A polgár, polgárosodás kifejezések mai - olykor politikai célú - túlzott használata idején nem haszontalan alaposabban is elmélyedni az általuk jelölt jelenségek történetében. Ami talán azért sem egészen felesleges, mivel e szavak - időbeli állandóságuk ellenére -, ahogy azt a fogalomtörténet is tanítja, a referenciális tartalmukat illetően meglepően változatosak. Meggyőződésem, hogy a polgár és a polgárosodás éppen azok a történeti kategóriák, melyeknek napjainkban semmi sem felel meg közvetlen módon. Ha polgáron állampolgárt értünk, akkor persze a szó mai használatának is van némi racionális értelme. Ha pedig polgárosodáson a szabad individuumok létrejöttének a folyamatát értjük, akkor úgyszintén indokolt a kifejezés napjainkban való alkalmazása. Ennél azonban nem terjed tovább e terminusok jelentése, ezért mindenképp tanácsos felhagyni kategorikus használatukkal.

Most pedig a megállapítás indoklásának kellene következnie, ám erre, szerencsére, nincs semmi szükség, hiszen Jávor Kata könyvét elolvasva bárki megismerkedhet a ténybeli bizonyító anyaggal. Recenzensként nem kell tehát mást tennem, mint az olvasó becses figyelmébe ajánlanom Jávor művét azért, hogy mindenki maga győződjön meg róla, mi volt és milyen volt a polgár, amikor valóban létezett mint társadalomtörténeti tény; valamint, hogy miről szólt a polgárosodás, amely viszont egy a polgárrá válásról utóbb alkotott szociológiai és történetírói fogalom csupán.

Ne várja tehát tőlem senki, hogy kihüvelyezve a könyvben megrajzolt polgárképet, bárkinek is meg kívánom takarítani a mű elolvasását. Az viszont teljes joggal elvárható a recenzenstől, hogy különféle kontextusok megteremtésével az olvasót hozzásegítse a munka minél hiánytalanabb befogadásához.

Jávor Kata olyan néprajztudós, aki gyakran folyamodik ugyan írásos forrásokhoz etnográfiai kutatásai során, mint tette legutóbb is A magyar paraszti erkölcs és magatartás című, hosszabb lélegzetű, izgalmas tanulmányában (In: Paládi-Kovács Attila, főszerk.: Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Bp. 2000. 601-693.), ám akinek ennek ellenére a néprajzi terepmunka (az orális adatgyűjtés) a leginkább megszokott világa. Ezért meglepetést is kelt mostani munkája. Egyrészt azért, mert noha ezúttal is használ interjúanyagot (szóbeli közlés - olvassuk könyve vége felé mind gyakrabban a jegyzetekben), a Zsolnayaknak a könyvben előadott élettörténete azonban zömmel történeti (írott) forrásokon alapul. Másrészt meglepő, hogy néprajzosként, aki pedig - köztudottan - a nép, magyarán a parasztság specialistája, a városi polgárság, a modern közép- és felsőközéposztály historikuma felé fordult az érdeklődése.

Ami ennek az utóbbinak a tudományos kontextusát illeti, nyomban meg kell említeni, hogy a modern kori polgárság csupán az utolsó egy-két évtizedben vált komoly és intenzív kutatás tárgyává. Talán azért is késlekedett vele kapcsolatban a tudományos kíváncsiság megélénkülése, mert a polgárság (a burzsoázia, hogy rosszul csengő másik nevén is megnevezzük) kifejezetten utálat és megvetés tárgyát képezte az utóbbi egy évszázadban. A polgárellenesség, aminek persze a 19. század derekáig nyúlnak vissza a gyökerei, a 20. században és kivált az első világháború után vált uralkodóvá. Ebben azután éppúgy ludas volt az antiliberális szocializmus és bolsevizmus, mint a nem kevésbé polgárellenes jobboldali totalitarianizmus, a fasizmus. A polgárságot ma körüllengő történelmi rehabilitációs hevület, nyugaton és keleten egyaránt, valóban nagy lendületet ad a polgárságfogalom történelmi konkretizálásának. A nemegyszer mikro- és mentalitástörténeti megközelítést alkalmazó tudományos diskurzusból az érdemel - Jávor könyve okán - különösen nagy figyelmet, amely a gendert mint analitikus kategóriát (Joan Scott) alkalmazva közelít a történeti polgárság életvilágához. Ennek volt kimagasló, szinte emblematikus terméke Leonore Davidoff és Catherine Hall közös munkája a birminghami polgári középosztályról (Family Fortunes: Men and Women of the English Middle Class 1780-1850. London, 1978.). Nálunk is létezik ma már e témában érdemi tudományos termés, amely a Hanák Péter által szerkesztett Polgári lakáskultúra a századfordulón (Bp. 1992., és németül Wien, 1994) című tanulmánykötet megjelenésétől számítható, és melynek legújabb, egészen frissen megjelent terméke Szakál Gyula monográfiája (Vállalkozó győri polgárok 1870-1940. Bp. 2002.).

A polgárság mint társadalmi csoport differentia specificája, ahogy azt már Max Weber nevezetes protestáns etika-tézise óta gyanítani lehetett, a tudati szférában rejlik. Árnyaltabban fogalmazva: a modern polgárt a polgár rendi kategóriájától, valamint a középosztály (és a kispolgárság) másfajta, tehát nem kifejezetten polgárias elemeitől sajátos világszemlélete és életvitele, a csak rá jellemző ethosz és fogyasztás, egyszóval a polgár mentális karaktere különbözteti meg. Határozottabban fogalmazva: a polgárt polgárrá nem speciális jövedelmi forrása (ipari vagy kereskedelmi tevékenysége, értelmiségi hivatása), hanem jövedelmének a sajátos elköltési módja teszi. A polgár kulturális alapokon nyugvó meghatározása ad tehát Jávornak menlevelet a könyvében érvényesített megközelítéshez. Hiszen a szerző a bevezetésben nyíltan megvallja, hogy társadalomtörténeti érdeklődése elsősorban kulturális töltetű: „A mobilitási folyamatokat a társadalmi helyzetváltoztatás kulturális összefüggéseivel való kapcsolatukban kívánjuk megragadni. […] E mikrotörténelem vizsgálata során ugyanis azokat a kulturális jegyeket keressük, amelyek legszemléletesebben illusztrálják egy kultúra, jelen esetben a polgári kultúra önépítkezését és egyben a makrofolyamatok általi meghatározottságát." (7-8. o.) Majd kijelöli a kultúra azon területeit, melyek empirikus szemmeltartásával próbál közel kerülni hősei, a Zsolnay család egymást követő nemzedékeinek polgári arculatához. Ezek szerint az anyagi kultúra (öltözködés, étkezés, otthonkultúra), a társadalmi érintkezési formák, a gyereknevelés, a köznapok és az ünnepnapok kettőssége (a luxus és a reprezentáció szerepe életükben), végül a szabadidőtöltési szokások képeznék vizsgálódása fő témáit.

Az ambiciózus kutatói célkitűzés megvalósításának elsőrendű feltétele a mindezekhez tekintetbe vehető és kellően hasznosítható történeti forrásanyag gazdagsága és folyamatossága: annak hiányában ugyanis a legizgalmasabb történészi kérdésfeltevés sem több puszta (ám többnyire beváltatlan) ígéretnél. Jávorra azonban ez nem érvényes (és ehhez éveken át tartó állhatatos anyaggyűjtése is hozzájárul, hiszen az igyekezete végül sikerrel járt), hiszen a Zsolnayakról szokatlanul jól dokumentált képet ad.

Nyomban hozzá kell azonban ehhez fűznünk, hogy korántsem mondható egyenletesnek a rendelkezésére álló forrásanyag. Ebből is fakad, hogy Jávor nem képes rekonstruálni vagy nem tudja az időben folyamatosan nyomon követni mindeme kulturális jegyek mindegyikét. Ígéri, de jobbára mégis hiányzik könyvéből az anyagi kultúra említett elemeinek a ténybeli ábrázolása (öltözködés, étkezés, otthonkultúra), ennélfogva a számára könnyebben hozzáférhető források (róluk még majd szólok) segítségével többnyire a generációk egymás közti kapcsolatainak a természetéről, a fogyasztási szokásokról, a pályaválasztási stratégiákról, valamint a névadásról és hasonlókról esik leginkább szó.

A Zsolnay családdal kapcsolatban keletkezett (az átlagost egyébként jóval meghaladó mennyiségű) forrásanyag, a történeti (üzemtörténeti, művészettörténeti) irodalom mellett, jellemzően családi dokumentumokat rejt magában; mindenekelőtt a Zsolnay-lányok (Teréz és Margit) 1974-es keltezésű írott családi legendáriuma (a „Zsolnay"), az egyik családtag 20. század közepén vezetett naplója (Amit átéltem, valamint Apa emlékiratai), továbbá a jó polgári szokás szerint intenzíven levelező család ilyesfajta dokumentumai (Mattyasovszky-Zsolnay Zsolt levelei feleségének, Sauska Mária levelei Mattyasovszky-Zsolnay Margitnak), végül a családi fotóanyag (ebből tizenöt felvételt közre is ad) válik a szerző különösen nagy hasznára.

Jávor a polgári személyiség keletkezésének hazai történeti folyamatát oly módon ábrázolja, hogy egyetlen családon keresztül kíséri nyomon e történet etapjait és a folyamat meghatározó társadalomtörténeti vonásait. Így és ennyiben van korszakjelző szerepe az egymást követő generációk egy-egy középpontba állított figurájának: elsőként Zsolnay Miklós pécsi kereskedőnek, a vállalkozók „előfutáraként" azonosított Zsolnay-ősnek (1800-1881), aki még a régi, a rendi világ gyermeke volt. Őt Zsolnay Vilmos, az „alapító" (1828-1900) követi, aki a magyarországi kapitalizmus 19. század végi hőskorának, a Gründerzeit időszakának volt egyik nevezetes vidéki képviselője. Neki, vagyis annak a Zsolnaynak szenteli a szerző könyve egyötödét, akinek a ma is látható szobor állít élő emléket Pécsen. Külön mutatja be Jávor Zsolnay Vilmost, a vállalkozót, és külön magát a polgárt. Kérdés persze, hogy szétválasztható-e élesen a személyiségnek ez a két oldala? Mindenesetre Zsolnay Vilmos ily módon kettős tükörben mutatkozik meg előttünk, és a vállalkozóról kiderül, hogy mily hallatlanul nagy készséget mutatott az innováció iránt, valamint hogy fivérei közül egyedül neki sikerült maradéktalanul elsajátítania a piaci sikerhez, egyúttal a nagypolgárságba való felemelkedéshez megkívánt viselkedési szabályok és mentális képességek teljes komplexumát. A polgár karaktere ugyanakkor némileg rendhagyó, hiszen Zsolnay sem Pécs hagyományos polgári világába (elitjébe) nem kívánt mindenáron beépülni, sem a reprezentáció és a tüntető fogyasztás iránt nem mutatott nagy hajlamot és túlzott fogékonyságot. Ami végül különösen feltűnő, s ez valóban egyéni (családi) specifikum, az az alkotó művészetekhez fűződő bensőséges viszonyában rejlik, ami a Zsolnay család szocializációs stratégiájában is az egyik döntő momentum ettől a generációtól kezdődően.

Az „örökösök", vagyis a harmadik nemzedék főhőse Zsolnay Miklós (1857-1922), mellékalakjai pedig a művészhajlamú Zsolnay-lányok, Teréz és Júlia. Az üzleti téren véglegesen beérkező Zsolnay-gyár és a nagypolgárság soraiba imigyen bejutó Zsolnay család abban a Miklósban „talál rá" az ebbéli helyzetét hűen kifejező reprezentatív személyre, akiről Jávor azt tartja: „Kvalitásait és szokatlan méretű munkabírását tekintve igazi Zsolnay volt, de a nagypolgári életvitelnek és eszmerendszernek egy liberális, kozmopolita változatát képviseli, amely ugyanakkor bizonyos ‘úri’, dzsentroid behatásoktól sem mentes, s amely így sok tekintetben távol, sőt szemben áll apjáéval." (168. o.) Zsolnay Miklós ilyenformán egyszerre volt dezertőr („egy korábbi polgári világ és értékrend ‘dezertőrje’") és „előfutár" („az új, polgári, liberális értékrend előfutára"). (178. o.) Miklós halálával, amely véletlenül egybeesik a trianoni Magyarország időszakának a beköszöntével, a cég (és persze maga a család is) hanyatlásnak indul. E korszak jellegzetes „továbbélő" alakjai az imént említett Zsolnay-lányok, akik az életből korán eltávozó fivérükhöz hasonlóan szintén nóvumot képeznek. A szerző szerint ez abban áll, hogy „magas szintű kulturáltságukat az egész család, sőt Pécs városa életében tudják kamatoztatni". (205. o.) Másként mondva: Teréznek és Júliának sikerült végre kilépni a patriarchális polgári család megszokott női szerepéből, hogy immár a nyilvánosság terén belül jelöljék ki a nő lehetséges társadalmi helyét. Ez a Zsolnay családban korábban példa nélküli tett azonban nem talál végül hű követőkre az újabb nemzedékekben.

Jávor beszámolója egy máig közismert, egyszerre nagytőkés és művész család felemelkedéséről s hanyatlásáról némileg szokatlan narratívában fogalmazódik meg. A fikció és a tudományos tényközlés határmezsgyéjén jár a szerző, amikor az őt olyannyira izgató kérdést, az érlelődő polgári személyiség természetét, annak változásait és történelmi korokhoz kötött változatait - történeti adatokra alapozva - igyekszik feltárni. Mert miféle adatokról van és lehet itt egyáltalán szó? Semmiképp sem olyanokról, melyeket megbízható történeti forrásként vagy adatként szokott a történész számon tartani.

Nézzük például a fényképek Jávor által adott elemzését: „Zsolnay Vilmosnéról még el kell mondanunk, hogy fotói alapján rendkívül finom és kedves, puritánsága mellett választékos és egyéni megjelenésű lény lehetett." (34. o.) Nem az a baj ezzel a megállapítással, valamint az azt követő gondolatsorral, hogy túlságosan impresszionisztikus; s nem is az jelenti csupán a problémát, hogy ennyit és nem többet tudunk meg, mert ennyit lehet csak tudni Zsolnaynéról. A gond abból ered, hogy ha valami ily mértékben dokumentálatlan, arról jobb egyáltalán nem beszélni. Ráadásul a valóságnak a fotó alapján ekként történő rögzítése feltűnően hevenyészett is; ha a szerző a korabeli fényképek módszeres elemzésével kerítene sort a feltételezett valóság definiálására, kétségkívül „szakszerűbbnek" hatna analízise. A problémát tovább súlyosbítja, hogy ezt a felettébb bizonytalan alapokon nyugvó Zsolnay Vilmosné-imázst később arra használja, hogy annak tökéletes ellentéteként mutassa be a két lánya által képviselt új asszonyideált és „modern" női identitást, mely utóbbiakról tényszerűen is több és biztosabb információ áll már rendelkezésre.

További példákat is hozhatunk erre a nem igazán meggyőző, mert a tudományos diskurzus szabályai szerint megalapozotlan ítéletalkotásra. A családban történtek java részének, ha nem éppen mindegyiküknek, a családi legendáriumot építgető (azt szentesítő) visszaemlékezések („Zsolnay") képezik egyedüli forrását. Vegyük például a testvérek, Vilmos és Imre kapcsolatának többnyire konfliktusos alakulását, melynek egy 1875-ben kirobbant vita emlékezeti felidézése szolgál forrásszerű bizonyítékául. Természetesen nincs okunk kétségbevonni az esemény megtörténtének a „tényét" (bár az epizodikus emlékek ténybelisége sem feltétlenül adott!), ugyanakkor nem írjuk alá, hogy az események értékelésében mindig az emlékezőt illetné meg az utolsó szó joga. Egyéb ténybeli támpont híján persze rendszerint a tőle származó interpretációt szokás hitelesként elfogadni.

Ennek ellenére jóval több óvatosságot ajánlanék ilyen esetekben is. Az emlékezések anyagának kritikátlan és teljesen reflektálatlan kezelése, amely Jávort oly mértékben jellemzi, végül oda vezet, hogy a historikus minden további nélkül kiszolgáltatja magát a család egyes tagjai által utólag konstruált családtörténeti elbeszélés kizárólagos nézőpontjának, noha az „felülírhatja", sőt rendszerint felül is írja - a másféle adatok alapján immár közvetlenül - a historikus által szerkesztett lehetséges történetet. A családi legendáriumok formájában megnyilvánuló, általuk kisajátított családtörténet azonban, megítélésünk szerint, amennyire bevilágít, annyira meg is másítja e múlt idővel feledésbe merült „intim" történeteket, melyeket Jávor oly bőségesen sorjáztat könyvében. Komoly tanulság ez azok számára, akik a személyes- és a csoportidentitás problémáját történeti perspektívában firtatják antropológiai érzékenységű és mikrotörténeti síkon folyó kutatásaik során.

A családi hagyomány mindannyiunk életében játszott kivételesen nagy szerepe közismert dolog. Kevésbé ismert vagy elismert viszont, hogy ez a hagyomány sem lebbenti fel közvetlenül a fátylat az előttünk járt nemzedékek tényleges élettapasztalatairól. A saját eleinkről ebből hozzáférhető tudás ugyanis felettébb szelektív és kifejezetten célirányos, mivel azt adja csupán tovább, s abból kerekít formás családtörténetet, ami menetközben (tehát mindig utólag) egyértelműen hasznosnak, fontosnak, értékesnek - egyszóval igazán a számunkra valónak bizonyul. Ezt rögzíti az a fajta emlékezés is, mellyel Jávor a könyvében dolgozik (a „Zsolnayak"), és persze a családi hagyományt magát leghatásosabban éppen a „Zsolnayak" által példázott (írott) mnemotechnika képes továbbéltetni. De mivel utólagos konstrukcióról, helyesebben olyan folyamatosan elbeszélt történetről van szó, melynek végleges (mindenesetre a történész számára elérhető) formát a hajdani események és élettapasztalatok retrospektív távlata ad, így ez a történet sem adja kezünkbe a múlt állítólagos valóságának a képét.

A Zsolnayak életmód-stratégiáját érzékeny kézzel rekonstruáló, majd értően elemző szerző példát adott a polgárságtörténet egy lehetséges megközelítésére. Az olvasmányként is élvezetes könyv ugyanakkor égető kérdésként veti fel, hogy fenntartható-e, illetve mennyiben tartható fenn a családtörténeti fikció és a családtörténetbe csomagolt polgárságtörténet közti különbség vagy legalábbis e különbség puszta látszata.