Úgy vélem, Marc Bloch egyik könyvének magyar címét kölcsönözve tudom leginkább összefoglalni azt a gondolatsort, amelyet Gyáni Gábor „A történelem mint kirakós játék?" című könyvismertetése (Jelenkor 2004/12.) váltott ki belőlem. Mindenekelőtt sietek leszögezni, hogy nem az általa ismertetett munka (Kisantal Tamás [szerk.]: Tudomány és művészet között) értékeit kívánom akár csak más megvilágításba helyezni; és nem is az elméleti kérdésektől való ódzkodásom vezérel. Ez utóbbit leginkább maga Gyáni Gábor, a recenzió írója tudhatja, hiszen a pécsi multidiszciplináris doktori iskola történeti programjának nemcsak modern kori, hanem középkori részében is meghívott előadónk volt. (A recenzió írója pontatlanul emlékszik a doktori iskolák pécsi szerveződésére: a Thomka professzorasszony vezette irodalomtudományi doktori iskola, amelynek tagja Kisantal Tamás is, nem a multidiszciplináris iskola része. Azt a konferenciát viszont, ahol Gyáni Gábor felkért előadóként szerepelt, az irodalmárok a történészekkel együtt szervezték.)

A recenzió kapcsán Gyáni Gábor két neves, a közelmúltban elhunyt középkorkutató kolléga gondolatait idézi. A „kirakós játék" gondolat Engel Páltól származik, akinek ez gyakran visszatérő példája volt a középkorkutatók tevékenységének jellemzésére (lásd a Gyáni által idézett tanulmányon kívül: „Beszélgetés 2000-ben Engel Pál történésszel", 2000, 10 (1998):12. 3–9. vagy a halála után megjelent válogatott tanulmányait tartalmazó kötetben: Honor, vár, ispánság, 661–678.). Kristó Gyulától származó idézete – az Aetas-cikk egészének ismeretében – nem éppen azt támasztja alá, amit a recenzens kiolvasott belőle. A „történészek merev elméletellenessége", illetve „forrásfetisizáló beállítottsága" megállapítások mégis erre épülnek. A recenziót olvasó történész azonban több mindent nem ért. Nem érti, hogy a források fontosságának hangsúlyozása és az elmélet miért képvisel ellentétpárt a recenzióíró – ugyancsak történész – írásában? Nem érti azt sem, ha már ez a recenzens véleménye, miért csak a középkor kutatóit szerepelteti negatív előjellel? Mások talán a források nélkül dolgoznak? Egyáltalán: hogyan mellőzhető a forrás, vagy hogyan tagadható a fontossága, hiszen ez alkotja a történészi munka „nyersanyagát"? Végül az olvasó azt sem érti, miért ne állna jogában egy kutatónak valamely módszer elvetése vagy preferálása egy másikkal szemben? Engel Pál az imént említett beszélgetésben ódzkodását fogalmazta meg mindenféle dogmarendszerrel szemben, és egykori tanárairól és legközelebbi kollégáiról is azt állapította meg, hogy „mindegyikük szuverén egyéniség, egyikük sem tartozik semmilyen irányzathoz vagy iskolához". (Honor, vár, ispánság, 676.) Ettől megkülönböztette az új módszereket, amelyek megjelenéséről, megtermékenyítő hatásáról kedvezően nyilatkozott, de a módszert a források feldolgozása mikéntjének tekintette. Kristó Gyula véleménye a posztmodern történetírás teóriáival szemben valóban elutasító volt. (lásd Bölcső, SZTE BTK, 9, 2002, 20.) A történeti szövegek csupán narratívaként való felfogásáról úgy vélte, hogy ennek általánosítása a történeti forrásanyag egészére téves általánosítás. Igazat kell adnunk Kristó Gyulának abban, hogy nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy a középkori próza magyarországi „termése" a nyugat-európaihoz képest szerény, és az ott kimunkált módszerek nálunk nehezen – időnként egyáltalán nem – alkalmazhatók.

A történész mesterségének a nyersanyagát a források képezik, ezt az alapigazságot az elméletet preferáló kollégáink sem vonják kétségbe. Egy középkorkutató számára a források elemzését sok olyan lépésnek is meg kell előznie, amelyektől a későbbi korok kutatói mentesülhetnek; például a filológiai háttér feltárása – és itt nemcsak a latin, görög, egyházi szláv stb. nyelvekre gondolok, hanem az eltérő kézirati hagyományra, a kompilált szövegek bonyolult összefüggéseire. Mindezek nemzetközi hátterére Gyáni nem tért ki, mert ha megteszi, aligha állja meg a helyét a magyarországi középkorkutatók „forrásfetisizáló" attitűdjéről megfogalmazott gondolat. A középkori források kiadása, illetve javított újrakiadása napjainkban reneszánszát éli. Ne feledjük: a forráspublikálás első nagy hulláma a 19. század második felében zajlott le, zömében megelőzve a forráskritikai módszer kialakulását. Emiatt manapság nagy az igény a korszerű szövegek iránt Európában mindenütt. Lásd például a német vállalkozásban készülő Regesta imperii sorozatot, a cseh- és lengyelországi okleveleket és elbeszélő forrásokat közlő kiadványokat, az oroszországi évkönyvek reprint sorozatát. A magyarországi forrásközlő hagyomány Györffy György és Mályusz Elemér nyomdokain haladva több műhelyben folytatódik. Györffy, majd Engel nyomán a Történettudományi Intézet munkatársai folytatják az Árpád-kori történeti földrajz befejező munkálatait, és talán követik újabbak a Diplomata antiquissima első kötetét. A Zsigmond-kori okmánytár Mályusz által megkezdett közlésén budapesti munkacsoport dolgozik. Szegeden Kristó Gyula bocsátotta útjára az Anjou-kori Oklevéltár köteteit, tizenöt kötet megjelenése után a Károly Róbert-kori anyag lassan rendelkezésre áll. A Közép-Európa Egyetemen egyetemes történeti szempontból fontos szövegek latin–angol bilinguis kiadása folyik Bak János irányításával (Kézai, Anonymus Gallus), az Osiris Kiadó pedig vállalta a magyarországi elbeszélő források magyar nyelvű kiadását új sorozatban (Millenniumi magyar történet források sorozata). Felsorolásom nem teljes még a középkor vonatkozásában sem. De hogy ne csak középkorkutatókat említsek: Németországban nagy energiával folyik az 1867–1914 közötti szociálpolitika történetének forrásfeltárása és kiadása (Quellensammlung zur Geschichte der deutschen Sozialpolitik 1867–1914. ed. W. Ayass, F. Tennstedt I., Mainz, 2003.) Mindenki meg lenne fertőzve e felesleges (?) „forrásfetisizmussal"?

Ami a források elemzésének módját illeti: a szemléleti kérdésekben sem úgy fest, hogy a forrásokhoz való viszony egynemű lenne a középkori narratív szövegek értelmezése terén a kutatás nemzetközi műhelyeiben. Az utrechti egyetem szervezésében 1996 óta rendszeresen megszervezett Medieval Chronicles konferencia-sorozatban (és a nyomában napvilágot látó kötetekben) megfér egymás mellett többféle módszer is. (The Medieval Chronicle I–II. ed. Erik Kooper, Amszterdam–New York, 1998, 2002.) Teljesen egyértelműen mutatja ezt a szerkesztő által a bevezetőben megfogalmazott kérdéssor: „The chronicle: history or literature? The function of the chronicle. The chronicle and the reconstruction of the past. Text and image in the chronicle." (Mi a krónika: történelem vagy irodalom? A krónika funkciója. A krónika és a múlt rekonstrukciója. Szöveg és ábrázolás a krónikában.) A krónikakutatás, amely a „leginkább" narratív történeti forrásból építkezik, nemzetközi szinten a reneszánszát éli. Az imént említett konferencia-sorozaton kívül számos más helyen is találkozunk e tematikával (például Kalamazoo [Michigan, USA] – az amerikai középkorkutatás legnagyobb évenkénti seregszemléje). Számos kötet tanúskodik erről: Kersken, N.: Die Geschichtsschreibung im Europa der „nationes", Böhlau, 1995.; Historiography in the Middle Ages, ed. D. Deliyannis. Leiden–Boston, 2003. – a sort még hosszan lehetne folytatni…

Ami a módszereket illeti: sokféleképpen lehet közeledni a középkori forrásszövegekhez. A közeledés célja a módszerek sokfélesége közepette mindig egy, azaz az adott korról (esetemben maradjunk továbbra is a középkornál) akar valamit mondani a mának; kérdéseket megfogalmazva és megválaszolva – amennyire és amennyiben lehetséges. Ismét néhány példával illusztrálva: a krónikaszövegeket felfoghatjuk a korabeli kommunkációs rendszer részeként (lásd Im Spannungsfeld von Recht und Ritual. Soziale Kommunikation im Mittelalter und Früher Neuzeit, Ed. Durchardt, H. Böhlau, 1997. [A jog és a rítusok közötti „küzdőtéren". Szociális kommunikáció a középkorban és a kora újkorban]; vagy a közösségi származástudat korabeli szintű magyarázataként (lásd Angenendt, A.: „Der eine Adam und viele Stammväter. Idee und Wirklichkeit der Origo gentis im Mittelalter", [Egy Ádám és sok ősatya. Ideológia és valóság a középkori nemzetségi származástudatban] in: Herkunft und Ursprung, [Származás és eredet] ed. Wunderli, P. Sigmaringen, 1994, 5–25.). Az etnikai hagyományok kutatása a korai szövegekben együtt járt az oral history „felfedezésével" a középkor számára. A módszer a krónikaszövegek eredetének szétválasztását jelenti, azaz továbbra is annak boncolását, mit merített a szájhagyományból a krónikaíró, és azt hogyan értelmezte saját közössége számára. Ennek kapcsán fogalmazta meg a new philology-val (amelynek lényege a szövegnek kizárólag narratívaként való értelmezése) mint módszerrel kapcsolatos fenntartásait H. Wolfram, a kora középkor neves osztrák kutatója: „…a szövegek értelmezésekor különféle módszereket alkalmazhatunk, attól függően, hogy milyen kérdéseket teszünk fel. Ha történeti kérdések érdekelnek bennünket, tehát ha egyúttal meg kívánjuk érteni egy adott szöveg befolyását és hatását, nem érhetjük be csupán az irodalmi kriticizmussal." (Wolfram, H.: „Origo et religio. Etnikai hagyományok és irodalom a kora középkori szövegekben", in: Aetas, 19 (2004): 2. 5–20.; a magyarul közölt tanulmány eredeti közléshelye: Early Medieval Europe, vol. 3. (1994), 19–38.; illetve előadásként elhangzott a Kaliforniai Egyetemen). A módszertani alapelvek közelmúltbeli összefoglalását lásd Goetz, H-W.: Geschichtsschreibung und Geschichtsbewusstsein in hohen Mittelalter, [Történetírás és történeti tudat a kora középkorban] Berlin, Akademie Vlg., 1999.

A különböző megközelítési módokat taglalva végső soron le kell szögeznünk azt, hogy a Gyáni Gábor által piedesztálra emelt „elmélet" egy megközelítési módot jelent – és nem is biztos, hogy a történészét. Hiszen a történelemről, a múlt megismerhetőségéről gondolkodni elméleti szinten több tudomány sajátja. A filozófia, a történetfilozófia, az irodalomelmélet egyaránt megteheti, és szerencsére meg is teszi. A (történet)filozófiai, irodalomelméleti megközelítésen botorság lenne számon kérni a forráselemzést. Úgy gondolom, ezeknek a megközelítéseknek találkozniuk kell a történészek konkrét elemzéseivel; a középkorkutatók esetében pedig a nyelvi-filológiai háttér sem nélkülözhető. Ahogy egy ausztrál kutató fogalmaz: „A módszertani viták folytatódnak és élénkülnek. Ahhoz, hogy válaszoljunk, szükségünk van a történelem globális ismeretére, a kis narratívák ismerete, és az egyedi epizódok különössége ehhez nem elegendő…" (McCullagh, C. B.: The Truth of History, New York–London, 1998, 306.)

Ha Gyáni Gábor azt állította volna, hogy a történésznek ismernie kell a szakma nemzetközi szinten zajló vitáit, elméleti és módszertani új jelenségeit, és csak ezzel felvértezve művelheti magas szinten a maga szűkebb szakterületét, ezzel teljesen egyetértettem volna, és ezt a kijelentést aligha vitatták volna a középkorkutatás idézett személyiségei. De Gyáni könyvismertetése az elmélet és egy általános „forrásfetisizmus" kontrasztjára épít, az elmélet prioritása mellett tör lándzsát, és elmarasztalja mindazokat, akik más felfogás szerint végzik kutatómunkájukat. Kár, hogy úgy akarja elismerni egy fiatal irodalomtörténész tevékenységét, hogy a középkorkutatás közelmúltban elhunyt prominens képviselőit elmarasztalja, ráadásul igaztalanul. A történész a forrásokra támaszkodás nélkül soha nem végezhet eredményes kutatómunkát. Ha a forrásokat mellőzi az elmélet javára, már nem történeti elemzést végez, hanem inkább történetfilozófiát művel; ha a forrásszöveget csupán narratívaként kezeli, irodalomelméleti síkra lép át. Ez természetesen nem baj, csak nem marasztalható el az, aki nem ezt cselekszi.