Nem túl bátor állítás, persze nem is kell minden kritikának merészen indulnia, mégis érdemes leszögezni: nincsen kritikus, akinek ne lenne módszere. A kritikus, bárhogy szeretné olykor távol tartani magát az értelmezéstől, ha tényleg arról a könyvről ír, amelyet recenzálásra kiválasztott (vagy amelyet a kritika megrendelői recenzálásra kiválasztottak számára), azaz ha mondatai legalább áttételesen a vizsgált szövegre vonatkoznak, szükségképp interpretációs technikákat alkalmaz. Persze előfordulhat, és elő is fordul, hogy a kritikus következetlen, és szövegről szövegre változik, hogy milyen irodalomszemléleti előfeltevéseket fogad el, esetleg annyira eklektikus módszertannal dolgozik, hogy gondolatmenete önellentmondásos, a recenzió állításai ellentmondanak egymásnak. (Az inkonzisztencia nem szükségképp a módszertani eklekticizmus következménye: ha metodológiailag kifogástalanul járunk el, ez még önmagában nem szavatol az ellentmondás-mentességért.)

Aki értelmez, az módszeresen jár el, mivel interpretációs technikákat alkalmaz, a kritikus értelmez, tehát a kritikus módszeresen jár el – ám, egyebek közt, ebből ered védtelensége is. Kevésbé fellengzősen fogalmazva: a kritikus szorult helyzetben van. Nem teheti meg, hogy kimerítően beszámoljon teoretikus előfeltevéseiről, felsorolja az általa elfogadott interpretációs lépések típusait, azaz nem szolgálhat részletes módszertani leírással, hiszen ebben az esetben már nem a műről beszélne. Így azonban gondolatmenete könnyen félreérthetővé, vagy ami ezzel általában együtt jár: erősen támadhatóvá válik. Hiába utal egy-két jól megválasztott terminussal elemzésének teoretikus, módszertani bázisára: ezzel a gesztussal feltételezi, hogy olvasói rendelkeznek bizonyos szakirodalmi ismeretekkel, és ez a feltevés nyilvánvalóan túlzó. (Persze meglehet, hogy az irodalmi-kulturális folyóiratokat valóban főként a szakmabeliek olvassák. A kritikus azonban nem indulhat ki ebből, hisz ha így tesz, azaz ha szövegeiben a szakemberekhez szól, pillanatok alatt elveszti nem szakmabeli olvasóit.)

Szerencsére a kritikus helyzete nem reménytelen, már amennyiben támaszkodhat olvasóinak emlékezetére: a recenziók a teljes kritikai életmű vonatkozásában válnak értelmessé. Ha egyetlen írás alapján nem rekonstruálhatók is a kritikus irodalomszemléleti előfeltevései, módszertani elvei, megfelelő mennyiségű szöveg esetén ez már nem jelenthet komolyabb problémát. (Feltéve, hogy a kritikus következetes, vagy legalábbis nem szisztematikusan következetlen.) És kár lenne tagadni, a kritikus ítéleteiben nem elhanyagolható szerepet játszik a személyes ízlése is; amelyet viszont nem lehet megismerni egyetlen írás alapján.

 

Mindazonáltal a kritikus helyzete, ha nem is reménytelen, nem irigylésre méltó: a recenzió mindig rászorul a szerző további kritikáinak kontextusára, azaz egy olyan kontextusra, ami aktuálisan sosincs jelen. A kritika ideális olvasója legalább bizonyos mértékig ismeri a kritikus életművét, megcélzott olvasójáról viszont nem feltételezhetjük, hogy az adott szövegen kívül akár csak egyetlen írást is olvasott a szerzőtől. Egy recenzió szükségképp önmagába záruló írás, hisz világosnak és követhetőnek kell lennie az aktuális kritikai életről mit sem tudó olvasó számára is, a szöveg nem utasíthatja a befogadót a kontextus felderítésére. Így könnyen lehet, hogy a recenzióban kifejezett ízlésítéletnek nem lesz meg a fedezete, mert nem hitelesíti azt a korábbi kritikusi ízlésítéletek sora, valamint hogy a recenzió gondolatmenete gyenge lábakon áll majd, mert nem lesz világos, a szerző milyen teoretikus előfeltevésekkel dolgozik, milyen módszertani elveket fogad el és alkalmaz – és a szövegben beszélő hangnak úgy kell előadnia mondandóját, hogy minderről tud, pontosabban: hogy mindezt számításba veszi.

Az eddigiek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy sok kritikus úgy dönt, ha már egyszer az irodalmi élet folyóiratokban zajló mindennapjai során nem adott a recenzió értékeléséhez szükséges kontextus, érdemes azt megteremteni: kötetbe rendezni a kritikákat. Angyalosi Gergely is így járt el; legújabb, Romtalanítás című vaskos kötete 2004-ben látott napvilágot.

Angyalosi azon kritikusok kasztjához tartozik, akik főállásban irodalmárok, méghozzá olyan irodalmárok, akik irodalomtörténeti és irodalomelméleti kutatásokat is folytatnak. Angyalosi köteteit végigolvasva érdekes folyamatnak lehetünk szemtanúi. A Romtalanítás a szerző ötödik kötete, és egyben harmadik „szöveggyűjteménye", hisz az 1986-os első könyv, A lélek lehetőségei egyetlen (igaz, három részből álló) hosszú tanulmány, s az 1996-os Barthes-monográfia, a Roland Barthes, a semleges próféta is összefüggő szakmunka. A három „szöveggyűjtemény" hasonló elv szerint épül fel, szerkezetükben mégis figyelemreméltó különbségek vannak. A költő hét bordája (1996) még szinte kizárólag irodalomtudományos és filozófiatörténeti tanulmányokat tartalmaz, tematikus bontásban: először a prózai, majd a lírai szövegekről írott tanulmányok következnek, ezután a magyar művészetelmélet történetével kapcsolatos írások kerülnek sorra, s a kötet negyedik része a szerzőnek oly kedves francia filozófusokról, valamint a számára szintén fontos Martin Heidegger francia és magyar recepciójáról szóló tanulmányokból áll. A Kritikus határmezsgyén (1999) szintén négy részre bomlik, de a szövegeket Angyalosi már nem kizárólag tematikusan csoportosítja: az első két szakaszban irodalomelméleti tanulmányok és irodalomelméleti témájú kötetekről szóló recenziók olvashatók (Derrida, Barthes, Genette munkássága állandó téma és hivatkozási pont a szerző számára, mint ahogy a műfajelméleti problémák is rendre visszatérnek írásaiban), a harmadik rész három fejezetet tartalmaz Angyalosi készülő Ignotus-monográfiájából, a negyedik viszont a szerző kortárs magyar szépirodalmi szövegekről írott kritikáiból áll. A mostani kötet már öt nagyobb egységre bomlik; itt is van egy francia blokk, aztán a mai magyar irodalomelmélet problémáit, eredményeit elemző, valamint magyar irodalomtudományos köteteket vizsgáló írásokat (egyebek közt kritikákat) tartalmazó rész, továbbá Angyalosi külön fejezetet alkot hermeneutikai tárgyú, és, újdonságként, képzőművészeti tárgyú tanulmányaiból – viszont a Romtalanításban már a kritikákat tartalmazó fejezet a leghosszabb, ráadásul ez kerül a kötet élére. Igaz, az első rész írásai tematikusan is összetartoznak, hisz mindegyik szöveg magyar irodalmi műveket választ tárgyául, és nem is mindegyikről mondható el, hogy frissen megjelent kötetekről szóló recenzió lenne – ám tagadhatatlan: Angyalosi köteteiben az idők során fokozatosan egyre hangsúlyosabbá vált a tény, hogy az írások szerzője nem csupán irodalmárként határozza meg hivatásos olvasói szerepkörét: kritikusnak is tekinti magát.

Persze a kötetek elrendezése alapján megrajzolható pályakép kissé csalóka: noha Angyalosi nem a kilencvenes évek második felében kezdett el kritikát írni, korábbi szövegei, egy-két kivételtől eltekintve, nem kerültek be a kötetekbe. A Romtalanítás tartalmazza az elmúlt évek során folyóiratban megjelent Angyalosi-recenziók zömét, a Kritikus határmezsgyénről viszont nem mondható el, hogy hasonlóan teljes válogatást közölne a szerző kritikáiból, az első tanulmánykötetben pedig alig van kortárs szépirodalmi műről szóló kritika. Ez az esetlegesség azonban egyáltalán nem hat zavaróan – már csak azért sem, mert az olvasó, hacsak nem végez filológiai vizsgálatokat, nem is tud róla: Angyalosi egyik kötetében sem tünteti fel a szövegek eredeti megjelenési helyét, sőt az 1999-es válogatásból még az írások keletkezési dátuma is hiányzik. Mintha Angyalosi azt sugallná, hogy a szövegek a kötetben teljesen új kontextust kapnak, amely szinte semmilyen módon nem szorul rá az eredeti megjelenés kontextusára.

Ez azonban, láttuk, fordítva nem áll: a folyóirat-kritika igencsak rászorul az életmű legalább részleges ismeretére. A kritikus azért válogatja egymás mellé a recenzióit, hogy azok egymás közvetlen kontextusába kerülve könnyen megismerhetővé tegyék a kritikus észjárását (felteszem, a kritikus észjárásának ismeretén azt szoktuk érteni, hogy tudjuk, a szerző milyen elméleti előfeltevésekkel dolgozik, milyen módszertani eljárásokat fogad el és alkalmaz, s hogy milyen ízlésbeli preferenciákkal rendelkezik), s nem azért, hogy monografikus leírását nyújtsa egy korszak irodalmi vagy irodalomtudományos fejleményeinek. Az irodalomtörténeti tanulmány mást feltételez az olvasójáról, másképpen szólítja meg az olvasóját, mint a kritika. Továbbá, bármilyen lehangoló lehet is ez az irodalmi mű és a befogadó személyes, meghitt találkozásának fontosságát hangsúlyozók számára, a kritikus nem feltétlenül azokról a művekről ír, amelyek az ő személyes irodalomtörténeti narratívájában fontos szerepet játszanak, viszont nem feltétlenül ír azokról a művekről, amelyeket ő jelentősnek ítél. Tévedés tehát a gyűjteményes kritikai köteteket egyfajta kanonizációs szándék kifejeződéseként olvasni. Akadhat olyan kritikus, aki megteheti, hogy kritikusként kizárólag azokkal a művekkel foglalkozik, amelyeket irodalomtörténészként vizsgál, de a legtöbb kritikus nem él ennyire gondtalan életet. És: vajon mi lenne a nem erősen negatív kritikai értékítélet irodalomtörténeti megfelelője? A hétköznapi kritikus gyakran recenzál olyan műveket, amelyeket az irodalomtörténész semmilyen szempontból nem tart elég jelentősnek ahhoz, hogy történeti narratíváinak szereplőjévé tegye őket. És ezek a kritikák gyakran a gyűjteményes kötetek legcsillogóbb darabjai közé tartoznak.

A Romtalanítás jelenlegi recenzense ezért nem ért egyet a kötet fülszövegével, amely „egyfajta »mozgó irodalomtörténet« sejtelmét" ígéri, pontosabban szólva nem tartja érdekes szempontnak, milyen csomópontokat jelölne meg a kötet tartalomjegyzéke a közelmúlt magyar irodalmában, ha azt egy irodalomtörténeti áttekintő tanulmány tartalomjegyzékeként olvasnánk. (Az biztos, hogy fájóan hiányozna a Harmonia caelestis – és lám, Angyalosi valóban írt az Esterházy-műről is, méghozzá igen remek kritikát, csak nem emelte be a kötetébe, feltehetőleg azért, mert a szöveg megjelent a Másodfokon címet viselő, az Esterházy-recepció darabjaiból válogató tanulmánykötetben is. Ha kanonizációs szándék mozgatta volna a szerzőt, nyilván vállalta volna a kettős közlést, hisz a Harmonia caelestist az ezredvég vagy az ezredelő egyik legfontosabb művének tartja.) Viszont annál érdekesebb, hogy a kritikák egymás közvetlen kontextusába kerülve milyen észjárású kritikusnak mutatják Angyalosit, és hogy a művészetfilozófiai, irodalomelméleti tanulmányok megállapításai milyen kapcsolatban vannak ezzel a kritikusi észjárással (nem feledve, hogy a Romtalanítás elméleti témájú írásainak egyike-másika szintén recenzió).

 

Bagi Zsolt, Angyalosi korábbi kötetéről írva* a szerző kritikáit a strukturalizmussal és az impresszionizmussal hozza kapcsolatba. Szerinte a „strukturalizmus" Angyalosi számára egyfajta értékpluralizmust jelent, az átfogó nézőpont hiányának elméletét; az „impresszionizmus" a szerző kritikáiban az idegennel szembeni nyitottságként jelenik meg. Angyalosi legtöbb írása az „azonosulás kritikájának" egyik változatát képviseli: a bírálatot a szöveg működésének törvényeihez igazítja, nem pedig valamiféle „külső" elvhez. A kritika nem elsősorban értékítéletet fogalmaz meg, hanem „oly módon azonosul a kritizált írással, hogy gondolatainak, stílusának, fogalmai vagy retorémái viszonyainak ritmusát mintegy átvéve feltárja annak működésmódját". Azaz Bagi szerint a kritikus Angyalosi a következőképp jár el: közel kerül a szöveghez, a szöveget önmagából próbálja megérteni (lásd: „impresszionizmus", ami ebben az esetben nem a kritikus impresszióinak rögzítését jelenti), és teszi mindezt a „strukturalizmushoz" kapcsolható értékpluralizmus jegyében. (Bagi hangsúlyozza, hogy amit ő „strukturalizmusnak" nevez, az az irodalomelméleti közbeszédben „posztstrukturalizmus" néven honosodott meg, tehát e kifejezéssel Angyalosi kedves francia szerzőire: Barthes-ra, Foucault-ra, Derridára utal.)

Bagi találó, bár kissé homályos portrét rajzol a kritikus Angyalosiról (és hát a homályos képekről nem egyszerű eldönteni, hogy találóak-e). Hogy igaza van-e Baginak, és valóban nem tanácsos-e strukturalizmus és posztstrukturalizmus között terminológiai különbséget tenni, az fontos kérdés ugyan, de nem tartozik tárgyunkhoz. Az viszont annál érdekesebb, hogyan is értsük Bagi leírását az „azonosulás kritikájának" működéséről. Mit jelent, hogy a kritika átveszi a vizsgált szöveg gondolatainak, stílusának, s főképp fogalmai vagy retorémái viszonyainak ritmusát? Ha ez azt jelenti, hogy a kritika nyelvileg, stilisztikailag, retorikailag hasonul a vizsgált műhöz, akkor a leírás a Romtalanítás recenzióira biztos, hogy nem illik. A könnymutatványosok legendája című Darvasi-regényt elemző szövegen érezhető ugyan, hogy a kritikusra nagy hatást gyakorolt a szerző szövegszerkesztési technikája, s a 2004-es Kukorelly-kötet, a TündérVölgy kritikája is világos példával szolgál arra, milyen nehéz szabadulni bizonyos szövegek stilisztikai hatása alól (Angyalosi itt szemmel láthatóan nem is nagyon próbál szabadulni), de a további huszonhét írásban szinte nyoma sincs annak, hogy a kritikus retorikailag közelíteni próbálná saját szövegét a vizsgált műhöz. Sőt, Angyalosi irigylésre méltóan egységes hangú kritikus, ha az olvasó már ismeri pár szövegét, felismeri a többit is, és ezért nem csupán a szerző karakteresen fanyar humora a felelős. (Ezen a ponton Angyalosi azt írná, „erre később még vissza kell térnem".)

Sokkal valószínűbb, hogy Bagi a kritika és a vizsgált szöveg ritmusazonosságának metaforájával csupán azt próbálta kifejezni, hogy az Angyalosi-kritikában beszélő hang a szöveget mintegy önmagából próbálja megérteni: elfogadja a szöveg által felkínált olvasói szerepmintát. Angyalosi a Romtalanítás egyik elméleti tanulmányában hangsúlyozza is, hogy „egy komoly hagyományokkal rendelkező elképzelés szerint", amely sejthetőleg a szerző számára sem ellenszenves, minden irodalmi mű egyfajta olvasati szerződést köt a befogadójával (291). Tehát a kritikus, akárcsak bármely befogadó, interpretációs technikák repertoárjából választhat, s a választásban maga az irodalmi mű van segítségére: a szöveg, ha odahallgatunk a szavára, elárulja, milyen módon érdemes őt megközelíteni. Sőt a szerződésnek természetszerűleg hatással kell lennie az irodalmár, az esztéta elemző szövegére is: Angyalosi például azért dicséri meg Bacsó Béla Celan-könyvét, mert a szerző jól választotta meg a kötet beszédmódját, hisz az „iskolásabb, minden felvett szálat szigorúan végiggombolyító építkezés" nem illett volna a tárgyhoz, Celan lírájához (237).

Az olvasati szerződés elméletével számtalan probléma van. Talán nem is elmélet: ha már egyszer meghatározzuk azokat a tényezőket, melyek ismeretére a befogadónak szüksége van a szerződés megkötéséhez, mi szükségünk van rá, hogy magára a szerződésre hivatkozzunk? Miért nem elég felsorolni ezeket a tényezőket – amelyek végső soron az így vagy úgy felfogott műfaji kódokkal azonosak? Ha radikalizáljuk a gondolatmenetet, és azt állítjuk, hogy minden mű kizárólag rá szabott interpretációs rendszert hív életre, akkor, ahogy Angyalosi is írja, súlyos, feloldhatatlan dilemmához jutunk: a kritikus maximálisan individuális módon kapcsolatba kerül a maximálisan individuális művel, ám erről a találkozásról, erről az egyedi műélményről valahogy be kell számolnia a közösségnek (113). A kötet jelenlegi recenzense ezen a ponton feltétel nélkül egyetért Angyalosival: képtelenség teljes mértékben szubjektív, perspektivikus megértésfogalommal dolgozni (270), nincs értelme egyetlen műre szabott interpretációs rendszerről beszélni. (Ha az értelmezés szabályvezérelt cselekvés, parafrazálhatnánk az Angyalosi által feltűnően nem kedvelt [kései] Wittgenstein egyik érvének közkeletű rekonstrukcióját, akkor nincs értelme individuális értelmezésről beszélni: nem lehet szabályvezérelt az a cselekvés, amelynél a cselekvő elvileg sohasem tudhatja meg, helyesen alkalmazta-e a szabályokat.)

Árulkodó, hogy Angyalosi a Romtalanítás kritikáiban nem sokat beszél az olvasati szerződésről. Annál többet hivatkozik műfajfogalmakra, sőt negatív értékítéleteit általában valamiféle műfaji törvényszerűségekre hivatkozva alapozza meg. Mondhatni, a kritikus a gyakorlatban a műfaj vizsgálata révén felel az olvasati szerződésre vonatkozó kérdésre. Angyalosi abból indul ki, hogy csak az a nyelvi közlemény válhat irodalmi műalkotássá, amely lehetővé teszi a befogadó számára, hogy azt irodalmi műalkotásként közelítse meg (135), azaz egyfajta kontextualista műalkotásfogalommal dolgozik. A kontextus határozza meg, milyen nyelvi jelsorozat tekinthető irodalomnak. (Ebből következőleg gyakran előfordul, hogy ugyanaz a szöveg az egyik befogadóközösség számára irodalom, a másik számára nem, hogy ugyanaz a szöveg időben változtatja a státuszát, hol műalkotásként funkcionál, hol nem – ezzel a problémával Angyalosi nem szembesül, ami nem meglepő, hisz ez a probléma jellegzetesen nem a kortárs műalkotásokról recenziót író kritikus problémája. Bár van, amikor ez Angyalosi számára is fontos kérdés: ugyanaz az esszéisztikus gondolatmenet, amely jól olvasható publicisztikaként, szépirodalmi szövegként nem mindig állja meg a helyét, utal a szerző Konrád György kevésbé sikeres regényeire). Noha nincsenek inherens irodalmi tulajdonságok, az olvasói hozzáállást alapvetően meghatározó műfaji kódok felderítése az adott szöveg nyelvi-retorikai felépí-tésére koncentráló poétikai elemzés feladata.

És ez a poétikai elemzés alátámaszthatja a kritikus negatív értékítéletét. A Hősöm terének, Parti Nagy Lajos regényének befogadója zavarba jön, nem világos számára, hogy hús-vér figurákat mozgató, a regényvilág eseményeit a „különös" vagy a „csodás" kategóriája mentén elrendező szöveget, vagy inkább bábfigurákat mozgató, groteszk, politikai üzenetet hordozó pamfletet olvas. Vagy Závada Pál regénye, a Milota hasonló műfaji problémákkal küzd: a kvázi-realista prózavilág kereteit szétfeszítik a szövegben beszélő hangoknak a nyelvhez való viszonyát színre vivő részletek – és ez baj, mert a főhősök nyelvi viselkedése nem ad teret a tragikumnak, a cselekmény fordulatait megalapozó titokstruktúra viszont „csak a tragikum közegében működik hatékony poétikai tényezőként" (165). Bartis Attila bizonyos novellái is azért tekinthetők poétikailag problematikusnak, mert a mitikus és a realista elbeszélői szintek egymásra vetítése gyakran sikertelen. A korai Kosztolányi-líra is sok szerkezeti problémával terhelt: sokszor nem sikerül megvalósítani a szecesszió poétikai célkitűzését, a pillanatnyi érzéki élményből kibontani a „lét által legyűrtség élményét", mert a versek hol „leragadnak a mindennapi tárgyiságban", így a jelképiség irányában tett fordulat erőltetett, szervetlen, hol hiányzik a tárgyiság, így a lírai én terjengős magyarázatokra kényszerül, s elsorvad a líraiság.

Mindazonáltal Angyalosi az eredendően többértelmű, az értelmezés számára kimeríthetetlen műveket értékeli a legtöbbre. Hibás az az olvasó, aki erőszakosan egyértelműsíti a művet, aki lezárja a lehetséges értelmezések horizontját, mert a szöveget valami művön kívüli szerzői élményre vezeti vissza, vagy mert a szöveget egy filozófiai gondolatmenet illusztrációjává fokozza le – de az a szöveg nem lehet jelentős műalkotás, amely lehetőséget nyújt rá, hogy az olvasó a mű értelmezését a mű feltételezett jelentésének leírására redukálja. Krasznahorkai az egyetlen igazán metafizikus ihletettségű magyar író, és az mindenképpen a szerző tehetsége mellett szól, hogy a Kegyelmi viszonyok novelláiban sikerült elkerülnie a metafizikai probléma képletszerűvé válását, azaz a szövegek nem váltak a metafizikai problematika illusztrációjává. A didaktikusság miatt éri (messzemenően jogos) bírálat Márai Föld, föld!... című regényét, de Arthur Koestler önéletrajzának második kötete is azért jóval kevésbé érdekes, mint az első, mert a „posztmodern" olvasót az igazságok hidegen hagyják, az igazságkeresés viszont szórakoztatja, és a szerző a második részben sokkal közelebb kerül önmaga megértéséhez, mint az elsőben. Rakovszky Zsuzsa regényében viszont az elbeszélő-főhős egyre rejtélyesebbé válik az olvasók szemében, és a rejtély még az utolsó oldalakon sem oldódik meg. (Jelen sorok íróját viszont inkább az foglalkoztatja, hová tűnt A kígyó árnyékából a regény által mozgatott oly kevés szereplők egyike, az Ersók nevű szolgálólány. Ersók minden átmenet nélkül egyszerűen eltűnik a szövegből, és ez a regény eddigi kritikusainak nem okozott fejtörést.) Rákos Sándor költészetének is egyebek közt ez a rejtélyes lírai szubsztancianélküliség, kiszámíthatatlanság adja az értékét, mint ahogyan a jó illusztrátor, és Angyalosi szerint Kass János ilyen, rejtélyes, határozatlan viszonyt tud teremteni az irodalmi szöveg és a szöveghez kapcsolt illusztrációk között. Az Angyalosi által oly nagyra értékelt Bodor-próza rejtélyességéről már nem is beszélve – a kritikus épp azért rója meg szelíden Az érsek látogatása című Bodor-regényt, mert az nem képes kellő mértékben átalakítani a Sinistra körzet prózavilágát. És épp a poétikailag kiaknázott követhetetlenség, érthetetlenség, a jelölés feltartóztathatatlan automatizálása okán tartja sikeres szövegnek a Tandori Dezső Tandori-NatRoid néven megjelent „egzisztencialista akcióregény"-ét, a Vér és virághabot. (Nem állom meg, hogy megjegyezzem, a Nat Roid-krimik felől olvasva talán a Vér és virághab utalásai sem tűnnének oly rejtélyesnek, talán a regény cselekménye sem tűnne oly rekonstruálhatatlannak. A Nat Roid-regényciklus alapos irodalomtörténeti, poétikai elemzése mindegyre várat magára, sajnos.)

Angyalosi, a kötet tanúsága szerint, meglehetősen következetes kritikus, a két értékelési szempont azonban keresztbe metszi egymást. Ha elfogadjuk, hogy vannak inkompatibilis alkotóelemekből álló műfaji kevercsek, amelyek poétikailag sikertelennek tarthatók, és ha elfogadjuk, hogy az igazán sikeres irodalmi mű mindig zavarba hozza a befogadóját, mert az kénytelen ráébredni, hogy az irodalmi mű az értelmező számára kimeríthetetlen, akkor érdemes valamit mondani a két állítás egymáshoz való viszonyáról is. Ugyanis előfordulhat, hogy az olvasót egy ilyen össze nem illő műfaji hagyományokat egyszerre aktualizáló műalkotás hozza zavarba, méghozzá épp a poétikai újszerűség okán, s épp egy ilyen mű tűnik számára kimeríthetetlennek. Megeshet, hogy az Angyalosi által ünnepelt eldönthetetlenség tapasztalatában épp azáltal részesül az olvasó, hogy képtelen kiválasztani a szöveg által előhívott olvasói szerepmintát. Nem véletlen, hogy Angyalosi a következőképp fejezi be a Hősöm teréről szóló recenziót: „Parti Nagy Lajos[nak] ez a műve talán nem tökéletes regény, de hihetetlenül sokrétű irodalmi szöveg, s mint ilyen, nagyon jelentős" (149).

Valamint: hol van a műfaji inkompatibilitás határa? Biztos, hogy igaza van a szerzőnek, amikor azt írja, hogy az anekdotizmus akkor probléma, ha szervetlenül kerül be a mű világába, azaz ha „a szerző nem igazítja saját univerzumához az anekdota inherens sajátosságait" (293) – de hogyan lehet eldönteni, mikor kerül be szervesen, s mikor szervetlenül az anekdota a mű világába?

A válasz talán az Angyalosi által oly gyakran emlegetett kritikusi személyességben kereshető. A műfaji inkompatibilitás mértékének megítélése a kritikus személyes ízlésítéletének függvénye. A tudományos, poétikai elemzés révén nem letudható a kritikus feladata, neki ítélkeznie is kell, és az olvasók a kritikus intellektuális arcképét nem csupán a poétikai elemzések, hanem az elemzés által lehetővé tett, de semmiképp sem meghatározott ízlésítéletek sorozata által rajzolják meg.

 

Angyalosi egy helyen vitába keveredik Gadamerrel, méghozzá abban a hosszabb tanulmányban, amely a Gadamer-életmű egyik legjelentősebb magyar meghonosítója, Bacsó Béla hermeneutikai tárgyú írásait elemzi. (Ez a tanulmány egyébként legalább két korábbi szöveg összeillesztéséből jöhetett létre; furcsa, hogy noha Angyalosi következetesen nem közli tanulmányainak eredeti megjelenési helyét, nem mindig tünteti el az utóbb átdolgozott írások eredeti kontextusára utaló szövegnyomokat. „Erre is vissza kell még térnem.") Angyalosi, ha következetes kíván maradni, és ha azt szeretné elérni, hogy kötetének elméleti tanulmányai alátámasszák és egyben magyarázzák kritikusi gyakorlatát, nem fogadhatja el Gadamer „negatív véleményét az elvont esztétikai megkülönböztetés (amikor az elénk kerülő tágyat eleve esztétikailag közelítjük meg) kárhozatos következményeiről" (232). Láttuk, legalábbis ha a Romtalanítás jelenlegi recenzense nem téved nagyot, Angyalosi szerint egy tárgyról, egy nyelvi jelsorozatról az aktuális kontextus dönti el, funkcionálhat-e egyes befogadók számára műalkotásként; és minden műalkotás az őt jellemző poétikai jegyek révén ajánlatot tesz arra vonatkozóan, hogy az értelmezése során hogyan válasszanak a befogadók a számukra adott konvencionális interpretációs technikák készletéből. Ezért hát Angyalosi nem érthet egyet Gadamerrel: ha a műalkotást műalkotásként fogadjuk be, igenis szükségképp különbséget teszünk „esztétikai" és „nem esztétikai" között (erre a szerző máshol is utal, például a kötet egyik utolsó, emlékezetes vita-tanulmányában, a 299. oldalon). Igaz, gyakran elmarad ez a megkülönböztetés, de ilyenkor valójában nincs is jogunk műalkotások befogadásáról beszélni. (Egyébiránt, a kötet jelenlegi recenzensének legnagyobb örömére, Angyalosi azt is hozzáteszi, hogy például épp e probléma kapcsán nyílna játéktér „a józan észen alapuló angolszász esztétikai gondolkodás" számára.)

Mindazonáltal Angyalosi nem Gadamerrel folytatja a kötet legintenzívebb vitáit. A Romtalanítás szövegeinek beszélője polemikus alkat. Ha csupán az egyes kritikákat olvassuk, méghozzá az eredeti megjelenési helyükön, ez nem feltétlenül szembeszökő; ha viszont a recenziókat a kritikai életmű kontextusában vesszük szemügyre, már nehéz nem érzékelni; és ha a kritikai életmű válogatott darabjaihoz Angyalosi irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányai felől közelítünk, tehát ha a Romtalanítás olvasóivá válunk, lehetetlen nem felismerni Angyalosiban a vérbeli vitázót. 

Angyalosi egyik legfőbb intellektuális ellenfele, vitapartnere a pánlingvisztikus látásmód (240) képviselője. A pánlingvisztikus látásmód képviselője szerint a „történelem valósága" kimerül a „nyelvileg megértett értelemtapasztalatban". (És ez az állítás, mutatja meg Angyalosi a gadameri applikációfogalomról írott tanulmányában, ellentmondásban van a pánlingvisztikus látásmód elképzelt védelmezői által is gyakran hivatkozott, mondhatni, ősforrásként kezelt szöveg, az Igazság és módszer filozófiai koncepciójával.) Ha minden esemény, történés csupán nyelvi esemény, illetve csupán nyelvi eseményként hozzáférhető számunkra, ennek komoly következményei vannak az irodalomértelmezésre nézve is: a pánlingvisztikus álláspont szükségképp maga után vonja a szövegimmanencia elvét. Angyalosi a következőképp viszi színre elképzelt ellenfelének gondolatmenetét, érvelését: mivel a befogadó találkozása az irodalmi szöveggel nyelvi esemény, ezért módszertanilag kifogásolható eljárás lenne a szövegről szólva szövegen kívüli, eredendően nem nyelvi tényezőkre hivatkozni. Téves az az elképzelés, hogy az irodalmi szöveg megértése során bármilyen szerepet kaphat a szerző személye (sőt általában is tévedés azt hinni, hogy létezhet a nyelvtől független szubjektum), a történeti–politikai–szociológiai kontextus, vagy hogy a szöveg mondatai a befogadók közös világának eseményeire utalhatnak. A szöveg nem adhat hírt a szöveg befogadásától mint nyelvi eseménytől függetlenül létező szubjektumról, mert a szöveg nem tudósíthat semmiféle tőle elkülönült létező partikuláris létezéséről. A szöveg nem referál semmire, illetve ha referál valamire, akkor önmagára mint nyelvi eseményre: a szöveg a befogadás során megtörténik, azaz önmagát mint nyelvi létezőt mutatja fel.

A legtágabban értett referencialitás elvetése, a szerzői szubjektum, a szövegben megképződő szubjektum, sőt a befogadói szubjektum mint nyelvtől független entitás létének tagadása Angyalosi szerint számtalan kellemetlen következmény forrása, és rendkívül komoly teoretikus problémákat vet fel.

Angyalosi legfontosabb érve azt mondja ki, hogy nem lehet olyan nyelvi aktust elgondolni, amelynek valamilyen módon ne lenne referencialitása. „Minden nyelvi képződmény létrehozza a saját referenciamezejét", „minden diskurzus megteremti a maga valóság-relációját", és ez alól „a lírai műalkotás sem kivétel, »csak« éppen ennek a bizonyos relációnak a leírása ütközik elképesztő akadályokba" (299). „Az úgynevezett »valóságreferencia«, jelenlétének és működésmódjainak sokfélesége ellenére, semmiféle szövegvilág befogadásakor nem küszöbölhető ki teljesen. Ha az lenne, akkor valószínűleg lehetetlenné válna a textualitásban mint játékban való részvétel is." (289)

Ha jól értem, Angyalosi érve szerint a mindenfajta referencialitástól mentes nyelvi aktus kifejezés fogalmi ellentmondást tartalmaz, akárcsak a négyszögletű kör vagy a nős agglegény kifejezések. Attól lesz egy fizikailag leírható jelenségből (hanghullámok, festékfoltok egy felületen stb.) „nyelvi képződmény", hogy a nyelvhasználók szemantikai szerkezettel rendelkező jelsorozatnak tekintik, és valamilyen módon referenciát tulajdonítanak neki. Az irodalmi szövegek esetében ez a referenciatulajdonítás lényegesen bonyolultabb módon megy végbe, mint az egyszerűbb „nyelvi képződmények" esetében. Sőt, a különböző típusú (értsd: különböző műfajú) irodalmi szövegek más és más referenciaszerkezettel rendelkeznek. Pontosabban szólva: az olvasó a konvencionális műfaji jegyek felismerése alapján választja ki, milyen interpretációs technikákkal közelít a műhöz („olvasati szerződés"), és ezek az interpretációs technikák egyebek közt épp abban különböznek egymástól, hogy milyen referenciatulajdonítási módozatokat tesznek lehetővé a befogadók számára. A szöveg interpretációjától függ, milyen módon hozza létre a szöveg a maga sajátos referenciamezejét, és ezek a lehetőségek nagyon nagy mértékben eltérhetnek egymástól.

Másrészt: még ha nem lenne eleve elhibázott, kudarcra ítélt törekvés a valóságreferencia kiiktatása az irodalmi értelmezés folyamatából, akkor sem váltaná be előzetes várakozásainkat: a valóságreferencia kiiktatásával ugyanúgy kénytelenek vagyunk „megkettőzni a világot", mint annak előtte. Mert hogyan zajlik a valóságra való utalások eliminálása a vizsgált irodalmi szövegekből az irodalomértelmezés hétköznapjaiban? Az értelmező tagadja, hogy a szöveg bármely eleme a szövegen kívüli valóságra utalna, és ennek értelmében megkülönbözteti a valószerűség illúziójára építő és a saját nyelviségére utaló nyelvi effektusokat (292) – azaz minél inkább hangsúlyozza a nyelv és a nyelven kívüli valóság különbségét, annál inkább megerősíti a nyelviség és realitás dichotómiáját (291). Hiába tesszük ki a valóság és a valóságreferencia fogalmait az ajtón, írja Angyalosi, visszamásznak az ablakon.

Harmadrészt a pánlingvisztikus látásmódra alapozott szövegimmanens irodalomtudományi irányzat sok jelentősnek gondolt irodalmi mű esetében alulmarad riválisaival szemben. Mondhatni, a pánlingvisztikus irodalomtudományos elméleteknek gyakran kicsi a magyarázóerejük: a kizárólagos nyelviség irodalomszemléleti előfeltevésével dolgozva számtalan kortárs és klasszikus irodalmi szövegről gyakorlatilag egyetlen releváns állítást sem tudunk tenni. Vagy legalábbis nagyon keveset; például a naturalista-realista irodalmi szövegek által előhívott olvasói szerepminták aktualizálásában való járatlanság nagy nehézségek elé állítja Tar Sándor kritikusait (Angyalosi bevallja, ő sem kivétel), de az „önreferencialitás dogmatikusai" Orbán Ottó költészetével sem nagyon tudnak mit kezdeni (257). És legyen bármilyen furcsa első hallásra a Pilinszky–Lenin párosítás, Angyalosi megmutatja, hogy a Nagyvárosi ikonokról szóló értelmezésünk menthetetlenül hiányos lesz, ha ennek során nem hivatkozunk a moszkvai Lenin-mauzóleumra mint „külső" referenciatényezőre és az általa játékba hozott motívumrendszerre. Azaz ha „tisztán nyelvi" jelenségekként írjuk le az irodalmi művek azon sajátosságait, amelyek leírására „a szociologizáló, történelmi szempontból elemző vagy pszichologizáló kritikai beszédmód evidens módon alkalmasabb" (290), komikusan üres, tartalmatlan elemzésekhez jutunk.

A pánlingvisztikus-szövegimmanens irodalomtudományos elméletek tehát súlyosan tévednek, és alapvetően groteszk képet festenek az emberi nyelvhasználatról, amikor a tágan értett referencialitást leválaszthatónak tartják a nyelvi megnyilatkozásokról; saját céljaikat sem érik el, mert eljárásuk révén csak megerősítik a meghaladni kívánt dichotómiákat; sok esetben kis magyarázóerővel rendelkeznek, tehát gyenge elméleteknek bizonyulnak. Angyalosit azonban a Romtalanítás írásainak tanúsága szerint ezeknél a teoretikus problémáknál lényegesen jobban zavarják a pánlingvisztikus-szövegimmanens megközelítésnek az irodalomtörténeti és irodalomkritikai gyakorlattal kapcsolatos következményei.

Láttuk, a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek közel sem minden irodalmi szöveg esetében alkalmazhatók sikerrel, hisz közel sem minden szöveg hívja elő épp azokat az olvasói szerepmintákat, amelyek aktualizálásához ezek az elméletek segítenek hozzá. Angyalosi a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek által kidolgozott inter-pretációs technikákat igénylő szövegeket összefoglalóan „a textualitás irodalmának" nevezi. Ha ezeket a szövegeket tekintjük a par excellence irodalmi műveknek, úgy a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek fogalmai kritikai bunkókká válhatnak: minden olyan irodalmi mű, amely nem nyílik meg az általunk egyedül elfogadhatónak gondolt interpretációs technikák segítségével, az vagy nem irodalmi mű, vagy legalábbis mélységesen korszerűtlen. Angyalosi szerint a korszerűtlenség nem irodalomtudományos vagy kritikai terminus, hanem stigma, amelyet azok a szövegek kapnak meg, amelyek nem, vagy nem megszorítások nélkül sorolhatók a textualitás irodalmához. Angyalosi kritikusi attitűdje valóban távol áll az üdvtörténeti logikájú, az irodalom történetét bizonyos bölcselettörténeti fejleményekkel (lásd „a szubjektum decentralizálódásával" kapcsolatos filozófiai „belátások" történetét), méghozzá igen különös szempontok szerint (értsd: esetlegesen) megválogatott bölcselettörténeti fejleményekkel való összhang, illetve összhanghiány szempontja alapján elrendező és értékelő irodalmárétól. Angyalosi a szöveghez keres interpretációs módszereket („olvasati szerződés"), nem pedig a módszereihez szövegeket.

Ráadásul interpretációs módszereinket mechanikusan alkalmazva elveszhet az eleven műélmény. Ha a vizsgált szöveg már nem hoz minket zavarba, még részleteiben nem bizonyul előszörre érthetetlennek, nem tűnik kimeríthetetlennek és újraolvasandónak, valószínűleg nem jó irodalom. A mechanikus módszeresség az elemzésben nem engedi meg a szövegeket jó irodalomként megmutatkozni – és biztos nem jó kritikus, aki nem teszi maga számára lehetővé, hogy remekművekkel találkozzon. Angyalosi szerint Rakovszky Zsuzsa regénye, A kígyó árnyéka az ezredvégi-ezredeleji magyar próza egyik legkiemelkedőbb alkotása, sőt akár „posztmodernnek" is nevezhető, anélkül, hogy „korszerű" lenne. Orbán Ottó igen jelentős költészetének sem túl magas az árfolyama a korszerűség irodalomtudományos tőzsdéjén: „didaktikus", „moralizáló", „késő modern". (Angyalosi hangja ezen a ponton metszően élessé és gúnyossá válik, lásd a 257–258. oldalt.) Bodor Ádámnak sincs szerencséje, hisz ahelyett, hogy „népben-nemzetben" vagy „alanyban és állítmányban" gondolkodna, „képekben, helyzetekben" gondolkodik, így prózája a legjobb esetben is csupán „mérsékelten újító". (Angyalosi a 64. oldalon azt is hozzáteszi, hogy szerinte a három változat közül a „képekben, helyzetekben gondolkodás" vezet a legkisebb eséllyel „ideologikus önkényhez, az irodalom szabadságának megnyirbálásához". Lehet, hogy félreértem a Romtalanítás szerzőjét, de számomra nem jelent problémát olyan dogmatikus irodalomértelmezői közösséget elképzelni, amelynek tagjai a képszerűség, jelenetszerűség kritériumai által helyezik el az irodalmi műveket a korszerűségtől a teljes korszerűtlenségig terjedő skálán.)

Ahogy az irodalom elméleti problémáiról tanulmányt író Angyalosi ódzkodik a műalkotások pánlingvisztikus-szövegimmanens megközelítésétől, úgy a kritikus Angyalosi egyenesen irtózik attól, amit ő kritikai személytelenségnek nevez. Ráadásul a kettő összefügg: ha az irodalmi szöveget teoretikus „belátások" visszaigazolására használjuk, és a kritikai értékelés feladatát elvégzettnek tudjuk a korszerűségi skála alkalmazásával, úgy látszólag valóban nem sok hely marad a kritikus szubjektív értékítéletei számára. A kritikai személytelenség híveinek érvelése Angyalosi szerint nem korrekt. Azt állítják, hogy a kritikusnak „alázattal" kell viseltetnie a mű iránt, a szöveget nem szolgáltathatjuk ki a kritikus önkényének – és nem vesznek tudomást arról a triviális tényről, hogy ha minden műhöz egyazon interpretációs irányból közelítünk, elvész a művel való találkozás pluralitásának lehetősége. Minden műelemzés agresszió, szögezi le Angyalosi (45), hisz az olvasó kísérletet tesz a kimeríthetetlen értelmű műalkotásról kimerítő értelmezést nyújtani, de ha tudatosan és következetesen figyelmen kívül hagyjuk a szöveg által felkínált befogadási ajánlatot, úgy a műelemzéshez elengedhetetlenül szükséges agressziónál jóval több szorult belénk.

Másrészt valójában nem is létezhet személytelen kritika. Az értékítéletek még a legmechanikusabban módszeres irodalomtudományi elemzésből sem hiányoznak, és Angyalosi szerint ez a legkevésbé sem hiba, rejtegetni való metodológiai baki. Ami viszont tényleg hiányzik ezekből a szövegekből, az a vizsgált mű által felvetett társadalmi, politikai, sőt morális kérdések elemzése. A pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek következetesen meg kívánják szabadítani a kritikust a morális dilemmák megfogalmazásának terhétől, amelytől Angyalosi nem kíván szabadulni. Félreértés ne essék: az erkölcsi kérdésfelvetés nem helyettesítheti a poétikai elemzést, a szöveg interpretációja nem csaphat át lapos moralizálásba, továbbá a morális szempontok alkalmazása nem lehet valamiféle általános követelmény, hisz nem minden mű írja elő közvetlenül az olvasója számára, hogy értelmezésének kulcskifejezéseit az erkölcsi dilemmák szótárából válassza. Hogyan jelenik meg tehát Angyalosi kritikáiban a moralitás szempontja? Kizárólag a poétikai elemzés részeként: Kosztolányi a Négy fal között egyik szonettjében az akkor–most ellentétet alkalmazza vezérmotívumként, ám ez a formai megoldás „csak abban az esetben léphet ki az irodalmi reminiszcenciák köréből, csak úgy válhat esztétikailag releváns megoldássá, ha etikailag is hitelt nyer, ha felcsillantja az etikai indoklás irányát" (15, kiemelés az eredetiben). Vagy: Térey Paulusában nem jelenik meg a történelem etikai dimenziója, ami több okból is problematikus, például azért, mert a páli történet, az „átállás mint értékválasztás" „az axiológiai konfliktusok megjelenítése nélkül elmondhatatlan" (160). És hogyan merül fel a moralitás problémája az elméleti szövegekben? Elsősorban a kritikai, az irodalomtudományi tevékenység értelmének, hasznának kérdésére adott válasz következményeként. Ha olyan tevékenységet végzek, amelynek sem közvetve, sem közvetlenül semmiféle haszna nincs senki számára, és mégis a közösségtől várom el, hogy nem kis fáradság árán megteremtse számomra e tevékenység folytatásának lehetőségét, akkor morálisan kifogásolható módon járok el. „[N]incs olyan szakma a humán tudományokon belül, amely megelégedhetne a szigorúan vett szakmaisággal, amely ne szenvedne csorbát a szociális önreflexió hiányától" (229.), írja Angyalosi Bacsó könyve kapcsán, egyébként megdicsérve a szerzőt, mert az számot vet „munkájának külső és belső feltételeivel" – mégis kis irigységgel jegyzi meg Babarczy Eszter könyvét olvasva, hogy a szerző „írásaiban nyoma sincs az értelmiségi szerepkörrel kapcsolatos, nekem oly ismerős mazochista kételyeknek és szorongásoknak", hisz ő „egyszerűen és sallangmentesen tudja, hogy amit csinál, annak egy bizonyos kultúrafelfogáson belül vitathatatlan értéke van" (268, kiemelés az eredetiben).

Angyalosi tehát azzal szembesíti vitapartnerét, hogy annak elmélete súlyos gyakorlati következményekkel jár: a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek képviselője a szövegeket teoretikus „belátásai" visszaigazolására használja; amelyik mű nem igazolja vissza e „belátásokat", mert nem nyílik meg az elmélet híve által kidolgozott interpretációs technikákat alkalmazva, arra egyszerűen a korszerűtlenség irodalomtörténeti stigmáját üti; elfogadja azt a metodológiai elvet, amely szerint a kritikai ítéletet nem alapozhatja meg a személyes kritikusi ízlés („kritikai személytelenség"), ezért szövegén nem hagyhat nyomot az eleven műélmény; valamint elfogadja, hogy a történeti-politikai és morális szempontok az értelmezés során szigorúan mellőzendők, s ezzel poétikai elemzését szükségképp elszegényíti.

Mindezeken túl Angyalosi hozzáteszi: a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek elterjedésének hatására „az irodalomról való beszéd rettenetes tolvajnyelvvé válik" (290). Az újabb és újabb terminusok jelentése zavaróan homályos, ám maguk a terminusok kitűnően szolgálhatják a csoportidentitás erősítésének célját: nincs korábbi szakirodalmi hagyományuk, tehát az értelmező közösség tagjainak nem kell utalniuk a „hagyományos" kritika megállapításaira, és az azonos „kaszthoz" tartozó értelmezők könnyen felismerhetővé válnak egymás számára. Angyalosi többször említi (119, 282, 290): hosszú évtizedek dogmatikusan realitáselvű „hivatalos" irodalomtudománya után szinte törvényszerű volt a szövegimmanens elméletek feltűnése és sikere – ám a népszerűség nem legitimálhat semmilyen, egyébiránt súlyos anomáliákkal terhes, tudományos gyakorlatot. (Ezen a ponton, de reményeim szerint kizárólag ezen a ponton, élesebben fogalmaztam, mint a kötet egyik-másik tanulmánya.)

 

Angyalosi, egyetlen kivételtől eltekintve, nem nevezi meg vitapartnereit; az egyetlen megnevezett vitapartner Schein Gábor, pontosabban a szerző Poétikai kísérlet az Újhold költészetében című kötete. (Schein elemzései elfogadni látszanak a pánlingvisztikus-szövegimma-nens elméletek teoretikus és módszertani előfeltételeit: a szöveg a „mimetikus irodalomfelfogással" szemben határozza meg saját elméleti karakterét, ám kissé könnyelműen és igazságtalanul jár el, amikor a valóságra vonatkoztatottság minden fajtáját az elvetendő „mimetikus irodalomfelfogás" kategóriája alá sorolja, szól Angyalosi bírálata.) Ez az írás a Romtalanítás legutolsó, elméleti blokkjának zárótanulmánya, az ezredvég magyar líraértelmezési hagyományain töprengő szöveg. Közvetlenül előtte található az ezredvégi magyar próza „lehetőségeiről" szóló írás, amelyben Angyalosi összefüggően sorolja az érveit a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek ellen, anélkül, hogy megnevezné ellenfeleit. Ezt a két írást, valamint a gadameri applikáció-fogalmat elemző tanulmányt leszámítva a Romtalanítás hermeneutikai és magyar irodalomtudományos témájú fejezeteinek összes többi szövege kritika, méghozzá jellemzően olyan szerzők könyveiről szóló recenzió, amely szerzők, ezért vagy azért, közel állnak Angyalosihoz, és amely szerzők munkássága nem hozható különösebben szoros kapcsolatba a pánlingvisztikus-szövegimmanens irodalomtudománnyal (Bacsó Béla, Babarczy Eszter, Thomka Beáta, Gács Anna). Angyalosi vitapartnereinek intellektuális arcképe ezekből az írásokból is könnyűszerrel rekonstruálható: egyszer sem maradhat el, hogy a kritikus élesen elválassza a vizsgált irodalomtudományos kötetet a pánlingvisztikus-szövegimmanens elméletek szerzőinek munkáitól. És láttuk, a vitapartnerek arcképének megrajzolásához sok vonással járulnak hozzá a Romtalanítás első felének kritikái is.

Angyalosi eljárásának vannak előnyei, de természetesen jócskán vannak hátrányai is. Feltétlenül előnye, hogy a Romtalanítás olvasója valóban megismerkedhet egy (számomra rendkívül vonzó) kritikusi észjárással, a kritikák egymás kontextusában és az irodalomelméleti jellegű szövegek társaságában valóban kiegészítik egymást, „feltárják" egymás „addig ismeretlen vonatkozásait", ahogy a fülszöveg írja. Hátránya, hogy kételyeket ébreszthet az olvasóban: biztos, hogy Angyalosi mindenhol ugyanazzal az ellenféllel vitatkozik? Nem csupán a kötetszerkezet sugallta egység téveszti meg az olvasót, amikor a szerző polemikus megjegyzései, rövid érvsorozatai alapján egyetlen intellektuális arcképet próbál rajzolni Angyalosi vitapartneréről? Lehet, hogy a fent rekonstruált gondolatmenet valójában több, egymástól sok tekintetben független gondolatmenetre bomlik, ha figyelmesebben olvasunk?

Nem világos, hogy a pánlingvisztikus megközelítés valóban szükségképp maga után vonja-e a szövegimmanencia elvének elfogadását. (Fordítva ez bizonyára nem áll: minden további nélkül tagadhatjuk a szöveghez képest „külső", társadalmi-politikai, sőt a szerző személyével kapcsolatos tényezők irodalmi relevanciáját anélkül, hogy elfogadnánk, minden esemény kizárólag nyelvi történésként hozzáférhető számunkra, vagy hogy a szubjektum eredendően nyelvi konstrukció lenne.) A kötet olvasója számára nem minden ponton válik világossá, legalábbis számomra nem minden ponton vált világossá, melyek azok az anomáliák, amelyek a bírált álláspont lényegéhez tartoznak, és melyek azok, amelyek többé-kevésbé függetlenek tőle. Vajon a kritikai személytelenség szükségképpen együtt jár a szövegimmanencia elvének elfogadásával? Vagy a pánlingvisztikus megközelítéssel? (Az utóbbi kérdésre talán egyszerűbb válaszolni: ha tévedés azt gondolni, hogy a szöveg képes hírt adni egy önmagával azonos, szilárd centrummal rendelkező szubjektumról, hisz nem létezik ilyen szubjektum, akkor minden bizonnyal tévedés azt hinni, hogy a kritikai szövegben kifejezett ízlésítéletért bármilyen értelemben is szavatolhat a kritikus személyisége.)

Nem lehet kétséges, Angyalosinak igaza van: amikor egy irodalmár, aki magát a hermeneutikai tradíció örökösének gondolja, a korszerűtlenség stigmáját üti egy szépirodalmi vagy irodalomtudományos műre, épp saját alaptételeinek mond ellent (lásd „a megismerés tárgyának eredendő sokrétűségét", „a végső igazság elérhetetlenségét és birtokolhatatlanságát", „a megismerés alanyának és tárgykeresésének folyamatos elmozdulását" – sorolja a szerző a 224. oldalon). És a Romtalanítás olvasója előtt az sem marad rejtve, hogy Angyalosi szerint a homályos fogalmak alkalmazása, a szintaktikailag túlbonyolított értekezői nyelv használata, a korábbi interpretációs hagyományok ignorálása vagy érvényességük harcos tagadása, valamint a szakirodalmi ismeretek öncélú mozgósítása semmilyen módon nem függ attól, milyen irodalomelméleti álláspontra helyezkedünk. Ezek a hibák, ügyetlenségek nem a képviselt álláspontot, hanem az álláspont képviselőjét jellemzik. (Egyébként Angyalosi helyenként már-már túlzóan jóindulatú: „senkitől sem lehet megkövetelni", írja a 298. oldalon, „hogy egy általa totálisan elutasított elméleti álláspontot a maga belső összetettségében reprodukáljon". A recenzens elsőre nem hitt a szemének, iróniára gyanakodott. Mi mást kellene inkább megkövetelni egy vita résztvevőjétől, mint hogy az általa támadott álláspontot a maga belső összetettségében reprodukálja?)

Angyalosi vitapartnerei – különösebb irodalomtudományos tájékozottság híján is sejthető, hogy elsősorban a „recepcióesztétikai iskolának" nevezett szakmai értelmező közösség tagjairól van szó – nem biztos, hogy felismernék magukat a Romtalanítás szövegei által rajzolt képben. Ám ha ez az ára annak, hogy Angyalosi kritikái és tanulmányai egymás kontextusába kerülve „feltárják eddig ismeretlen vonatkozásaikat", s ezáltal az olvasó közelről szemlélhesse, milyen egy jelentős kritikus észjárása, az árat érdemes megfizetni.

 

Angyalosi korábbi köteteihez képest a Romtalanításban kisebb súllyal vannak jelen a szerző számára oly kedves francia szerzők. Itt is olvashatunk egy remek portrét Tzvetan Todorovról, egy alapos tanulmányt a fiatal Sartre Husserlhez és Heideggerhez fűződő viszonyáról, egy rövid áttekintést a legutóbbi évtizedek francia esszéjéről, valamint egy hosszú beszélgetést, amelyben Angyalosit Karádi Éva kérdezi a francia kultúrfilozófia irányairól, ahogy a cím is mondja, „Barthes-tól Derridáig".

Derrida persze több helyen is felbukkan a kötetben. (Angyalosi hosszú évek óta mindent megtesz annak érdekében, hogy tisztázza a francia gondolkodó filozófiájával kapcsolatos közkeletű félreértéseket. A recenzensben ilyenkor mindig szelíd kételyek fogalmazódnak meg: vajon a magyar kulturális diskurzusok résztvevőinek többsége tényleg oly erősen elutasítja Derrida filozófiáját? Tényleg olyan nagy a magyar filozófiai és tudományos közeg ellenállása? Ám ezek a kérdések messze vezetnek a Romtalanítás tanulmányaitól.) És hát Barthes, valamint Foucault sem csupán a francia blokkban kerül elő: Angyalosi Gács Anna könyve kapcsán kerít rá sort, hogy kifejtse: komoly tévedés lenne a két francia filozófust a szerzői szubjektum kiiktatásáról szóló elméletek atyjának tekinteni, hisz ők a szerző kiiktatása helyett „státusának újrafogalmazására", „áthelyezésére" törekedtek (284).

A Romtalanítás egyik újdonsága a korábbi két Angyalosi-tanulmánykötethez képest, hogy a szerző külön fejezetben gyűjtötte össze képzőművészeti tárgyú tanulmányait. A blokk nyitó írásában Angyalosi vitapartnere immár nem a magyar irodalmárok közül kerül ki: a szerző Svetlana Alpers tételével vitatkozik, mely szerint a 17. századi holland csendéletek nem emblematikusan értelmezendő időbeliség-allegóriák, hanem „a látás mint kísérleti aktus útján megszerezhető és birtokolható új vizuális tudás" közvetítői. A fejezet további három szövegének Kass János a főszereplője: az első rövid, alkalmi írást két könyvkritika követi, két olyan verseskötet recenziója (Orbán Ottó és Aczél Géza köteteiről van szó), amelyeket Kass illusztrált. Mindazonáltal az Aczél-kritika kissé kilóg a fejezet írásai közül, hisz mindösszesen az utolsó bekezdésben kerül szóba az illusztrátor. (Hasonlóan vitatható döntés, hogy a Romtalanítás első részében, a kritikák között helyet kapott a Fenyő D. Mario Nyugat-könyvéről írott rövidke ismertetés is: terjedelmében is, műfajában is különbözik az őt körülvevő szövegektől.)

És a Romtalanítás jelenlegi recenzense nem végezné el a feladatát, ha nem ejtene szót a kötetzáró rövid esszéről. Ebben Angyalosi már nem kritikusként vagy irodalmárként szólal meg, bár az esszé témáját egy korábbi recenziójának kijelentése adja. „Minden gyerek falusi", írta a kritikus pár évvel korábban Lázár Ervin egyik kötetével kapcsolatban – „nincs gyerekkor egy ’vidék’ testies emlékezete nélkül", magyarázza utólag az állítást. A kötet záróesszéje azonban csak műfajilag lóg ki a kötetkompozícióból: a szöveg épp arról beszél, más irányból támogatva az irodalomtudományos tanulmányok gondolatmenetét, hogy az emlékezés nem kizárólag a nyelv közegében konstituálódik, a szubjektum nincs teljes mértékben kiszolgáltatva a nyelv (egyesek szerint uralhatatlan) működésének.

 

A Romtalanítás, akárcsak A költő hét bordája vagy a Kritikus határmezsgyén, kitűnő stilisztának mutatja Angyalosit. Persze nem teljesen ugyanazon a nyelven ír a kritikus és az irodalmár Angyalosi: ez leginkább azokon a helyeken válik érzékelhetővé, ahol a szerző összedolgozott két korábbi szöveget. (Ilyen az első Bacsó-kritika, vagy a Schein Gábor kötetét elemző líra-tanulmány: mindkettőben felbukkan például a „disszertáns" kifejezés, ami mintha arra utalna, hogy Angyalosi korábbi opponensi véleményét alakította kritikává, tanulmánnyá. De a szerző másutt is szabadon bánik saját írásaival: a Babarczy Eszter kötetéről szóló kritikába minden jelzés nélkül emel át egy hosszú részt a Lukács György és Ignotus viszonyát elemző, egyik korábbi kötetében szereplő tanulmányából.) Csupán egyetlen apróbb stilisztikai fenntartásom van: Angyalosi majd minden kritikájában akkurátusan megjelöl egy-két feladatot, amelynek elvégzésére jelenleg nem vállalkozhat, mert ezek részletes irodalomtudományos szaktanulmányt kívánnak. És ha az olvasó egymás után sok ilyen megjegyzéssel találkozik, óhatatlanul felmerül benne a kérdés, vajon elvégezték-e már ezeket a feladatokat a kritika megjelenése óta. Például megszületett-e már az a tanulmány, amelyben valaki részletes vizsgálatnak vetette alá az Anyegin és a Paulus közötti inter- és hipertextuális kapcsolatokat?

„A habzó pátoszú, metaforákba menekülő irodalmári attitűdök sokasága után üdítőleg hatott ez a fegyelmezett egyszerűség, amely egy pillanatig sem akart több lenni annál, ami volt, s amelyet az előadó fanyar, önironikus humora különösen élvezetessé tett" (208–209), idézi fel Angyalosi Todorovról 1977-ben szerzett benyomásait. Nem több, mint rossz kritikusi reflex, hogy a Romtalanítás jelenlegi recenzensének megfordult a fejében: ironikus önarcképet olvas. Ám hamar elhessegette ezt a gondolatot, hisz a jellemzés, minden feltételezett iróniája mellett messzemenően igazságtalan lenne. Noha Angyalosi tanulmányai, kritikái valóban nem akarnak többnek látszani, pláne nem többnek lenni önmaguknál, és a szerző fanyar, önironikus humora valóban különösen élvezetessé teszi az írásait, a Romtalanítás szövegei nem elsősorban a habzó pátoszú, metaforákba menekülő tanulmányokhoz, kritikákhoz képest hatnak üdítően; nem szorulnak efféle összevetésre: egymás társaságába kerülve olyan kontextust teremtenek, amelyet nagy örömmel derít fel az olvasó.

 

Jegyzet

* Bagi Zsolt: „A posztmodern Ignotus", Jelenkor, 2002. november, 1214–1220. oldal.