A boszniai Tuzlában 1971-ben horvát anyától és szerb apától született Dražen Erdemovićot az emberiség ellen elkövetett bűntettekkel vádolták, mert 1995 július tizenhatodikán részt vett a srebrenicai muszlim férfiak tömeges legyilkolásában. A vizsgálat és a per folyamán többször tanújelét adta annak, hogy lelkifurdalást érez az elkövetett bűn miatt. Azt mondta, kényszerítették arra, hogy lőjön, a parancsnoka halállal fenyegette, ha nem teszi. Először tíz év börtönre ítélték, ezt azonban a fellebbezés után öt évre csökkentették, mert a bíróság elfogadta, hogy Erdemović szélsőséges kényszer alatt cselekedett. Tanúként szerepelt a Krstić-ügyben és a Karadžić–Mladić-ügyben. Ma már szabadlábon van, és a védett tanú státuszát élvezi.

Már reggel kilenc múlt, amikor Dražen Erdemović az egységével együtt a branjevói kollektív gazdasághoz érkezett. Amikor aznap korán fölszedték őket a vlasenicai körletben, nem mondták meg, mi lesz a dolguk. A parancsnokuk, Brano Gojković a buszon sem bizonyult túl beszédesnek; azt sem árulta el katonáinak, hová mennek. Dražennak ez nem tetszett. Egységük, a Szerb Köztársaság fegyveres erőinek 10. szabotázskülönítménye rendszerint világos utasításokat kapott, például hogy aknákat kell lerakniuk az ellenség területén, és mindig jó előre értesítették őket. Ezt az akciót azonban különös titokzatosság lengte körül. Dražen mindössze annyit tudott, hogy rengeteg pisztolyhoz és gépfegyverhez való lőszert visznek magukkal.

Az út nem tartott sokáig, és amikor kiszálltak a buszból, egy gazdaság közelében találták magukat. Disznóhizlalda volt ott, de az épületek üresen álltak, sem állatokat nem láttak, sem embereket, egy szem őr kivételével. Egy nagy tölgyfa állt az udvaron, néhány katona alája telepedett. A korai óra ellenére már nagyon meleg volt. Dražen elnézte a földeket a gazdaság körül, a forróságban reszkető közeli erdőt és mögötte a kék hegyeket. A kilátás szép volt. Arra a kis falura emlékeztette, ahol a szülei éltek, és ahol gyermekkora nyarait töltötte. Bosznia gyönyörű, mindig is ez volt a véleménye. Nem mintha sokat utazott volna, és lett volna mihez hasonlítania, de ugyanezt hallotta másoktól is. Bárcsak a folyóban úszhatna most! Igen, ezt szerette volna tenni abban a pillanatban. Pontosan úgy, mint amikor kisfiúként a falujuk melleti patakhoz ment a pajtásaival, zsíroskenyérrel meg paradicsommal fölszerelkezve, amit a nagymama adott ebédre. Dražen jól emlékezett, milyen érzés futástól kimelegedve beugrani a hideg vízbe – aztán beleharapni a napon felforrósodott paradicsomba.

De nem fürödni jött Branjevóba. Rossz előérzettel gyújtott rá egy cigarettára. Mire várunk, kérdezte a mellette ülő katonát, Ivant, aki horvát volt. De Ivan sem volt jó hangulatban. Ne sokat kérdezősködj, morogta. Dražen otthagyta, leheveredett. A fű a fa alatt hideg volt, még nedves a hajnali harmattól. Az ég odafönt olyan kék, hogy belefájdult a szeme. Lehunyta a pilláit, és hagyta elkószálni gondolatait. Bárcsak megszabadulhatna ettől az egésztől, a háborútól, az egyenruhától, a lövöldözéstől. Soha nem szeretett katona lenni, nem is volt annak való. Soha nem mutatott különösebb lelkesedést, nem is futott be nagy karriert a hadseregben. Egyszer előléptették, de csak két hónapig tartott a dolog, mert a felettesei egykettőre észrevették, mennyire nincs kedve a katonáskodáshoz. De hát a dolgok soha nem jöttek össze, mintha valami magasabb akarat, végzet vagy ilyesmi döntött volna az életéről. Tuzlában kellett volna maradni, de ott nem akadt munka egy lakatos számára. Amellett a kortársait mind besorozták a szerb, a horvát vagy a boszniai seregbe. Őt először a Jugoszláv Néphadseregbe hívták be 1990-ben. Katonai rendőrként szolgált Belgrádban, de aztán harcolni küldték a horvátok ellen Szlavóniába. Amikor 1992-ben visszatért Tuzlába, hamarosan besorozták a Horvát Védelmi Tanács hercegovinai erőibe. Egy év múlva szabadult a HVT-tól, és egy ideig a háborút kerülve próbálta fenntartani magát. Aztán megházasodott. Hamarosan gyereke született. Gyakran úgy látszott, hogy a dolgok egyszerűen csak megtörténnek vele, és neki nem marad választása. Mint most is. Svájcban kellene lennie, nem itt, Branjevóban. Azért jöttek a feleségével a Szerb Köztársaságba, mert végre sikerült iratokat szereznie, hogy elhagyhassák ezt az eszement országot. De amikor Bijeljinába érkeztek, az az ember az irataikkal sehol sem volt! Ott álltak pénz nélkül, egy csecsemővel. Dražennak muszáj volt munkát találnia. Három hónappal korábban egy barátjától azt hallotta, hogy a Szerb Köztársaság hadserege jól fizet. Még házat is kapnak. Hamarosan valóban kiutalták nekik egy muszlim házát, de Dražen csak ideiglenes megoldásnak tekintette a katonáskodást, sokkal fontosabb volt a számára, hogy ők hárman érvényes iratokhoz jussanak, amelyekkel elhagyhatják az országot. Ez volt a legkönnyebb megoldás, Dražen legalábbis azt hitte; néha azonban csapdába kerülünk, és csak saját magunkat hibáztathatjuk. Ahelyett, hogy Svájcba utazott volna, Dražen Branjevóban találta magát.

Kezdetben minden jól ment, a szakaszuk nem vett részt igazi ütközetben. Már négy éve katona volt, a hajdani Jugoszlávia különböző hadseregeiben és vidékein, de még mindig valószerűtlennek érezte ezt a háborút. Mint amikor az ember részese valaminek, de valójában nincs benne. Ilyesfélét érzett Dražen, rajta volt az egyenruha, de ő nem volt benne az egyenruhában.

A fűben fekve érezte, hogy enyhén remeg a föld. Az jutott az eszébe, amikor egyszer a vonatsínre szorította a fülét. Még sehol sem volt a vonat, de nagyon jól hallotta a mozdony dübörgését, jóval azelőtt, hegy előbukkant volna a közeli domb mögül. Felállt és körülnézett. A többiek még nem kaptak észbe, de aztán hamarosan ők is meghallották a hangot. Egy busz közeledett. Olyan ütött-kopott busz volt, amilyenek a parasztokat szállították egyik faluból a másikba, és minduntalan lerobbantak. Dražen látta rajta a nagybetűs Centotrans feliratot, és az elöl ülő néhány katonát. A busz a főépület előtt állt meg, vagy tizenöt méterre tőlük. A parancsnokuk beszélt valamit a vezetővel, két katona pedig kinyitotta a hátsó ajtót. Megjelent egy férfi. Dražen örökre emlékezni fog rá, mert abban a pillanatban világossá vált számára, mi lesz a dolguk, és hirtelen kirázta a hideg. A férfi magas volt és nagyon sovány. Bajuszt viselt, de Dražen nem tudta megállapítani az életkorát, mert a férfi szemét egy mocskos ronggyal bekötötték. Verejtékfoltos kék ing volt rajta, fehér csíkos kék nadrág és tornacipő. A kezét hátul összekötötték. A férfi leszállt a buszról, és néhány bizonytalan lépést tett. Többen követték. Egy katona a gazdaság mellett elterülő mezőre vezette őket.

A parancsnok összegyűjtötte az embereit, és közölte velük, hogy további buszok érkeznek srebrenicai civilekkel. Úgy érti, elfogott muszlimokkal, akik megadták magukat a Szerb Köztársaság csapatainak. Az egységüknek kell kivégeznie őket, mondta a parancsnok. Dražen és a bajtársai ekkor tudták meg, hogy szakaszuk kivégzőosztag lett, és egyáltalán nem örültek ennek. Még soha nem kaptak ilyen feladatot, de senki sem szólt egy szót sem. Csak egyikük, Pero mutatott lelkesedést, de Dražen látta előzőleg egy pálinkásüvegből iszogatni, ezért az alkohol hatásának tudta be a dolgot. A foglyokra nézett. Háttal álltak a katonáknak. Az egyik hátrafordult, mintha várna valamire. Talán tőle akar valamit? Dražen heves émelygést érzett, attól tartott, elhányja magát.

Nem, ezt nem csinálja! Nem ölhet meg embereket így, hátulról. Odament a parancsnokhoz, remegett a keze. Ezt nem vállalom, mondta. Brano Gojković úgy fordult feléje, mint aki rosszul hallotta. Micsoda? – kérdezte. Dražen ismerte ezt a trükköt, Gojković csak azt akarja, hogy ő hangosan megismételje, amit mondott, hogy mindenki hallja, és neki tanúi legyenek, bármi történik. Dražen a katonákra nézett. Bajtársak, én ezt nem vállalom. Észnél van? Tudja, mit csinál? – kérdezte a parancsnokát, de már kevésbé elszántan. Érezte, a bátorsága rohamosan olvad attól, hogy a többiek kerülik a tekintetét. Pero nyíltan kinevette. Félelmetes csend következett. Dražen ráeszmélt, hogy egyetlen madarat sem hallott még énekelni aznap… Gojković farkasszemet nézett vele. Az arca komoly volt. Erdemović – mondta –, ha nem vállalod, akkor sétálj oda, állj be a foglyok közé, hogy téged is lelőhessünk. Add ide a fegyveredet!

Dražennak tudnia kellett, hogy a tiszt komolyan beszél. Megzavarodott, nem számított ilyen válaszra. Egy pillanatig abban reménykedett, hogy kimászhat a csávából, ha egyszerűen nemet mond. Mire számított? Most az eszébe jutott egy korábbi eset, amikor egy parancsot megtagadó katonát Pelemiš alezredes parancsára kivégeztek, és ráébredt, hogy késő nemet mondania. Sokkal előbb meg kellett volna tennie. A szíve úgy zakatolt, hogy semmit sem hallott azon kívül. Talán egy percig tartott, vagy addig sem, amíg ott állt a Kalasnyikovjával a kezében. Egy pillanatig arra gondolt, hogy az erdőbe menekül. Ha legalább egyedül lett volna. De látta a felesége arcát maga előtt, és tehetetlen volt. Bosszút állhatnak rajta meg a gyereken. Akárhogy is, három életért felelős, gondolta. Igen, ez kifogás, az igazság az, hogy gyáva volt, és ő tudta ezt, de mit tehetett? Gojković habozás nélkül lelövette volna, és Pero örömmel vállalkozott volna rá, bár Dražen nem értette, mi a baja vele. Talán az, hogy nem tiszta vérű szerb, ami miatt persze még inkább ajánlatos komolyan vennie Gojković fenyegetését.

A parancsnok már nem nézett rá, mintha nem érdekelte volna, hogyan dönt. Megparancsolta a katonáknak, hogy sorakozzanak fel a foglyok mögött, azoknak pedig, hogy térdeljenek le. Dražen elfoglalta a helyét a szakasza végén. Még mindig hangosan zakatolt a szíve, miközben célba vett egy idősebb férfit, akinek az arcát szerencsére nem látta korábban. Gyorsan, lázasan latolgatta a lehetőségeit. Természetesen lőhet a levegőbe is két fogoly között. De akkor azt a foglyot utólag kell megölni. Kétszer kell meghalnia. Amellett a kivégzőszakasz csak tucatnyi katonából áll, azonnal észrevennék, hogy nem célzott rendesen. A parancsnok tudná, ki szabotált, és őt kivégeznék. Nem, jól kell céloznia. Aztán elhangzott a tűzparancs, és a férfi eltűnt a szeme elől. Csak arra emlékezett, hogy az első áldozata szürke trikót viselt. Becsukta a szemét, próbált megnyugodni. De nem tétlenkedhetett, az újabb foglyok már ott voltak előtte. Az egyik felkiáltott: „Basszátok meg a…" – de nem maradt ideje befejezni a mondatot, mire az újabb tűzparancs elhangzott. Ha már elkezdte, Dražen gondolkozás nélkül tüzelt két-három percenként. Csak arra emlékszik, hogy igyekezett nem fiatalokat, hanem inkább öregeket célba venni – azt kisebb veszteségnek érezte. Az első busz hamarosan kiürült.

Amikor az órájára nézett, meglepődött: csak tizenöt perc kellett ahhoz, hogy vagy hatvan embert kivégezzenek! A második busz már meg is érkezett. A benne lévők nem láthatták, mi várja őket, mert nekik is be volt kötve a szemük. Dražen örült ennek, irgalmas dolognak tartotta a szerencsétlenekkel szemben. Ám hamarosan újabb buszok érkeztek olyanokkal, akiknek nem volt bekötve a szemük. Még a kezüket sem kötötték hátra. Úgy tűnt, sietősen tuszkolták fel őket a buszokra, és indították el a branjevói gazdasághoz. Miért ez a sietség? Dražen nem értette. És volt még valami, amit nem értett, ami nem tűnt logikusnak: ezek az emberek már bizonyára jól tudták, mi fog történni velük. Láthatták a holttesteket és a Kalasnyikovokkal rájuk váró katonákat. És mégis leszálltak a buszokról, és két őr kíséretében odamentek a kivégzőhelyre. Az erdő ott volt a közelben, logikus lett volna, hogy megpróbáljanak elmenekülni, gondolta. Néhány perc alatt biztonságban lehettek volna a fák között, halvány esélyük lett volna az életben maradásra. De egyetlen fogoly sem próbált meg kitörni. Dražen soha nem látott még ilyet: a foglyok szép rendben vonultak kivégzésük helyére, mint az állatok a vágóhídra. Arra számítottak, hogy valaki megmenti őket? Ha mind megpróbáltak volna elfutni, néhányan megmenekülhettek volna. És még ha mindet megölik is – legalább azzal a tudattal halnak meg, hogy megpróbálták. Nem volt veszteni valójuk, a halál várt rájuk, és ezt abban a pillanatban tudniuk kellett, amikor leszálltak a buszról. Dražen azt kívánta, bárcsak megpróbálnának menekülni, akkor legalább volna oka, hogy lőjön rájuk. Könnyebb volna úgy megtenni, és tisztességesebb is, hiszen nekik is lett volna esélyük. De nem – a foglyok szabályos, békés sorokban áramlottak, mintha valami bénultság kerítette volna hatalmába őket.

Talán már nem is éreztek semmit? Észrevett valamit, ami cáfolta ezt. Amikor célba vette az egyikük tarkóját, áruló foltot vett észre a nadrágja hátulján. Egy nedvességfoltot, mely egyre nagyobb lett. Meghallotta a tűzparancsot, és ismét tüzelt. A férfi összeesett, és Dražen látta, hogy még él, és még mindig vizel félelmében. Hirtelen elszégyellte magát, mintha vele történt volna meg. Velem is megtörténhet, gondolta, de aztán elhessegette a kellemetlen gondolatot. Fáradt volt, és dühös magára, Gojkovićra, mindenkire. Egyszerűen nem volt tisztességes dolog kivégezni ezeket az embereket. Ha katonák voltak, akkor hadifoglyok – ha pedig civilek, akkor még nagyobb jogtalanság, ami történt velük. Annyit tudott, hogy nem helyes, amit tesznek. Ha van egy szemernyi igazság, akkor ezeket a férfiakat nem végezték volna ki csak így, tárgyalás nélkül, bizonyítékok nélkül. Több százan nem tűnhetnek el nyomtalanul. A hozzátartozóik keresni fogják őket, és megeshet, hogy Dražen egységét teszik felelőssé a halálukért. Ha Gojković nem akar tanúkat, akkor mi van a saját katonáival? Azok talán nem tanúi a bűntettnek? Hogy lehet biztos benne, hogy senkinek sem fog eljárni a szája?

Ebben a pillanatban valami lármát hallott. A mezőn álló foglyok között volt egy hatvan év körüli, ősz hajú, gondosan öltözött férfi. „Ne öljetek meg – kiáltotta –, sok szerb életét mentettem meg Srebrenicában. Megadhatom a nevüket, biztos vagyok benne, hogy tanúskodnak mellettem." Papírokat kezdett előrángatni a zsebéből. Dražen odament hozzá, félrekísérte. Cigarettát adott neki, meg egy pohár narancslevet. A férfi leült, és rágyújtott. Remegő kézzel nyújtotta át a papírt Dražennak. „Itt vannak a nevek meg a telefonszámok, ellenőrizheti, hogy igazat mondtam…" Dražen azonban tudta, hogy nem fogják életben hagyni ezt a férfit, hiszen tanúskodhatna a kivégzésekről, amit mindenáron meg kell akadályozni. Akkor miért kísérte félre? Éppen azzal gyakorolt rá mély benyomást, hogy nem fogadta szó nélkül a halált, mint a többiek. Becsületes és bátor embernek látszott, és Dražen meg akarta hosszabbítani az életét, ameddig csak lehet. A férfi nem úgy nézett ki, mint aki reménykedik. „Mindig is együtt éltünk mi mind, muszlimok, szerbek és horvátok – mondta Dražennak. – Mi történt velünk, hétköznapi emberekkel? Miért hagytuk, hogy megtörténjen?" „Igen, tényleg, mi történt velünk – felelte Dražen. – Bárcsak valaki meg tudná magyarázni, bárcsak tudhatnám. Én ugyanúgy nem tudom, mint maga – mondta. – Félig horvát vagyok, a feleségem meg szerb."

Dražen ráeszmélt, hogy van valami közös kettőjükben: semmi bajuk a más nemzetiségű emberekkel. „De hogy képes erre?" – kérdezte a férfi, és mélyen leszívta a füstöt, mint aki érzi, hogy ez az utolsó alkalma rá. Mit felelhetett Dražen azon kívül, hogy nincs más választása? Elég ostobán hangzott ezt mondani valakinek, aki hamarosan meg fog halni, átkozottul ostobán. De ez volt az igazság. Dražen számára világos volt, ennek a férfinak az az egyetlen bűne, hogy nem a megfelelő nemzetiséghez tartozik.

Nem volt több idő beszélgetni, Pero közeledett feléjük egy másik katonával; egyszerűen elvitték az öreget. Dražen tiltakozott, de tudta, hogy ez minden, amit tehet. „Hallgass, ne légy ostoba" – mondta neki Ivan. Egy perc múlva a férfi halott volt.

Elmúlt már dél, de a katonák eddig nem sokat pihenhettek. Dražen eleinte félóránként leült a fa alá elszívni egy cigarettát. Menekülésféle volt ez a szünet. De aztán már cigarettázásra sem gondolt. Mozdulatai egyre gépiesebbek lettek. Célba vett egy fejet és tüzelt, és mire megtörölhette volna a homlokát, a következő már ott térdelt előtte. Jobb is volt így, mert ha túl hosszú lett volna a szünet, érezte volna a tetemek émelyítő szagát. A hőségben szinte azonnal bomlani kezdtek. A bűz egy mészárszékre emlékeztette. Az anyja néha elküldte húst venni, de ő igyekezett ezt elkerülni. Nyáron a mészárszék bűzét elviselhetetlennek érezte, kövér, zöld legyek szálltak a nyershúsdarabokra, táplálkozni és lerakni a petéiket. A hentes azzal szórakozott, hogy elkapdosta és egy pohár vízbe dobálta a legyeket. Dražen futott hazáig, hogy minél előbb megszabaduljon a szagtól. Milyen kényes orrod van, korholta az anyja. Most ugyanez a bűz csapta meg a mezőn, és ugyanazok a fajta zöld legyek szálltak a friss tetemekre. Ivan látta, hogy Dražen elsápadt. Megkínálta pálinkával, erős, házi főzésű šljivovicával. Dražen ivott néhány kortyot, és jobban érezte magát. Az alkohol vette át az irányítást, és egy ideig gondolkodás nélkül tüzelt újra és újra. Amikor ismét húzott egy nagy kortyot a šljivovicából, a szeme sarkából észrevette, hogy egy fiatal fiú száll le az egyik buszról. Nem kötötték be a szemét, és Dražen jól látta az arcát, noha megfogadta, hogy nem néz a foglyok arcába, mert akkor nehezebb lelőni őket. A fiú tizenöt éves lehetett, vagy még annyi sem. A mellkasa fedetlen volt, sápadt bőrét égette a nap. A katonákra nézett, aztán a mezőn sorokban fekvő tetemekre. A szeme egyre jobban kitágult, mintha nem tudta volna magába fogadni a látványt. Dehát ez egy fiú, csak egy kisfiú, motyogta Dražen inkább csak magának, és igyekezett nem mögéje kerülni. Amikor a foglyok letérdeltek, közvetlenül a tűzparancs elhangzása előtt Dražen meghallotta a fiú hangját. „Édesanyám – suttogta –, édesanyám!" Hallott már aznap foglyokat az életükért könyörögni, felnőtt embereket gyermekként sírni, hallotta, ahogy pénzt, autót vagy akár házat ígértek az életükért a katonáknak. Sokan átkozódtak, néhányan zokogtak. Ez a fiú azonban csak az anyját szólította, ahogy a gyerekek szokták, ha rosszat álmodtak, és azt szeretnék, ha az anyjuk a homlokukra tenné a tenyerét. Amikor a fiú egy perc múlva halott volt, Dražen mintha még mindig hallotta volna a hangját. Kezdek hallucinálni, gondolta. Émelygés fogta el, aznap már másodszor, a bokrok közé kellett futnia hányni. De semmi sem jött ki belőle, csak némi alkoholszagú, sárgás folyadék.

Még nem jött meg a következő busz, nekitámasztotta a hátát egy fának. Kimerült volt. Már két órára járt. Délelőtt tíz óta kint voltak a napon, tüzeltek, igyekeztek nem nézni a foglyokra és nem gondolni rájuk, semmit sem érezni. Zsibbadt volt, a teste merev, fásult. Úgy érezte magát, mint egy zsinóron mozgatott báb, csak arra volt képes, hogy a kezét emelgesse és tüzeljen újra és újra. Ült ott, és nézte a láthatárt. Sikoltást hallott, aztán egyetlen lövést. Nem fordult arrafelé, nem akart többet látni, elege volt az ölésből. Hány busz jön még? Délután háromkor mindennek vége volt. Gojković bejelentette, hogy nem lesz több érkezés, és ők gyorsan felszálltak a saját buszukra.

A nap még magasan járt, és a bűz elviselhetetlen volt. A legfőbb ideje volt Dražen számára, hogy elhagyhassa ezt a rémálomszerű helyet. Megint kedve lett volna fejest ugrani egy folyóba, vagy legalább lezuhanyozni, lemosni magáról a halál szagát. Legalább a kezét megmoshatná! Figyelmesen szemügyre vette a kezét. Nem volt rajta vér, csak egy kis vízhólyag a jobb mutatóujján. Egy kerek, rózsaszín vízhólyag. Milyen furcsa, gondolta, vízhólyag a gyilkolástól. Kiszámolta, hogy körülbelül hetvenszer kellett lőnie. Hetven embert ölt meg, és vízhólyag lett a kezén! Ez hirtelen olyan mulatságosnak tűnt, hogy Dražen kurtán, hisztérikusan felkacagott.

Végre otthagyták a branjevói gazdaságot. Az épület körül a mezőt holttestek borították. Ki fogja eltemetni őket? És hová? Elfordította a fejét. Mindez már nem az ő dolga. Ő megtette a magáét, számára vége. Aznap először mélyet lélegzett.

De nem volt vége. Még nem.

Amikor megérkeztek a szomszéd faluba, Pilicébe, a parancsnok közölte velük, hogy ötszáz ember van a kultúrházban, és azokat is ki kell végezniük. Ezúttal könnyebb volt nemet mondani, mert Dražen nem volt egyedül. Mindannyian belefáradtak a gyilkolásba, és nem voltak hajlandók folytatni. Pilicében voltak friss erők, akik önként vállalták a feladatot, és a parancsnok engedett. Dražen beült a kávézóba a kultúrházzal szemben, és rendelt egy erős feketét. Közvetlenül a csoportjuk érkezése előtt néhány muszlim férfi kitört a kultúrházból, és menekülés közben mindegyiket lelőtték az utcán. Néhány katona még mindig a halottakat kutatta át, pénzt és aranyat keresve. Dražen nézte, csak nézte őket, és a kávéját szürcsölgette. Túl édes volt.

Tudta, hogy elátkozott marad, soha nem fogja elfelejteni ezt a napot: a mézillatú reggelt, az ég kékjét, az első busz érkezésének hangját, azt a bajuszos, sovány férfit, később a vizelettől nedves nadrágot, a rothadó hús bűzét, a sebből szivárgó vér sötétvörös színét, a férfit, aki megkérdezte, hogyan képes megtenni, az édesanyját szólító fiút. Érezte, hogy ez a nap az egész életét meg fogja változtatni, hogy máris elkezdődött. Érezte, hogy elered a könnye. A fiúk nem sírnak, mondogatta neki az apja, amikor vérző térddel ment haza. De hol volt most az apja? Hol voltak mind – a szülei, a felesége, a barátai? Dražen még soha nem érezte ennyire egyedül magát, egyedül azzal az ezerkétszáz holttesttel, amelyek egész életén át kísérni fogják mindenüvé.

CSORDÁS GÁBOR fordítása

Részlet a szerzőnek a Jelenkor Kiadónál megjelenő, A légynek sem ártanának című riportkönyvéből. (A szerk.)