Makine a mai orosz irodalom egyetlen olyan alakja, akinek minden műve megjelent-megjelenik magyarul. Ez persze némileg pontosítandó: Makine éppúgy tekinthető francia, mint orosz írónak: egy szibériai faluban született, ott töltötte gyermekkorát, aztán 1987-ben emigrált, és franciául írja regényeit, ám azok tematikáját túlnyomórészt az oroszországi gyermekkor és ifjúság, az orosz-szovjet történelem, kultúra és irodalom adja. A francia hagyatékban és az Amour-parti szerelmesekben ezt az élmény-anyagot, az orosz életvilág sivárságát, a szépség és szerelem utáni kamaszos vágyódást, saját identitáskeresését izgalmasan és kemény munkával gyúrja regénnyé - eredendően lírai, helyenként szentimentális, sőt a giccs határán billegő stílusát ügyesen ellenpontozza véres-szadista jelenetekkel, villanásokkal, a lírai szövegben fel-felbukkanó s így aztán különösen hatásos szlenges vagy trágár kifejezésekkel és a szöveg-testen végigborzongó leheletnyi iróniával. A saját élményanyagtól eltávolodó művekben Makine már kevésbé magabiztosan mozgott: az anya és fia közti vérfertőző kapcsolatot elmesélő Olga Arbelina bűnében és a Keletsirató című kémregényben ugyan izgalmas kérdéseket vet fel, izgalmas történeteket mesél, de az olvasó időről időre a szerző lírai ömlengéseinek légüres terében találja magát…

Az új Makine-mű, a Sorsszimfónia ezek után egyértelműen csalódás - talán csak a címe („Az élet zenéje" helyett választotta a magyar fordító a hangzatosabb „Sorsszimfóniá"-t) és a hátsó borítón szereplő idézet van rendben: ezek a megfelelő olvasói elvárásokat indítják be - giccset várhatunk, és azt is kapunk. Máskülönben minden fals ebben a szövegben: hamis, félrevezető, lapos, bombasztikus… Igaz, Makine olyan - talán a világpiacról hellyel-közzel még hiányzó - regénytípust hozott létre, amely akár egy tömeges sikert arató ciklus első darabja is lehet: a még elmeséletlen bizarr történetek ezreit rejtő orosz-szovjet történelmet bizonyára ki lehet árusítani ilyen formában - könnyen emészthető, szívhez szóló opuszokban, amelyek azért fenntartják a kulturális utalásrendszernek, a szöveg önreflexiójának és az értelmezés nyitottságának azt a minimális szintjét, amely hajszállal a lektűrirodalom fölé emeli a művet.

A regény két és fél oldalas bevezetőjében Makine hatszor említ egy bizonyos „filozófust", sőt „bölcs filozófust" (végül elárulja, hogy Alekszandr Zinovjevről van szó), aki a Szovjetunióból „Münchenbe menekült", és aztán két szóban - a „homo sovieticus"-ban - összefoglalta „kétszáznegyvenmillió emberi lény életét". „Valamennyiük léte meghatározható volt ezzel a gyűjtőnévvel", „igen, ebben minden benne van" stb. - ugyanannak a gondolatnak a makacs ismételgetésével Makine természetesen az „egyenes" (vagy naiv) és az ironikus olvasat lehetőségét is felkínálja (itt az a bizonyos szövegnyitottsági minimum): az ezt követő történet, amely a harmincas évek végétől mintegy tíz éven át követi nyomon egy ifjú zongorista életét, vagy alátámasztja, vagy cáfolja a bevezetőben felvázolt tézist, miszerint a Szovjetunióban a kommunizmus kialakított egy új, igénytelen embertípust, amely passzívan, bárgyún tűri a hatalom és a történelem kegyetlenségét, s amely „szemrebbenés nélkül azt felelné, hogy az ország, ahol él, maga a paradicsom".

A második fejezetben már közelképet is láthatunk a homo sovieticusról (ha nem is túlságosan élesen exponáltat): a szerző egy urali városkában, „a civilizációtól ezer mérföldnyire" várja a vonatot, s efféle gondolatok fakadnak fel benne: „Ez a vihar ostromolta pályaudvar nem más, mint az ország története dióhéjban." S miután végigtekint a bamba alakokon, jön a frappánsnak tetsző magyarázat: ezt a förtelmes embermasszában kavargó, megfélemlített, civilizálatlan népet a „túlméretezett tér" hozta létre, „amely elnyeli az időt". „Ezek a puszták […] minden cselekvési kísérletet lehetetlenné tesznek."

Ismétlem: mindez ironikusan is olvasható - Makine azért említi, mondjuk úgy, álszenvedélyes stílusban ezeket a nagy „bölcsességeket", hogy aztán a pályaudvaron megismert zongorista Berg történetével cáfolja a Zinovjev-tézist és a gazdag emberi lélek - és civilizáció - kialakulásának nem kedvező túlméretezett tér elméletét. Berg természetesen nem „homo sovieticus" - a fiatal zenész, miután szüleit letartóztatják, ukrán nagyapjánál rejtőzködik, aztán belebújik egy elesett szovjet katona egyenruhájába, annak az irataival él tovább, így harcolja végig a háborút, s végül persze megtörténik, aminek meg kell történnie (egyfajta orosz, fonák happy endként): nem tud ellenállni egy zongorának, és művészi játékával leleplezi magát, lágerbe kerül. Vagyis: a harmincas évek terrorjában, a háború borzalmaiban is megőrizte magában a zenét, a szépséget, emberi lelkét - vagyis: a látszat csal: az anyagi világ sivárságában homo sovieticusnak tetsző emberek mégiscsak igazi emberek. Az első fejezetekhez ez azonban túlontúl is didaktikus ironikus kulcsot adna: az „egyenes" olvasat kedvéért Berg már a pályaudvaron is elkülönül a tömegtől: a narrátor valami eldugott kis helyiségben talál rá - vagyis: kivétel, a homo sovieticusok tengerében csodával határos módon (és talán a zenének köszönhetően) megmaradt emberi lény…

Ám akár az ironikus, akár az egyenes olvasatot válasszuk (gyanítom, hogy a nyugati olvasók többségében föl sem merül az ironikus olvasat lehetősége, egyszerűen nem ad elég támpontot hozzá a szöveg; míg az oroszok esetében talán az a természetesebb: Makine mintha egyszerre próbálna kint és bent egeret fogni), akár a két értelmezési lehetőség összeütköztetését, erőtereit vizsgáljuk, mindenképpen olyan sémával van dolgunk, amely - gondolom - önmagában is hamis, ráadásul semmiféle olvasatot nem tud hitelesíteni egy olyan szöveg, amely nem képes eleven alakokat teremteni, amely unalmas frázisokkal száguld át a harmincas éveken (rádöbbent, hogy „senki sincs biztonságban. Még a győztesek sem. Még azok sem, akik bátran harcolnak a nép ellenségei ellen. Még a harcosok gyermekei sem"), s amelyben a háborút elintézi a szerző néhány homályos benyomással és pillanatfelvétellel. (Fenntartva, persze, azt a benyomást, hogy ő, az író lényegében csak közreadja azt, amit Berg egy vonatút alatt el tudott mesélni neki az életéről - ám azt hiszem, a legrosszabb megoldást választotta: Berg szövegét stilizálja, átszabja a maga légies stílusára oly mértékben, hogy az eleven történetmesélés izgalmából semmi sem marad - véletlenül sem képzelhetjük magunk elé a vonatfülkében csapongva mesélő öregembert -, csakhogy Makine nem tölti fel a szöveget kellőképpen eleven, érzékletes részletekkel, színekkel, szagokkal, jellemekkel. Ha úgy tetszik, rutinból keni oda a történetet.)

Mint mondtam, valahogy minden falsul szól ebben a szövegben - az első mondatoktól kezdve, ahol az olvasó beleütközik a „Münchenbe menekült híres filozó-fus" kitételbe, s bosszankodni kezd: mire való ez a késleltetés, ez a hatásvadászat? Mikor árulja el Makine az avatatlanoknak is, hogy Zinovjevről van szó, s elmondja-e, hogy valójában kicsoda ő? Nem mondja el (a „bölcs filozófusnál" nem jutunk tovább), s így az olvasóban az a benyomás támadhat, hogy Zinovjev volt az, aki „megjósolta a birodalom szétesését", s hogy valóban nagy szovjetellenes filozófusról van szó. A helyzet azonban az, hogy Zinovjev önmagát valóban korunk legnagyobb filozófusának tartja, s kétségkívül szellemesen írja le könyveiben azt a bizonyos homo sovieticust, csakhogy következetesen egy igen sajátos, ha úgy tetszik neokommunista elméletet hirdetett (sőt hirdet még ma is), mely szerint a Szovjetunióban kialakult új embertípus a maga szívósságával, lelki igénytelenségével, robusztus erejével a jövő embere - szó sem volt nála arról, hogy a Szovjetunió szétesne: Zinovjev logikája szerint a petyhüdt, történelmi bukásra ítélt Nyugatnak semmi esélye nem lett volna vele szemben, s a történelemnek ezt a neoevolucionista ocsmány-szép logikáját - ha csak egy rövid időre is - elbaltázta a gügye Gorbacsov és az emberi szabadságjogok miatt nyafogó sok balfácán liberális. De jön még kutyára dér… a Nyugat csak ideig-óráig kerekedett felül.

Ahogy a regényben emlegetett „bölcs" Zinovjevnek nincs köze a tényleges - és meglehetősen habókos - alakhoz (aki persze mégiscsak izgalmasabb a maga zsenikomplexusával, profetikus pózaival és tettetett cinizmussal előadott őrült történe-lemfilozófiájával, mint a Sorsszimfónia), úgy Makine egész története is a semmiben lebeg. Nézzük csak még egyszer azt a részt például, amikor a narrátor végignéz a pályaudvaron, és azt mondja: „Ha felébreszteném és kifaggatnám őket életükről, szemrebbenés nélkül azt felelnék, hogy az ország, ahol élnek, maga a paradicsom, eltekintve néhány vonatkéséstől." Az olvasóban ekkor az a benyomás támadhat, hogy Makine vagy nem járt szovjet pályaudvaron, vagy már elfelejtette, hogy milyen beszélgetéseket folytatott annak idején a szovjet emberekkel (életemben először ültem szovjet vonaton, amikor egy öregember elmesélte a lágerélményeit, természetesen csöppet sem kommunistabarát stílusban), vagy nem fogalmaz pontosan (jó, persze, hogy paradicsomnak neveznék a Szovjetuniót, ha azt gyanítanák, hogy egy kágébés ébresztette fel őket), vagy… vagy nem vette komolyan ezt a könyvet - és az olvasót.