A címbe foglalt meghatározással Ian Herbert brit kritikus, az International Association of Theatre Critics elnöke jellemezte az idei Kortárs Drámafesztivált egy szakmai beszélgetésen. Pontosabban annak Visitors Programját, hiszen április 21. és 28. között gyakorlatilag két fesztivál zajlott egy időben: a legfrissebb külföldi és magyar drámairodalom szemléje mellett negyven külföldi szakember az elmúlt évek magyar drámájával és színházával ismerkedett. Látogatásuk záróeseményeként – magyar szakemberekkel együtt – kerekasztal-beszélgetésen vitatták meg a Budapesten látottakat. A hazai kritikusok véleménye szerint a külföldiek számára összeállított program távolról sem nevezhető reprezentatívnak: abban többnyire szerzői és társulati színházak produkciói szerepeltek (Pintér Béla Társulat: Parasztopera, Sütemények királynője; Krétakör: Feketeország; Beregszászi Illyés Gyula Színház: A szarvassá változott fiú; Kaposvári Csiky Gergely Színház: Csak egy szög), s csak kisebb számban fordultak elő a tipikusabbnak tartott, szövegre, verbalitásra épülő előadások (Tatabányai Jászai Mari Színház: A negyedik kapu; Katona József Színház: Koccanás). A beszélgetés külföldi résztvevői mindenekelőtt az előadások stilizáltságát, a társadalmi-politikai elkötelezettséget és a határok feszegetését emelték ki, valamint több produkció esetében megemlítették a kabaré műfajához való közeledést és a már idézett politikai inkorrektséget. A Visitors Program négy résztvevőjét kérdeztem a fesztiválon szerzett tapasztalataikról.

 

Ma³gorzata Semil (Lengyelország; a varsói Teatr Powszechny művészeti igazgatója, a Dialog című színházi folyóirat szerkesztője)

Nánay Fanni: – Nem először jár Magyarországon, nem először találkozik a magyar színházzal. Mennyiben változtatta meg e fesztivál az Önben korábban kialakult képet?

M. S.: – Valóban nem vagyok a fesztivál tipikus vendége, hiszen viszonylag széles rálátásom van a magyar színházra, az elmúlt két évben alkalmam volt látni mind a főáram, mind az alternatív színház legfontosabb produkcióit. Korábbi látogatásaim során hiányoltam az új darabokat, a tavalyi pécsi fesztiválon például szinte kizárólag klasszikusok, különböző módon újraértelmezett, felfrissített klasszikusok szerepeltek. Most viszont új műveket láthattam, s ami mindenképpen érdekes e darabokban, hogy a mai Magyarországon kétségtelenül rendkívül fontos és aktuális témákkal foglalkoznak. Ilyen volt a kaposvári előadás, amely a magyar–cigány viszonyról szólt, ilyen volt Spiró új darabja, amely megpróbált az egész magyar társadalomról portrét rajzolni, ilyen volt a Pintér Béla Társulat legújabb előadása, amely egy mai diszfunkcionális családról, tehát végső soron szintén a mai magyar társadalomról szól. Természetesen ide sorolnám a Krétakör legújabb előadását is, amely arra tesz kísérletet, hogy meghatározza a magyarok helyét Európában, illetve a magyarok új helyét az új Európában. Ez olyan kérdés, amelyre mindannyiunknak – a magyaroknak is, nekünk is – választ kell találnunk, a Krétakör előadása persze különösképpen kritikusan látja saját társadalmát. Tehát számomra rendkívül érdekes, ahogy e művek és előadások kísérletet tesznek arra, hogy nehéz, fájdalmas és elemzést igényelő problémákról beszéljenek. Csupán az a kérdés, mennyire eredményes az elvégzett elemzés. Azt, hogy a témák fontosak a magyar társadalom számára, én – nézőként – a magyar közönség reakciói alapján tudom megítélni. Ezen előadások sikere arról tanúskodik, hogy a nézőknek szükségük van az ilyen jellegű darabokra. Kívülállóként nem illik, nincs lehetőségem, nincsenek eszközeim arra, hogy megállapítsam, az előadások mélyen és hozzáértően érintik-e a felvetett problémákat. Annak alapján, amit láttam – bár nem tudom, hogy külföldiként van-e jogom ezt megítélni –, az az általános benyomás alakult ki bennem, hogy fontos kérdéseket érintenek, de elég sekélyesen.

– Mit hiányolt az előadásokból? S általában, milyen várakozásokkal érkezett a fesztiválra?

M. S.: – Amikor megkérdezik, miért érdekel ennyire a magyar drámairodalom, mindig azt válaszolom, és most is csak ezt tudom megismételni, hogy a magyar drámák egyfajta „helyettesítő" nézőpontot nyújtanak számunkra, amelyből saját problémáinkat megvizsgálhatjuk. Közös a múltunk és közös a jelenünk, s nagyon érdekes megfigyelni, hogyan küzdenek meg a magyarok ugyanazokkal a gondokkal, amelyek minket is érintenek. Ez nem jelenti azt, hogy nálunk nincsenek ilyen típusú drámák. De talán túl kevés van belőlük.

– Mik azok a témák, amelyekkel a magyar dráma foglalkozik, a lengyel művekből viszont hiányol?

M. S.: – A fiatal lengyel írókat főleg a családi viszonyok, a diszfunkcionális család problémája érdekli, jelenleg inkább befelé forduló, pszichologizáló drámairodalom a miénk. Jóval kevesebb az olyan darab, amely megpróbálja meghatározni helyünket a világban. Persze vannak kivételek, például Jerzy Pilch A Szentatya sílécei című darabja, vagy a krakkói Stary Teatr és a düsseldorfi színház által közösen bemutatott Éjszaka, Andrzej Stasiuk drámája. Ezek a művek az Európában elfoglalt helyünkről beszélnek, nemzeti érzelmeinkről a mai, változó világban, s mindenekelőtt mernek nyíltan beszélni nemzeti sztereotípiáinkról. Viszont hozzátenném, hogy mindkét művet prózaíró, és nem drámaszerző írta.

– Pintér Béla Parasztoperájával kapcsolatban szokás a nemzeti érzelmeket, nemzeti sztereotípiákat emlegetni…

M. S.: – Igen, Pintérnél is megvan a játék a sztereotípiákkal, de talán egy másik síkon. Ő inkább a helyi kultúra és a külső kultúra viszonyát feszegeti, Stasiuk viszont fóbiáinkról, nemzeti komplexusainkról beszél.

– Mi a véleménye az itt látott előadásokról, mennyire találták meg az adekvát formát a modern drámák tolmácsolásához?

M. S.: – Az előadásokat nézve folyton az volt az érzésem, hogy valami túl sok bennük. Hiányzott az arány, hiányzott valaki, aki azt mondta volna, elég. Például a kaposvári előadásból teljesen hiányzik a fegyelem, lehet, hogy van benne pár csodálatos, mind koreográfiailag, mind zeneileg gyönyörűen megkomponált jelenet, de maga az előadás túljátszott, gyakran túlkiabált. Ha lenyesnénk belőle egy órát, nemhogy nem veszítene, hanem nyerne, hiszen az ismétlődő hatások egy idő után halottá válnak. Példaként említeném az auschwitzi jelenetet, amely a rendkívüli tapintat és a tökéletes kidolgozás ellenére túl hosszú volt, és egyik hatás követte a másikat, minden arányérzék nélkül. Ugyanez volt a benyomásom a Spiró-darab esetében, ami egy fabula nélküli, amorf szöveg, rövid jelenetekből összemosva, s ha egy kicsit megvágnánk, a hatások és a benyomások határozottan erősebbek lennének. Ez alól talán egyedül a Krétakör előadása jelent kivételt, amelyen hatalmas fegyelem tükröződik. Érdekesnek találom az új arculatot, mégis, a Feketeország számomra nem több, mint kabaré. Természetesen a Krétakör munkásságában ez új fordulat, a színházi forma szempontjából mégsem látok benne semmi újítást. Szakmailag rendkívül jó, pontos előadás, s a Krétakörről változatlanul úgy gondolom, hogy színészi, díszlettervezői, rendezői szempontból a legmagasabb szinten áll. Nagyon tetszett maga az ötlet is, de szerintem nem lép túl a találó és színvonalas kabarén. Ugyanakkor hallatlanul fájdalmas kabaré, és olyan problémákat vet fel, amelyek – ha jól értem – jelenleg fájdalmasan érintik a magyarokat. És ebben az esetben is elmondhatom, hogy az előadás ugyanolyan mértékben vonatkozhat ránk, lengyelekre is.

Michel Vaïs (Kanada; kritikus, a Cahier de Théâtre JEU főszerkesztője)

N. F.: – Találkozott-e korábban a magyar színházzal, volt-e valamilyen képe róla a fesztivál előtt?

M. V.: – Mielőtt Magyarországra érkeztem, csupán két magyar előadást láttam: a Krétakör Munkáscirkuszát tavaly Montrealban, valamint az Artus Osiris-tudósításait a Kísérleti Színházak Fesztiválján Kairóban, ahol a zsűri tagja voltam, és ennek az előadásnak szavaztam meg a legjobb produkció díját. És persze láttam Joseph Nadj koreográfiáit. Összességében azonban azt mondhatom, hogy semmit sem tudtam a magyar színházról, amikor a fesztiválra érkeztem.

– Ön előtt a fesztivál egyik lengyel résztvevőjével beszélgettem, aki igen jól ismeri színházunkat, s a magyar és lengyel drámairodalom és színház közötti rokonságról beszélt. Az Ön számára, aki szinte szűz szemmel és egy másik kontinensről érkezve nézte az előadásokat, mik azok a jellemzők, amelyek a legszembetűnőbben különböznek a kanadai s általában az észak-amerikai színházban látottaktól?

M. V.: – Meglepett az előadások sokszínűsége. Meglepett a színészek sokoldalúsága, akik tudnak játszani a testükkel, tudnak énekelni, tudnak hangszeren játszani. Meglepett, milyen sok ember van a színpadon, Québecben ritka az olyan előadás, ahol ennyi ember szerepel. Megfigyeltem, hogy a színház igen népszerű Magyarországon, van számottevő közönség, amely nagyon jól követi, értékeli az előadásokat. És nagyon tetszett a provokálásra való hajlandóság, úgy láttam, ez egy provokatív, gyakran politikailag inkorrekt színház.

– Mondana pár példát?

M. V.: – Például A negyedik kapu, amely a haszid zsidók életét mutatta be a színpadon. Montrealban van egy jelentős haszid közösség, abban a negyedben is, ahol lakom, rengeteg konzervatív haszid él, ám számunkra rendkívül titokzatosak, semmit nem tudunk róluk. Budapestre kellett jönnöm ahhoz, hogy kicsit megérthessem a haszidok mentalitásának egy aspektusát, vagyis ezt az életörömöt, ezt a gúnyolódást, az Isten provokálását, az Istennel folytatott párbeszédet, ugyanakkor az Istenről folytatott tiszteletlen párbeszédet. Kanadában politikailag inkorrektnek tartanák ezt az előadás. Mégis örülök, hogy megkaptam a dráma szövegét, mert úgy gondolom, bizonyos elemeit felhasználva érdemes lenne bemutatni Montrealban. Szerintem úgy hatna, mint egy atombomba.

– Mi az, ami nem tetszett az itt látott előadásokban?

M. V.: – Színházkritikusként általában először virágot osztok, aztán csalánt. A virág tehát: egy rendkívül gazdag, fiatal, provokatív színház láthattam, a csalán viszont, hogy e színház gyakran már több mint gazdag, sőt időnként túlcsordul. Mivel a Krétakört már ismertem korábban, ez a jelenség főleg az ő előadásuk esetében tűnt fel számomra. A Feketeországot jóval kevésbé találtam érdekesnek és megindítónak, mint a Munkáscirkuszt. Sok dolgot öncélúnak láttam benne. A Munkáscirkuszban a meztelenség az előadás szerves részét képezte, annak szükséges, sőt konstruktív eleme volt, a Feketeországban viszont elvesztette jelentőségét, túl evidenssé, öncélú provokációvá vált. Néha úgy éreztem, az előadás a modorosság határát súrolja, s voltak olyan dolgok, amelyek ismerősnek hatottak – láttam már hasonlót például Christoph Marthalernél, Pina Bauschnál, egyszóval a Feketeországot nem tartom annyira újítónak, mint a Munkáscirkuszt. Általában véve hiányoltam az egyszerűbb, tisztább, gyakran rövidebb színházat. A legtöbb előadást túl hosszúnak éreztem, például a kaposvári produkció négy óráig tartott, én meghúztam volna a felére, az is elég lett volna. Ugyanezt éreztem A negyedik kapu esetében is: az érdekes és provokatív elemek ellenére túl sok minden van benne, túl hosszú, túl terjengős.

– Bár viszonylag kevés előadást volt alkalma látni a fesztivál alatt, milyen kép, milyen első benyomás alakult ki Önben a magyar drámáról és színházról?

M. V.: – Az általam látott magyar darabokban felfedeztem pár közös vonást, amelyekről persze nem tudhatom, hogy általánosságban is jellemzik-e a magyar színházat. Egyrészt ilyen a már említett késztetés a provokációra, a sokkolásra, másrészt azt vettem észre, hogy az itt látott változatosságon, gazdagságon keresztül végső soron újra és újra a magyar identitást ábrázolják a színpadon. Tehát határozottan érzek itt olyan sajátosságot, olyan színházcsinálási módot, amely különbözik mindattól, amit Oroszországban, Lengyelországban vagy Bulgáriában láttam, bár e sajátosságot jelenleg még nem merném meghatározni, hiszen ahhoz túl kevés magyar előadást tekintettem meg.

 

Marina Davidova (Oroszország; az Izvesztyija kritikusa)

N. F.: – Mikor találkozott először a magyar színházzal?

M. D.: – Többször jártam Budapesten, de mindig turistaként, ez az első alkalom, hogy színházkritikusként vagyok itt. Természetesen láttam pár előadást korábban, más fesztiválokon, a moszkvai Csehov-fesztiválra pedig meghívtuk Schilling Árpád Siráját, amely nagy sikert aratott Oroszországban. Tehát volt valamiféle kapcsolatom a magyar színházzal, de nem alakulhatott ki róla átfogó képem. Az az igazság, hogy most sem alakult ki, hiszen az itt látott előadások kifejezetten modern drámákat dolgoztak fel, tehát nem érthettem meg a magyar színházat általában, hiszen a színházi életnek rengeteg aspektusa van.

– Az idei fesztivál középpontjában a modern orosz drámák álltak. Mennyire tükrözte e válogatás a mai orosz drámaírás helyzetét?

M. D.: – Sajnos semmit nem sikerült megnéznem az orosz programból, mert az időpontjuk ütközött a magyar előadásokkal, de úgy gondolom, a fontosabb orosz drámaírók szerepeltek a fesztivál programjában. Hozzátenném, hogy nekünk is van egy kortárs drámafesztiválunk Moszkvában, és a modern drámákból készült magyar előadások átlagszínvonalát jelentősen magasabbnak tartom, mint az oroszokét. Az orosz drámafesztiválon – amit egyébként nagyon támogatok, nagyon hasznosnak tartok – a legtöbb előadás művészi színvonala elég alacsony. A fesztivál problémája, hogy nem sikerül modern drámákat bemutató jó előadásokat találnunk. Persze vannak jó darabok és nagyon népszerű drámaírók, mint az ezen a fesztiválon is szereplő Presznyakov fivérek és Vaszilij Szigarjev, vagy Jevgenyij Griskovec, de az új drámák előadásai alapvetően nem túl érdekesek, leszámítva talán Szerebrennyikov Gyurmáját.

– Úgy gondolja, hogy a magyar előadások jobban megtalálták a megfelelő formát a modern drámák előadásához?

M. D.: – Úgy láttam, hogy a magyar rendezőknek van egy speciális kulcsuk az új szövegekhez. A másik fontos dolog, hogy nálunk gyakorlatilag hiányzik az a színházi irányzat, amely nem kész szövegen alapuló, hanem a próbák során alakuló előadásokat hoz létre. Én ezeket a – mondjuk úgy – forgatókönyveket is modern drámáknak tartom, s úgy gondolom, hogy Christoph Marthaler vagy Alvis Hermanis előadásai a modern színház jövőjét jelenthetik. Oroszországban azonban – folyton csak Oroszországról beszélek, ahelyett, hogy a magyar színházról beszélnék – hiányzik ez a hagyomány, és úgy gondolom, ez is oka lehet annak, hogy az orosz rendezők nem tudnak mit kezdeni a kánonon kívüli darabokkal. Az új orosz szövegeket jó olvasni vagy jó látni a „work in progress" stádiumában, de amint színpadra kerülnek, elvesztik mélységüket.

– A magyar előadásokat mélyebbeknek látja?

M. D.: – Tulajdonképpen a magyar darabok egyáltalán nem mélyebbek, mint az oroszok, viszont azt látom, hogy itt megvan a hagyománya annak, hogy az előadások a drámaíró, a színész, a díszlettervező bevonásával készülnek. Például Schilling előadása, a Feketeország gyakorlatilag a semmiből készült, és – bár nem mondhatnám, hogy imádtam – nagyon invenciózus produkciónak tartom.

– Említene olyat is, ami nem tetszett a fesztivál előadásaiban?

– Valójában szinte csak pozitív benyomás ért, bár igen csalódott voltam Zsámbéki Gábor rendezése miatt. Tudom, hogy ő nagyon híres rendező és fontos személyiség a magyar színházi életben, az is lehet, hogy túl nagy elvárásaim voltak vele szemben. Az előadásban volt pár amatőr húzás, ami tényleg megdöbbentett.

– Mitől érezte amatőrnek? A dráma vagy rendezés miatt?

M. D.: – Mindkettő miatt. Rendkívül egyrétű az üzenete, és életünk igencsak primitív paraboláját nyújtja.

 

Ian Herbert (Nagy-Britannia; kritikus, a Nemzetközi Színházkritikusok Szövetségének elnöke)

N. F.: – Korábban már találkozott a magyar színházzal. Milyen benyomások érték e fesztivál előtt?

I. H.: – Először még a változások előtt találkoztam a magyar színházzal, amikor a Katona József Színház már híres volt Európában, és az olyan előadások, mint a Revizor, nemzetközi fesztiválokon turnéztak. Jártam korábban is Budapesten, s alkalmam volt látni pár előadást. Egyszóval éveken keresztül volt egyfajta laza kapcsolatom a magyar színházzal, de a nagy áttörés négy évvel ezelőtt történt ugyanezen a fesztiválon, amikor nagyobb szeletet láthattam belőle. Majd tavaly Londonban megrendezték a Magyar Magic fesztivált, amelynek keretében eljutott hozzánk pár előadás, például Schilling Árpád Mizantrópja, amely azonban teljesen más volt, mint az a produkció, amit itt láthattam…

– Mennyire ismeri a magyar kortárs drámát?

I. H.: – A tavalyi londoni fesztiválon volt egy felolvasószínházi sorozat is, amelynek során az a benyomás alakult ki bennem, hogy a kortárs magyar dráma bizonyos fokig ugyanazokat a nyomvonalakat követi, mint bármely más ország kortárs drámairodalma. Láttam A Gézagyereket, olvastam a Portugált, láttam az Autótolvajokat, s azok újra és újra ugyanazokat a kérdéseket járják körül. Például A Gézagyerek története elmaradott vidéken játszódik, ahol nincs ipar és mindenki iszik, az Autótolvajokban pedig mindenki drogos és kisstílű bűnöző, vagyis a kortárs magyar drámában ugyanazokkal a dolgokkal találkozunk, mint bármely más kortárs drámában: alkohollal, drogokkal, depresszióval.

– Ezzel a drámák tartalmát vagy művészi színvonalát jellemzi?

I. H.: – Arról a társadalmi jelenségről beszélek, amelyet a drámák feltárnak, a színvonaluk viszont kifejezetten magas. Miközben e darabokat néztem, egyszerre szörnyülködtem és nevettem, hiszen a szerzők még a legkilátástalanabb helyzetben is megtalálják a humort.

– Mennyiben változott meg az Önben kialakult kép e fesztivál alatt?

I. H.: – Az itt látott produkciók teljesen mások voltak, mint azok, amelyeket korábban megismertem. Hihetetlen stilisztikai sokféleséget tapasztaltam: a formálisan rendkívül gazdag előadásoktól kezdve (mint a Theomachia vagy a Négerek) a társulati színházon keresztül (mint a beregszászi vagy a kaposvári társulat előadása) egész Pintér Béla Sütemények királynőjének modernizmusáig, na és mindezek között félúton helyezkedik el Schilling. Tehát ugyanazon téma, a mai Magyarország ábrázolása a lehető legkülönbözőbb formában jelenik meg, és lenyűgöző, hogy ezek az előadások mind ugyanarról az igazságról, ugyanarról a tartalomról beszélnek: a nemzeti identitásról, helyünkről Európában, arról, hogy az EU részévé válva megváltozott-e a magyar lélek. Például a Pintér Béla Társulat a Sütemények királynőjében megmutatja, hogy a mai Magyarország mennyire különbözik a kommunista Magyarországtól. A beregszászi előadásban a vidéki élet elevenedik meg a színpadon, s elgondolkodtat minket, hogy most Európában vagyunk vagy Európán kívül. A Négerekben pedig nem feketék és fehérek közötti konfliktusról van szó, hanem az országban élő cigányokról. Ugyancsak az előadások közös jellemzőjének látom, hogy e témák kifejezésére gyakran használják a sokkolás eszközét. Rengeteget gondolkodtam azon – főleg Mohácsi, Pintér és Schilling előadása után –, hogy meddig lehet elmenni a sokkolásban, meddig lehet feszíteni a húrt, mikor hagyja el a közönség a termet. Lehet, hogy a koromból kifolyólag kezdek régimódi és konzervatív lenni, de felmerül bennem a kérdés, szükséges-e sokkolni az embereket ahhoz, hogy átadjunk egy gondolatot. Ha túlságosan sokkolod az embereket, lehet, hogy azok – épp a túlzott provokáció miatt – nem is hajlandók elgondolkodni a problémán. Ha valaki azt mondta volna, hogy Magyarországon egy héten belül látni fogok kannibalizmust (a Theomachiában), meztelenséget és egymás seggében turkáló embereket (Schilling előadásában) és szart evő embereket (Pintér előadásában), cigány- és zsidóellenes akciókat (a Mohácsi-darabban), lehet, hogy kétszer meggondoltam volna, eljövök-e… Vicceltem.

– Ön szerint az előadások sokkoló jellege a művészi színvonal rovására megy?

I. H.: – Természetesen ezek nagyrészt nagyon jó és nagyon kompetens színházak, rendkívül érdekes játékmóddal és rendkívül gazdag eszközkészlettel. Úgy gondolom, hogy jelenleg a magyar rendezés igen kedvező periódusban van. Az olyan, vitathatatlanul európai formátumú rendezők mellett, mint Zsámbéki vagy Ascher, Schilling most kezd nemzetközi ismertségre szert tenni. Szeretnék többet tudni Bodó Viktorról is, akit csak színészként ismerek a Frau Chicken Show-ból. Számomra Balázs Zoltán volt a fesztivál nagy felfedezése, egész különleges rendezőnek tartom, mert egyrészt fantasztikusan erős vizuális érzékkel rendelkezik, másrészt pedig sikerül Gesamtkunstwerket alkotnia, ahol a fényeket, a jelmezeket, a zenét, a színészi munkát, vagyis minden elemet egy ember, egy rendező víziója fog egységbe. Az egyetlen fenntartásom a magyar rendezőkkel szemben, hogy túlságosan élvezik saját magukat. Megdöbbentő készletekkel rendelkeznek, van harminc színészük, tíz zenészük, egy színházuk, ahol játszhatnak, tíz hét próbaidőszakuk, ezek olyan feltételek, amelyekről egy átlagos angol rendező nem is álmodhat. Ők pedig ki is használják a harminc színészt és a tíz hét próbaidőszakot. Amikor pedig megszületik az előadás, kedvem lenne azt mondani: csináltál egy négyórás előadást, amiből két és fél óra jó színház, másfél óra pedig teljes pocsékolás. Ebből a luxusból, ebből a bőségből fakad a fegyelem hiánya. Még Balázsnál is, aki gyönyörű képeket alkot, de arra kényszerít minket, hogy nagyon hosszú ideig nézzük azokat. Pedig a közönség elég intelligens ahhoz, hogy gyorsan felfogja az üzenetet.

– Van más kelet-európai ország, amelynek színházába volt lehetősége ilyen mélységig vagy még alaposabban betekinteni? Milyen különbségeket, hasonlóságokat tapasztalt?

I. H: – A közelmúltban Lettországban és Oroszországban jártam. Oroszországban szintén a kortárs drámával foglalkoztam, és érdekes, hogy az oroszok remekül játszanak klasszikusokat, Csehovot, Osztrovszkijt, de a modern darabokhoz mintha nem lenne érzékük, például nem tudnak mit kezdeni Szigarjevvel. A magyar kortárs színházat tehát sokkal izgalmasabbnak találtam. Lettországban pedig inkább a rendezők nyűgöztek le, s nem csak Hermanis, hanem mások is. Ami hasonló a lett és magyar színházban, az a költőiség és a játékosság. Szeretem a magyar játékosságot, ebben a magyarok nagyon jók, hogy mindent szörnyen komolyan vesznek, majd hirtelen csavarnak egyet rajta.