Solténszky Tibor: – Nincs az idén kerek évfordulótok, ha jól tudom, kilencéves a Janus Egyetemi Színház. Bár ha az indiaiak szerint, tehát a fogantatástól számítjuk életkorát, lehetne tízet mondani… Mikor született meg bennetek az ötlet?

Mikuli János: – A történet hosszú, hál’ Istennek. A hetvenes-nyolcvanas–kilencvenes években folyamatosan létezett egyetemi színjátszás Pécsett. Ha az akkori komolyabb fesztiválok jegyzőkönyveit megnézzük, az Universitas, a Szegedi Egyetemi Színpad mellett pécsi csoportokat is lehet találni. A nyolcvanas évek közepén az egyetemi színjátszás többé-kevésbé intézményesülni is tudott, mégpedig először a Pécsi Nyári Színházban, majd jogutódjában, a Pécsi Kisszínházban. Tulajdonképpen a nyári színház télen egyetemi színházat csinált.

S. T.: – Ha jól értem, a város igénye volt, hogy legyen egyetemi színház?

M. J.: – Nem. Azt mondom csak, hogy más városokhoz képest talán szervezettebb formákban, szívósabban kapcsolódott kulturális intézményekhez, de önállóságot sehol sem kapott.

S. T.: – Az egyetem támogatta az ügyet?

M. J.: – Igen. A nyolcvanas években az Irodalom Tanszéken rendezőket foglalkoztattak, Gabnai Katalint, Éry-Kovács Andrást, akik az egyetem állományában voltak, de a Kisszínházban dolgoztak, hoztak létre produkciókat. A Hegedűs a háztetőn például jó előadás volt.

S. T.: – És hogyan lett ebből Janus Egyetemi Színház? Ehhez már ti kellettetek. Honnan a tiétek a történet?

M. J.: – Egyikünk sem tősgyökeres pécsi, a felsőoktatás révén kerültünk ide. Én Sárbogárdról jöttem, komoly színjátszó múlttal, Leszkovszky Albinnak köszönhetően. Úgy érkeztem Pécsre, magyar–történelem szakra, hogy tudtam, itt folytatni fogom. A Nyári Színházról, Bagossy László munkáiról már hallottam, sőt láttam is az előadásaikat, de ekkor talált új helyet Uránvárosban a Vincze János vezette Nyitott Színpad (ebből nőtt ki a Harmadik Színház), és engem a véletlen ide sodort. Aztán évtizedes színészkedés, tanulás következett, az igazi egyetemi színjátszó lét, sok szép szereppel, sikerrel, gyötrelemmel. A nyolcvanas évek végétől kerestem a folytatás lehetőségét, a színházcsinálás alternatív lehetőségeit, hogy ne a tanárság mellett foglalkozzam azzal, ami kitöltötte az életemet, hanem a színház legyen az egzisztenciám alapja. Először az Eötvös-ösztöndíj tette ezt lehetővé, majd a Kisszínház, ahol rendezni kezdtem. Aztán jött a rendszerváltás, minden átalakult, megpályáztam a Kisszínház igazgatói állását. Vezető lettem egy olyan intézményben, ahol nyári színházat csináltunk, megalakult a horvát tagozat és párhuzamosan létezett az egyetemi színjátszás is. De a kilencvenes évek közepén a művészeti intézményeknek nagyon nehéz volt életben maradni a városban...

S. T.: – Ez mindenütt így történt akkoriban…

M. J.: – …kezdték lefaragni, ami nem volt fontos.

S. T.: – Ekkor kerültetek az egyetemen belülre… Innentől kezdve tehát másképp kellett gondolkodni az egyetemi színjátszásról.

M. J.: – Nem tudom, hogyan fogalmazzak, hiszen egy bonyodalmas történetet kéne elmesélnem intézmények létrejöttéről, átalakulásáról… Igazából egy konfliktussorozat eredménye volt, hogy idejöttünk az egyetemre, kitaláltuk a Janus Egyetemi Színházat, megkerestük azt az embert, aki segíthet, akinek a révén elindultunk. De szó sem volt státuszról, egyebekről. Mint minden ilyen vállalkozás, nagyon a semmiből indult. Sok-sok munkával lett belőle az, ami.

S. T.: – Át kell jutni bizonyos konfliktusokon ahhoz, hogy az ember megtalálja önmagát, és elkezdjen olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek igazán fontosak számára… András, te jó néhány évvel fiatalabb vagy nálunk, mondhatnám azt is, egy következő generáció. Hol találkoztatok, és mikor jöttetek rá arra, hogy közös életetek lesz az egyetemi színjátszás?

Tóth András Ernő: – Egyetemista voltam, az akkori pécsi Egyetemi Színpadon játszottam, az Anna utcában. Jó csapat voltunk. Nagyon komolyan gondoltuk a színházi létezést. Kétség sem volt bennem, hogy ha elvégzem az egyetemet, ott fogok maradni az Anna utcában, és – ez a kilencvenes évek legeleje – mivel benne volt a levegőben, hogy a kis intézmények vezetőinek előbb-utóbb a fennmaradásért vívott harcra kell koncentrálniuk, és mert ott voltunk mint okos, friss, olvasott esztéták, hagytak kavarni minket, és mi kavartunk is. Az akkori színház szakosok vizsgáján négy darabot mutattunk be, folyamatosan ott dolgozott vagy harminc egyetemista, év végére pedig rendeztem egy Tzara- és Palasovszky-szövegekből összeállított avantgárd estet. Ekkor már a János volt az igazgató, barátok voltunk, játszottunk is együtt, rendezett is, mégis, szinte zavarbaejtő volt, ahogy bízott a sikerünkben.

S. T.: – Nekem nagyon határozott emlékem van arról, amikor egyetemistaként egyszer csak rádöbbentem, hogy a színház lesz az életem. Neked volt ilyen pillanatod?

T. A. E.: – Abszolút volt! Épp a Koldusoperát rendezte Bagossy Laci, egy szerepcsere okán János akkor került hozzánk a Nyitott Színpadról …

M. J.: – ’89-ben…

T. A. E.: – Olyanfajta érdeklődésű volt, mint én, sok mindent egyformán gondoltunk színházról, életről és szinte mindenről. Nagyon hamar összebarátkoztunk. Az első Anna utcai rendezése Spiró György Káró királya volt, és amikor a produkció készült, én húszéves voltam. Ilyenkor már lehet dönteni. És valóban, ahogy mondtad, van egy olyan pillanat… Nem felejtem el, a Dzsámi tövében üldögéltem egy csoporttársammal, és akkor éreztem, hogy nocsak-nocsak… Fiatalok voltunk, ment az élet, ahogy kell, nem is gondolkoztam azon, hogy mi lesz „majd", de akkor arra gondoltam, ha a Káró király jól sikerül, az sok mindent eldönthet. Romantikus hangulatban voltam. Nos, a Káró király jól sikerült, tehát el is dőlt, hogy színházzal fogok foglalkozni, méghozzá egyetemi, igazi egyetemi színpadot fogok csinálni. Én azokban az években – ezt még Bagossy Laci plántálta belém – nagyon hittem az egyetemi-amatőr formában, ezért, szinte egyedüliként a környezetemben, elvi alapon, én sosem voltam a színifőiskolán még felvételizni sem. Úgy gondoltam, hogy így van rendjén, mert ez valami olyan különlegesen jó, szabad létezési forma, ami nekem akkor nagyon megfelelt.

S. T.: – Mitől jó és mitől vonzó egyetemi színházat csinálni? Mit gondoltok ezzel kapcsolatban profizmusról és amatörizmusról?

T. A. E.: – Én jelenleg, amellett, hogy a JESZ egyik vezetője vagyok, a Pécsi Nemzeti Színházban hivatásos színészként dolgozom, ezért testközelből látom, hogy mi a különbség. Amíg valaki egyetemista, alig vannak kötöttségei. Színészi értelemben önmaga jó ízlésén kívül – persze ez is lehet „súlyos" – szinte semmi. Egzisztenciális és egyéb, művészi vagy nem tudom, milyen felelősség nélkül lehet elsőrangú szövegeket mondani a nézőknek, s mivel az egyetemi színpadok mind kicsik, ezért, és ez bizarr módon izgalmas, jó érzés, nagyon közelről, és itt nem kell megfelelni másnak, mint a saját, olyan-amilyen gondolatainknak. Nekem elképesztő örömet okoz, amikor azt látom, hogy a fiatalok, akiket színpadra tudunk itt, a JESZ-ben segíteni, valami személyesen – és nem művészileg – fontosat próbálnak mondani a nézőknek, és az róluk tud szólni, százszázalékosan. Egy profi színházban, értelemszerűen, nagyon más a helyzet. Ott műsorpolitika van, társulat van, nézőszámok vannak, fizetés van, tehát ott mindenféle más dolognak meg kell felelni, ott mindenkinek hivatalból kell jól tennie a dolgát, minél magasabb művészi fokon, meghatározott kereteken belül, estéről estére. Emiatt azt hiszem, hogy az igazán szabad gondolatok itt tudnak megfogalmazódni az egyetemen, itt nekem elég, ha egyszer megvan valami, ha a színész csak egyszer is átéli, ha csak próbán, az se baj, mert akkor nekünk már van közös élményünk, neki már van egy addig soha át nem élt helyzete. És az megmarad! Azzal küldöm „harcba" előadás előtt a csapatot, hogy nekünk legyen jó, nekünk legyen mire emlékeznünk. Az egyik színészem egy őszi, pesti vendégjáték után hazafelé azt mondta: ezt most annyira élvezte, annyira katartikus volt neki mint játszónak, hogy elég lesz most egy évre lelki tartaléknak. Megmondom, jólesett.

M. J.: – Amikor a Káró király rendezése kapcsán nekem először „köllött" megmondani, hogy mi történjen, az óriási élmény volt. Ha azt mondtam, hogy most kettőt lépj jobbra, akkor megcsinálták. Ha azt mondtam, így kéne mondani, törekedtek arra, hogy tényleg úgy mondják. Belém égett ez az élmény, a rendezés egyik különleges izgalma. Azóta persze már túl vagyok rajta, és nyilván volt már olyan élményem is, amikor a színészek nem tették meg azt, amit kértem. Ezt azért hozom elő, mert az alternatív vagy amatőr színházban a megcsinálás vágya nagyon ott munkál a színészben. Olyan szemekkel tud az emberre nézni, ami, azt hiszem, a profi színházban nincs meg mindig. Sosem féltem attól, hogy fiatalokat bedobjak a mélyvízbe. Ilyen volt, mondjuk, az Ibusár két Sárbogárdi Jolánja, vagy ilyen most a Napos oldal gyógyszerészhallgató főszereplője, akik korábban nem csináltak ilyesmit. Engem ez a munka velük nagyon inspirál, nagyon szeretem. Nyilván vállalom a kockázatot is, mert senki nem garantálja a végeredményt, hogy az szakmailag, színházilag istenigazából jó lesz, de talán éppen ez az izgalmas benne.

S. T.: – A pedagógus beszél belőled?

M. J.: – Nem tudom, lehet. Én mindig szerettem tanítani, családi hagyományok is kötnek hozzá. Minden felmenőm, oldalágam, mindenki pedagógus köröttem. Tehát igen, a pedagógus beszél belőlem, vállalom, sőt azt hiszem, örülnöm is kell, hogy ez így van. Ezekből a munkákból igazi és mély ismeretségek jönnek létre, ember és ember között komoly kapcsolatok alakulnak ki, mert az alakításban megjelenő személyiség problémái kapcsán le kell menni mélyre, meg kell ismerni egymást kölcsönösen. És ezek a nagyon erős kötődések azok, amelyek jólesnek, és ezek szerintem a profi színházban nincsenek meg, mert ott valóban az van, hogy ezt neked tudni kell, hát csináld, tedd a dolgod.

T. A. E.: – Azt szoktam mondani az egyetemistáimnak, szinte mániákusan, hogy ragadják meg a lehetőséget. A színházban, ugye, általában elég jó szövegeket mondatnak az emberekkel… Később nem lesz lehetőségük, hogy ilyen jó „dumákat" megosszanak másokkal, mert az élet sem olyan körülöttünk, hogy erre lehetőséget kínálna. Nekik megadatnak a JESZ-ben azok a pillanatok, amikor elhihetik, hogy most szép, fontos dolgokat mondhatnak el érdeklődő embereknek, hogy most bátran oda lehet vágni és oda is kell, mert az egyetemistának amúgy is „életkori" kötelessége oppozícióban állni, gyakorlatilag mindenkivel. Sajnos, én már tudom magamról, hogy ez elmúlik.

És akkor még valami ahhoz, amit János mondott… Most már a negyedik és/vagy ötödik generáció tapossa itt a vizet nálunk. Három-négyévente cserélődik a csapat. Engem mindig rettenetesen megvisel, hogy elmennek azok, akiket itt megszerettem, megszoktam, ismeri őket a feleségem, róluk beszélek odahaza, az életem részévé váltak, és egyszer csak „képesek elmenni" színifőiskolára, elmennek tanítani, elmennek más színházba játszani, élik másutt – rendesen – az életüket. És aztán ide jönnek vadidegen emberek, akikkel az első fél évben nem is szeretek dolgozni, mert borzalmas érzés, hogy idegenek. Ilyen szempontból hasonlít ez a pedagógus pályára…

S. T.: – Azt mondjátok, ez a szabadság terepe. Elmagyaráztátok elég érzékletesen, hogy az egyetemistának alkalmat kínál arra, hogy saját magát, az általa fontosnak tartott dolgokat, értelmes és jó szövegeket másokkal megosszon, miközben nincsenek rajta olyan szorítások, mint a hivatásos művészi életben. De a dolog rendezői oldaláról egyikőtök sem beszélt. Mekkora szabadságotok van az egyetemi színház rendezőjeként, és mik a kötöttségek? Szakmailag jobban gúzsba vagytok kötve ebben a közegben? Vagy nem?

T. A. E.: – Érdekes, amit kérdezel… Én csupa olyan szöveggel dolgozom, amelyek egyetemista olvasmányaim. Ezek nagy része egy korszak, az 1920-30-as évek szövegei. A nagy kérdés az, hogy mennyire tudja az ember ezeknek a szövegnek a szeretetét vagy az írásokban meglévő filozófiát az övéhez hasonló szintű élvezetté átplántálni a játszó kollégákba. Azt érzem, hogy amikor lehetőségem van, mondjuk, Kassák- vagy Brecht-szöveget próbálva a mostaniakkal azt átélni, hogy ugyanazon a hőfokon szólal meg a szöveg, mint ahogy annak idején fiatalon hittem benne, az nagyon nagy gátakat szabadít föl bennem. Akkor tudom, hogy jó irányba haladnak a dolgok. Lehet, hogy nem is arról beszélek, amit kérdeztél, de talán igen.

S. T.: – János, te a kortárs magyar drámairodalmat is igyekszel színpadra állítani…

M. J.: – Úgy voltam vele nagyon-nagyon sokáig, hogy a darabok mindig az én akkori állapotomra rezonáltak… Talán mondhatom azt is, hogy elég önző módon választottam darabot. Ilyen volt Darvasi László műve, a Vizsgálat a rózsák ügyében, és még talán Parti Nagy Lajos Ibusárja is. Nyilván nagyon sok szempontot figyelembe vett az ember: kiosztható-e, hány szereplős, milyen tér áll rendelkezésre, mit tudom én, micsoda, de a végső lökést mindig az jelentette, hogy velem az a darab hogyan találkozott.

S. T.: – Ma már nem így van?

M. J.: – Lehet, hogy csalom magam, de úgy gondolom, hogy nem. Ami ma nekem gyönyörűséget okoz, az a dráma nyelve, ha gazdag és erős költői világa van. Ha sokat kell vele szöszmötölni, hogy a mi terünkben, a mi csapatunkkal meg tudjon szólalni. Nagyon szerettem Móriczcal, Weöressel bíbelődni, és nagy élmény volt Karácsony Benővel találkozni. De a legfontosabb, hogy nekik tud-e szólni.

S. T.: – Az egyetemistáknak?

M. J.: – Igen, hogy számukra jó szövegek-e. A darabválasztás az egész színházcsinálás leggyötrelmesebb része, és egyre inkább az lesz, nekem legalábbis. András is előbb-utóbb ki fog fogyni az avantgárdból.

S. T.: – Akkor az lesz a pillanat, amikor egy dramaturgot kell alkalmaznotok! De a viccet félretéve, ti kétszemélyes műhely vagytok… Elmondtátok az előbb, hogy mindez mennyire az önmegvalósítás terepe, illetve, hogy már mennyire nem az. De mennyire szellemi műhely ez, közösen átlátott és vállalt kaland?

M. J.: – Azt hiszem, az. Ha bennem, mondjuk, valami érlelődik, nyilvánvaló, hogy András az, aki erről először tudomást szerez, és talán fordítva is így van. És sok-sok hónappal korábban, mint ahogy az a megvalósulás felé elindulna. Tehát sokat beszélgetünk, nem csak színházról.

S. T.: – És hordtok egymásnak olvasnivalót? Van olyan, hogy azt mondod: „Te, olvastam a nem tudom micsodában, nézd már meg!" Vagy valaki hordja elétek a szellemi étkeket?

M. J.: – Olyan hétköznapi módon közlekedünk ilyen dolgokban is, hogy erre az ember nem nagyon emlékszik. De tudom, hogy András mit szeret és mit nem szeret, és úgy gondolom, ez fordítva is igaz. Direkt módon nincsenek ajánlgatások. A Brecht-versek, amikkel most dolgozik, ott voltak az asztalon, belenéztem, megnéztem… aztán tettem valami megjegyzést, szó szót követett, és megbeszéltük a Brecht-est dramaturgiáját. Nem ülünk le, hogy munkaértekezleten beszámoljunk, te ezt olvastad, én azt olvastam…

S. T.: – Hogyan lehet ketten kormányozni? Nincsenek összeütközések?

T. A. E.: – Nagy valószínűséggel nem fogok mostanában kortárs darabot rendezni, mint ahogy az is nagyon valószínű, hogy János sem fog klasszikus avantgárdot. De az is biztos, hogy bízik az ízlésemben, mint ahogy én is bízom az övében. Nem beszélve arról, hogy János darabjaiban, hála Istennek, én mindig jó szerepeket kaptam. Az a szakmai kötődés is megvan, hogy amikor darabokon töpreng, belekalkulálja, hogy „azt a szerepet" én fogom eljátszani. Ugyanakkor én is, amikor rendezek, bízhatok abban, hogy a próba bizonyos fázisában meg tudja majd ítélni, hogy ami készül, az-e és olyan-e, amiről én meséltem neki. Nem beszélve arról, hogy ragyogóan meg tudja világítani az előadásaimat. Magyarán, bátran támaszkodunk egymásra szakmailag is. Én valahogy másképp élem meg a rendezést, engem a végén már bizonyos dolgok nem érdekelnek vagy zavarnak, untatnak, mégis biztos lehetek abban, hogy technikailag rendben lesz a produkció. Tudom, hogy egy színésznek milyen fontos, hogy egyszer csak ott a zene, ott a fény, és rendben van minden. És mégis nyugodtan mehetek haza, mert másnapra össze van rakva a világítás, mert János megnézett nyolc próbát, és mindent megcsinált úgy, ahogy én azt gondoltam.

M. J.: – Tegyük hozzá, hogy mindketten a színházunkban gondolkodunk, tehát azt szeretnénk, hogy jó előadásaink legyenek, és ezért nemcsak egymás előadásait „toljuk", hanem a másét is, ha itt rendez. Tényleg, az ember megtesz mindent, fölmászik a létrára, odarakja, amit oda kell… De nálunk a színész is, ha kell, megfogja a söprűt és felsöpör. Látja az egészet, tudja, hogyan működik. Nem csak a mondatát tudja, hanem a csavart is meghúzza, ha szükség van rá.

S. T.: – Van egy elég rossz „bon mot", mely szerint a színház nem a demokrácia terepe. Hogy erős, összhangot teremtő akarat működteti csak a színházi sokféleséget…

M. J.: – Nekem a kezdetektől fontos volt, hogy az egyetemi színház hosszú távon működjön, intézményszerűen tudjon létezni. A gimnáziumi éveimtől láttam, hogyan működnek az amatőr és alternatív csapatok: öt-nyolc év egy karizmatikus személyiség, egy zárt társulat ideje. Utána szétrobban, a konfliktusok szétfeszítik, ennyit tudnak együtt dolgozni. A JESZ második generációjának, Köles Feriéknek határozott kívánalmuk volt, hogy akkor most ez így maradjon meg. Ha elvégezték az egyetemet, nyolcan-tízen együtt, legyen ez egy alternatív társulat. De én tudtam, hogy ha az el is juthat nagy csúcsokra, biztosan vége lesz egyszer… Aztán lehet mindent elölről kezdeni.

Andrást határozottan és egyértelműen ösztökéltem arra, hogy rendezzen, legyen társ, és ugyanígy került a képbe Szabó Attila, aki egyetemistaként rendezett. És jött Szilágyi Eszter Anna, és jön most talán Katona Imre… Nyitottak leszünk a későbbiekben is. Szerintem megtaláltuk azt az egyensúlyt, ami ezt az intézményt hosszú távon képes működtetni.

S. T.: – A tapasztalt, nagy múltú, hivatásos, félhivatásos művészek és az újak egyensúlyáról beszélsz?

M. J.: – Igen, igen. Az állandóság abban jelenik meg, hogy vissza lehet jönni. Már nem az egyetemet elvégzettek alkotják a társulat magját, de nagyon fontos résztvevők maradnak. Jönnek az új egyetemisták, kialakul egy új mag, akik három-négy-öt évet együtt tudnak dolgozni… Az egyidejű zártság-nyitottság tartja életben a mi színházunkat.

T. A. E.: – Sokszor a véletlenen is múlik a dolog. Sosem lehet tudni, hogy idén beadta-e a felvételijét az egyetemre egy olyan tehetséges fiatalember, aki itt szeretne dolgozni. Akiről kiderül, hogy tehetséges, képes maga köré gyűjteni az embereket. Ilyen volt annak idején Szabó Attila. Hasonlóan, más életkori helyzetben, Szilágyi Eszter Anna. Ők mint rendezők a JESZ történetében meghatározó előadásokat tudtak létrehozni. Aztán mindketten saját utakat kerestek, megszületett az Oberon Színházi Stúdió és az Árnyékszínház. Nyilván ezekhez már nincs sok közünk, de örömmel látom, hogy aki próbálja, meg tudja teremteni a saját világát, és ebben annak idején így-úgy mi lehettünk a katalizátorok. Az elmúlt egy-két évben inkább az a trend, és ez hízelgő is ránk nézve, hogy profi rendezők jelentkeznek itt megvalósítandó ötletekkel. Ezek szerint jó a hírünk. Ilyen „arc" volt tavaly Mészáros Péter a Hamletgéppel, most pedig Szabó Máté, aki egy kész előadást hozott, az Albérleti színjátékot. A lényeg, és ezt szem előtt is tartjuk, hogy az érkezőknek el kell fogadniuk a mi működési elveinket, mert azt mindenképpen számításba kell venni, hogy a JESZ-nek stabilnak kell maradnia, jövőre is működnie kell, mert jövőre is lesznek egyetemisták, akik szintén kopogtatnak.

S. T.: – Milyen súlya van nálatok a színházi műhelymunkának? Az újaknak persze mindig meg kell tanulni elemi szinten a mesterséget…

T. A. E.: – Hát, akkor most bevallom, sose értettem, hogy mit értenek színházi műhelymunkán. Ha ez azt jelenti, hogy az ember a próbán igyekszik mindent megtenni a kollégákkal együtt, akkor itt is van műhelymunka, de azt hiszem, nem erre gondolsz.

S. T.: – Valóban nem. Szembesíted-e magad olyan kihívásokkal, állítsz-e magad elé olyan feladatokat, amelyeknek a megoldása új önismerettel, új szakmai ismeretekkel gazdagít?

T. A. E.: – Hú, ezt nem szoktam soha így átgondolni. Nekem nem ilyenek a színházi tapasztalataim. Én mindig abban hittem, hogy a színházban a problémák megtalálják az embereket. Ha egy próba jó, akkor átélhetek új helyzeteket, ha nem, nem. Ezt előre nem szeretem megfogalmazni. Figyelek. Bízom a megérzéseimben. Ez persze hazárdírozás, és „kifelé" nagy magabiztosság kell hozzá, de el kell fogadnom nekem is, hogy eljön a pillanat, amikor megmutatja magát a helyzet. Ha nem, akkor vesztettem. Kockáztatni kell az idővel. Ezért jó, hogy itt nem feltétlenül hat hét a világ. Így viszont minden próba magában rejti az esélyt.

M. J.: – Azt gyanítom, a képzésről van szó...

S. T.: – Egy kicsit arról is. De én szándékosan hegyezem ki és irányítom felétek a kérdést: keresitek-e azt a kihívást, ami a fáradtság és a rutin ellenében hat?

M. J.: – Mindenki abból főz, amije van, és úgy, ahogy megtanulta… András színházi próbákon keresztül vált azzá, ami lett: színész, rendező. Én a gimnáziumban, aztán a tanárképző főiskolán amatőrként végigjártam azokat a bizonyos tréningeket. Nagyon jó szívvel emlékszem például egy balatoni táborra, amikor a Petőfi Sándor Gimnázium diákszínpada a tatabányai Bányász Színpad nagyjaival együtt táborozott, és a pantomimestől kezdve a mozgásművészig, a beszédtechnika-tanárig mindenki ott nyüzsgött körülöttünk… És a gyakorlatok, a koncentráció és a többi… Én mindezt megéltem, szerettem, de sokszor láttam ezeknek az öncélúvá válását, ezért bizonyos értelemben el is távolodtam tőlük. Szabó Attila sokáig levette a vállunkról ennek a feladatnak a terhét, és mi ezt némi iróniával is kezeltük. Az egyetemistákban a színjátszás iránti vágy valahogy mintha ebben öltene először testet: bemenni az üres térbe a többiekkel, kontaktusokat teremteni, birtokba venni a testet és a másikét… Ez nagyon izgatja őket, ezt nagyon szeretik. Csak nagyon kell vigyázni arra, nehogy parttalanná váljon, nehogy ne legyen belőle produkció.

S. T.: – Milyen viszonyban vagytok a várossal (és most nem a városvezetésre, az önkormányzatra gondolok), a várossal mint színházat éltető közönséggel? Járnak-e hozzátok a pécsiek, kíváncsiak-e arra, hogy milyen színházat csináltok, kíváncsiak-e az egyetemisták szabad gondolataira, érdekli-e őket, hogy a létezés szabadságát, ennek báját, eufóriáját hogyan tálaljátok nekik?

M. J.: – Azt hiszem, nem panaszkodhatunk. Ismered a történetet a színháztermükről. Éppen bejárattuk az alagsori helyiségünket, már kezdte tudni a város, hogy ott vagyunk, amikor beomlott. A Kispál és a borz koncertezett fölöttünk, megrepesztették a falakat, a termünk életveszélyessé vált. Albérletbe kerültünk a Pécsi Nemzeti Színházba, de ott is megmaradt a közönségünk. Oda is eljöttek. Lovasi András és a zenekar pedig írt egy számot A kétfejű fenevadhoz. Így születnek a bajban a szakmai kapcsolatok, barátságok.

T. A. E.: – Amikor az első színháztermünk mennyezete beszakadt, már valamennyire stabil volt a szakmai helyzetünk a városban, voltak fesztiváljaink, ahol a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, Balikó Tamás többször is zsűrizett, több ottani darabban – például A Pál utcai fiúkban egész sokan – játszottak „jeszesek". Így a Nemzeti Színház részéről szinte magától értetődő volt, legalábbis ezt gondolom most, hogy azt mondják: gyerekek, nem szűnhet meg a JESZ azért, mert nincs helye, szorítunk egy próbatermet nektek. Persze sokan meglepődtek, hogy a nagyszínház ennek a kis színháznak segít. De ez vidék, itt jobb viszonyban vannak az emberek.

M. J.: – Megmaradtunk. Aztán az egyetem is a hónunk alá nyúlt. Megépítette itt, a Szántó Kovács János utcában ezt a kis színházat. Amit csinálunk – évi négy bemutatót, hatvan, hetven előadást, egyetemi színházi fesztivált –, része az egyetem és a város életének.

T. A. E.: – Mi egy külvárosi színház vagyunk. Pécs kis város, de ahol mi vagyunk, az a külváros. Ez hozza magával, hogy a városi közönség nem mindig talál meg minket, mert nem vagyunk „kényelmesek". Van egy fiatal értelmiségi réteg, van jól kialakult ismerősi kör, művészek, tanárok stb., akik kíváncsiak ránk. Az egyetemisták értelemszerűen vonzzák a saját közönségüket, és ez döntő. De ha már idejönnek, jót, spécit akarnak látni. Arra várnak, hogy mutassunk be jó kortárs darabokat, lehessen nálunk jó szövegekkel találkozni, vagy, ahogy egy kolléga mondta, „legyen valami kis hókuszpók, amit a Tóth szokott csinálni". Arra, hogy mi van akkor, ha a „létezés szabadságának bátor felmutatása" suta lesz, nem gondolunk. Vagy ha igen, akkor nem áruljuk el.