(Modern Montaigne) Ha megélte volna, talán a többször idézett mester, Montaigne is elégedett lenne Tolnai Ottó Költő disznózsírból című rádióinterjú-regényével. A francia esszéista ugyanis az olvashatóságot részesítette előnyben, nem szeretett egy-egy mondatnál leállni, ha nem értette, továbbá, ahogy megfogalmazta: „Jómagam csak az olyan könyveket szeretem, amelyek vagy mulattató, könnyed voltukkal csiklandoznak, vagy megvigasztalnak és tanácsot adnak, miképpen rendezzem el életemet és halálomat…" Tolnai könyve mindkét kritériumnak eleget tesz: helyenként mulattató, könnyed, másutt viszont – ha a halálra vonatkozóan nem is ad tanácsokat – az élet elrendezése terén meggyőző: bámulatos, Tolnainál élet és irodalom miképpen olvad egybe, és saját dolgait miképpen rakja fel az emlékezés polcára. Vagy Empedoklésszel szólván: az emlékezés a létezés egységének felismerését szavatolja. S ezt a felismerést megkapjuk.

Tolnai „regénye" saját emlékeit asszociatív módon rázza egybe. Első ránézésre úgy tűnhet, Tolnai összevissza ugrál, kapkod, elkap egy fonalat, majd elereszti, s egy másikba kapaszkodik. Motívumok tucatjai kavarognak, mégis összeáll a kép – mintha egy lexikonban lapozgatnánk ide-oda, minden rendszer nélkül egy rendszerben, amely csakis és kizárólag Tolnaié. Amely sosincs kész, mindig továbbíródik, bővül, átalakul. És e tekintetben még találóbb a Montaigne-nel való párhuzamvonás – ahogyan azt Mikola Gyöngyi már megtette Tolnai Balkáni babér című verseskötete kapcsán: „nemcsak a polgárháború közepette éppen az idill műfaját választó Vergilius idéződött föl bennem, hanem a Vergiliust legkedvesebb költőjének tartó Montaigne is, aki szintén kegyetlen testvérháború – vallásháború – közepette húzódott vissza apai birtokára, és hazai földjén, de állandó bizonytalanságban új műfajt teremtett, az esszét, amely lényege szerint maga is a régi szerzők műveinek állandó újraolvasása, kommentálása, továbbírása révén keletkezett, abból alakult a késő reneszánsz ember már maga teremtette szellemi kozmoszává." (Az ókori szerzőre utalt egyébként Jánossy Lajos is Vajdasági Vergilius című írásában a Magyar Hírlapban.)

A visszahúzódás mint tudatos stratégia az interjúregényben is megjelenik – Tolnai számára alapvető fontosságú, hogy költői szabadságában korlátozhatja a háború, és magát Montaigne-t idézi: „Ami kis eszesség van bennem, arra fordítom, hogy ezek a mostani polgárháborúink ne csorbíthassák járáskelési szabadságom." Tolnaiék a kilencvenes évek közepén Újvidékről Palicsra költöztek, az 1913-ban felépült Homokvárba. 1998. március 24-étől kezdve hat napon át itt beszélgetett Parti Nagy Lajossal (kinek értő hallgatása talán jobban inspirálta a kérdezettet, mint maguk a kérdések). Az interjú harmincórás anyaga a rádióban hangzott el, majd leírt változatának pár része éppen e folyóirat hasábjain jelent meg – minthogy Tolnai a lap munkatársa, nem hiszem, hogy itt különösebben be kellene most mutatni őt. A kötetért kapott Magyar Irodalmi Díj pedig jó alapot képez arra, hogy a magyarországi irodalmi nyilvánosság is végre jobban megismerje.

S tovább: Montaigne. Aki magáról azt írta, hogy „hihetetlenül gyenge emlékezetű", ám bármilyen élettapasztalatát bámulatos módon ókori szerzők idézeteit felhasználva mutatta be, értelmezte. S inkább azt hangsúlyozta, jobb, ha valakinek helyén van az esze, mintsem tele a feje. S ha valami távol áll Tolnaitól, az a tudományos rendszerezés: saját Tolnai-lexikonjának elkészítése a leírás igényéből fakad, azért, hogy újabb és újabb területekre evezhessen el. Tolnai Kosztolányival együtt vallja, hogy tévedés azt hinni, a költő érti az életet, majd jó tanár módjára el is magyarázza. Hiszen: „A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse."

(Régi és új mesterek) A Költő disznózsírból a rádióinterjú alapján készült, de annak legalább a duplája: Tolnai pár év alatt teljesen átírta a szöveget, szinte szó (kő kövön) szón nem maradt. Újraolvasott hozzá, kommentált, fűszerezett, továbbírta, kibővítette történeteit.

1992-ben indult el Veszprémben főszerkesztésével az EX Symposion, amely azóta is sorra közli hasonló zsánerű „regényes" esszéit. Ezek, továbbá a Rothadt márvány – Jugoplasztika című, 1997-es könyve és e kötet közt számtalan átfedés akad, érzésem szerint számtalan történet át is alakul, hozzáad és elvesz belőlük (hatalmas vállalkozás lenne ezek összevetése, bár az emlékezés mibenlétéről sokat mondana). Tolnai korábban a kisebb, semmis formák mesterének tartotta magát, vers, dráma, próza, (képző)művészeti kisesszék szerepelnek repertoárján, a Költő… viszont összegző jellegű. De nem befejezett, ha a szorgos szerkesztői kezek el nem választják a szövegtől, még most is folytatná. Pontosabban folytatja is, a kötet megjelenése óta több levélinterjúban szőtte tovább a hálót.

Ennyiben viszont Montaigne csak az utóbbi idők mesterének tekinthető Tolnainál. Az induláskor, illetve közvetlenül utána, a hatvanas években Ivo Andrić, Miroslav Krleža és Miloš Crnjanski még a magyar íróknál is fontosabbak voltak számára: „a visszahúzódó, akárha a történelemből szemlélődő, az államelnökökhöz közel álló (róla könyvet író), ám ugyanakkor állandóan rettegő, életét féltő". Mint ismeretes, Montaigne két alkalommal is volt polgármester, Andrić berlini jugoszláv nagykövet, Krleža Tito bizalmasa, Crnjanski pedig szintén diplomata volt. Tolnai a politika mezején – szerencsére – nem vitte ennyire, de elnökségig igen: az egykori Jugoszlávia írószövetségének utolsó elnöke volt.

De megjelennek a vajdasági régi mesterek is: B. Szabó György, Sinkó Ervin vagy éppen a nemrég elhunyt Koncz István. A kötet legizgalmasabb részei talán pont a kortársak portréi: legyen szó költői példaképről, jugoszláviai/vajdasági magyar/magyarországi/egyéb határon túli vagy nagyvilági írókról, képzőművészekről, filozófusokról, színészekről, újságíró-kollégákról, művészekből politikusokká válókról, az Új Symposion szerkesztőiről, munkatársairól, avagy gyerekkori pajtásokról, rokonokról, szerelmekről, feleségről és gyerekekről, kőművesmesterről, tejesemberről, hovatovább biciklitolvajokról, züllött kocsmai alakokról, marginális, netán akár alvilági figurákról, házinénikről, dadusról vagy takarítónőről. S nem csak idősebbekről, de jóval fiatalabbakról, akiket Tolnai inspirált, ám Tolnai is tanult tőlük – mintha őket is mestereinek tekintené.

A nagymester azonban mindörökké Kosztolányi Dezső marad. A semmis dolgok költője, a Próza írója: „Ebből a kötetből kezdtem el kibányászni aztán magam számára a titkot, azt, amit a köztes műfajról mondottam, tehát rákmozgásom egészen visszaaraszolt az indításodhoz, kis ars poeticámhoz." Kosztolányitól ered a kötet címe is. Tolnai a 13-as szám misztikumával indítja a beszélgetést – a 13-as számú házban élnek, felesége, Jutka is e napon született stb. –, ám meglepő, hogy éppen a sokat emlegetett Prózából nem említ meg egy idevágó részletet. A Töltőtollam halálára című írásban Kosztolányi így ír: „Vonalakat húzogattam, lefirkáltam egymás után a nevemet, azt a tizenhárom betűt, mely szerencsétlen számával születésem óta szerencsésen jellemez engem magam és a világ előtt."

A portrék mellett szintúgy elemi erővel hatnak a helyrajzok: a gyerekkori Magyarkanizsa, a gimnáziumi évek Zentája, a hatvanas évek Újvidékje, amikor a Magyar Tanszéken tanul és elindítják a Symposiont, majd Zágrábban az egyetem és a katonaság, az Adria – különös tekintettel Rovinjra és Korèulára –, majd a magyarországi utak, Budapest, aztán Párizs, New York. S Újvidék után végképp és végleg: Palics.

Mindez különös felismerést generált bennem: azt, hogy az öregedésben is van valami nagyon jó, mégpedig, hogy van mire visszaemlékezni. Hogy a legrosszabb, legfájdalmasabb dolgokra is szépen vissza lehet tekinteni. Hogy Empedoklésznek nagyon is igaza van – Tolnai a létezés egységét írja le.

(Miből van a költészet?) Tolnai Ottó számára a tárgyak világa kiemelkedően fontos, ez az a kályha, melytől elindulunk. A kályha, mely ugyanakkor a matériát meg is olvasztja. A költő, mint arra a kötetcím utal, disznózsírból is lehet, elsőrangú anyagból, amely azonban megolvadhat, szétfolyhat, töpörtyűvé sülhet. De életmentő is. Tolnai természetesen Joseph Beuysra utal, aki a II. világháborúban lezuhant a német–szovjet front közötti senkiföldjén, s nomád tatárok mentették meg úgy, hogy testét zsírral kenték be (legalábbis az ön-mítosz szerint). E kötet címoldalán pedig Beuys egyik fotója szerepel – egy széken valami zsírszerű anyag látható. Tolnai hat alkalommal ült le Parti Nagy Lajossal beszélgetni, és először is a sámliról, a székről beszélt, a kiindulópontról.

S hogy miből van a költészet? Ugyan nem idézi, de az egész köteten e témát tekintve átsüt a kierkegaardi gondolat, miszerint a költő „egy szerencsétlen ember, akinek ajka úgy van megformálva, hogy sóhajtása és kiáltása szép zenévé alakul át, miközben lelke titokzatos kínoktól jajveszékel". Tolnai – maga állítja – motyog, keresi a szavakat, nehezen lélegezve szólal meg, de egyben dalol is, ő: „a semmisségét formaként felvállaló kisénekes".

Tolnai sokat beszél apja vadászatairól, meg arról, hogy maga viszont sosem is szeretett vadászni. De vadász lett abban az értelemben, ahogyan másik nagy mestere, Pilinkszky János, a PÍ-versek ihletője hasonlította a költészetet a vadászathoz: mindkettőben alapvető fontosságú a kivárás. A vadász és a költő is vár, vár a magaslesen vagy a fa mögött térdepelve, leskelődik, nem tudja, mi fog történni, aztán mikor kiugrik vagy felszáll a vad, hirtelen kell tüzelni, gondolkodás nélkül, nincs mese.

A kisebbségi irodalmár eleve nem foglalkozik nagy dolgokkal, a kicsik az övéi, a kis, semmis dolgok. Rakosgatja egymás mellé, vizsgálódik, kutakodik, nézi, forgatja a dolgot, megnézi, milyen matériából van. Mert mindig is első az anyag. Tolnai Ottónak senki máshoz nem hasonlítható módszere van. Ő, ahogyan magáról mondja, kutat. S aztán folyton elcsodálkozik a dolgok állásán. És mivel a költő-kutató igen különleges dolgokra jön rá, megilletődvén csak motyogni tud.

A vadász a fa mögött várakozva csizmájával talán a fa gyökereit rugdossa. A rizomatikusság módszerének alapja: elindulni a hajszálereken, egészen a törzsig, majd vissza, immár egy másik éren. De ez nem csak metodológiai kérdés. A kilencvenes évek elejének nagy költői (de egyszerűen emberi) kérdése is az, hol lehet gyökeret ereszteni (korábban Tolnai vizsgálódásainak homlokterében konkrétan a karfiol és a csicsóka is állt). Családostul Palicson, ez, ha nagy kalandok árán is, mint meséli e kötetben, még viszonylag egyszerű. De ahogyan az általa szerkesztett EX Symposion 1993-as Talaj-vesztés (Szarajevó)-számában Simone Weil írta: „A gyökeret eresztés talán a legfontosabb és legkevésbé ismert szükséglete az emberi léleknek. És az egyik legnehezebben meghatározható fogalom is."

Ugyanitt André Gide egyik írását is közlik a gyökértépettekről. A téma örök: hiába akarunk mi gyökeret ereszteni, ha mások ezt kitépik. A gyökér kérdése a szabadság kérdése, amiről ugyanezen folyóiratszámban Vilém Flusser a következőket írta Otthonosan a hontalanságban című esszéjében: „A ’mitől szabadnak lenni’ kérdését átfordítottam a ’mihez szabadnak lenni’ kérdésébe – ez az átfordítás jellemző a kivívott szabadságra –, s ez a kérdés afféle ’basso continuo’ módjára azóta is elkísér vándorlásomon. Mindenki ilyen, aki a röghözkötöttség összeomlásával nomáddá válik."

Tolnai úgy véli, a szervező, a kompozíciós elv tagadása maga is lehet formáló erő. Prózáját köztes prózának nevezi, legalábbis ezzel küszködik: „Konkrét, lokális, szociografikus keretbe ömlesztek kis, lírai hangvégelű futamokat, esszét, tanulmányt, filozófiai vonatkozású anyagot, vendégszöveget vegyest. Nehéz, valóságos súlyemelés azonos szintre emelni ezeket a síkokat, de a nagy súlyemelők is szellentenek, összeszarják olykor magukat." Tolnai – kissé ellentmondásosan – hol arról beszél, hogy a kis részletek érdeklik, a semmis dolgok költője, ugyanakkor „rurális prózai részletek (…) és városi esszéisztikus momentumok, részletek, citátumok, szócikkek tömege (…) kellene majd az Egészet, a Nagy Formát, mármint az Új Tolnai Világlexikont biztosítani". Másutt tevékenységének lényegét abban látja, hogy megtartsa, magához, világába emelje a tengert: „megőrizni, magamévá tenni, privatizálni, kiemelni a balkáni országok politikai csatározásaiból" alkémikusi műhelyébe, ahol ugyanúgy a kéket állítja elő, mint édesapja a festékes muszterekkel. Vidék, város, tenger – Tolnai e „háromszögben" mozog, hol rákként, hol pókként. Mozgása kiszámíthatatlan, miközben maga néha precízen akarja meghatározni vonulásának irányát. Ezt azonban a kötet, illetve a Tolnai-művek többszöri olvasásakor látjuk csak meg; nem kis fejtörést okoz megfejtése, ám ahogyan először olvasván szövegeit elsodor bennünket motyogásának lendülete (!), megérezzük, hogy éppen ez a szárnyalás, a sodró beszéd (is) maga a költészet, a próza, a bármi. Ha a költészet is zsírból van, ha abból is lehet, érthető, hogy számtalan irányba folyhat szét olvadásakor.

(A háború banalitásáról) Montaigne kapcsán már említettük, hogy a Palicsra költözés a háborúk elől a háború elleni gesztusként is értelmeződik. Az alapinterjúban százötvenháromszor szerepel a háború szó, a regényben nyilván még többször. Ugyan Tolnai célja az volt, hogy a forrongóbb Újvidékről Palicsra költözve költői szabadságát őrizze meg, a témát nem kerülte ki. A hamisítatlan tolnais hozzáállás maradt: a kis „semmis" dolgok összeszedése, a rizómaszerű építkezés. Tolnainál sem a nagy történeteknek, sem a nagy szavaknak, sem az érzelgősségnek nincs helye: kis, abszurd történetek után kutat, amelyek éppen ezáltal mondanak többet a háború borzalmairól. Különösen sokat asszociál képzőművészeti alkotások kapcsán.

Az eredetileg 1998-ban adott interjúban – tehát még a NATO-bombázások előtt vagyunk, amelyek során Tolnai már Budapesten tartózkodott –, illetve az ez alapján készült „regényben" Tolnai több oldalról közelíti meg a háborút. Így foglalkozik azzal, hogy egykori szerb és horvát költőbarátai miképpen dolgozták fel a témát. Visszaemlékszik Stevan Raièkovićra, aki a fűről írt, a füvek csöndjéről (lásd az Ex-Sympo „Fű"-számát), „és az egyik legfontosabb költő lenne számomra, ha most, az utolsó korszakában, a háború alatt nem kezdett volna el olyasmit írni, ami nekem nem tetszett. Noha épp a háború előtt találkoztunk valahol Ðevðeliján, Macedóniában egy író-találkozón, elmondtam neki, hogy most válik majd fontossá az a csönd, azok a fűszálak, amelyekről írt.

Erre föl írt egy verseskötetet egy szerb figuráról, akinek az albánok állítólag sörösüveget nyomtak a fenekébe. Ez a mai napig bizonyítatlan – hihetetlen, hogy a csönd költője ilyen banálisan végezte, noha a valóság is banális és így véres is."

De a „másik oldal" költészete sem kerüli el figyelmét, éppen azért, mert az érdekli, miképpen lehet a háborúról írni, s a horvát költők verseit is megvizsgálja: „hogyan szűrődik át rajtuk a háború borzalma s ugyanakkor álmuk, a független horvát állam megvalósulása, s mindez még mindig ugyanazt a bachi muzsikát, ugyanazt a bachi meditációt eredménye-zi-e, vagy pedig bele-belefalsol a katonazene…" (Láthatjuk, itt is az énekléssel áll párhuzamban a költészet.) Ám hogy a „metaforagyártás" mint olyan mit jelent, abba maga is belekeveredik. Azt mondja: „Igen, az volt az érzésem, nem költői manipuláció, metafora-gyártás, hogy a háborúban kiömlő vér valamiféle titokzatos hajszálereken, csatornákon ide folyik. Hozzánk, éppen a mi kis tavunkba" – azaz a palicsi Vértóba. Ez természetesen költői kép, miközben képzelete dolgozik akkor is, amikor a palicsi – egyébként később szétbombázott – meteorológiai állomás egyik munkatársa kapcsán azt jegyzi meg, hogy: „könyvel, regisztrál mindent, aprólékosan, kitartó monotóniával, s ilyenkor mindig az az érzésem, a vérszintet méri, mennyi vért ontottak aznap a Balkánon…" A háborúban a Vér tehát nem kerülhető ki, de a kiontott vérről másképpen banális lenne beszélni. Ahogyan Tolnai Vukovár tragédiájáról is inkább azt eleveníti fel, hogy az újvidéki ócskapiacon a „semmis" kis vukovári tárgyak megjelenése döbbentette rá a tragédia nagyságára, nem pedig az Újvidéken is hallható ágyúdörgés: vukovári képeslapokat talált, sótartókat, szentképeket, maradék kis „semmisségeket" – a martalócok elhozták még onnan a maradékot, amit szabadcsapatosok nem raboltak el. Az őrület, a háború elleni védekezés példájaként pedig egy porceláncsészéket gyűjtő ember történetét idézi fel, aki „akkor kezdte gyűjteni, amikor kitört a háború, mert valami törékennyel akart védekezni a háború ellen". Avagy mint a nyolcvanas években írt, mi volt kérded a legszebb Dániában című nagy versében írta: „a lét a semmis nyomokban mutatkozik meg a legszívesebben".

Ellentében több vajdasági (származású) magyar íróval, Tolnai a délszláv háborúk kapcsán kerüli a nagy háborús történeteket, a fantasztikus jeleneteket, a véres, borzalmas események leírását. A tragédiát porcelánburokba rakja, jelezvén, a tragédia is törékeny: a patetikusság révén nem érthető meg, az csak megcsontosítja. Miközben több írónál kurzusirodalommá válik a háború feldolgozása, a Nagy Témává, mely gyakran a nagyotmondással párosul, Tolnai a kihagyásra (is) épít. Ez teszi lehetővé, hogy Tolnai az olvasónak is teret hagy, nem megmagyaráz, szájba rág, mint oly sok háborús író, hanem a kihagyás révén az olvasóval kölcsönviszonyra léphet – ahogyan arról Arthur C. Danto ír Metafora, kifejezés és stílus című tanulmányában Arisztotelész kapcsán, aki az enthümémát a retorikai célokra legalkalmasabb formának tartotta: „Az enthüméma csonka szillogizmus, hiányzó premisszával vagy hiányzó konklúzióval, és érvényes szillogzimust akkor eredményez, ha (…) a hiányzó sor egy magától értetődő igazság vagy valami, amit annak szokás tekinteni: amit feltételezhetően mindenki elfogad: egy banalitás."

Azt hiszem, Tolnai ezen az úton halad a háború(k) borzalmainak ábrázolásakor. Ennek talán legszebb példája a rovinji történet, ami nem is a kilencvenes évek háborújáról szól, de éppen itt aktualizálhat az olvasó, már ha akar: a hatvanas években felkínálnak nekik egy házat egy isztriai faluban, ahol korábban olaszok éltek, de oly hirtelen kell menekülniük, hogy még a vacsora is az asztalon marad, miképpen a vasalt ingek is a szekrényben. Tolnaiék a háborúk, a menekülés ezen apró, banális jeleit látva nem is költöznek be végül a felkínált házba. De Tolnai nem fejti ki jobban a témát, nem értelmez, mert éppen ez az enthüméma ellensége – ez esetben az olvasónak részt kell vennie a folyamatban, magának kell hozzágondolnia dolgokat (mondjuk a vajdasági magyarok sorsáról). És ennek így nagyobb is a hatása. Ez esetben: megrendítőbb.

(Olvasatok) A rádióinterjú regénye többféle könyvként olvasható: vallomásként, memoárként, önéletrajzként, Jugoszlávia, azon belül is a jugoszláviai és a vajdasági magyar művészetek történeteként, szétfutó motívumok összecsomózásaként. Lexikonként, enciklopédiaként, igaz, itt nincs rendszer, a „szócikkek", a témák lazán kapcsolódnak egymáshoz, gyakran nem is világos, mi miért következik, de aztán a végén összeáll a kép. Tolnai fecseg, és egy fecsegő ember esetében sosem tudhatjuk előre, hol fog kikötni, sőt, kiköt-e valahol. Tolnai igen.

Ez a fecsegés nagyon is tudatosnak tűnik – nem arról van szó, hogy valaki ül egy társaságban és be nem áll a szája, mit sem törődik a többiekkel, mert ő egyszerűen ilyen fecsegős típus. Tolnai tudatosan fecseg és több irányban, a heterogén társaság összes tagját meg akarja szólítani. Double coding – idézhetnénk fel Charls Jenks kifejezését, miszerint a dolog egyszerre szól az értő kisebbségnek és a nagyérdeműnek is –, de Tolnai túlmegy a kettős kódoláson: a Költő disznózsírból valemelyik rétege alighanem bárkit/mindenkit megérinthet. Legyen vajdasági vagy magyarországi; művészettörténész vagy egyszeri olvasó; a Balkán, Jugoszlávia múltja iránt avagy a helytörténeti kis semmiségek után érdeklődő. A családtörténet kedvelője vagy aki a magányos, bolyongó lélek töprengéseire kíváncsi.

Átírt interjú is ez, de némi túlzással klasszikus életútinterjúként is olvasható. Az 1940-ben született Tolnairól, szűkebb és tágabb környezetéről hihetetlenül sokat megtudhatunk, és ebben az értelemben is egyedülálló mű ez, mert a szocializmusban szocializálódó, ott befutó, majd a háborúba keveredő vajdasági magyar író, értelmiségi dilemmáiról is sokat megtudhatunk. Ám nem eleget, Tolnai emlékezete gyakran furcsa, pontatlan, elhallgató – de lényegét tekintve ezen kötet a vajdasági magyar köz-, irodalmi, értelmiségi stb. élet kutatói számára megkerülhetetlen munka. Nem ez a leglényegesebb erénye, de mindenképpen meg kell említeni.

A háborús irodalomhoz képest korántsem ilyen hatásos a már említett arisztotelészi kihagyás akkor, amikor Tolnai saját pozíciójáról beszél a jugoszláviai/vajdasági irodalmi és értelmiségi mezőben, illetve a korabeli viszonyokról. Tolnai persze maga is érzékelteti, hogy semmiképpen sem vállalta a klasszikus értelmiségi szerepét, főleg nem azt, amit a kisebbségi irodalmártól olyannyira elvárnak (felelősségvállalás, a közösség gondjaival való bíbelődés stb.), vagy amit a szocializmusban elvártak a művésztől (a vörös farok is hiányzik, bár olyan műfajban igen kevesett alkotott, amelyben ez törvényszerűen megjelent). Brodszkijt idézi: „Én kutya vagyok. Természetesen van értelmem, de az életben a szaglásom, hallásom és látásom igazít el. Ezekben valahogy több a bizalmam." Szaglás, hallás, látás ide vagy oda, Tolnai sok helyütt értelmével is meg akarja fogni a dolgot, gyakran a jégre futva. Hangsúlyozom, a könyvet nézve ez nem kardinális kérdés, de a vajdaságiak számára mégiscsak az.

Így Parti Nagy Lajos kérdésére, hogy mégsem lett kegyvesztett, határozottan tagad: „Nem, nem. Pária voltam mindig, akkor csak még inkább azzá lettem, tiltott figura, aki különben nem jelentett semmit, tényleg nem jelentett semmit." Szubjektíve érezhette ezt, visszatekintve is gondolhatja így, de ez a vélemény néhány ponton sajnos beleillik a kisebbségi sajnálkozás oly elterjedt vonulatába.

Aztán Parti Nagy mégis mintegy megerősítve rákérdez, hogy „nincs csoport, szekértábor, ahová tartoznál. Ez igaz lehet, de azt hiszem, ez leginkább alkat dolga, te előbb-utóbb mindenből kivonulsz." Amire Tolnai Ottó: „Ez a pontos meghatározás (…) A kivonulás legyen az egyik központi téma, ugyanis Rák vagyok… (…) Ahogyan előre szaladok, támadok, majd hirtelen rákmozgásban hátrálni kezdek, eltűnök lyukamban." Vagy másutt: „Először is én nem voltam párttag, sehová sem tartoztam, egy lézengő ritter, egy nihilista lumpen voltam, homályos marginális figura…" A tagadás már csak azért is fontos, mert – a definíciótól független – a Tolnai által gründölt Új Symposion mégis a korszak egyik, ha a nem legfontosabb magyar irodalmi-művészeti orgánuma volt, és ezt mégis egy csoport készítette. Másutt pedig egyenesen ezt jelenti ki: „Én sok-sok fiatal írót indítottam el pályáján, majdnem mindegyiket…", továbbá, hogy őt és nagy barátját, Domonkost „nagy holdudvar vett körül…"

És noha itt átbillen a túloldalra, panaszkodás helyett szinte dicsekszik, tegyük hozzá, helyenként maga is érzékeli helyzetértékelésének visszásságát: „De hogyan rálátni magamra, hogyan lásson rá magára az események rezge alanya...?" S jegyezzük meg, hogy, noha Tolnai számtalan interjújában érintette az Új Symposion történetét, itt ezt is tagadja: „Ha a Symposionról kérdeznek például, legtöbbször kitérek a kérdés elől, azt mondom, fogalmam sincs… (...) Teljesen szubjektíven élem meg…"

A pozíció(keresés) körüli bizonytalanság szerves összefüggésben áll azzal, miképpen tekint egykori értékrendszerére Tolnai. Mint ismeretes, a Symposionban a szerzők elsődleges módszerüknek a kalapáccsal filozofálást tartották: „mi, szituációnkban úgy érezzük, hogy igenis igazolt, megfontolt és megválasztott eszköze, fegyvere lehet a kritikának a KALAPÁCS" – írta Tolnai még 1962-ben. A kalapács feje hamarosan puhább lett, gumikalapáccsal tapogatták le inkább a dolgokat (és Tolnainak ez máig fontos szerszáma: körbeütögetni a tárgyakat). Magam nem tartom igazolhatónak Tolnai azon állítását, amikor a Költő disznózsírbólban arról beszél Che Guevara kapcsán, hogy: „az én nihilista, ultrabalos (…) felfogásom kívül volt minden rendszeren…" Egyfelől a nihilizmus nehezen kapcsolható össze az ultrabalossággal, ráadásul a sympósok inkább újbaloldaliak voltak, semmint szélsőbalosok. Másutt e kötetben úgy beszél, hogy nihilista, anarchista és nietzscheánus volt. Nos, ezek a meghatározások is ütik egymást, és mindez ellentmond annak, hogy az általa is főszerkesztett Symposionból kiolvasható egy értékrendszer, amely újbaloldalinak, jugoszláv szellemiségűnek és avantgárdnak tekinthető, nihilistának viszont végképp nem. Tolnai 1968 kapcsán kiemeli Sinkó, Lukács, Balázs Béla, Bloch, a Praxis-filozófusok, Krleža, Matvejević hatását: ők „hoztak közelebb bizonyos balos eszmékhez, hiszen nem csak résztvevője, egyik inspirátora is voltam felénk a ’68-as dolgoknak, de élet- és irodalmi felfogásunk inkább anarchikusnak volt mondható". A fenti, egymásnak ellentmondó (ön)értékelések, idézetek jól jelzik, hogy a költő tudja, mennyire zavaros a politika vize, mégis szükségszerűnek érzi, hogy beevezzen, tisztázza helyzetét. A könyvben, e grandiózus visszaemlékezésben ezt a kérdést nem látom megoldottnak, de kész szerencse, hogy Tolnai Ottótól végül is ezt nem várjuk el, nem ezt várjuk. Azt vártuk, amit a Költő disznózsírból című rádióinterjú-regényével megtett: nagyszabású, összegző remekművet.

(Kalligram, Pozsony, 2004, 395 oldal, 2990 Ft)