Nem színpadra szánt irodalmi szövegek színpadra állításában – és időnként különböző írások, szerzők egyazon előadásban szerepeltetésében – a Janus Egyetemi Színház társulatának nagy tapasztalata van (Bábel; Vallomások; Hamletgép; Gyászszív; Nap, árnyék, boszorkány; Tényleg szeretsz...?; Vizsgálat a rózsák ügyében; Bolond Helga). Az idei évadban többek közt egy regényadaptációt és egy talán leginkább kollázsnak nevezhető darabot láthattunk az előadásukban; mindkét bemutató a 20. század első harmadát idézi. Karácsony Benő Napos oldal című, először 1934-ben Kolozsvárt megjelent, részben „utaztató regényét" Venyige Sándor alkalmazta színpadra,¹ az előadás dramaturgja, valamint rendezője Mikuli János volt. Az Én, Kassák Lajos című, Kassák-művekből összeállított és színpadra vitt darab szövegét Tóth András Ernő válogatta, szerkesztette egybe, és az előadást is ő rendezte.

A Napos oldal cselekménye 1923. május 23-án kezdődik Erdélyben („Lólábú 1923. május 23-án egy kakast ütött agyon. Egy dobásból"), hogy a főszereplő, egy vargabetű megtétele után, ugyanoda térjen vissza. A javarészt A ló meghal, a madarak kirepülnek (1922) című versre („1909 április 25 / Párizsba készültem gyalog a faszobrásszal") és az ugyanezt a korszakot feldolgozó, az Egy ember élete című önéletrajzi regény Csavargások (1927) fejezetének motívumaira, valamint számtalan egyéb írásra – például a Világanyám kötet (1921) számozott verseinek egyetlen, az előadást nyitó sorára, vagy a Monoton című vers (1918) hosszabb, az előadást lezáró soraira – épülő Kassák-darab az Európát becsavargó szerző életének egy szakaszát dolgozza fel.

Karácsony Benő terjedelmes regényének – ahogy szinte minden írásának – központi alakja egy különös, az akkori (polgári) normáktól eltérő figura. A Napos oldal, az író saját korában legnépszerűbb regénye, Felméri Kázmér autodidakta szobrász életének egy időszakát meséli el: útnak indulását szülővárosából, egy erdélyi kisvárosból, Budapesten, majd Párizsban töltött éveit, s hazatérését az atyai örökségként rá maradt malomhoz. Maga a regény lényegében érzelmi alapokon nyugvó kor- és társadalomkritikának tekinthető, ahol az erőteljes erkölcsi és emocionális ítéleteket – és a regényen való esetleges eluralkodásukat – a szerző humorral próbálja ellensúlyozni. A főszereplő a regényben egyes szám első személyben meséli el kalandjait, saját magára – nehogy túlságosan érzelgőssé váljon – némi iróniával tekint. A műfaját tekintve valahol a Bildungsroman és a pikareszk között elhelyezkedő regény negyvenegy fejezete epizódszereplők sokaságát vonultatja fel, hogy Felméri, hosszú útja során különböző kapcsolatokba kerülve, végül kimondhassa általános és közhelyesen metaforikus, ez esetben minden iróniát nélkülöző ars poeticáját: „Örömre és egyszerűségre születtünk. De rigolyáknak, szörös szenvedélyeknek és vad gondolatoknak lettünk a gályarabjai. Szemfényvesztők játszanak velünk, és mi kullogunk, torlódunk átkozott furulyájuk után, amely ostobán ravasz dallamával a vízbe csalogat, hogy ott szépen megnyivadjunk. Baj van még velünk, nem ismerjük még fel a furulya hamisságát és a sima tükör alatt a víz fullasztó mélységét…"²

Az Én, Kassák Lajos című előadás szintén egy különös figura, a magyar irodalomtörténet hagyományaiba nehezen illeszkedő Kassák Lajos híres-hírhedt európai vándorútjának eseményeit, illetve a későbbiek során rögzített gondolatait és érzéseit dolgozza fel a képzőművész-író-költő írásaiból vett – szigorúan személyes, mert megélt – részletek segítségével. A csavargásból magából, valamint a megírt csavargásból mint toposzból ugyanakkor nem következik semmiféle nagy léptékű felismerés: az indulásakor Petőfin és Berzsenyin „iskolázott" Kassák visszatekintve írja önmagáról, mintegy életének döntéseit is igazolva: „Író voltam, és nem akartam az irodalomtól inspirált irodalmat írni (…) kívántam, hogy benne álljak az élet folyásában, egyformán érzékeljem borúját, derűjét, s ezekhez a változatokhoz való kapcsolataimat fejezzem ki költészetemben."³ Kassák – Felmérihez hasonlóan – Magyarországról (Budapestről) indul útnak, rövidebb-hosszabb időt tölt Ausztriában, Németországban, Belgiumban és Franciaországban, s a darab végén, akárcsak a Napos oldal főszereplője, visszatér Magyarországra. Ha a Karácsony Benő-regényhez hasonlóan össze akarnánk foglalni a darab lényegét – a két vándorút célját, tartalmát és eredményét tekintve merőben különbözik egymástól –, azt talán a következő, az előadás szövegéből vett idézet adná vissza a leghitelesebben: „Nem tudom, miért, de én egyáltalán nem bírom úgy látni Párizst, mint ahogy Ady látja, ő mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy ez csak az én lelki szegénységem miatt van? Napok óta járok a széles boulevard-okon és nem látok egyebet öreg, kopott házaknál, múzeumokban lakom, és semmi olyannal nem találkozom, ami elragadtatást vagy megdöbbenést váltana ki belőlem, pedig nem vagyok vak. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van, s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek."

A Napos oldal című előadás elsősorban a regény vándorlás-vázára építve igyekszik felölelni harminchárom, többnyire igen rövid, villanásszerű jelenetben a nagybetűs „Egészet". A színpadon – ahol javarészt az alapul szolgáló regény tartalmi-formai „kivona-tolása" miatt maradtak elvarratlan szálak – centrifugális erők működnek: szinte minden a megjelenítetteken, az „itt és most"-on kívülre utal. Az egymást követő tereket (kisváros/falu valahol Erdélyben – Budapest – Párizs – ismét az erdélyi kisváros/falu), időt (Felméri Kázmér életének néhány éve, a kiemelt időszakok viszonylag apró részletességgel elmesélve) és a szereplők (a darabban huszonegyre redukált) sokaságát ugyanakkor szinte lehetetlen a színpad zárt világának valós keretei közé befogni; az adott, fizikálisan is szűkös játéktér nem segíti elő a gyorsan változó jelenetek – s a jelenetekkel együtt minden esetben változó helyszín – kapcsolatának megértését vagy a darab kifejlését. Leginkább talán egyfajta egy helyben topogásnak vagyunk tanúi, amely valószínűleg abból adódik, hogy a relatíve nagy egészet – Felméri életének egy szakaszán keresztül a más életvitel lehetőségét és létjogosultságát – bemutatni vágyott folyamat a szemünk előtt hull apró darabjaira. Ezt enyhítendő próbálja összekötni a fragmentumokat a főszereplő nevében gyakran megszólaló narrátor, megadva a konkrét összefüggéseket vagy a hiányzó gondolati láncszemeket.⁴

A regényben a nem kirívóan sablonos alakok (zord atya/após, a művelt, zeneszerető és nagyivó kisvárosi/falusi orvos, a Felmérire felnéző Veronka, a verselgető Lólábú, a magyart törve beszélő Miss Mable stb.) a színpadon – a darab eseményeinek sűrítése és sok szereplő kihagyása miatt – szinte szükségszerűen típusokká válnak. Ez önmagában véve nem volna baj, ha az előadás – a regény „mondanivalóját" szem előtt tartva – nem a hazatérés szinte erkölcsi kötelességére fektetné a hangsúlyt, vagy, ami a konkrétumokat illeti, például nem magasztalná fel minden különösebb ok nélkül többször is a falut („a falu az anyánk; eposzt fogok mintázni... a falu eposzát...; becsaptál, köpsz a falura; a falu problémájáról van szó... ki törődik ma a faluval?...; a falu még műsorra kerül egyszer" stb.), s az említett irónia nagyobb szerepet kapna.

Ugyanakkor a JESZ társulata érezhetően küzdött azzal, hogy a „hozott anyagból" ma is élvezhető előadást hozzon létre. A regény lecsupaszításával – ami által az eredeti mű közhelyes mondatainak nagy hányada eltűnt, de ezzel együtt sajnos a még talán leginkább élvezhető része, a humora is elveszett – igyekeznek a Karácsony-regény (mai szemmel nézve legalábbis) érzelmességét (és sok esetben érzelgősségét) tompítani; a színpadon megjelenítettek elevensége néha eltereli a figyelmet a hazatérés – az „ahonnan vétetett" – patetikusságáról. A hazatérés miértje – a darab színpadra állításának miértjéhez hasonlóan – motiválatlan marad: miért tér haza az akkori berendezkedéssel minden porcikájával szemben álló önjelölt szobrász, akinek egyik művét „Párizs legművészibb folyóirata lehozta"?⁵ Az elsősorban a nyersanyag hiányosságából adódó motiválatlanság a színpadon felerősödik. A JESZ társulata ugyanakkor minden tőle telhetőt megtett egy jó előadás érdekében; elsősorban nem az előadásnak voltak hiányosságai, hanem a választás volt alapvetően elhibázott: a Napos oldal című regény színházi adaptálása – legalábbis Magyarországon, 2005-ben – nem nevezhető a legszerencsésebb választásnak.

A szereplők külön-külön is igyekeztek mindent megtenni egy sikeres előadás és a hiteles alakítások érdekében. A Dukicsot alakító, hallhatóan és szemmel láthatóan nagyobb térhez szokott Lipics Zsolton, a főszereplőn, Bozó Tamáson, a Miss Mabel hálás szerepében jól nyelvhibázó László Virágon kívül mindenki több szerepet formált meg. Inhóf László nevét fegyelmezettsége, Tóth András Ernőét pedig sok éves tapasztalatának sikeres kamatoztatása miatt érdemes megemlíteni. A Felméri Kázmért játszó Bozó Tamás helyett – aki a rá osztott szerepet egyébként lelkiismeretesen játszotta – talán szerencsésebb lett volna egy eredendően „mackósabb" („a fő, hogy egy fejjel magasabb legyen a többinél") színészt választani.

Külön érdemes szólni a díszletről: Németh Pál a valószínűleg nem kis fejtörést okozó feladat megoldásaként a darab kívánalmaihoz és az adott szűk térhez kitűnően alkalmazkodó, funkcionális és a hangulathoz jól illeszkedő, mintegy otthonos színpadképet (jelmez, díszlet) alakított ki.

A struktúrájában és tartalmi vázában a Napos oldallal rokonságot tartó Én, Kassák Lajos című előadás koncepciója éppen az előzőek ellentéte: részekből építi fel az egészet, minden befelé, egy középpont felé mutat. Erőteljes centripetális erő dolgozik a színpadon, ami természetesen a felhasznált lírai alkotások belső törvényszerűségeiből, valamint az önéletírás énközpontúságából is adódik. A lélek és a gondolatok kalandjait, valamint a vándorlás konkrét stációit elmesélő szövegek kiválasztásának, összeszerkesztésének és színpadra állításnak koncepciója tartja magát a mára már semmi furcsaságot nem jelentő kassáki elvekhez: „Tudatosan kerültem a hasonlatokat, helyettük elszaporodtak jelzőim és igéim, hogy segítségükkel mozgásban tartsam és szuggesztív erőt kölcsönözzek megfogalmazott mondataimnak, [amelyek] szigorú kontroll alatt szerkesztődtek… [A ló meghal, a madarak kirepülnek] tartalmi és formai konvenciók nélkül tárulkozik az olvasó elé".⁶ Az előadás színházi kelléktárának összes eleme – a minél teljesebb szimultán érzéki megjelenítés érdekében – mindvégig mellérendelt viszonyban van egymással. Tóth András Ernő – Kassákon és az avantgárd színházon keresztül – lényegében a görög drámákhoz, sőt, talán nem tévedünk nagyot, látensen egészen a dráma gyökeréhez, a rítushoz mint formateremtő eszközhöz nyúl vissza. Az előadás Kassák életének egy meghatározó szeletét mutatja be; a szövegek összeszerkesztése a színházi formanyelv igényeihez alkalmazkodó „megőrizve megváltoztat" jegyében eredményez koherens, szikár, logikus, színpadra kívánkozó darabot. A tizenhárom jelenetet előadó, (Kassák és Szittya kivételével) többnyire nem egyénített és egyéniesített szereplők megszólalásai, az egymást erősítő vagy gyengítő, az egymás szövegét ismétlő vagy továbbvivő szólamok kerek világot adnak.⁷ Egy olyan egészet, amelyet nem külső erők fognak kényszerűen együvé, hanem amely a szövegből magából, valamint a színház hagyományaiból ered. Az Én, Kassák Lajos nem köthető egyértelműen a Kassáknál óhatatlanul előkerülő „izmusok" formanyel-véhez, az előadás megoldásai sokkal inkább az önmagára visszaemlékező Kassák irányzatokról szóló gondolatával csengnek össze: „Munkásságom során minden jelentős irányzattal, »izmussal« érintkezésbe kerültem, mindegyikből tanultam vagy okultam, anélkül, hogy bármelyikhez iskolás értelemben csatlakoztam volna."⁸

Az előadás alapja az első perctől az utolsóig a ritmus: a szöveg, a tér, a világítás adta és az egymáshoz viszonyítva eklektikus zenei darabok közvetítette ritmus és dinamika. A vizuális és verbális-akusztikai eszközök sokszor ellenpontozással egészítik ki egymást és „húzzák" a darabot. A két legtöbb egyéni vonással felruházott főszereplő nem uralja az előadást, inkább kérdésfelvető-katalizátor szerepet kap. A kórus elsősorban nem a közelmúlt szavalókórusait juttatja eszünkbe, hanem a múlt század eleje illegalitásban szerveződő mozgalmainak a művészetek területein is megjelenő korszakát, de talán a már említett görög drámák kórusainak szerepétől sincsen távol. Az előadás tágasan idézi meg Kassákot és korát – Ady nevén kívül azonosítási és viszonyítási pontként csak maga a szerző (Kasi-Kassák); A ló meghal…-ból és az Egy ember életéből ismert Szittya Emil, a Chilébe készülő vallásalapító; Kassák lányának édesanyja, Hegedűs Mária; a művész felesége, Simon Jolán, az elsőrangú dadaista színésznő, valamint a már mintegy ikonként kezelt Tiszaeszlár szerepel.

A szereposztásból nem tűnik ki, hogy ki kinek a szerepét játssza, csak a szereplők névsora olvasható a színlapon. A díszlet- és a jelmeztervező neve szintén hiányzik, helyette a képért és a műszakért felelősek vannak feltüntetve a világító és az összeállító-rendezőn kívül. A hagyományos színházi szereposztások és „munkamegosztások" mellőzése és a színészek azonosítatlan névsora egyaránt a csapatmunka, valamint a – nem arc nélküli, de az egyértelmű beazonosíthatóságot nélkülöző szereplőkön keresztül bemutatandó – rítus jelenlétére utal: „A legnagyszerűbb alkotás is két tényezőből tevődik össze – írja a műveire visszatekintő Kassák –, egyrészt valaminek a befejezése, másrészt valaminek a kezdete."⁹ Ahogy az előadásban az emberi életútra mint olyanra és a konkrét világjárásra egyaránt vonatkoztathatóan el is hangzik a kezdő jelenetben: „…a világ forog / látjátok kis gyermek vagyok / kinyújtom a kezeimet / de az emberek hallgatnak / …mindegy, induljunk el". Az előadás utolsó szavai a visszatérést a primér tapasztalatszerzés időszakának lezárásaként indokolják, és/de¹⁰ egyúttal mint e lezárt időszak tapasztalataival gazdagodott ember előtt megnyíló új lehetőségeket is összegzik: „mert én már láttam sok szép dolgát a világnak. / buja, zöld hajú földeket, vidám, sokgyerekű falut, megbomlott tengert / fürdőző asszonyokat, napon bogárzó ménest, / s még sok eleven más erőt, amit dalolni érdemes, / de úgy rendeltetett, hogy törjek össze magamban minden tükröt".

Karácsony Benő: Napos oldal. Színpadra írta Venyige Sándor. Munkatársak: Klincsik Balázs, Németh Csaba, díszlet, jelmez: Németh Pál, asszisztens: Gáspár Alida, dramaturg, rendező: Mikuli János. Szereplők: Bozó Tamás (Felméri Kázmér), Lipics Zsolt (Dukics), László Virág (Miss Mabel), Juhász Mátyás (Lólábú, Bagdi), Raffai Norbert (Tömzsi, Kadarkuti), Jakabfi Edina (Dukics Anna), Pásztó Renáta (Ridéliné, Műlovarnő, Doktorné, Júlia), Szomora Lívia (Veronka, Pompone), Tóth András Ernő (Éberlein, Professzor), Inhóf László (Sram, Todor, Péntek), Kormos Balázs (Tyukászati felügyelő, Potrohos).

Én, Kassák Lajos. Kép: Simon Edina, Návai Vera, műszak: Németh Csaba, Klimcsik Balázs, világítás: Mikuli János, összeállította és rendezte: Tóth András Ernő. Szereplők: Ács Norbert, Inhof László, Juhász Mátyás, Jakabfi Edina, Szomora Lívia, Bozó Tamás, Kormos Balázs, László Virág, Mikuli Dorka, Tóth András Ernő, Molnár Tamás, Keczán Pál.

Jegyzetek

1 A korábban említett előadások közül a Vallomások címűben Karácsony Benőtől származó szövegek is vannak, a Nap, árnyék, boszorkány című darab összeállítója pedig szintén Venyige Sándor volt.

2 Karácsony Benő: Napos oldal, Aquincum Kiadó, 2003, 340. o. Ez a rész – több közhelyes kijelentéshez hasonlóan – az előadás szövegében nem szerepel.

3 Kassák Lajos: „Önarckép-háttérrel", in: Kassák Lajos válogatott művei, I., Szépirodalmi, 1983, 10. o.

4 A narrátor szerepeltetése egyébként nagyon jó eszköz lehetett volna a darab egyensúlyának, kompaktságának létrehozására: némi iróniával – fel is villan néhányszor a darab során – legalábbis enyhíteni lehetett volna a nem túl sokat mondó nagy szavak vagy közhelyes és/vagy „játékos" dialógusok és kijelentések súlyán („jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszi szél nem lenget semmiféle gyermekes lobogót; olcsó kis faggyúgyertyák vagyunk valamennyien; bűnök nélkül az egyházak is zavarba jönnének; a bolhák egyformán csípnek Kalkuttában és Stockholmban is; az embernek szerencsére önrendelkezési joga van – Az embernek nincs önrendelkezési joga; a felelősség olyan, mint a timsó; a házasság a félszemű emberek paradicsoma" stb.).

5 Nem egészen világos az sem, hogy végül is milyen művésszé lett Felméri: „Ledorongoltak. Azt írták, hogy a maga férje derék kőfaragó. Sírkőüzletet kéne nyitnia a Kerepesi úton"– „Hallottam, a »Jégverést« olyan áron adta el, amennyit hét év alatt összesen nem tudott összekaparni. Meg kell adni, a »Jégverés« kitűnő munka, én is láttam…"

6 Kassák Lajos, i. m., 19. o.

7 Anélkül, hogy egymás ellen játszanánk ki a két darabot, érdemes megfigyelni, hogy a Napos oldalban megfogalmazódó „kerek egész" elvárásának végül is nem a töredezett, egymástól sokszor független életre kelő jelenetekből felépülő Karácsony-darab, hanem az Én, Kassák Lajos felel meg.

8 Kassák Lajos, i. m., 12. o.

9 Kassák Lajos, i. m., 12. o.

10 A Monoton című Kassák-vers és az abból vett, darabot záró idézet egyetlen szócskában különbözik: „és úgy rendeltetett… – de úgy rendeltetett…": az eredeti egyszerű kapcsolatos viszonyt kifejező „és"-e az előadásban a dinamikusabb „de"-re változott.