Őszintén örülök Font Márta bírálatomat illető reflexióinak, melyek az eddig jellemző hallgatás vagy fölényeskedő kioktatás gyakorlatával szakítva párbeszédre invitál mindazokról a kérdésekről, amelyekről már régen beszélgetnie kellene egymás közt a magyar történészeknek.

Azt ugyan nem értem, hogy miért baj, ha két neves hazai medievista példáján érzékeltetek két, egymástól merőben eltérő dolgot; ha viszont Font Márta úgy gondolja, hogy ily módon frontális támadást kívántam indítani szűkebb szakterülete hazai művelői ellen, akkor megnyugtatom: szó sincs róla. Szoktam én másokkal is vitázni, olyanokkal, akik éppen nem a középkort kutatják. Viszont: kár egybemosnia a két vitát. Az egyikben Kristó Gyula akadémikus korántsem általam kreált elméletellenességét tettem szóvá saját, nehezen félreérthető megfogalmazását idézve, ami oly mértékben magáért beszél, hogy szükségtelen újból elismételni. A kérdésfeltevéseknek nem elméletieknek, hanem gyakorlatiaknak kell lenniük, olyanoknak, amelyeket a magyar forrásanyag alapján meg lehet válaszolni – mondta Kristó. Az idézett gondolatmenet hűen tükrözi elmélet és empirikus kutatás problémájának a teljes félreértését. De erről majd később.

Engel Pál akadémikussal a még Engel életében megkezdődött vitám ugyanakkor nem az elmélet történetírói létjogosultsága, hanem a kettőnk által egyaránt konstruáló jellegűnek tartott történetírás és a történeti kutatás kapcsolatáról folyt. Engel soha egy percig sem áltatta magát azzal, hogy a forrásokkal dolgozó történész, amikor történelmet ír, a múlt objektív beszámolóját adná. Sőt, fűzte hozzá: „nem is kell annak lennie. Csak az a kötelező – de az aztán nagyon! – , hogy a szerző beleszője a »sztoriba« a tudomány megállapításait, és közülük mindazt figyelembe vegye, ami a tárgyat tekintve elvárható." Azt azonban már nem tisztázta Engel, hogy mi lenne a tények kívánatos aránya a történetírói beszámolóban ahhoz, hogy ez utóbbi megfeleljen a tudományosság elvárásainak. Ám kétségkívül elismerte, hogy a történetírás konstruál. Vele folytatott vitám végig akörül forog, hogy álláspontom szerint már a tények puszta megállapítása is jelentős mértékben konstruálással jár együtt, mivel a történelmi tények, Engel felfogásától eltérően, a legkevésbé sem „ugyanolyan valóságos dolgok, mint a fizikai tények..." („Beszélgetés 2000-ben Engel Pál történésszel", 2000, 1998. december, 4.) Sajnálom, hogy Font Márta nem ahhoz szól tehát hozzá, ami e vita közvetlen tárgyát alkotja, nevezetesen, hogy ténylegesen adva van-e egy már korábban rögzült kép (a múltbeli valóság maga), amely vár a majdani rekonstrukcióra és a történész elbeszélésére.

S ezzel elérkeztünk mostani disputánk fő kérdéséhez, az elmélet és a forráskutatáson nyugvó történetírás kapcsolatának magvas problémájához. Font Márta azzal hárítja el egyes (szerintem inkább a hazai mainstream) történészek forrásfetisizáló beállítottságát kárhoztató, szerinte hamis feltételezésemet, hogy kijelenti: az általam „piedesztálra emelt »elmélet« egy megközelítési módot jelent – és nem biztos, hogy a történészét." Majd leszögezi: „[Gyáni] az elmélet prioritása mellett tör lándzsát, és elmarasztalja mindazokat, akik más felfogás szerint végzik kutatómunkájukat". Csakhogy ez a vita éppen nem erről, hanem kifejezetten arról szól, hogy létezik-e egyáltalán elméleti előfeltevések nélküli – forrásfeltáró – történeti kutatómunka; s persze arról is, hogy mi a fikció, a fikcionalizás helye és szerepe a történész mint szövegeket előállító szerző tevékenységében.

Mint láttuk, még a mérvadó hazai medievisták közt is akadt egyvalaki (Engel Pál), aki kész volt magáévá tenni azt a sokak számára tarthatatlan felfogást, hogy a történész, amikor ír, lényegében egy történetet ad elő. Ez a történet pedig saját (valamint a kor, amelyben él) képzeletvilágának és retorikai kifejezőeszközeinek a fokozott igénybevételével valósul meg. A recenzált könyvben olvasható fordításszövegek java része szintén a történetírás mint sajátos narratíva természetét ecseteli elméleti megközelítésben. Kár, hogy Font Mártát látszólag hidegen hagyta a kötet írásainak gondolatvilága, és ezért még csak meg sem kísérelte összekapcsolni annak egyik vagy másik argumentumát azzal, amit recenziómban a két magyar történész kapcsán mellékesen előadtam. Hiszen napnál is világosabb, hogy engem nem elmélet vagy kutatás dilemmája, hanem a történetírás mint gyakorlati szellemi tevékenység elméleti reflexiója foglalkoztatott.

S mi a helyzet az elmélet forráskutatással szembeni állítólagos előnyben részesítésével, melyet vitapartnerem felró nekem? Pusztán azért, mert a kutatás fázisára is kiterjeszthetőnek vélem az értelmezés műveletét, kijelentve, nincs ártatlan, értsd elméleti előfeltevések nélküli forráskutatás, még nem török lándzsát az elmélet forráskutatással szembeni elsődlegessége mellett. Arról van ugyanis szó, hogy feltételezésem szerint a történetíró a történeti tényt sohasem csupán felleli a múlt hátrahagyott nyomaiban, hanem a jelentőség- és a jelentéstulajdonítás jó adag szakszerűséget (a racionális megismerés egyszer kialakított konvencióinak készség szintű ismeretét) kívánó műveletei révén ő maga hozza létre. Hiszen a kutatói témaválasztás önmagában is már valamiféle előzetes elméleti feltevésen nyugszik (mindenekelőtt feltételezi a múltról szerzett racionális tudást), emellett megkívánja a történelmi jelentőség előzetes megállapítását, végül pedig kifejezi a releváns forrásokról előzetesen kialakított meggyőződést (írott források prioritása a szóbeliekkel szemben, az archivális források prioritása a nyomtatott forrásokkal szemben stb.). Ez – és persze még sok más egyéb – mind komoly elméleti belátás következménye, mint ahogy az is, ami a forráskritikai fázisban történik (a források szelektálása, majd a felhasználni kívánt anyagok kiaknázási módjának a meghatározása, mellyel kapcsolatban számos konkrétumot említ Font Márta vitairatában).

Amikor pedig meg kívánja védeni velem szemben a forráspublikálás ma is eleven gyakorlatát, érdemes lenne gondolnia arra is, hogy a forrásoknak már a puszta rendbe rakása és akár csak regesztaszerű közreadása is közvetlenül a múlt bizonyos fajta szemléletmódjától, a múltra vonatkozó határozott elméleti előfeltevésektől függ. Nem mondok vele túl sokat, ha kijelentem: elmélettől mentes filológia pedig nem létezik. Tanulságos vita folyik manapság mindezekről a kérdésekről irodalomtörténet-írásunk berkeiben az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain Mi, filológusok címmel. Ebből világosan kitetszik, a honi irodalomtörténészek között nem képezi ma már különösebb vita tárgyát, hogy a filológia tudománya (többé-kevésbé ennek felel meg nálunk a forráskutatás) implicite elméletet alkalmaz.

Nem ártana tehát, ha a történészek is átgondolnák végre saját rejtett elméleti előfeltevéseiket. Elismerem, nem kell feltétlenül tudniuk róluk azért, hogy valamely jól bejáratott hagyománynak megfelelve sikerrel művelhessék a történeti forrásfeltárást. Ha viszont egyszer mégiscsak tudatára ébrednek szemléleti premisszáiknak, akkor talán arra is indíttatást éreznek magukban, hogy másként kezdjék el olvasni a korábban már alaposan kifaggatott forrásszövegeket; s dönthetnek úgy is, hogy felmondva az örökségbe kapott történetírói kánont, más célokra kezdjék felhasználni a jól ismert adatokat. Ennek során válhat számukra tudatossá, hogy mindig a történészi problémafelvetés vezet el a „lappangó" forrásokhoz és adatokhoz. Hiszen: azt találja meg a történész, amit keres (a folyamat már a kutatott téma megválasztásával kezdetét veszi), és könnyebben találja meg, amit keres, ha tudja, mit keres. Ami viszont arra vezethető vissza, hogy a történész csak akkor és úgy bírhatja szóra forrását, ha kérdéseket tesz fel neki, ami viszont elképzelhetetlen valamely előzetes „elmélet" – hipotézis – hiányában. Az ilyen értelmű történetírói tudatosság pozitív eredményét szemléltettem a szintén medievista mentalitástörténész, Georges Duby példáján, aki nem pusztán szavakban (általam is idézett történet-írói ars poeticájában), de gyakorló történészként szintúgy nyíltan elutasította a forrásfetisizmus pozitivista dogmáját.

Egy szó mint száz: nem úgy áll tehát a dolog, ahogy Kristó professzor szokta volt állítani, hogy: egyfelől van az elmélet, másfelől pedig az elmélettől mentes tiszta forráskutatás. A tudományos kutatómunka és a tudományos kommunikáció (írás) természetével kapcsolatban ennél árnyaltabb gondolkodást is elvárhatnánk napjaink tömérdek tudományszociológiai és tudományfilozófiai felismerésével és belátásával a hátunk mögött. A történelmi forrás és a múlt valóságának fogalmi azonosítása, amely Font Márta gondolatmenetének a magja, éppen arra nem ad tehát választ, hogy mi kezeskedik az adatként kezelt forrásszöveg „helyes" olvasatáért. Két kérdést kell ezzel kapcsolatban feltennünk: (1) fennáll-e vajon a reális lehetősége annak, hogy a történész valaha is eljuthat a forrásszöveg eredeti jelentéséhez; (2) ha a dolgok valamikori és utólag, a történelmi perspektívában feltáruló jelentősége eltér egymástól, márpedig ehhez aligha férhet kétség (hermeneutika), nem hat-e ki vajon ez a fejlemény érdemi módon a múlt források által hozzáférhetővé tett jelentésére?

Megannyi súlyos elméleti dilemma, melyek egyike sem helyettesíti a forráskutatás történetírói praxisát, ráébreszthet viszont bennünket arra, hogy mi történik valójában a forráskutatásra alapozott történeti megismerő tevékenység során. Az így nyert többlettudás ugyanakkor megkönnyíti, hogy esetleg tudományos kánont váltsunk (az irodalomtörténészek előttünk járnak e téren), s persze arra is képessé tesz bennünket, hogy akár még a kánonok pluralizmusát is hajlandók legyünk elfogadni. Ha azonban valaki kereken tagadja az elméleti előfeltevéseknek az empirikus kutatást megalapozó kiküszöbölhetetlen szerepét, akkor ama, közvetlenül a 19. századi naiv realizmusban fogant történetírói kánon mellett áll ki, amely mind kevésbé látszik összhangban lenni napjaink általános intellektuális kívánalmaival és döntő szellemtudományi felismeréseivel. Ezt viszont, gondolom, a mégoly makacs forráskutató történész sem akarhatja, különösen, ha nem könnyen mondana le a saját jelenében is otthonosan mozgó múltbúvár kitüntető címéről.