

Isten régente szigorú volt, akkor nem engedett ilyesmit, most megengedi, hogy Windisch egyszer azt mondja neki, hogy szép, angyali a szépsége, benne van Dobrava bája, Dobrava epekedése; a gőg, az uralja, ez a gőg minden bűn eredője, a bűnös, szörnyű állat, mondta egykor Janez plébános, a bűnös, a szökevény ördög… Ez ő, Windisch, ez vagyok most én is, a felfuvalkodott angyalokat Isten a pokolra taszította… Engem is oda fog taszítani, romlott férget. Mi van velem? Szajha vagyok? Azon bestiák egyike, akik a hadsereg után kóborolnak, a szalmában henteregnek, a leölt bárányok vérét nyalják?

Mi lelt, mi lelt engem? Ez még én vagyok? Alázattal kell fogadnunk Isten szándékát, mondta egyszer Janez plébános… Katarina némán beszélt magában, mint Magdalenka, egész éjszaka beszélt szavak nélkül: azt tesszük, amit nem akarunk megtenni? Igen. Pillanatnyi vakság lel, amikor nem veszed észre, hogy… megmenekülhetsz, Istennek néha az a szándéka, hogy próbára tegyen bennünket… Katarina felkiáltott fájdalmában? Ez volt Isten szándéka? Hogy a szerelmem hóhérával feküdjem egy ágyban? Ez?

Tarpatakok zúgtak benne, leszakították a partokat, nyögtek és beomlottak a hidak, állatok tetemét dobálta a víz. Minden ítélőképességét elvesztette, elnyelte a züllés. Tobzódó, parázna jelenetek, a cselekedetei, amit Windisch követelt tőle, amire a teste ráállt. Fák jönnek utánam, mondta, meghajlanak a harangtornyok, eltévedtem egy erdőben.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása