Ezt a kérdést a második felvonásban a három hónapja Laposladányba érkezett fiatal patikussegéd, Balogh Kálmán (alakítója Köles Ferenc) teszi fel a fogfájástól és Kálmán szerelmi vallomásától gyötört Patikusnénak (játssza Stubendek Katalin), amikor az éjszakában a megszokott létviszonyok arra késztetik a fiatalembert, hogy szerelmet valljon az asszonynak. Aki azonban erre a kérdésre nem tud válaszolni. „Én ilyen dolgokra nem szoktam gondolni" – feleli végül a nagyságos asszony Kálmán ostromló kérdezésére. Azután amikor a segéd azt firtatja, hogy a nő szereti-e a férjét, a megdöbbent asszony némi habozás után azt mondja, nem érez semmit, majd elárulja, hogy néha elábrándozik, és arra gondol: „Mintha nem is én volnék, mintha nem is énvelem történt volna, hogy férjnél vagyok és itt vagyok… mintha ez itt akárki más is lehetne. Én nem is tudom, mért vagyok én ez… Elhiszi, hogy sokszor szeretnék meghalni?" A hazaérkező Patikus (Lipics Zsolt megformálásában) nem sok kétséget ébreszt azzal kapcsolatban, vajon miért is érzi így magát a nő. Laposladány férfivilágában ugyanis a nőnek nincs méltó helye. Ezt a darab első felvonása már pontosan érzékeltette. Béres Attila rendezése árnyaltan, finom egyéni portrékat rajzolva, ugyanakkor a csoportmagatartás én-korlátozó és közhelyszerűséget tápláló reguláit is felvonultatva villantja fel e vidéki sár- (és nem por)fészek bornírtan maszkulin világát.

Amikor Jóvér Jani (Széll Horváth Lajos alakítása) felvilágosítja a frissen érkezett Patikussegédet arról, hogy „Ladányba’ nem udvarolnak", megemlíti, hogy van a pusztán egy nő, akit nem adna egész Ladányért. „Cigányasszony. Micsoda fehérnép" – mondatja a tanyasi férfival leplezetlen iróniával a drámaíró. Hogy Janit és a „jóképű fehérnépet" mi köti egymáshoz, nem nehéz kitalálni. Egy másik kapcsolattípus is felvillan Kálmán előtt, amikor a harmadik felvonásban Fábiánnal, a faragatlan szódásfiúval (Urbán Tibor szerepe) hosszan elbeszélget a nőkkel való bánásmód tudományáról (liezonról, imponálásról, flörtről, pásztoróráról, kalandról, randevúról, szerelmi viszonyról), s a fiú Kálmán unszolására – e kiokosítás nyomán – bevallja, hogy ő bizony kutyálkodik, mégpedig Horog Julkóval. Úgy kezdődött, hogy Fábián ráhúzott a lányra, az meg erre mellbe vágta őt.

A Patikusék mellett még egy házaspár szerepel a darabban, a Postamester (megformálója Stenczer Béla) és felesége (Füsti Molnár Éva adja), akik az első felvonásban mutatják be Kálmánnak (és a közönségnek), hogy milyen pótcselekvésekre van szüksége és lehetősége egy kiürült kapcsolatban élő párnak ebben a környezetben. A férj gyakorlatilag hazazavarja az asszonyt, hogy hadd maradhassanak végre magukban a férfiak a kaszinóban. Ez az idősebb pár már egymás idegeire megy, a Patikusék még csak egyszerűen közömbösek egymás iránt.

Szép Ernő a dráma befejezése elé még beiktat egy álomjelenetet, amelyben Kálmánt egy balerina, Carmen, egy dáma, egy hercegnő és egy királynő lengi körül (ebből az előadás három színházi-mesei nőalakot léptet fel: Hollósi Orsolya, Várnagy Kinga és Kiss Vivien játékában), akik saját vágyképeinek kivetülései, tovább növelve a kontrasztot a laposladányi párkapcsolatok jellege és a patikussegéd vágyai között. Ennek a vizionárius betétnek a másik ellenpontja lesz a darab zárlata, amelyben Kálmán a cselédlánnyal, Katival (Mészáros Sára mutatja be) kerül bensőséges hangulatú helyzetbe, a társadalmi előítéleteken, valamint saját kötöttségein felülemelkedő – a boldogság lehetőségét felvillantó – párkapcsolat ígéretébe. „Kálmán odatámasztja fejét a Kati hajához (…). Kati tartja a Kálmán fejét. Kati mosolyog. Kálmán kinyitja a szemét. Összenéznek. Kálmán is mosolyog. A függöny összemegy" – fejeződik be az instrukcióban a darab.

A második felvonás éjszakai jelenetében annak lehetünk tanúi, hogy Kálmánnak sikerül ugyan előcsalogatnia a Patikusnéból valamiféle magasba vágyódó melankóliát, ám a pillanat varázsa nem elegendő arra, hogy az asszony ki merjen törni addigi élete keretei közül. A szellemi (és ami fontosabb: érzelmi) fölényéből egyre inkább magába záródó Balogh Kálmán azonban végül felismeri, hogy a nőkkel való kapcsolatában nem az elveket kell követnie, nem az elvárásoknak kell megfelelnie, hanem a másik iránt kell – korra és rangra való tekintet nélkül – nyitottnak és elfogadónak lennie. Ezt a határátlépést teszi meg a darab végén, amikor egy rangban nem hozzá illő lánykában találja meg azt a társat, aki boldoggá teheti.

Nyolcvanöt évvel az 1920. február 13-i fővárosi Belvárosi Színház-i ősbemutató után, ez év februárjában Pécsett a Nemzeti Kamaraszínházában került színre Szép Patikája. A Május (1919) és a Lila ákác (1923) között keletkezett darabot Bánóczi Dezső állította először színpadra. (A másik két mű premierjét Bárdos Artúr rendezte.) Bárdos A lírikus a színpadon című esszéjében ekképpen jellemezte Szép drámaírását: „Szép Ernő lírája annyira élő, annyira elragadó és meghitt ismerősünk, hogy megszólalása a színpadról is már az első pillanatban velezengeti minden dialógusban, minden szóban a költő Szép Ernőt. (…) Humora mögé nagy emberi részvéte rejtőzik, mellyel szegény, esett kis kedvenceit szemléli. (…) Halk, kedves, gesztusból és karakterből buggyanó, vérbelien színpadi humor ez, nem a vicc a fontos benne, hanem a szó helyzeti energiája." (Nyugat, 1933. I. 250–252.)

Bárdos Artúr megértő szavai (és a darabokat színpadra segítő gesztusai) azonban nem estek egybe a kor befogadói elvárásaival. A közönséget frusztrálta, hogy a történet nem a kommersz vígjátéki darabokban megszokott módon (házasságtörés révén) kínált dramaturgiai nyugvópontot, a kritika kifogásolta a drámai konfliktus elmaradását. A jobboldali sajtó pedig egyszerűen zsidózott, és ötven előadás után az addig telt házzal menő darabot le kellett venni a műsorról. Szép Ernő két évre Bécsbe emigrált, ahonnan Krúdy Gyulának a kialakult helyzet kapcsán azt írta: „… azt sem értem, miért kell nékem szegénynek és zsidónak lenni, mikor egyiket sem kértem, csak danolni akartam, míg élek… Mit szóljak az emberekhez, mit firkáljak, ha mindenre csak azt felelik, hogy én izraelita vagyok."

Pécsett Szép Ernő drámáinak fogadtatása igen szerény múltra tekinthet vissza. A Nemzetiben kizárólag a két világháború közötti években játszották a darabjait, legtöbbször csak néhány estén. (1924-ben a Lila ákác, 1926-ban a Vőlegény, 1931-ban az Azra, 1931-ben az Aranyóra és a Félkesztyű című egyfelvonásosa ment.) A közelmúltban – bő fél évtizeddel ezelőtt – a Bárka Színház vendégjátékában volt látható a Harmadik Színházban a Lila ákác.

A recepciónak ez a megkésettsége – vagy inkább szembeötlő hiánya – felerősíti a darab által bemutatott helyzet és a befogadói közeg analógiáját. A fővárosból egy provinciális, bornírt kisvárosba érkező, ott az élet értelmét és saját boldogságát kereső fiatalember sorsában az elmúlt nyolcvan év pécsi színházvezetői talán olyan történetet láttak, amellyel nem szívesen szembesítették volna a helyi nagyérdeműt. Mert egyébként a darab remek szerepeket, összetett (egyszerre mulatságos és szánalmas) helyzeteket, átélhető szituációkat és konfliktusokat kínál.

A Patika dramaturgiai különössége az, hogy forte kezdődik és piano végződik. Az első felvonás egy „bálozós" tömegjelenet kavalkádját, a második egy párkapcsolati helyzet intimitását, a harmadik pedig a hétköznapok rutinjából kibomló szerelem sugallt idilljét ábrázolja. Előfordulnak a drámatörténetben zajosan kezdődő és csendesen végződő darabok, és ezt a szerkezetet alkalmazza Szép a Laposladányba érkező ifjú patikussegéd, Balogh Kálmán sorsának bemutatására. A történet fél évet fog át – a darab eleji instrukció szerint a felvonások között három-három hónap telik el –, az első felvonásban sár van, minden kaszinóba érkező szereplő a tengernyi sárra panaszkodik. A harmadik felvonásban az udvarról a „nyári este hangjai" hallatszanak a színpadra, Kálmán szobájába. A kezdő patikussegéd ez alatt az idő alatt igyekszik megtalálni ittléte értelmét, a szerelmet, a boldogságot.

Helyesebb volna azonban történet helyett a darabot három életkép laza füzérének tekinteni, hiszen a patikussegéd személyén kívül kevés kapocs van a felvonások között. Mind a három rész a keresésnek egy-egy típusát mutatja be. Kálmán otthont, szeretetet, szerelmet, helyet keres magának a világban. Az ő pechje, hogy éppen Laposladányban próbálja ezeket a dolgokat megtalálni. A félév során ráébred, hogy ebben a közegben csak neki vannak álmai és céljai, a környezetében élők már beletörődtek abba, hogy az élet merő megszokás, a kapcsolat csupán érdek és rutin, az ünnep egyenlő a hangoskodó ivászattal, a helyzet a perifériákon változatlan. Az első részben az ismerkedés nyilvános közegében, a beharangozott bálon próbálna Kálmán társat keresni, de itt a „bálon" nők nincsenek, a kaszinóban a férfiak kártyáznak, és kezdetét veszi a „zummáj" – a kanmuri. A második részben a magány és az alkalom szülte helyzet révén a Patikusnét próbálja váratlan szerelmi vallomásával magához kötni, az asszony azonban ekkor még fél az érzelmi kihívástól. Az utolsó részben a fiatalember végül elfogadja, hogy nem álmokat kell kergetni, és nem alkalmakat kell keresni, hanem esélyt kell adni az egy időben kölcsönösen megszülető vonzalomnak.

Béres Attila rendezése közel engedi a közönséget a játéktérhez. A Kamaraszínház nézőterének első sorai a játékteret trapéz alakban veszik körül, szinte karnyújtásnyira a színészek területétől. Ez a közelség a színészi játékban, az atmoszférateremtő színpadi effektusokban (hangzásban, világításban) egyaránt érvényesül. Mindez felerősíti – és szolgálja – azt a lehetőséget, hogy a közönség az előadás által felvetett etikai, életviteli kérdéseket a sajátjának (is) tekintse, és akként élje át.

Az előadás nem hibátlan, de van benne erő és invenció, a produkció a jól átgondolt, finom (színészi, rendezői, díszletbeli) játékok és a bizonyos pontokon elnagyolt színpadi megoldások elegye. Az első felvonás túlnyomó része egy tömegjelenet, amely számos szereplőt mozgat, részben egyidejűleg, részben a játéktérből ki és oda be. Ennek megkomponálásában és a nézői figyelem irányításában Béres ügyes rendezőnek bizonyul. Más kérdés, hogy a szereposztási sztereotípiák visszavesznek a jelenet lehetséges erejéből. Bár a színháztörténetben a rögzült szerepkörök fontos előadás- és drámakonstituáló tényezők voltak, korunk színháza nem erre a hagyományra épül. Így amikor ma már az elkényelmesedés és kockázatmentesség jelének számít, ha egy színészt folytonosan ugyanabba a skatulyába helyez(nek) a rendező(k), akkor joggal emelhetünk kifogást az ellen, hogy Stenczer Béla már sokadszor játssza el (még ha ugyanolyan megbízható módon is) ugyanazt a kulináris örömöket előtérbe helyező, jó kedélyű, joviális figurát (aki itt a Postamester); Pilinczes József a kocsmáros/kaszinós (Ignác) imbolygó mozgású, kevés szavú epizódszerepét; Bánky Gábor a realitástól elszakadt, nevetségesen kisszerű tanító önsajnálattal színezett alakját. Rázga Miklós Borgida úr szerepében a hányaveti, nagyzoló világfit, Vidákovics Szláven a Jegyző alakjában a középszer magabiztosságát hozza.

A Patikust játszó Lipics Zsolt most is profi módon él az excentrikus megoldásokkal, váratlan gesztusokkal, meghökkentő regiszterváltásokkal, amelyekkel határozottan irányítja a közönség reakcióit. Lipics játékában mindig van valami valószerűtlen, valami elrajzolt, teátrális jelleg, amivel nemcsak a szerepét, hanem a színészetét is megmutatja. Olyan megoldásokat is használni mer, amelyek kiemelik a társulat erősen rutinhoz szokott közegéből. Patikusa önelégült, tántoríthatatlan, a kötöttségekből a társasági ivással ki-kilépő alak. Fillár István Papp Ferkeként néhány vonással teremt markáns és emlékezetes figurát a Borgidától a „bűrkabátot" elirigylő, elvitató gőzös fejű férfi alakjából. Az alak böllenkedését, kivagyiságát egyszerre mulatságos és szánalmas jellemzőként villantja fel. A cigányprímás Juki szerepében Ottlik Ádám nemcsak jó színész, hanem remek hegedűs is – ami majd Köles Ferenc játékára vet árnyékot. Neki ugyanis hegedűjátéka segítségével kellene elbűvölnie a nőket (a Patikusnét és a cselédet), de az előadásbeli pizzicato hegedülés e hatás hitelesítéséhez kevés. Szép Ernő a szerelmi kommunikációt a szavakon túlra utalja, a Patikussegéd a hegedűjével fejezi ki felfokozott érzelmeit, ezt azonban csak tényleges hangszeres tudással lehet(ne) a színpadon bemutatni. Kálmáné a darab főszerepe, ő is beszél a legtöbbet. Köles játékának alapvonása valamiféle lírai csodálkozás, ami elsősorban az intonációjából ered. Hangsúlyai és mondatfűzése naiv, a nőkkel való bánni tudást is leginkább hallomásból ismerő fiatalembert állítanak elénk. Halványabb a szerepénél, eszközei még kiforratlanok.

Az első felvonásban lép színre Füsti Molnár Éva a Postamesterné szerepében, aki karikírozó, némiképp harsány játékával a Lipicsével rokon alakítást nyújt. Füsti Molnár megmutatja, hogy már az alakban ott van a szerepelhetnék, a magamutogatás, amit komikus ripacsériaként ad elő. Összegyúrja a „mulassunk, jó kedvünk van!" kényszeredettségét az önmagát folytonosan a középpontba játszani igyekvő szánalmasságával. Stubendek Katalin a második felvonásban meggyőzően alakítja a fásult, helyzetébe beletörődött asszonyt, akit előbb megrémít a jóval fiatalabb férfi közeledése, ám aki később – a harmadik felvonásban – szívesen beleélné magát (nemcsak képzeletben, de valóságosan is) ebbe a kapcsolatba. Mészáros Sárának a darab végén az a szerepe, hogy elhitesse, benne találhatja meg Kálmán a vágyott társat. Ez az elhitetés sikerül: derűs, természetes, a másikat fenntartás nélkül elfogadó nőt formál Kati alakjából.

Pintér Réka díszlete nemcsak a bornírt laposladányi állapotok kifejezését szolgálja, de komikus megoldásokkal is rendelkezik, mint például az első felvonás Kaszinójának a színpad jobb hátsó részén lévő dupla csapóajtója, melyre padot szereltek, és ezen teázik Köles, Stubendek és Füsti Molnár, hogy aztán ugyanezen az ajtón a cigánybanda vagy a prímás ki-bemászkálhasson a kicsikart ételt-italt elfogyasztani. A második rész patikabelsője atmoszférateremtő színpadkép, jól tagolt, jelentést hordozó (fent és lent) járásokkal. Az utolsó részben azonban Kálmán szobája a háttérkulissza elé helyezett rács jelezte fallal ügyetlen megoldás. Pilinyi Márta jelmezei nem mutatnak különösebb invenciót, jól viselhető, de a színpadi jellemzésben nem sok szerepet játszó ruhák ezek.

Béres Attila rendezésének – a kifogásolható elemek ellenére is – talán legfőbb erénye, hogy az előtérbe engedett komikum, a sok színpadi geg nem fedi el azt az élményt, hogy ez a (laposladányi) élet ellenszenves és kilátástalan. A boldogságra vonatkozó kérdést az előadás – miként a Patikussegéd is – felteszi, de nem azért, hogy erre válasz szülessen (akár a színpadon, akár a nézőben), hanem azért, hogy egyáltalán foglalkozzunk azzal a kérdéssel, hogy milyen az életünk, milyen feltételek között létezünk, és mit kezdünk magunkkal, a kapcsolatainkkal ezek között a körülmények között.

Szép Ernő: Patika (színmű 3 részben) Díszlet: Pintér Réka, jelmez: Pilinyi Márta, dramaturg: Ari-Nagy Barbara, zene: Darvas Ferenc, rendező: Béres Attila. Szereplők: Köles Ferenc (Balogh Kálmán), Lipics Zsolt (Patikus), Stubendek Katalin (Patikusné), Stenczer Béla (Postamester), Füsti Molnár Éva (Postamesterné), Rázga Miklós (Borgida Úr), Fillár István (Papp Ferke), Bánky Gábor (Tanító), Vidákovics Szláven (Jegyző), Széll Horváth Lajos (Jóvér Jani), Ottlik Ádám (Juki), Pilinczes József (Ignác), Domonyai András (Provizor), Mészáros Sára (Kati), Urbán Tibor (Fábián), Hollósi Orsolya (Királynő), Várnagy Kinga (Léda), Kiss Vivien (Carmen)