S. L. I.: – A POSZT versenyprogramjából szerintem egy előadás mindenképpen hiányzik: a Sárga liliom, amelyet a Nemzeti Színházban rendeztél.

M. J.: – Nekem a Rusznyák Gábor rendezte kaposvári Julius Caesar hiányzik a POSZT-ról. Az viszont ízlés kérdése, hogy a Sárga liliom belefér-e valakinek a legjobb tizenhatba.

– Gondolod, hogy speciális ízlés szükséges az előadásaidhoz?

– A nagyon nagy volumenű előadásaimhoz képest, mint amilyen a Megbombáztuk Kaposvárt vagy a Csak egy szög volt, a Sárga liliom jóval kisebb részt markol a világból. De lehet, hogy tényleg nem csak erről van szó. Jóval több embernek nem tetszik ez az előadás, mint ahogy eredetileg hittem. Ugyanakkor a Sárga liliom egy tisztességesen összelegózott előadás – nem úsztunk meg benne semmit, szóval lehet, hogy mégis ott volna a helye…

– Meg voltam győződve arról, hogy a Csak egy szög tarolni fog a POSZT-on, ehhez képest igencsak ellentmondásosan fogadták tavaly Pécsett az előadást.

– Sőt, voltak kifejezetten ellenséges megnyilatkozások is. Az egészen megrázó volt, amit Fodor Tamás meg Nánay István mondott a szakmai megbeszélésen. Kétségbe vontak az előadással kapcsolatban mindent, a szakmaiságunkat, morális hozzáállásunkat, tán csak Kovács Marci zenéjét nem. Nánay egyébként sem szereti, amit csinálok. Egyszer azt mondta nevetve, miközben öntöttük magunkba a vodkát, hogy a Tom Paine-t azóta sem tudja nekem megbocsátani.

– Miközben ez az egyik legjobb előadásod.

– Vagy legalábbis egy olyan út kezdete, amin azóta is haladunk. A színházcsinálás olyan módjait fedeztük fel akkor, amely azóta is lök előre minket. Akkor szakadtunk el teljesen az eredeti darabtól, és kezdtünk el abból építkezni, hogy mit gondol az egész társulat egy-egy szituációról, merrefelé visszük együtt tovább a helyzeteket, eseményeket, szövegeket. Így szinte mindenki alkotótárssá válhat. Ez igencsak hatékony módja a színházcsinálásnak. Persze nem biztos, hogy mindenkit elkap.

– Egyesek fanyalognak, mások márkanévként használják a Mohácsi nevet. Kik vannak többen, a rajongóid vagy az ellenzőid?

– Ezt igazából a nézői reakciókból lehet lemérni. A Csak egy szög óta súlyosan kettéválik a közönség, nagyjából egy a kilenchez arányban, ha mindenáron számokat akarunk mondani. A nagyobb rész jól elvan vele, a kisebbik viszont kifejezetten gyűlöli a produkciót, otthagyja, kikéri magának.

– Miért?

– Fogalmam sincs. Szerintem minden előadás, ami élesen, pontosan fogalmaz, automatikusan beleütközik bizonyos tabukba. Így hát kikerülhetetlen, hogy valakibe ne harapjon bele. Ugyanakkor az előadások is olyanok, mint az emberek: aki mindenkivel barátkozik, az nem barátkozik senkivel. Az olyan előadásnak, amelyik mindenki barátja akar lenni, nem a színházban van a helye.

– A Csak egy szög, a Megbombáztuk Kaposvárt is politizáló előadás.

– A politika erős és hatékony közönségszervező eszköz: ha jól van megfogalmazva a színpadon egy olyan ügy, ami mindenkit érdekel, az pillanatok alatt eggyé olvasztja a közönséget. Az sem véletlen, hogy az Istenítélet (Salemi boszorkányok) alatt zokogtak a népek, pedig nem használtunk olcsó eszközöket. Azt hiszem, a nézők el is várják, hogy a színház eszközeivel hozzászóljunk ahhoz, ami itt folyik. Ezért gondoljuk azt, hogy a következő ilyen jellegű munkánk 1956-ról fog szólni, mert ez is olyan terület a közelmúlt magyar történelméből, ami nem nagyon lett feltárva.

– A politizáló előadásokban hogyan lehet kikerülni azt a csapdát, hogy a nézők politikailag egyre inkább megosztottak?

– Úgy, hogy nem pártpolitikai viszonyok mentén találjuk ki az előadást. Nekem nem az a dolgom, hogy eldöntsem, hogy melyik oldalnak van igaza, pláne alkalmazkodjam ahhoz, amit gondolnak, hanem az, hogy a problémát úgy vessem fel, hogy a nézők röhögjenek vagy sírjanak, de mindenképpen belekerüljenek a probléma közepébe. Ha beengednek bennünket az ajtón, akkor már minden rendben van. Ha már bent vagyunk, akkor ott olyan rendet teszünk, amilyet csak akarunk.

– Irányítani tudod a nézői reakciókat?

– A Megbombáztuk Kaposvárt készítése közben az egyik alaptétel volt, hogy azt csinálunk a nézőkkel, amit akarunk. Emlékszel rá, több játék is épült erre. De ezzel soha nem élünk vissza, meg is mondtuk nekik: vigyázzanak, azt csinálunk, amit akarunk. Tehát nem alázzuk meg a nézőket, nem akarunk a meggyőződésük ellenére beszélni. Meghagyjuk nekik a választást, hogy mit gondoljanak arról, amiről az előadásban beszélünk. Másrészt ennyi idős korára kialakul az embernek egy bizonyosfajta modora, ami a rendezőknél ugyanolyan veszélyes, mint a színészeknél. A Sárga liliomnál meg most, a Veszett fejszénél vettem észre, hogy folyamatosan tolakodnak elő olyan megoldások, amilyeneket már használtam. Időnként nagyobb fáradságba kerül ezek elhessegetése, mint maguknak az előadásoknak az összepakolása.

– Mi a különbség egy rendező modora és a stílusa között?

– Eörsi István kedvenc példája, hogy Heine azt írta magáról, hogy már nem is verseket ír, hanem Heine-verseket. Szerintem minden emberre, aki valamilyen alkotással foglalkozik, leselkedik ez a veszély.

– Csak nem zavar téged, hogy Mohácsi-előadásokat csinálsz?

– Kicsit zavar. Én előadásokat szeretek csinálni.

– Számomra a Mohácsi-előadás egy azonnal felismerhető markáns színházi gondolkodást jelent.

– Nem tudom… Nagyon örültem volna, ha ez a fránya bohózat, a Veszett fejsze, ami most született, helyből negyvenöt perccel rövidebb lett volna. És ha nem sikerült rövidebb előadást összerakni, pedig szándékomban állt, akkor el kell gondolkodnom, hogy milyen a viszonyom az anyaghoz, a színészekhez, egyáltalán a színpadi fogalmazáshoz, ami ennyire arra késztet, hogy terjengős előadás szülessen belőle. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a rövidség ugyanúgy nem esztétikai kategória, mint a hosszúság.

– Hol szerezted meg azt a szaktudást, amivel pillanatok alatt őrületet tudsz teremteni a színpadon, vagy épp ellenkezőleg: döbbent feszültséget?

– Csakis a gyakorlatban. Próbákra járkál az ember, meg bizony előadásokat is néz, bár én javarészt a sajátjaimat nézem. De a mozi is hasonló eszközöket használ. A Sárga liliomban például nagyon sok olyan pillanat volt, amit ajándékba kaptam Kovács Marcitól, a zeneszerzőtől. Voltak olyan zenei mozzanatok, amikor hirtelen megállt minden, és csak egy hegedű meg egy cselló szólt. Marci hozta a zenével, ha akarom, kezdek vele valamit, ha meg nem, akkor észre se veszem. De ilyen esetben az összes fülét felcsapva kell figyelnie a világ minden rendezőjének, amikor egy-egy munkatársa, zeneszerző, tervező, világosító, kellékes behoz egy új elemet, amiről neki eszébe juthat valami. Figyelni kell, hogy mi van benne egy léha ötletben, ami mint lehetőség benne van az anyagban, de még nincs benne az előadásban. Mondjuk épp csak az egyik színész által került bele. Ezekre borzasztóan oda kell figyelni. Az „alkotótársak" ugyanis praktikusan más oldalról közelítenek egy általuk még kevésbé ismert anyaghoz, így sokkal nyitottabban is tudnak gondolkodni róla. Olyasmit láthatnak meg, amit én nem veszek észre. Az én tekintetem az egészet próbálja meg átfogni, a színészeké meg az összes többi közreműködőé a részterületeket. Ez azért fontos, mert csak ezeken a részterületeken keresztül tud megjelenni az, amit én a darabról gondolok, tehát valójában magáról az előadás végső formájáról van szó.

– Mondod, hogy a gyakorlatban szerzed a szaktudást. De hogy kerültél a színház közelébe?

– Ez olyan volt, mint egy lottóötös. Épp abban az évben hagytam ott a Közgázt, pontosan azért, hogy meg tudjam csinálni azt az előadást, amely már igen sok időnket megette. Az Ármány és szerelem ősverziója volt ez a Wesselényi utcában.

– Hány éves voltál?

– Huszonhárom. És itt jön a lottó: anyám akkor a statisztikai hivatalban dolgozott, és hihetetlen jó barátnője volt Babarczy felesége, Vajda Ági. Anyám beszélt vele, hogy jöjjön el megnézni az előadást. Vajda Ági színházilag elég edzett asszony volt, Isten nyugosztalja, eljött, és szólt Babarczynak, hogy nézzék meg ők is az előadást. Babarczy Aschert küldte, vagy egyszerűen csak őt érdekelte jobban, megnézte, nagyon tetszett neki. Beszélt Babarczyval, és így kötöttem ki Kaposvárott mint csoportos szereplő.

– Az volt az első munkád?

– Azzal a csoporttal már csináltunk előtte is egy előadást. Akkor már jelentkeztem egyszer-kétszer a főiskolára is. Tizennyolc éves koromban azt gondoltam, hogy tíz évet érdemes rátenni erre, mert utána még akármit kezdhetek magammal. A másik nagy tervem az volt – ez már ebben az életben nem fog összejönni –, hogy építészettel foglalkozzam. Az apám gépészmérnök, a nagyobbik öcsém szobrász, tehát biztos ott van bennem a kettőnek valamifajta keveréke.

– És miért nem vettek fel a főiskolára?

– Erről a legtöbb információt Éry-Kovács András adta. Amikor utoljára nem vettek föl, azt mesélte, hogy Vámos László azt mondta, vannak kellemetlen tehetségek. Ez lettem volna én. Huszonét éves voltam, amikor utoljára felvételiztem, épp kész volt a Tévedések víg játéka. Tulajdonképpen máig hálásnak kell lennem, hogy nem vettek fel, mert nem tudom, mihez kezdtem volna magammal Vámos László vagy Ádám Ottó osztályában.

– Amikor ide kerültél Kaposvárra, mennyire tűnt a saját közegednek?

– Semennyire. Totális belső ellenzéket alakítottunk ki az égbe röhögő, túl sokat ivó, a gyertyát minden végén égető társasággal, Gyuriczával, Lugosival, Tóth Gézával, Dunai Karcsival. Teljes belső ellenzék voltunk. Az sem biztos, hogy a mai magammal egyetértettem volna, amikor eszelősen hajszolom a próbákat, hogy legyen bemutató.

– Hogyan kezdtetek el dolgozni a stúdióban?

– Úgy, hogy nem tiltották meg. Voltak színházak akkoriban, több példát tudok erre, ahol egész egyszerűen megtiltotta az igazgatóság, hogy a színészek saját örömükre próbáljanak. Ennél itt liberálisabb volt a hangulat, nem kapcsolták ki a villanyt, nem zavarták ki az embereket, aki dolgozni akart, az a stúdióban megtehette. Persze a mainál jóval gyengébb hatékonysággal próbáltunk, de időnk volt, mint a pelyva. Tehát az első évben el tudott készülni a Bánk bán.

– Ha jól értem, valamiféle partizán-attitűdből született az előadás.

– Ez is volt a címe: Hogyan vagy partizán? avagy Bánk bán. A Bizottság együttes egyik szövegéből kölcsönöztük.

– És meddig tartott ez a partizánkodás?

– Gyakorlatilag egy évig. Képzeld el, hogy vége az előadásnak tízkor, utána tizenegykor elkezdtünk próbálni, általában háromig, a végén már négyig, ötig. Mire kimentünk, már világosodott. Kegyetlen időszak volt.

– Egy évig készült ez az előadás?

– Novembertől májusig.

– A létező irodalmi és színházi hagyomány „ellenzékét" jelentette maga az előadás is?

– Inkább a Katona-darab végletes továbbgondolását. Ami csak félig-meddig volt kimondva benne, azt a kegyetlenségig kiéleztük, ami meg nem tetszett benne, például a megvadult magyarkodás, azt nem fogadtuk el jónak. De amit csináltunk, annak a csírái mind ott rejlenek a szövegben. Abban voltunk gátlástalanok, hogy meddig lehet elvinni a darabban benne rejlő szituációkat, ez lehetett meglepő az előadásban. Azt hiszem, ha valaki ma Bánk bánt akar rendezni Magyarországon, akkor nem nagyon kerülheti meg azt az előadást, bár semmi nincs belőle dokumentálva.

– Nem akarod felújítani?

– Eszembe jutott, sokkal izgalmasabb lenne, mint akkor. Nagyobb volumenű színészek ügyesebben is tudnák megcsinálni, de a felújításoktól nagyon félek. Ez már nem lenne ugyanaz az előadás. Akkor kétszer ötvenöt perc volt, amit ma eleve elfogadhatatlannak tartanék, mert radikális leegyszerűsítésnek vélném. Másrészt reprodukálhatatlan a díszlet is. A régi stúdióban, a második emeleten még voltak ablakok, amelyek a parkra nyíltak. Felszereltünk nagy halogénizzókat a színház tetejére, és megvilágítottuk a parkot, így egész elképesztő volt az első felvonás vége. A második felvonásban meg felemelték az asztalról a fiúk a halott Melindát, többek között én is, és kiöntöttük Nagy Marit az ablakon. Olyan trükköt használtunk, ami soha nem bukott le. A házi bemutatón sikongattak a rendes nagy színésznők, például Básti Juli… Az előadásnak ezt a formai részét annyira fontosnak tartom, hogy amíg hasonló nem jut eszembe, addig nem nyúlok hozzá a darabhoz.

– A következő előadás már nem partizánmódra született?

– Az hivatalos volt. A Tévedések víg játéka már az új stúdióba készült.

– Ennyire tetszett a vezetőségnek a Bánk bán?

– Nagyon szerették. Gyakorlatilag mindenki szerette a társulatban.

– Teljesen megváltoztatta a helyzetedet?

– Teljesen. De az nagyon hosszú folyamat, amíg az ember beolvad egy ilyen nagy gépezetbe, mint a kaposvári színház. Nem volt egyszerű. Sokan, akik benne voltak a Bánk bánban, színészek lettek: Nagy Mari, Gyuricza, Tóth Géza. Dunai Karcsi később meghalt. Mások meg elhagyták a színházat. Érzelmileg nem volt egyszerű ügy, hogy nem dolgozom velük tovább. Tulajdonképpen a Bánk bán utáni állapot nekem talán a Nagy Romulusig tartott, ami jó hét-nyolc év.

– Megpróbáltak tanítani téged az itt lévő neves rendezők?

– Hála Istennek, semmi ilyesmi nem történt. Vagy én nem vettem észre. De nagyon jó iskola volt, hogy segédrendezőként dolgoztam. Aschernél, Babarczynál sajnos nem, Gothárnál rengetegszer. De nincs olyan folyamat, amiből ne tanulna az ember. Mondjuk Gazdag Gyulát nagyon bírom, ám életem egyik legdurvább bukása volt egy év végi Ghelderode-darab, amit ő rendezett, én meg statisztáltam benne. De nem mondom, hogy kevesebbet tanultam belőle, mint Gothár Agyő, kedvesemjéből, ami nagy siker volt.

– És voltak rendező példaképeid?

– Nekem egy ilyen mitikus élményem van, Paál István pécsi Übüje, amit tizenhét éves koromban láttam. Egész elképesztő volt, amit ott műveltek. Amit Szolnokon láttam tőle, az már kevésbé tetszett. Láttam például a Tragédiát, amit többen szerettek, de ez annyival volt kevésbé hatékony és szép, mint amennyire durva és erőszakos volt az Übü.

– Paál István sajnos a struktúrába való sikertelen beolvadás példája.

– Lehetséges. Nyilván nem ilyen színházat kellett volna neki csinálnia.

– Nem féltél attól, hogy egy kőszínházi gépezet részévé kell válnod?

– Nem. Azt is megmondom, hogy miért nem. Amikor idejöttem, az első munka, amit láttam, Ascher János vitéze volt – igen jól megszólaló zenekarral és kórussal, meg olyasfajta színészi jelenléttel, aminek alapján úgy éreztem, hogy jól járok vele, ha ilyen feltételek között dolgozhatom. Ugyanilyen volt Babarczy Liliomja, amiről szintén azt gondoltam, hogy ha ilyen keretek között lehet dolgozni, akkor lehet dolgozni.

– Soha nem volt olyan érzésed, hogy el kellene menned, saját társulatot alakítani?

– Ez olyan bizonytalanságot jelentene, amit nem biztos, hogy tudok vállalni. Nem tudnám nyugodt szívvel azt mondani tizenöt embernek, hogy pakoljon fel, és menjünk el együtt nem tudom, hová. És csináljunk olyan előadásokat, amelyek egy idő után unalmassá válhatnak. Az az igazság, hogy nem lehet csak Tom Paine-féle előadásokban játszani. Sokkal jobb mindenkinek, ha többfajta előadásban vehet részt, a színészeknek is, a közönségnek is.

– Vannak tanítványaid, követőid?

– Csodálkoznék, ha az a dolog, amit csinálok, ebben a színházban nem hatna. De azt nem gondolom, hogy annyira megrázóak a munkáim, hogy más színházakban is követni szeretnék őket. Azonkívül megvan az az előnyünk is – ezen szoktunk is viccelődni –, hogy mindazt, amit mi csinálunk, csak iszonyatosan nagy munkával lehetne utánozni. Ha pedig valaki ennyi energiát belefektet egy előadás létrehozásába, akkor annak úgyis kialakul a saját színházi nyelve.