Az életút legnehezebb, legmeredekebb szakaszának közelségét jelzi Tandori Dezső új verseskötetének a címe: Az Éj Felé. Nem valami kellemes ez az elsötétülés irányába tartó út, még ha olykor, ritka pillanatokban akár egyszerű, hétköznapi sétának is felfogható. Már az első léptek után olyan érzésünk támad, mintha a világ is átrendeződne valamiképpen körülöttünk. A költő „társaságában" közelítve a végső kifejlet felé, az élet fő- és mellékszereplői kerülnek látóterünkbe. Kik ők? Mik ők? Mintha más-más nevekkel illethetőségük ellenére is tulajdon tükörképeink, magunk alkotta, fintorgó önarcképeink volnának. Bohózatos, harlequines is mindez egy kicsit. De mit is olvasunk valójában? Mi ez a műfaj? Versesszé, versregény, versnovella-füzér, versszociológia? Kik vagyunk, és hányan lehetünk mi, olvasók? Ki tudja, milyen találó nevet lehet adni ezeknek a szövegalakzatoknak, szövegképeknek? Leginkább valamiféle mentális-szellemi, ha lehetne ilyet mondani: filozófiai plasztikák képzeteit keltik ezek a költői remeklések. A Nagy Ismeretlen című alapmű mintha műfaji minta volna, ennek formavilágára emlékeztetően alakul, épül ki a Felületterek, a Halmazelmélet, A szélkörpörgéses címváltozás, az Újabb – nem? – meglepő részlet a MUV-ból, az Emlékvers Karinthy Frigyesnek, a Kis Témakör: A Nagy Helyzet, valamint A 65. mezőről különösen végletes vershelyzete is. Megannyi nagy vers. A halál, „aki", „ami" valamiképpen mindenütt jelen van az életműben, megkülönböztetett hangsúllyal, különleges fontossága tudatában lép elő a kötet említett verseiben is. Végül mégis az lesz majd az érzésünk, hogy még nem igazán jött el az ő ideje szerzőnk életében. Ilyetén módon ez esetben csak az általában vett halálról alkotott képeket, képsorokat szemlélhetjük, a saját halál azonban egészen más dolog.

Tandorinál, mint arra hajdan már Doboss Gyula is árnyaltan utalt, a mű egyben a személyiség természetes folytatása is. A halálversek univerzumaiban ugyancsak rengeteg a személyes mozzanat, az „életrajzi adalék", a helyzetjellemző részletek mindent elözönlő sokasága. E szövegeket olvasva nemcsak azt tudhatjuk meg, hol tart ma a költészet, hanem azt is, hol tart a világ. Egy olyan különleges evolucionizmus bontakozik ki előttünk, ami csak Az Éj Felé szerzőjére jellemző. Meg talán Tolnai Ottóra. Tandori szívesen, érezhető szeretettel emlegeti a Kegyest, mármint az olvasót, az ő műveihez azonban alighanem kevésnek találtatik a puszta kegyesség. Odaadó, kitartó figyelem, különleges érintettség nélkül ezek a halálversek eléggé megközelíthetetlenek. A szokvány „olvasás", átlag „érdeklődés" ez esetben sem ígérkezik célravezetőnek. Az igazi élmény, a megvilágosító fény alighanem csak keveseknek adatik meg.

A költészet, mint a jelentős alkotóknál, Tandorinál is több mint költészet. Nemcsak azért mert a vers apokrif is, mint Pilinszkynél, a „talált tárgy" tartozéka is, mint József Attilánál, majd magánál Tandorinál. Nemcsak azért, mert filozofikum, mint az említetteknél, továbbá a kötetben ezúttal is hangsúlyosan jelen lévő Kálnokynál, Weöresnél, Nemes Nagynál és persze a Nagy Ismeretlen megidézőjénél, Kosztolányinál. Meg annyi másnál. A költészet több mint költészet. A Nagy Ismeretlen varázslata.

Tandori költészetében minden közmondásos elvontsága, bonyolultsága, műveinek végletes túlrészletezése vagy elviselhetetlennek tetsző lecsupaszítottsága, eszköztelensége, töredezettsége, kontúrosan markáns, robusztus megjelenése, a türelmet és az értelmet egyaránt próbára tevő sokrétűsége, labirintusossága ellenére egyfajta szent egyszerűség is szüntelenül jelen van. Félreérthetetlen és megejtően kézenfekvő jóság lakozik a költőben – lásd például a verebek Szent Ferenc-es visszatértét Az Éj Felé versfolyamainak part- és peremvidékén. Ugyancsak lásd e széleket: ott az utalás a dosztojevszkiji Nagy Inkvizítorra is a Nagy Ismeretlen háttérben. Ez persze nyomban a Karamazov Aljosa-i arculatot, ártatlanságot is megidézi.

A halál témaköre kapcsán – és nemcsak ezért – Kosztolányi szerepéről külön is szólni kell. Tandori egyik legkorábbi eszménye az a Kosztolányi, „akinél minden ott van". Lásd a Töredék…től az Egy talált tárgy… nap-holdkeltés, megdöbbentő Kosztolányi-versén át A Nagy Ismeretlenig. Ezúttal Kosztolányi Csáth Géza című versét darabolta és használta fel kötete különös, verses cikluscímeiként. Érdemes volna részletesen is elemezni azokat a szempontokat, amelyek szerint Tandori ezeket a versszakokat kiválasztotta és könyve kulcspontjain elhelyezte. A trükkös, ám alapjában igen szomorú, halálos játék révén a Csáth Gézához és Kosztolányihoz fűződő szellemi-lelki, irodalmi kapcsolatai is új meg új megvilágításba kerülnek. A Csáth-vers utolsó rímpárja („az éj felé" – „az életé") arra a tematikus-asszociatív rendszerre, egyenlőtlen, de mégis kétpólusú erőtérre is utal, amelyben Tandori mint művész és mint a fejlemények aljosai alanya a Nagy Ismeretlen (Nagy Inkvizítor…) árnyékában mozog. A halál felé vezető út az életen át, annak részeként bontakozik ki előttünk. A végső fejlemény azonban, ahogyan közeledni vélünk felé, különös módon mintha egyre távolodna. Emez út állomásai eleve nemigen ígérnek szenzációs fölfedezéseket. Különben is, mit ne írtak volna már meg írók, költők minderről? Az „alagút túlsó vége" így a látókörünkön kívüli távolban marad.

Tandori ugyan már korábban deklarálta, hogy az Egy talált tárgy…-gyal véglegesen bebocsátotta a költészetbe a filozófiát, azért is, mivel „filozófiát tulajdonképpen csak költeni lenne szabad". S ezzel együtt – éppen ugyancsak Wittgensteinre hivatkozva – nemhogy hallgatna ott, ahol a beszéd kevés, ahol hallgatni kell, ellenkezőleg, beszél ott is. Önmagába integrálva mozgásba hozza, folytonosan kitolja, tágítja a „határvonal" innenső terét. A kilencvenes évek eleje óta különösen otthonos számára a megint csak wittgensteini helyzet: „a nyelv a régi város" (lásd Töredék…, a 2. kiadás utószava), ahol mégiscsak élni lehet... Tehát továbbra is a filozofikumban, a kimondhatóság, a megfogalmazhatóság, a szavakba ölthetőség határvidékén tartózkodik. Az ottani tartós aljosai életre rendezkedik be (lásd ugyanott), de – és ezt húzzuk alá – lényegileg nem lép tovább. Így a halál innen nézve is valamiképpen kívül esik ezen a „városon". Ugyanakkor más lényegű, az alagút túlsó végéhez tartozó dolog marad a megragadhatatlansága, elbeszélhetetlensége révén. Mindehhez még az a gondolatkör is társítható, amely szerint szubjektumunk nem önálló létező, hanem a világ határa, s e határon „túl" jön még az a bizonyos „nem lehet beszélni róla". Mindezek révén Az Éj Felé témáját, a halált akár a Tandori költészetében már a pálya kezdetén gyökeret vert – és mindvégig ott élő, „élősködő" – végleges és végletes wittgensteini „határelemnek" is tekinthetjük. Amely mögött, bár olykor üveglapszerű, nem tudni, mi van. Avagy mégis…

Említettük, Kosztolányihoz kötődik a kötet nyitó verse, az „e. p.-nek és n. p.-nek b. p. emlékére" írott A Nagy Ismeretlen. A halott Balassa Péter, a Halálnapló szerzője. A verset Tandori Esterházy Péternek és Nádas Péternek ajánlja. Megjegyzendő, hogy Balassa egyik tanulmánykötete A bolgár kalauz címet viseli Kosztolányi Esti Kornélja nyomán. A legújabb Kosztolányi-jelenés a legendás vajdasági pályatárs, Tolnai Ottó Parti Nagy Lajos közreműködésével most megjelent beszélgetőkönyve. A Költő disznózsírból cím Kosztolányi egy prózai írására utal. Ott van továbbá mindenekelőtt Szabadka, Kosztolányi, Csáth Géza, a Délvidék. A könyv ajánlásában Esterházy azt mondja, hogy Tolnai a tandoris szabad-beszéd mestere (Tandori meg a tolnaisé), amely egyszerre laza fecsegés és motívumokra ügyelő költői szöveg, egyszerre szemérmes és leplezetlenül személyes.

De minden út a Nagy Ismeretlenhez vezet. A költeményben az átértelmezett Hajnali részegség tandoris víziója, költői pandanja bontakozik ki: a halálidéző nagytotálban a Clark Ádám téri alagút innenső oldalán Tandori botladozik egy vaskos, vérpiros tűzoltóautó veszélyeztette szegleten, „mert minek elsietni,/ csak megálltam tűnődtem", az alagút túlsó végén pedig már ott van az éppen csak „átért" Balassa Péter, a halott barát. A „Clarkon" partszakadásszerű robajjal lepergő, meglepően filmszerű halálvízió a költő és egy tűzoltóautó találkozásában gyökerezik. Ezzel együtt, mint már utaltunk rá, az élet megannyi aprólékos eleme jelenik meg ezúttal is a költeményben. Ezek az elemek szinte szociografikus képi szerepet kapnak e „Kosztolányi-rejtélyt" is vallató műben. A rejtély „élőként" persze nem, majd talán csak „halottan" lesz megfejthető, szövi a szövegbe mintegy magyarázólag a költő. A mindennapok itt is megidézett életelemei többségükben ugyancsak moziszerűek. Ezzel együtt egyszer nézőnek, egyszerű tanúnak, máskor szereplőnek, olykor egyenesen főszereplőnek érezhetjük magunkat. E rengeteg, tömény halálban nyilván ott a saját halálunk is. Olykor el is játszogatunk vele kicsit. Ide-oda csapongó figyelmünk hátteréből azonban fölsejlik a gondolat: lesz majd egy végső, elodázhatatlan eset, amikor, ha tetszik, ha nem, el is kell szenvednünk.

A Nagy Ismeretlen képsorai némi bevezető után Furzenbauert („azaz Fingépítő"-t) sodorják felénk. Majd egy „szívjámbor fiú" következik, s váratlanul „N. N. Ágnes" bukkan fel, rosszallva bizonyos kortünetes, önző magatartásformákat, negatív jelenségeket. Aztán Rőthmarthy vén cigánya botját babrálgatva, Hérakleitosz, Szép Ernő, majd a másik szegény: „szegény Kosztolányi", sár, vér, Esti Kornél, Totyi madár, a kora reggeli piac, a „kétdecizés", lovak, csont és vér színkompozíciója jelennek meg a vásznon. A vers, azaz a fejlemények bevezető soraiban emlegetett „az a szegény, a József / az Attila, a sírban / forog mindezek láttán". A verses forgatókönyvvé lényegülő műben a Clark Ádám téri lehetséges, ám be nem következő baleset esetleges fejleményeiről így tudósít a költő: „állok ott néha ma/ is a Clarkon, és nézem, / volna-e aszfalton folt még, / volna-e úgy utánam, / és a két lábam, mondjuk, / a kórházi gyűjtőbe / dobták volna, s a hamvak, / a TéDé hamvai, pardon, / t. d. hamvai , kis / betűvel, tökéletlen / hamvak, bár a Tabánban, / porladó madarak, / a madárkái közt, / s bár ez már olyan mindegy, /e borzalmas halál / megérte-e a sok / kacifántot…" És persze mindezzel együtt ott vannak a percek, a parányi terek, apró zugok, hamvai. A korszakok és világnyi terek hamuuniverzuma.

A monstre vers a TÖREDÉK szóval zárulna, miután a „túlnaniság" minden horpadt, görbedt, töredezett, szakadozott elementumát közelről és távolról megmutatta, de miközben a költő az alagút innenső oldalán viaskodik a saját halál szorongató víziójával, kiderül, hogy a „túlsón" ott van már Balassa, a Halálnapló szerzője. Így, innen, a madarak halála fölötti gyászba ágyazottan róla szól a költemény, ha jól értjük, visszamenőlegesen is. Ezáltal lesz emlékverssé. Arra azonban, hogy e költői világban bármit is jól értettünk, sohasem szabad mérget vennünk.

A halál a kötet többi halálversében sem kap új arculatot. Marad a pléhpofa. Nem sejlik föl, nem körvonalazódik egy eddig nem ismert, új halálfilozófia sem. Mondhatni: halálfilozófiáról e versek kapcsán szinte egyáltalán nem is beszélhetünk. A halál annyi csak, hogy az élet véglegesen elpusztul. Alapjában véve a halál fizikális jelenségének köreiben időzünk hosszabb-rövidebb tartamokban, egy nagy cirkusz kellékeinek kisebb-nagyobb halmaitól körülvéve – a költő társaságában. Semmi metafizika, semmi „mi lesz majd azután". Valami olyasmit érzékelünk, amiről Babits beszél önéletrajzi művében, amikor barátját idézve ezt mondja: „Vagy én vagyok, vagy a halál, amint a halál megjelenik, már nem létezem én." Említ ugyanott továbbá két klasszikus mondást is Babits. Az egyik idősebb Pliniusé, aki szerint „a hirtelen halálnál nincs nagyobb szerencse". A másik a Mindenszentek litániájából való könyörgés: „Hirtelen és váratlan haláltól ments meg, Uram, minket!" A halál verziói e tekintetben is fölöttébb változatos alakban jelennek meg, burjánzanak végig látomásosan, filmszerűen a köteten. Weöres, Karinthy, Rilke, G. Benn, Antonin Artaud, újból és újból József Attila, Vas István, Babits, Berzsenyi, Kálnoky kapcsán közelít, hátrál, oldalaz, keres fogást a költő a Nagy Ismeretlen (Inkvizítor) megnyilvánulásán. A vers folytonos, folyamatos kutatás is az alkalmas nézőpont után, hiszen ezen a terepen aztán tényleg semmi nem az, ami. A keresés azonban sohasem lehet hiábavaló. Itt sem.

A halál a legerőteljesebben mind ez ideig Koppar Köldüsként jelent meg Tandorinál. Most, hogy immár egyre jobban értjük őt, akár magunk is köldüsként szemlélhetjük egy hasonnemű, testvéri lény esendő kitárulkozását. Erről szólva, minthogy korábban senki nem figyelt föl rá, ezúttal sem lehet elmenni Kosztolányi azon sorai mellett, amelyek Az Éj Felé egyik cikluscímét képezik: „…kérlek kiáltozván, és íróasztalomra / fantasztikus lázban görbedek… / hogy hívjalak… / s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád, / a múltnak koldusa és százszorosan árvább / a semminél" (kiem. tőlem – B. B. K.) A hangsúlyt kéretik a koldus szóra helyezni. Ez megint csak Kosztolányit idéző szó. Olykor Az Éj Felében is visszaköszön ez a régi, agyongyötört halotti beszéd, „rontott nyelvként" felbukkanva. Olyan ez a nyelv, mint amit elástak, majd exhumálták és megpróbálták rekonstruálni. Ez a nyelv a halálnyelv. Maga a halál. Maga a leépülőben lévő, megszűnni kénytelen, töredezett verbális kommunikáció. Amikor az elbeszélhetetlen elbeszélője átkerül a túloldalra, és a túlnaniból próbál közölni velünk valamit. Kiderül persze rögvest, hogy hangszálai megnyúltak, meglazultak, szétfoszlottak. Fogai kiestek. Állkapcsainak nincs már közös forgáspontjuk. Az artikulációért hajdan felelős szervek, inak, izmok nem működnek. Eleinte csak önkényeskednek. Később végleg csütörtököt mondanak. Így a túlnani mondandó kibogozhatatlan „gubanccá" válik.

A Halmazelmeéletben a haláltéma monoton volta kapcsán Tandori Babits utolsóvers-világára utal. Arra céloz, hány meg hány Babits-vers íródott utolsó versként. Aztán megint itt a „túlvilágiasságában" is túl világi Kosztolányi, Rilke és Duino. A szövegrontás jellegzetes esete az Újabb nem?… című versben így fest egyfelől: „...be- / jött az a haverod, és nagyon untad, azt kérdéd: / hoztál barackot, ja? mert akkor fizeddgi, oszt / kint meg’ hatod…" A halálbeszéd nyelve azonban nem egészen ez. A köldüs nem egy bunkó, hanem a halál túlnani oldaláról hozzánk szólni akaró, értelmes ember, akinek valódi, eredeti nyelve akár irodalmi nyelv is lehetett. Mintha a köldüs szerepe eleve királyi egzisztencián alapulna. Mint amikor a profánról lehámlik mindaz, ami a szentségét eltakarja. Amikor Tandori a halálról beszél, a nyelv és a költészet halálát is ideérti. A kettő „talá’kszhat" is.

A halálállapot világállapot. Tandoriasan szólva azt mondhatnánk, hogy ennek az állapotnak a közeledte az a folyamat, amikor – egy korábbi verseskötet címével szólva – a „járóbeteg" halni tanul. Persze egyik sem egészen az, amit a látszólag keresetlen szavak mutatnak. A járóbeteg nem igazán beteg. A halál sem egészen halál. A valódi halállal majd persze világok omlanak össze, válnak semmivé. Hiszen minden egyes élethez csak egyetlen halál tartozik, amit ki-ki nézhet, szemlélhet így vagy úgy. Az érintettnek azonban csak egyetlen tulajdon élete, halála és egyetlen tulajdon nézőpontja van. Nem lehet elégszer aláhúzni: „saját" halál csak egy van. A saját halál viszont a minden. A teljes halál. Tandori alapjában véve „csak" a meghalással foglalkozik. A melankóliával. Már a halál „beállta" is távol esik tőle. Horizontálisnak tetsző érdeklődése elképesztő távlatokat fog át, de egy ponton megtorpan. A halál határvonala ez. És hogy el ne mozduljon onnan, arra a szerző szinte kínosan ügyel. Mindez persze csak látszat. Megtévesztés. A metafizikai „szintek" mellőzését, a spirituális felhangok hiányát nyilván sokan a költő szemére vetik majd. Holott ez egyrészt alkati jelenség, egyben a wittgensteini alapokhoz való hűség. Maradjuk a nyelv határain belül… Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell… Meglepő lehet mindez, de annak, aki a hűség tekintetében ugyanolyan profi, mint a költészet dolgaiban, miért kellene a halálfilozófiában és persze a tanatológiában is profinak lennie? Miért kellene végérvényes, kőbe vésendő megállapításokat produkálnia egy olyan agyonírt témakörben, mint amilyen a halál? Kevés talán mindaz, amit eddig az életről elmondott? Az aktuális kérdés az, hogy Tandori szövegei révén okosabbak lettünk-e a „halálos ügyeinkben", mint voltunk. A válasz: autentikusabb, hitelesebb és erőteljesebb költészeti megjelenítés e tekintetben irodalmunkban nemigen várható. Művészileg Tandorié az úttörő szerep is. A halál Az Éj Felé című kötetben végül is valamiféle „halmazati" dologgá minősül. Jelenségszinten marad. Bár leírhatatlan, egyre sűrűbb sötét és félhomály övezi, a szerző mégis megpróbálja ezt érzékelni és mintegy kívülről érzékletesen leírni. Filmszerűen megjeleníteni. A köldüs persze ezúttal is segítségére lehetett volna... Láthatjuk azt is, hogy sok fény választ el még bennünket a valódi sötéttől. Világnyi távol a vég. Ha egyáltalán van ilyen. Mindaz, ami útba esik Az Éj felé, mondhatni: az még az életé.

(Tiszatáj Könyvek, Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2004, 152 oldal, 2400 Ft)