Órák, tíz darab felfüggesztett vekkeróra csüng be a Vígszínház házi színpadára.

Metronóm lüktet. Egy szék és egy kottaállvány, Tallián Marianne hegedűfutamai, pizzicatói: ennyi segítséget engedélyezett magának Lázár Balázs színész. De Lázár Balázs nem csak mint színész vesz részt ebben a produkcióban, hanem saját, hömpölygő szövegkorpuszt hoz létre Bertók László műveiből.

A bertóki költészet különböző fázisaiban és alkotói periódusaiban is a kimondásra törekedett, a szó megtalálása vagy éppen elvesztése, forgácsolódása áll a nagy szonettkorszak (a Három az ötödiken 243 darabja) filozófiai centrumában, ontológiai fontosságúvá téve egy eredendően nem nyelvkritikai szándékú, a magyar lírában tulajdonképpen páratlan törekvést:

„azt is ahogy kimondanám

mintha a szél süvöltene

de a fele mégis zene

de a vége mindig talán"

(Miközben húz a csőbe be)

A kimondás, a beszéd belső kényszere olyan versszervező erővel van jelen a bertóki lírai univerzumban, mely ezt az alapvetően monologikus műfajt, a ritkaságszámba menő versszínházat lehetővé és elfogadhatóvá teszi.

Lázár Balázs Bertók-szakértő minden tekintetben: korábbi estjén már mondta a szonetteket s a Deszkatavasz darabjait. Most mintegy követte és „bepótolta" az időrendben következőket, s továbbhaladt a Februári kés, a Valahol, valami s végül a Háromkák ciklusain. Nem véletlen, hogy Lázár költő is, saját lírájának karaktere nem áll messze az egyik, a sötét és önkínzó bertóki hangtól.

Minden ilyen jellegű vállalkozás ismertetésének elkerülhetetlen csapdahelyzete, hogy elkezdjük sorolni, mi miért van benne, s akkurátusan kérdezgetjük, ez és ez miért nem. Nem szeretném tőrbe csalni önmagam egy ilyen nagy igényű szellemi és fizikai vállalkozás efféle listázásával.

*

Igen, megerőltető fizikai „erőpróba", hiszen Lázár Balázs nyolcvan percen át szaval, rendkívüli precizitással, egyetlen lapszus nélkül, közel ötven nagyon bonyolult szöveget mond el. (Érdemes például ilyen szemmel is olvasni az állandó önkorrekciót folytonos kérdésekkel végrehajtó Bertók-művet, a Valahol, valamit, az est címadó nagyversét.) Szinte istenkísértő vállalkozás belefogni, de Lázár Balázs olyan értelmezői és előadói kultúrával rendelkezik, hogy megoldja a feladatot.

Nyilvánvaló, hogy a szcenikai keretet az idő adja: a külső és a belső idő közötti feszültség, amelyről Bertók az utóbbi két-három évben már zsörtölődőbb hanggal szól, több iróniával, mint a Februári kés remekeiben, melyeket nagyon jó érzékkel választott ki Lázár Balázs (Kiterjedés, Határtalan, Idő után, Vér, Nem azonos), igazolva az időt tematikai középpontnak megtevő gondolatot.

Ugyanakkor a történelmibb, konkrétabban korkérdésekhez kötött Deszkatavasz-béli darabok szintén az időszimbolikára játszanak rá (az egyik ciklus címe: Idő előtti), s bizonyos értelemben a kegyetlen idő munkál a Csorba Győzőt elsirató vers megrázó refrénjében:

„Két hete még… egy hete még… tegnapelőtt… még

tegnap is… miért a perc?… mért hittem el?…"

Talán egyedül itt bomlik meg az este íve, amely követi bár a kötetek időrendjét, mégis kitesz kezdő- és lezáró pontokat, s leginkább a kérdések, a világ rendjének kifürkészése és rejtett mozgatói iránti heves kíváncsiság tartja egységben. Itt ez a kérdező, magyarázó és faggatózó figura, akit Lázár Balázs „beszélő alaknak" megformáz, kitör, és mint egy nagyon rutinos felvételiző az Ódry Színpadon, minden előzmény nélkül sír és hatódik meg. Kétségkívül van mitől, de inkább nekünk, nézőknek kellene elsősorban.

Ugyancsak némileg értetlenül szemléltem a Lázár viselte kék, kínaias ruhát, a haikuk miatt akár japános is lehetett volna: végül az everyman-értelmezésnél maradtam. S a kezdőjelenet – „Kérem, én nem készültem" – szintén ennek a szerénységnek vagy bizonyos mértékű félszegségnek lehet a koreografált jele.

A pusztán a székkel való játékok (ráállás, ülés, forgatása stb.) néha kissé már monotonnak hatnak. Szerencsésen lágyít a tömény szövegáramon Tallián Marianne Bach-szólószonátákból összeállított hegedűjátéka. A haikukat ketten mondják a végén, amikor az egymás körül keringő mozgássor némi amatőrszínpados hangulatot visz a játékba.

Ehhez a dramatizáláshoz végül is a szöveg ad fogódzókat:

„Asszony? Vagy férfi?

Együtt sem tudnak egymás

csúcsáig érni?"

Összességében úgy vélem, rendkívüli, igényes vállalkozás Lázár Balázs Bertók-estje. Örvendetes tény, hogy nem csak a Vígszínházban, de Pécsett is bemutatták, s most a POSZT-ra látogató közönség is megtekintheti az Anna utcai szabadtéri színpadon, ahol a kőszínházitól eltérő kontextusban az előadás új jelentésrétegei tárulhatnak fel.