Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza emlékének

 

I.

Még senki nem a megmondhatója, „írói-e" itt ez a kezdet, nagy kérdés máris a „honnét". Hogy is kezdjem el? Tényállást akarok-e ismertetni (közölni)? Valamely tényállást hogyan lehet a legrövidebben? Melyiket hogy. Akkor ezt? S mi ez a tényállás? Hevenyészve bár, miért nem nevezem meg, hallom a kérdést. Aztán még mindig megalapozhatnám az ismertetést, árnyalhatnám, mit tudom én. A tényállás ilyen egyszerű: merre menjek? Hova? Mert hogy ezt gondoltam ma, vasárnap reggel.

Volt-e szükségem igazán bármire? (Hogy csakugyan le kelljen mennem.) Ez úgy a „mesterségek és eszközeik" című kérdést hozza, s Nemes Nagy Ágnes így jutott az eszembe, most épp így. Nem mondom, valamicskét „feszítek" is, hogy az ő egykori iskolai tanítványa mégsem lehet merőben hitvány ember (lásd erről Füst Milán, „jaj, ha Az a valaki látná, nem akasztották fel a fiát mégse"), hogy ilyen kérdésekről esszézik. Ottlik meg ott lakott az iskola mellett, értsd Petőfi Gimnázium, Buda. Zsemle kellett feltétlenül, ez annak eszköze, hogy verébkém este boldogan s szándékaim szerint menjen be a kalitkájába – egész nap szabad, úgy nagyján –, pár morzsával, tenyeremből kínálom oda neki. A zsemle további részeit (lesz-e szó itt fogyózásról is? Még nem tudhatom! Honnét tudnám!) koplalásomhoz használom, mint egy jobb akadályzsoké, élek mostanság, ha tehetem. (Az akadályzsokék nem apró emberkék, csak ők sem nyomhatnak többet 57-60 kilónál, ide szeretnék újra visszajutni. De ez nem tartozik ide – gondolom most!) Virág már van, hétfői felköszöntéshez, ne halmozzuk az őszirózsát; kenyeret hétfőn is vehetek; marad a sportújság. Na, zsemle és sportújság, ennyi a biztos. Megyek.

 

II.

Na most akkor, ahogyan ezt modorkodva mondani szokás: mehetek is, mert van időm, érkezésem, van hova mennem, s gondolom, ez Dél-Buda lesz. Hanem ebben nem vagyok biztos. Hatvanhatodik éve élek ugyanitt, jó, ez nem perdöntő (per sincs!), Bécsben két heteknél többet egyvégtében nem jártam még, pár napokat annál többször, s Bécset nem is unom, hanem az odautazás elviselhetetlen a számomra. Honnét van ez?

Mielőtt elkanyarodnék, gyorsan még a vasárnapi lemenésről itt és most: már a villamosmegállóban tétova leszek. Menjek én megint a Lágymányosra, a Fehérvári útra, mikor szinte naponta, kétnaponta arra járok hétközben, unom kicsit, nincs több fantáziám? Miért nem a Krisztinaváros, akkor? Rendben, reggeltől nyitva tartó bolt kell, piac nincs, csarnok nincs… mehetnék, persze, a Batthyány téri csarnokhoz, az nyolctól megvan, közben kisbolt is van, nem tudom, honnét ez, hogy mégse akarok arra menni. De a Krisztinába se. Végül a 41-essel elindulok Lágymányos felé. (Van ott Ottlik Géza-emléktábla is, igaz, hajdani iskolám mellett szintén van. S emlékezzünk a „maradék nyári nagyvakációra": micsoda mámor, a katonaiskola után, hogy magunk választhatjuk meg, az uszoda melyik lépcsőjén megyünk le, föl.) A villamosról hirtelen leszállok, mégse Lágymányos. Hanem Krisztinaváros. Máris hosszan várok a buszra, megkezdődött a szerencsétlenkedés. (Ez mind visszavisz minket alaptémánkhoz, kis türelem!)

Megkezdődött, és folytatódik is, mert egyrészt kicsit hűvös van, s én nyáriasan, egy szál ujjas trikóban járok, legföljebb kis pulóvert húzok rá, mint ma is, és valahogy fázom. Főleg a krisztinai kisboltnál a nyitásra várva (nyolckor lenne), s a csáberő, a – bár koplalok – finom pogácsák, sajtos rudak sora ott tornyosul ládákban, a zsemlék így halmokban, de a bolt nem nyit. Mind többen eltávozunk, maradnak főleg a csellengők, részben hajléktalanok, mit tudom én, egy kávéra, pár kis üveg pálinkára áhítozók.

Magam – fogyózás! – 91. napja nem iszom, étvágyrontó cseppekkel, krómkarnitinnel élek és ilyesmi, búzakorpával, hagyom azonban ezt. Még visszatérek rá talán.

Megyek hát a 18-as villamoshoz, jön, üres, irány mégis a Lágymányos. 35 perce kódorgok így, s megérkezem végül mégis a Bartók Béla út melletti térre, jobbra Ottlik táblája, balra prózaíró barátomék lakása, körben mindenféle kocsma, ahol nem látnak már 91. napja, és nem is számolom, még hány napig nem fognak, a szesz elhagyása nem gyalogtúra, világjárás – nem, nem, az életnek az ilyesmi az igazi műve, határokat nem lehet szabni. (Lásd Ottlik meséje a művészről és a halálról; két napot ad a végső nagy műhöz a halál, a mű nem készül el, egy öröklétet ad, fél nap múlva megvan a munka, a művész elballag a halállal. Hogy Ottlik maga a Buda c. regény kidolgozásával miért maradt adósunk, nem tudom, honnét jött ez, semmiképp sem az ismeretek hiánya adta.)

No, és épp ez az. Mellesleg a Sportot megveszem a példásan nyitva tartó újságosnál, aki tudja, „ki vagyok", szoktunk pár szót váltani, publikációimra is tett – jó értelmű, bár nem elemző, minek lenne az őtőle éppen – célzást. Itt lényeges pont következik, elintézem előtte a kevésbé fontosat.

 

III.

A kevésbé fontos pedig az, hogy itt ez a „nem is fognak látni". Miért nem? Nem kertelek, a közelmúltban ezt írtam, nem szó szerint, valahová (valamibe): hogy valami érdekes, végső, profilos (brrr) is legyen írásomban, ne hasonlítson az egyik a másikra oly nagyon, itt mondom meg, hogy számomra a magánemberi élőszavas érintkezés megszűnt. Telefon, találkozás nyista. Marad a levelezés, főleg elintézendők dolgában, s akkor természetesen az érzéseknek megfelelő pár – ismétlem – magánemberi szó. De ha én egyszer azt mondom, folytattam ott (részben; másfelől inkább itt bontom ki először ezt a témát, tehát nóvumok jönnek!), hogy „annyira nem akarok beleszólni a dolgodba, öregem – barátom, hét, te, kedves úr stb. –, hogy inkább el se mondd…" – akkor nem koslathatok magam se meghallgatásért engem meghallgatók iránt. Ha valaki iránt nem érdeklődünk, ne érdeklődjünk az illető felől se. S ezt mondom én éppen azokra, akikkel feleslegesnek tartom a magánérintkezést. Nem Salinger Teddy nevű alakjára parafrázisom ez, mégis: az emberek annyit érintkeznek egymással, de miről? Rendben, tegyék, de ez olyannyira megvan a világon, hogy egy író külön nem kell hozzá. Ráadásul számtalan író, festő, zenész, színész stb. tesz eleget ennek a píár-agitprop elvárásnak (brrr, de itt jó a szó: el-vár-ják!), hogy én szépen oldalt lelépek. Észre se fogják venni hiányomat.

Mármost ha így járok-kelek, hogy tkp. le vagyok lépve, nem veszik észre hiányomat, vagy lendületbe jöttek a színhelyeken (kivéve a munkák színhelyein, de ott se tolakszom direkt: kiadók, lapok, folyóiratok – és végképp nem a kiállító- és díjkiosztó termekben, esteken, estélyeken, felolvasásokon, tárlatokat nézve, színielőadásokon és vetítéseken jelen léve etc., nem, nem én nem járok már sehova, s nem elhatározás alapján, hanem ez nekem…)

Honnét tudnám, állok meg egy pillanatra, miért nem? Hogy nekem ez… adódik? Evidens? Így a jó? Szakmailag ekképpen előnyös? Nem hátrányos? Mindegy, s akkor mit fáradjunk? Nincs bennem természetes késztetés így, vonzódás? Elment minden energiám a munkámra, mely az életemmel azonos?

Jól láthatjuk, hogy egy ilyen egyszerű „honnét" és „miért" is mily bonyolult. Nehéz akár csak remélni is a pontos választ. Olcsó szellemeskedés pacsulijában: bár nem tevődik össze, van; ne bolygassuk hát, örüljünk neki.

Az írónak ez, főleg ha arról van szó, mi is „az írói", tehát miért, mitől, honnan „írói" (és nem csupán pletykai magántragédia: unalomi, fölöslegi stb.) valami, nem elegendő a pacsulis, szellemeskedő, kabarés válasz.

„Hová forduljon hát az ész? / Pedig jó volna szégyenét / A szóval, mely megsejteti, / Kimondani, s elrejteni." Így Nemes Nagy. Mondjam ezt emlékeimre? Ó, érinthetetlenek ők. Mostani „törekvéseimre" áll ilyen.

Felírtam épp ma reggel ezt is (Teddy jeligére, van egy ilyen novella, ahol nagyon a zen buddhizmust aprítják a tejbe, hogy ne ismételjem magam, apriorítják, régi viccem): „Az emberek, akik annyit érintkeznek egymással, annyira nem profik! (Velem legalábbis nem azok.)" Nem részletezem. Ide jöhetett volna nemérintkezéselméletem több támasza, talpköve, aprítva akár: mert milyen alapon érintkeznének velem, és főleg kivel érintkeznének, érintkeznek, ha én a művem vagyok, pontosabban én azért komplettül nem vagyok meg, ha nem ismeri valaki legalább egy kicsit, miket is hordtam össze „úgynevezett gondolatilag", s nem az, hogy milyen versszerkezeteket, meg hogy hány verebem volt, és hogy miért nem Ascotban van az epsomi Derby, és hogy hány nyelvet kell tudni ahhoz, hogy valaki műfordító legyen… és én azt sem várnám el, hogy tudják – sokan tudják! Csak úgy, kocsmai régiek, mások, kollégák, értelmiségiek –, milyen nyomor pálya lett ez az írói már, meg vagy úgy, a Nyomdai Viszonyrendszerek Változása, 1990 óta, milyen éhbéres pálya, tisztelet a kivételnek, nem ezt várnám, magánügy, hanem hogy milyen „lelki fazon" vagyok, mondtam-e valami érdemlegeset a világ állásával kapcsolatosan, vagy csak beszéljük meg Márait, a Fridit, mind oké, nyilatkozzunk Ottlikról, a német választások buktatóiról – rabokról, Vágó István vagy Matthisa Opdelhöven kvízműsoráról (ez utóbbiról ráadásul csak én tudnék, Sat1), Karcsuska Marcsuskáról vagy Anushka Renziről (utóbbiról csak én), a rohadt galambokról vagy a St. James Park csudás sok seregélyéről (ez utóbbiakról főleg csak én tudnék), már nem érdekes az író és a kesudió helyzete, s engem kevésbé érdekel a magyar válogatott szöv. kapitányának személye, a Sopron, a Fradi, az orsz. kapitány (rend), mint a régi NDK szélsőséges és régikom. pártjainak ügye, ezzel töm a német tévé, logikus?! Kik tudják, hogy Budapest hogy rommá volt lőve? Hogy 1989 után mekkora reményekkel vágtunk mégis a… ezt se tudják a ma 28-30 évesek, már ők se nagyon… és hogyan magyarázzam el, hogy nem a mondat számít, nem alanyban és állítmányban kell gondolkodni, bár ez kétségkívül több, különb az eszmei mondanivalónál és a párt meg a piac határozmányainál… hanem az írói munka az… az írói munka… a rózsa a rózsa… a rose is a rose is a rose is a rose is a rose. A Gertrud Stein-féle mondás. A rozé a rozé a rozé a rozé a rozé. Így én. Vagy: A Rose-é a rozé a rózsa a… Összevisszázva. „Stein" (kő!) csattanóval esetleg, rámutatva a sírkőre, mely körül rózsák. Az emberek irodalmon általában az ilyen hangulatosdit értik, s így ritkán jön elő, hogy „honnét" az írói.

A „honnét" is kétértelmű, magyarázom. De kinek?

 

IV.

Úgy bizony, kitalálják már, újságárusomnak magyarázom. Akivel azért állok ott a bódé előtt a tér sarkán, mert kijött kicsit lábat nyújtóztatni, megenni egy banánt, én nem is tudom.

S mert a beszélgetést tkp. én kezdeményeztem, én, aki nem érintkezem élőszóban és magánjelleggel, s a legszívesebben mindenkinek ezt mondanám („akivel akár az utcán véletlenül találkozom", jó vicc, mondjam ezt egy pénzt kérő hajléktalannak? nem értené meg; hülyének nézne az, aki egy utca felől érdeklődik, hol van a Liliomfi-köz, „uram, én nem érintkezem"!), én kezdeményezem, mondom, az eldumálást azzal, hogy „hát most aztán mit vegyek, még a Sport a legtartalmasabb… nekem", s újságosom most nem azt mondja, hogy „művész úr megint nem tudott aludni?" – ezen messze túl vagyunk, nem vettem rosszul tőle ezt se, hanem komolyan elmagyaráztam madárkámat, kutyánkat, huszonhét éve ezt az életbeosztásunkat otthon… no, most azt kérdi, ő, aki letette névjegyét a múltkor azzal, hogy „olvastam ám a versét", azt kérdi, „ilyenkor, séta során jönnek a gondolatok, az ötletek?". S nem rossz kérdés ez.

Mert friss a levegő – már mondtam –, s mert annak ellenére, hogy „unom is" Budapestet, de a bécsi vonatot (vagy a pozsonyit, a karakurmait) nem tudnám már jól elviselni, túl elszánt ügy nekem, hogy felkeljek „hozzá", kimenjek, koszos legyen, fáradt, beüljenek fülkémbe (régen nem ültek! Volt függöny, behúztam, telefüstöltem a kupét… s nem is utaztak annyian ezzel a szerelvénnyel, az én hajnali bécsimmel), a termes kocsiban is hangoskodnak, az étkező drága, de hagyján, ott viszont állandó élet zajlik, pincéreké, határőröké, magántársaságoké szomszédos asztaloknál… tehát városom még mindig jobb, mint az elszökés. Nem mintha Bécs is mindjárt a közelben ne lenne csodás!

Nem, nem, mondom én újságárusomnak, eleinte még a házi kincstári szövegemmel kezdve, én sosem sétálok, sosem megyek le „csak úgy járni egyet", hogy én mindig csak valamit elintézni megyek. Hm. Ehhez képest, mint hallom, egész szépen hasonlítgatnak engem – meg vagyok tisztelve! túl vagyok becsülve – Walter Benjamin flâneurjéhez. Megjegyzem, egy igen kedves hölgy szava járása volt anno a „flangálás", s ezt én imádtam.

Ritka közlés. E téren tökéletes-féle elderítő-felhárító vagyok, vagy effélékben tetszelgek magamnak. De a flangálásba kicsit ma is beleborzongok. Holott… mindegy. Van, ami volt, bár csak volt, ami van.

(Avval együtt, hogy ki kedves és ki nem, nekem senki se kivétel, ha arról van szó, hogy „érintkezzünk szakmán kívül élőben", nem én, senkivel, és mindenkit illetően megvan… ha más nem, nehézkedésem.)

 

V.

Furcsa, hogy mikor épp ezt lett volna szándékomban a legkevésbé, valamire olyan érzékletesen (már-már érzékien) rácéloztam. Holott jelene végképp nincs, semmi aktualitása. Van azonban a következőknek. (Bár konkrétabbaknak: személytelenebbeknek.)

Elkezdett nyugtalanítani valami sokkal megfoghatóbb „iménti". Ez a vonat-dolog. Hagyom az innen-onnan kicsit kiúsztatott dolgot, hogy „eleve miért akarok én közölni valamit?" Merthogy – ottlikian? ki tudja, a Mester mivel hogyan volt magában! – magamban néha ekképp is szoktam dohogni (jó, épp mert nem dohogok, elfogadom a „dohog" szót, magamra, ugyanúgy, ahogy a „szószátyár"-t is, holott többször megírtam, nem vagyok szószátyár, ez roppant viszonylagos, meg helyiértéke van, és lásd Kocsis Zoltán, aki azért magyaráz el valami egyszerű dolgot – piano, forte – a zenészeknek, mert hogy nem hamburgerre hívta meg őket, de vesepecsenyére, s erre azt mondhatja neki egy brácsás mégis, hogy őt ne oktassa!), másrészt dohogok, szószátyárul magamban úgy is, hogy azt mondtam sokszor: „francba! Annyira nem jön válasz, úgynevezett visszajelzés, lelkesedés vagy kifogás, leszólás akár, hogy nem tudom, mennyit kellene mondanom, mi kevés, mi elég… mi sok…", igen, keszonban élünk, írók, fordítók, s nem csupán Nemes Nagy Ágnes fájdalma volt – kesernyésen nevetve mesélte el, gondolom, sokaknak-keveseknek, elegeknek, a kelleténél többeknek? –, hogy 1956 utáni első felolvasóestjén ott volt egy osztálytársnője, az első sorban ült, tanárnőm szíve nagyot dobbant, egy volt iskolatársnő… s a hölgy oda is ment hozzá, a költőnő kezét lelkesen szorongatta, s azt mondta neki: „Drágám, de… szép a sálad", ami, persze, nem baj, mondom én ma; de az ember a Virginia Woolf-jaira se kap másfél mukknál többet etc. Mit kapjon saját dolgaira!

(El ne feledjem egy iménti gondolatmenet befejezését: amatőrök az érintkezésben… s akkor én, aki oly profi lennék abban, hogy nem érintkezem, ily későn kezdek hozzá ehhez, túl későn. Megjegyzem, erről jutott ma eszembe, hogy valaki – főleg igen fiatalon – bizonytalan valamiben, saját magában, legyen az szerelem, önkifejezés, együttműködés, csapatjáték, de a szerelemben akár fizikai is, az önkifejezésben akár kritikaírás, beilleszkedés egy lapba, egyetemi együttesbe, a csapatjátéknál mondanom sem kell, vannak idősebb játékosok mindig, na, mondja azt az ilyen illető: „tanítsd meg nekem, ahogyan te szereted… ahogy te jónak látnád…" Később mindig lehet svenkolni úgyis.)

S ha már utazás – majd „ló" –, ki ne maradjon, mikor Londonban laktam, számos alkalommal hetekig éltem olcsó kávén, szeletelt, „pennys" fehér kenyéren, köpködve. Jellemrajz! Nem voltam meg kenyér nélkül, de… Nálam jobban senki se koplalhatott volna, ennyi kell.

El ne feledjem ott folytatni se, ahol akartam.

 

VI.

Nem mondok el ilyeneket, s olyat se, hogy Londonomat a később „teljesre-fordított" Virginia Woolf emlékei hogy átszőtték! Képei, lakhelyei (amerre laktam, Bloomsbury), festőnépének képei. Egyszer mintha „öngyilkos-botját" is láttam volna.

Nem mondok ilyet, főleg újságosomnak, ha ily kedves e hűvös vasárnap reggelen, s már rá is vesz, mondjam el komolyan, amit nem bírhatok elmondani – közeleg a „honnét!?" –, nem mondom panaszom, dohogásom, hogy például „az emberek, a népek" elképzelni se tudják azt a sok, intenzív, nívócentrikus melózást, ami az enyém (és az enyém volt), ha nagyon sikerült valami, ha nem (sem). S nem panaszkodom az írói helyzet lemaradottságára. Boxpofák a reklámokban, suvickok, műsorvezetők, kis nők, nagy nők, közgazdászok, exminiszterek, slágerénekesek, minden, akkor is hatnak és akkor is befolyásolók, meghatározók, ha valaki bírálja őket, válogat csak köztük, egyik se kell neki, de azért a Csucsundra csak egy fogalom, a Boci-Tuncsi klassz srác stb. Legyen, de ezzel elmegy a figyelem, lassan a Semmibe fordul az összkép.

Vicces, hogy Ottlikkal is, de főleg Nemes Nagy Ágnessel picinyt összecsaptunk egyszer (én, kölyökkutyánál alig több íróféle, akkor), mert már abban az időben sem szerettem az ilyen jelenségeket. Jóllehet közben rajongtam 4 Non Blondesért, sírtam filmzenéken stb. Mi több, abban az időben, anno, 1960-64 táján, hol volt még a mai nívórasszizmus (az én szavam), az a rettenetes, tendenciánál-több abszolútum, mely a keveseket elszorítja, s a végén az ő fejükre olvassa, hogy ők a nívórasszisták, mert a Csucsundrát, a Boci-Tuncsi kölyköt, netán a legközkeletűbb tudóselőadót és főcikóriást nem kedvelik. Ottlik azt mondta: ugyan, ezek nagyon helyes bolondok, fiúk-lányok… N. N. Á. pedig: „De gőgösek vagyunk, miközben szépen öltözködünk…" Na, ezt ma mondaná nekem szegény Tanár-Költő-Mesterem, N. N. Á. Ez külön meghat, csuda ember volt ő.

Nem mondok tehát az újságárusnak semmi ilyet, hanem azt, hogy: „Tudja-e, a Krisztinában" (vacogva, a nyitni nem akaró boltot otthagyva) „gondoltam épp most ilyet… hogy az írói mű, maga az írói elem, Az Írói honnét írói, mikortól? Meddig pletyka csak, tragédia" (jobb német tévékben azonosítják a kettőt; tragédiák – tehát pletykák; na, szép, ennyit róluk), „honnét írói valami"? S hogy erre jön ő, az újságos, és kérdi. Ez is egy ilyen megfoghatatlan dolog, látja, mondom neki, s elteszem – el ne feledjem, amiért mentem – a sportlapot. Hogy honnét jön, ami az írónak – hitelesen; s érti a szót, jól érti, jó közönsége is van – tényleg jön, az lehet, hogy éppen ilyen sétákon… mesélem Kafkát, milyen elhagyottnak érzi magát hirtelen, ahogy lakására, szobájába hazaér, holott künn a friss levegőn minden evidens volt, élénkítő, fantáziás… és vége.

 

VII.

Nem mondom el azonban az újságosnak, mi ez a vonat-ügy. Mennyire az van, hogy „honnét nem lehet elmondani". Nem kiterjedésében honnét, tehát hogy már annyit utaztam (nem utaztam „már annyit"!, némelyek éveket ösztöndíjaztak külhonokban, vagy dolgoztak, s akkor lassan kiderült, tényleg semmiség, hogy Rosarióból beutazza a tűzföldi Argentínát, átmenjen Bolíviába, minimum Chilébe és Uruguayba, az mindjárt harminckilenc vonatozás másfél év alatt – ráadásul ott! A dél-amerikai vonatokról, filmek alapján, van némi képem, bár inkább csak a hegyvidékiekről azért e példa, ám ha én Párizsban dolgoztam vón, nyilván kétszer meglenne utólag így Marseille, egyszer-egyszer Bordeaux, Toulon, méghozzá a nyílvonaton, és Lyonba át-átruccantam volna, nem állnék itt „csak" Normandiával és Bretagne-nyal, ami szintén nem semmi, de…), ergo nem utaztam „annyit", és a számszerűség itt mindegy is. (A számszerűség nekem csak a Nyomdai Viszonyok Rendszerének Változása után, 1990-től úgy 1997-ig létezett a lóversenynél, ott tényleg kiszámítható volt, hogy ihletett – ám „honnét" az ihlet? És „meddig" – játékkal, tetű szállodákkal, koplalással még nullszaldósnak is lehet maradni, jó játékkal, mondom… ám ehhez idegek kellenek, a ló, ahogy a legnagyobb zsokék is mondják, végső soron mégis szerencse kérdése, a tulajdonosok számára is a legnagyobb ló is – szóismétlés – lóverseny részese.

Ma ott tartok, hogy nem csupán némely lóközvetítéseket volnék képtelen nézni akkor is, ha helyettük száraz kenyérhéjat kéne kiköpés érdekében felpuhítanom. Nem azért, mert… valahogy nem jön össze a produkció. S nem a fogadás hiányában. Mindenhogy messzebb tartok.

De akkor még volt nekem, vagy hat éven át, reális számításom a nullszaldóra; senki ne kérdezze, meglett-e, vagy utána jött nagyon jó dolog, esetleg katasztrófa, vagy utána katasztrófa és aztán nagyon jó dolog; túléltem, rezzenetlen megvagyok. De az utazások élményeiben a számszerűség nyista.)

(Honnét volt jó darabig, hosszan is, a lótippelő ihlet, az átélés? A kedv tette? Az anyagi realitás minimuma? A… jobb-híj?)

Tehát, igen, honnét tudnám elmondani, hol, honnét kellene kezdenem, hogy a vonat nekem már miért nem? És nem azért szoktam senkinek még csak azt se/is elmondani, hogy ez fáj, az sajog, amott villanyoz bele a forgóm, minden, nem azért, hogy orvost javasoljon – ennyit én is tudok, magamtól is tudnám! Hanem mert el akarom mondani, gyenge vagyok, igyekszem nem elgyengülni, nem magánérintkezem, jó, azt akarom, hogy az illető tudja, jó, nem magénérintkezem, ne tudja, jó, na. Azt meséljem, milyen volt, ahogy Artaud-t, Wittgensteint jegyzeteltem, behúzott függönyök mögött cigizve fülkémben, rettegve, ne üljön be senki, minden tizedik alkalommal ült be… azt meséljem, a Westbahnhofon még mindig meghatottan szállok ki? Azt meséljem, a taxit se bírom, az eltökélt hajnalokat, hogy gyerünk akkor …hogy anteusi alkatom ennyi elszakadást se tűr a pesti flasztertől, a budai lakástól… az élő, szerves környezetemtől, Totyi madaramtól? Hogy a vonat leállt, akadályoztatva lett, visszatolatott a Keletibe, leszálltam, nem vártam, rohantam haza, így lehettem kutyánkkal még halála előtt utolsó napjain? Mondjam el, tényleg olyan eliotias a sorolásom, az ő reál-verseiben vannak ilyesmik, mondjam, hogy Bécsben újabban eleresztem magam, idegességemben is, hogy miért vagyok ott, élvezem Musil szülőházát, a senki semmijét, a sarkokat, a boltocskákat, bejzliket, kávéházteraszokat, dombokat, lóirodákat, Duna-partokat, villamosokat, megszokott útvonalaim monotóniáját magát… és ráiszom, dobálom be az 1/8 fehér borokat, minek? És irreális az állapotom, nem volna baj, de egy napot szánok rá csupán, és másnap korán kelni, hazajönni, révülten, szédülten, mikor azt se tudom, minek mentem ki, a múzeumokban már mind voltam négyszer-ötször, a kiállításokhoz hasonlót láttam Párizsban, Koppenhágában, Kölnben, Hamburgban, Londonban, Salzburgban – magában Bécsben… az ember sehol se járt, ha nem járt Bostonban, Tasmániában, Szingapúrban, csak találomra mondom, Lappföldön, a Vörös-tenger partján, Venezuelában vagy Edmontonban, Houstonban, L. A.-ben… de annyi helyen így is jártam, bár ezeken a helyeken már nem is fogok, jártam összevissza annyit, hogy ha már 10 éves korom előtt is arra volt hajlamom, hogy a háború utáni rom-Budapestről ne menjek el segélygyereknek a csokis Hollandiába, s ezzel meghatározzam az életemet, ha madárkáim miatt 1978-79-ben nem adtam be a korai, még elit berlini DAAD-pályázatot, pedig felajánlották, de Samu volt, Szpéró volt… gyilkosság lett volna… és nem is, el nem mondható, milyen evidens volt, hogy dönteni sem kell, maradtam, még jöttek madárkák… és jött DAAD-ajánlat is 1991 körül, akkor meg volt az Alíz, még mindig a Samu, voltak a többiek… minden eldőlt így. És mára már – bökőt! – teljesen mindegy, és ha nem is teljesen, de megvagyok, hogy nem élvezem németföld-kultúraföld előnyeit. Ellenben, hogy miért nem akarok magánérintkezni, miért nem bírok el egy bécsi vonatozást jól (autó, lásd „menj orvoshoz", szóba se jöhet, repülő), hát – bocsánat, de napilapban is le volt írva már –, ugye, a jó kurva életbe, azt én mondom meg, hogy miért. (Ami éppen pedig, majd látjuk, itt a végén, e dolgozat dolgában oly tisztasággal hóttnyugodt leszek, lehetek is…)

Hanem ez még nem irodalom. Ez nem „az írói".

Ha meg tudom mondani a tényállást hitellel, ha nem.

S még az ily „megmondás" is mi?

Honnét „az írói"? Mely határtól? És mitől, ily értelemben „honnét", hogy mibül?

Ezt kérdezte újságárusom, és kb. ezeket meséltem el neki, és abban maradtunk, hogy jó, egy úszónak is kell jó vízfekvés, a motoros zseni Valentino Rossi is csak megtanulja valahogy, így újságosom, én erre, kell valami plusz érzék a Valentino Rossinak, jó, így újságos ismerősöm, de az írói…? Az mégis valami adomány, így én. Na, ugye, így ő. És nem vitás, ilyen reggeli séták során is jöhet, aminek be kell ugrania. (Jaj, észre se vettem: hízelgő lehetett volna „rám nézve", ahogy újságosom nézett rám, hogy írói hitelem van, nála egyértelműen igen. Jó, amúgy se panaszom ez.)

 

VIII.

Eliotosan tovább. (Észnél vagyok, érzem gyökereimet.)

Nem mondtam el neki, hogy N. N. Á. megint az eszembe jutott: „Na, igen, honnét jön a dolog, fiacskám?" Ez lejárt kérdés, de ez örök-új kérdés is. Lejárt kérdés, mert inkább régebbi korok „gyermekei" foglalkoztak vele (amilyen én is vagyok, hohó!), de örök-új, mert minden kiemelkedőbb műnél előjön/jöhet.

Nem mondtam el, hogy még rejtélyesebb ennél: a verébkék! Madárkáink itthon! Csupa kipottyant, sérült, vak, szinte egytől egyig rászoruló, igen, ők egy érző szív lehetőségei, mert minden antitársasságom ellenére én talán egy az vagyok, egy érző az, egy érző szív (hah!), teljes átélés életre-halálra, bár a Szpéró, a Samu halála után nem haltam meg, de… bonyolult. Ez azonban már megvan, hogy „honnét". Szpéró, a verébkék egyáltalán: egy érző szív lehetőségkeresése volt.

Nem mentem bele olyan filozofálásokba se, hogy az ember, ha fél, meghízik, rendesen kell enni, nem lehet nassolni, nem szabad, az árt, ugyan! Ha valaki egyáltalán nem eszik rendesen, akár egy zsoké, boxoló, akkor csak nassolhat! Egy kicsiny sajtot a madárka sajtjából, valami – javarészt kiköpendő – zsemlét, egy pár szem szőlőt, mikor még volt Pipi Néni, vak madarunk, neki télen is vásároltunk szőlőt. T. D. úrnak szerencséje volt!

Senki emberfiánál-emberlányánál nem adatott meg neki ennyi, mint ezekkel a madarakkal. Más úgy érzi, a kutyájával stb. Idáig jutottam el reggel a jegyzeteimmel. De erről a gépelt lapról ide, hát jó, átmásoltam mindezt, újságosomnak mégsem mondtam el. Majd legközelebb.

Elmeséltem viszont regényem rejtélyét. Hogy a sors, az istenek gyülekezete a jelek szerint megkönyörült a hülye Tandori úron, az írón, aki örökké elégedetlen volt a regényeivel (nem is nagyon biztatták, így még annál is lejjebb értékelte magát), könyörülés esett most azonban, mert a Tandori úr nekiállt (jó tizenöt éve próbálgatott két figurájával) regényt írni, de akkor még nem tudta. Hogy mi lesz ebből. Ködös és meglehetősen gyér képzetei voltak. Írt, írt… s akkor, egy szép nap hirtelen… a végül 165 oldalas regény, tessék, messze legjobb regénye, nagy műve… mint most már önmaga előtt hasra esve látja is… negyvenedik oldala körül meglódultak a dolgok, működésbe jött a (mondom!) istenségi masinéria, és a végén csak alig is győzte nyalogatni mind a tíz ujját a Tandori úr, úgy klappolt a regény minden eleme – és lehet sok mindent mondani a könyvre, elképzelhető, hogy valakinek ennyi tökéletesség kevés, netán túl sok is a klappolós tökély a műben, lehet, de a Tandori úr igényeinek tökéletesen megfelel, s nemcsak az van, hogy nem létezik, hirtelen meghülyülne ő, így, s megalapozatlan, a maga javára, nem, itt valamiben igaza lehet. Ahogy el-elfeledkezik a könyvről, aztán újra meg újra eszébe jut mégis a mű, egyre-másra jön rá (mondom, újra meg újra) a Tandori úr, hogy ez is stimmel, az is egy atyaistenmekkora motívum, hogy felelgetnek egymásnak a visszhangfalak, sodródnak a szálak, perdülnek az evidenciák, történnek a rémségek, de nem a maguk kedvéért, nincs semmi lelkizés, mégis filozofikus az egész, csupa történés, mégse akcióregény…

És a nagy kérdés, nevettek újságosával, nevetett a Tandori úr és a bódéjába visszatelepedett szakember, honnét az egész? Na ugye, honnét lett meg a regény? Ez nagy rejtély marad, ez mégis valami titokzatos dolog.

(Közbevetem: honnét jönnek vedléskor a madarak tollai? Nyilvánvaló, a madárból. Táplálékokból, hajlamból, egészségből – igen! –, de főleg mészből. S ezt a falat is ette, szegény, nem ismertük mészigényét! Most Totyit, bármilyen csúnya szó ez, felépíteni, aufbauen, németül, a Totyikát én építem fel szépiaetetés formájában. Persze, masszív egészsége is kell: éveihez!)

S a regényről még egy kedves író barátjával véletlenül – szakmai ügyben kellett csaknem fél esztendő után ismét beszélniök egymással – szót váltott nevezett Tandori úr. Az irodalomról ezt hoztuk össze: érdekes, ahogy a lóverseny egzisztenciális fogadásocska nélkül nem érdekes, az irodalom? Itt mi az a plusz, amitől?

(Zavarban voltam: kicsit úgy az itteni dolgom befejezése ez…)

 

IX.

Igen, igen, befejezésül: honnét? Hányszor feljegyeztem: „Csak a teljes összefüggés értendő, mert csak az érthető valóban." Vagy: „N. N. Á. És a virága… mert szép, mert él és mert lélektelen… a virág az egyetlen esély…" Magam mákvirág se vagyok, mégis tudom, ez a látszólag lélektelen dolog, ez a társas-élő-érintkezés-kiiktatva, ez Nagy Valóság Elfogadása, kultiválása. Holott: „Boldog lehet, aki természetességgel öltözik, készül valahova. Mert szívesen megy." Nálam már az sincs, hogy szívesen-e, nem szívesen, mert sehova sem megyek. Más tisztességeket tartok. Ezért bosszankodtam (ma már azt se), ha okoskodónak, szószátyárnak, önismétlőnek neveztek. Jó ég! Legalább ez maradjon meg nekem. Hogy a szakmámat tőlem telhetően becsülettel csinálom… s nem ilyen olcsón, hogy ekkora hibákat nem vennék észre… más oka lehet, hogy ilyen vagy olyan, amit írok, nem bőbeszéd, nem okvetetlenkedés, nem dohogás, nem is folytatom. Aki nézi, kritizálja, esetleg nem jut el odáig, hogy megértse. Goethe jól mondta: „Hogy a költőt megérthessed, / Költőországban kell lenned" vagy oda menned, Dublinban fordítottam le jól, 1994-ben, az 1959-ben egyetemi műford. szem.-en kapott feladatot, elfelejtettem. De ilyesmi.

Manapság már ezek a kifogásolósdik sem izgatnak. Szerintem akkora barom energiával, ami (íróilag) az enyém, még azzal is csak havi két, szakszerűséggel (ha Maigret-ről, ha Kosztolányi szerkesztési módjáról, ha Rilkéről, ha Kafka rövid prózáiról, ha Waugh-ról, Woolfról stb.) havi egyet. S ezért kapunk ma oly pénzt, a rettenetes adólevonás után pláne, hogy nettó az ötszörösét kéne kapni önvallomásosnál, és a hétszeresét a szakmainál. Vagy mit tudom én, négyszeresét és hatszorosát. S rendes helyeken ez így is van. Nem könyvkiadási piacfüggés ez… ám sajnos a rendes helyek is anyagi nehézségekkel küzdenek. Ez meg HONNÉT VAN? A világ a maga dolgaival honnét? Hagyom is, nem tudom.

Mivel azonban író vagyok, nem dobálózhatom összevissza szociológiákkal (s bizony, nem várhatom, hogy 17-19 ezer forint helyett afféle 100-120 ezreket kapjak egy-egy alapos, jó, témáját kimerítő, keresztül-kasul szövő dolgozatért, ahogy életemben talán háromszor azért igenis kaptam; de hát nem kaphatna mindenki, nem adhat minden hely még egyszer se… hagyom).

A mai íróember – 90 százalékunk – „anyagijai" legföljebb az öncsalásra épülhetnek. Megjegyzem, lóirodázáskor is a magammal vitt füzetesregény-fordítások, a szorgos mintegy-otthoni-meló teremtett egyensúlyt. Hah!

Kell valamit kezdenem e mű-és-világ témával is. Ah, Ottlikkal megismerkedhetvén Nemes Nagy Ágneséknál 1956-57-ben, a nagy témák egyike az volt, honnan tudja „hőseiről", a cselekményről a regényíró azt, amit tud, s amit ekképp megír? Nem feledtem azóta se ezt. Nem mosta le rólam egyetemi tanulmány, pőlyigyekezet és pályakényszer, fürdés a tengerben, baráti öröm, szerelmi bánat és verza, ló és medve, madár és fogyókúra, ki nem fosatta semmi, ki nem verítékeztette, le nem vedlett rólam, (le nem vedeltette, nem megy), semmi Erő nem hatott így (megoldhatatlan mondat, ha a „vedeltetté"-t elvetjük!), nem, megmaradt ez a kicsi-kicsi gond, hogyan tudja az író? És ebben a regényemben, melynek részletei hamarosan olvashatók lesznek, de mire ez a cikk megjelenik, már a regény is megjelent, remélem, címe 13:87, értsd: 13 a 87-hez, megoldottam, hülyén, nem virtuóz módon, de röhejes korrektséggel megoldottam ezt a kérdést is (nem nehéz história, de komoly). S még sokkal fontosabb technikai dolgokat is előhoztam, húztam kalapból, pakliból, életből-vérből, légi semmiből (főleg), akarásból, 12 és 24 év munkájából, abból, hogy 1950 óta regényíró akartam lenni (s költő, műfordító csak mellette lettem), és prózaíróként/nak örök kudarcpályára állítottak, „na jó, prózát is ír!" felkiáltással, megalkottam, mondtam újságosomnak, a prózai remekművemet, s nekem ez is sokba került.

Mert ahogy nekem, mint kiderült, az istenségek kegyének megóvása érdekében, semmit sem szabad („ne túlozz, öcsi!", de, és nem túlzok, ismétlem), semmit sem szabad, nem szabad utcán átrohangálnom, senki-semmi-után rohangálnom, két dolgot összeegyeztetnem, részt vennem, kívül maradnom, söröznöm, boroznom, igen, hiába bírom jól, hiába adna menedéket a bódulat, mégis társas(s)ágot nekem, magány ellen, „nem, öcsi, ott a verébkéd, van lakásod, nem élsz egyedül, elhagyatva, utazhatsz, mit lázongsz?", hallom, nem, nekem semmit se szabad, a sörtől-bortól remekül dolgoztam, hatalmas nehézségi fokú munkát végeztem el, de úgy elhíztam, meg a sok üléstől, meg hogy nem utazom, nem idegeskedem, madárkámmal majdnem 100% itthon vagyok, elhíztam, mint egy disznó pl., ahogy hideget se szabad innom, hideg gyümölcsöt ennem, mert a torkom… de szabad volt éhbérekért annyit kuliznom, a kritikák békáit az árokban ennem (bocs, Chandler, onnét a hasonlat, és a békákat nézni nagyon szeretem), nekem mindent, ezt mondhattam volna az újságosnak, meg kellett tennem, de mindent el is kellett tűrnöm, köz- és magánjelleggel, („na, öcsi, azért ezt te sem gondolod komolyan…"), de, komolyan gondolom, csak az újságossal olyan jól beszélgettünk, mint Parzival az Arthus király bajára, úgy kérdezett rám, holott eleinte tiltakoztam volna, engem ne kérdezzenek, hát nem mondtam el neki e csúnya gondolataimat, igen, hogy rendszereket és állítólagos rendszerváltozásokat, a párt és a tőke uralmát, a nívórasszizmusokat, az önzéseket, a hazugságokat, nem utolsósorban saját magam gyarló állagát száz dologban, mind el kellett tűrnöm, és közben semmit, ehhez képest nekem semmit sem szabad…

„De honnét ez? Honnét veszed ezt?", hallom a kérdést, mely még mindig nem ijedt, ugyan ki rémülne meg komolyan ma bárki helyzetén, hát egy olyan emberén, mint amilyen én vagyok, azén senki, nyilván, nem, ezt még mindig felzúdulva kérdi a kérdező öcsiző. „Öcsi, honnét van ez veled?" Na, nem is tudja, hogy… mibe talált bele.

 

Közbevetés

„Maradjon függő a játszma, mit kellene az egész tengert a halakkal kikövezni." Mindenki sziget, nyilvánvaló, a vicc az, hogy a szigetek közt nincs is tenger, haha, mondja egy ismerősöm, a rajzolatokat látva. Fontosabbért azonban ez a közbevetés. Ma hajnalban, miután tényleg rendesen előkészítettem a Totyika kajáját, elrendeztem a virágokat a hazatérők tiszteletére, gyarló férfiúisággal „mostam" is, és a fragolin a legjobb helyére tettem a jól kicsavart mosást, ne kosztokba, jégszekrényre, villanytűzhelyre csorogjon, ma, amikor felkészültem napom intézendőire, beszedtem – mértékkel! – fogyógyogyóimat, nem ittam 92. napja egy kortyot se (nem is fogok, a találkozások ezért is nehezek, bár nem), tehát szellemi képességeim teljes birtokában végrendelkezem így (nem végakarat, akar bármi francot a franc!): röviden, azért jobb nem érintkezni, mert csak igen kis százalékban jön „az írói" innét, nekem nagy mázlim volt az újságossal… és nem vitatkozunk; nem érintkezem, mert nem akarom deklarálni, mennyire más vagyok, mint azok a társaim – társaim? – főleg, akiknek jobban megy sora, és ezt elnyelni sem akarom, marad hát a régi mondás: „Hogy én rosszat gondolnék rólad? Soha rád se gondolok." És hogy a teendő az énendő. De másoknál még plusz. Az egyik fél, az irritáltabb hadarja csak össze, mennyire nem illenek, akinek jól megy sora, hallgatni igyekszik. Az érintkezés a szószátyárság, a belé vetett remény az okoskodás, és az, hogy egyáltalán gondolunk is ilyesmivel (ne gondolj a gonddal), az a bőbeszédűség. S e sivár nézetvilág (tapasztalás!) kibírhatásához természetesen nekem is megvan a magam ellenjátéka, a legtöbbjéről (sajnos! Mert író vagyok) beszélnem kell; ki-ki higgye: gyötör. Bizony, nem szívesen beszélek, nem hogy önismétlés, netán bőbeszéd.

 

X.

És mégis, közben a csodás az, hogy az utolsó tiráda alatt (honnét?!) Totyi végig itt ült (ül) a nyakamban, trikóm körgallérjánál, a nyakam és a vállam bőrén, tollászkodik, vedlő időszaka van, és a honnét, tudom, nem olyan remekművi „felkérdezés", mint Babits „Esti kérdés" című verse és szelleme, de épp mert az ép eszemnél vagyok, tudom, hogy a 13:87 legalább megközelíti az „Esti kérdés" grandőrjét (csak borzalmasan), messze el nem éri, nem is érheti, de legalább érződik (ha valaki is érez még ma így! S velem kapcsolatban érezni így akar, akarhat), hogy aki írta, hallott…

Egyáltalán harangozni. Jó, madárról, lóról, angyalról, virágról, fűszálról? Nem az, hogy miről. Vagy hogy „honnét" volt a harangszó.

Marad hát „az" – maga a Titok. De tartalmazza mind az összehadart elemeket.

2004. IX. 19–20.

 

PS

Ehhez pedig még szept. 21-én, ŐSZ VAN!-napján: íme, kicsit mégis rendben van a világ, nem arra méltatlan istenségeket imádok és imádtam.

S az ő kegyelmük – Szép Ernőé, Kosztolányié, Babitsé, Dosztojevszkijé, Elioté, Kafkáé, Rilkéé, Waugh-é meg Ottliké, Nemes Nagyé, Pilinszkyé, folytatható lenne J. A.-val etc., igen, az ő kegyelmük –, hogy mégis van válaszom itt: az, hogy „többé nem" (ló, élő társas érintkezés stb.), nem eredmény, nem válasz. Hanem amíg igenis IGEN, addig az a „honnét", épp ez; és amitől fogva NEM, onnét ez, igen, az akkor a „honnét", és most a „sehonnét" nekem így a „honnét".

Rossz szóviccel nem „ét", hanem „nem ét". Lásd elfogyás.

De mert én is vagyok egy „Little Bad Wolf", boldog vagyok, hogy akik mellettem akarnak lenni, „nézetvilágom" mellett, legalább támogatólag, tűrőleg, és nem tiltólag (na, na!), azokat is kicsit megfeszengettem. De szívet a…! Nincs-e mindez, amit újságosomnak elmondtam (vagy nem mondtam el), így?

Tény, hogy egy akcióelem (cselekmény) kiáll ennek az írásnak alapján. Ha megjelent, viszem lobogtatva újságosomnak, s kérdem: „Na, mi újság?!" Amit nem tudok, megveszi-e a lapot, kimásoltatja, vagy én végzem – amilyen marha vagyok, én, aki állítólag nem érintkezem – a másoltatást is, és átnyújtom neki…

Újságosságáért, mint Kosztolányinak Virág Benedek, az almát. Ugyan, csak a kertemben nőtt.

De hogy mindez mikor nőtt a kertembe… félve mondom, kertünkbe?! – – –

Ez akkor megvolna, hanem hogy – mint írás, mégis – megvan-e, kétli a kérdés: én vagyok-e ez a fejlemény, vagy csak valamire már „reagálás"? Hanem akkor újra a „honnét" jön elő, q. e. d., csak azt nem ígérte semmi, hogy válasz is lehetséges.

Elég sok, mindazonáltal, hogy a kérdés létjogát bizonyítottnak vehetjük, igen, manapság az ilyesmi, érzetem szerint, elég sok.