Laci guggol vasárnapi ruhában, fekete nadrág, fehér ing, világos, kötött mellény, széles, sötét nyakkendő. Haja égnek göndörödik. Fölkoncsorodik, mondaná anyám. Mint valami bizarr sapka a feje tetején. Milyen kicsik a fülkagylók. Mindig a képet nézve tudatosítom. Élőben nem tűnik fel. Jobbról vág az erős – kora délutáni – napfény, arcának bal oldala árnyékban. Szeme sötét folt. Hunyorgás, kaján vigyorba ránduló száj. Kezével egy kisbárány mellső lábait tartja. A bárány hátrafeszíti a fejét – bújik a meleg testhez vagy éppen szabadulni akar. Fekete foltok a szája körül. Milyen régen volt tarka bárányunk. A háttér a meztelen téglakeretes, csukott istállóajtó ferde szögben, mintha ki akarna csúszni a képből. Nem volt még gyakorlatom a fényképezésben. Középen, szívtájékon fakuló foltok, mint amikor a nap kiszívja a ruhát. A vegyszer a hibás. Csipkés keret elpiszkolódott szélekkel. A bal alsó sarok hátrafelé kunkorodik. A képfelület átlósan megtörve. Beszorulhatott a fiók hátuljába. Anyám ezt a képet nem nézegette. Rácsúszott a többi életkép. Élő kép.

…itt csak ezek vannak. Mindig ebbe a szekrénybe raktam, ide, erre a polcra. Másokról nem tudok. Nem, a padlásra nem kerülhettek, abban a sárga ládában csak iratok vannak örökösödésről, földekről, de azok már régen nem érvényesek. A tükör alatt nézted? Ott egy dobozban láttam képeket. Jaj, képeslapok? Hát akkor nem tudom. Amit idehoztál, annak itt kell lennie. Vagy még apádat kérdezd. Hacsak ő el nem tette, Lacika szobájába, abba a cifra éjjeliszekrénybe, van fölül két fiókja is. Majd jól megmorogja, ha ott akarsz kutakodni. Tudod, hogy még én se mehetek be. Legjobb lenne, ha Ági szólna neki, még rá hallgat leginkább. De előbb meg kell puhítani. Ha délután elmentek, akkor ma már nem jutsz be abba a szobába. Legföljebb holnap, ha Áginak sikerül a rábeszélés. Olyan sürgős? Neked otthon nincsenek? Én azt bizony nem tudom, hova rakja a kulcsot. Biztos magával hordja, nehogy valaki véletlenül betévedjen. Hogyhogy kileste? Hát akkor nézd meg ott. Miket meg nem figyel ez a gyerek! Tényleg ott van? No, akkor menj, de mindent ugyanúgy rakj a helyére, ahogy volt, mert különben nagy baj lesz…

Véletlenül rájuk nyitottam. Zsuzsa ritkán jött hozzánk, akkor is csak néhány percre nézett be a konyhába. A középső szobába Laci se nagyon szokott. A kisasztal mellett – Erzsi horgolta csipketerítő, nehéz üvegvázában három szál rózsa, hamutartóban két cigarettacsikk, háttérben az ablakfüggöny mintái – ültek szemben egymással. Laci a tenyerében tartotta Zsuzsa kezét. A szemükkel beszélgettek, olyan intenzíven, hogy engem nem vettek észre. Mégis részt vettem, beavatódtam akaratomon kívül. Borzongtam a szépségtől, az ismeretlen mélységektől. Elgyengülök, valahányszor előhívódik ez a kép itt belül, erős látvány.

…apámék a falu szélén laktak, kicsi ház volt, szoba, konyha, kamra, az udvar is szűk, egybenyílt a szomszéd házzal. Ott is három gyerek volt, mi is hárman voltunk testvérek, csak kisebbek amazoknál. Sok rosszaságot ellestünk, azok mind fiúk voltak. Csináltak nekünk is csúzlit, lődöztük a verebeket, no meg a galambokat, Szakáléktól mindig átrepültek a mi udvarunk fölé, mert ott folyton kergette őket a kutya. Nem is vették észre, annyi volt nekik. Anyám nemegyszer főzött galamblevest, sajnálta a macskának adni, a nyomokat meg csak el kellett tüntetni. Apám szidott is eleget, de aztán csak mosolygott a bajusza alatt. Szép, pödrött bajusza volt, bajuszkötővel aludt, Józsikánk egyszer nagyon meg is ijedt tőle, amikor egy éjjel fölriadt, azt hitte, valami gonosz varázsló feküdt apánk helyére. Apánk mindig mesélt. Vacsora után az asztalnál igaz történeteket, lefekvéskor tündérmeséket, kukoricamorzsoláskor betyárosakat. A gyerekek úgy is hívták, hogy rózsasándoros nagyapa. Vasárnap meg kiült a pitvar elé, még késő ősszel is, reggeltől estig mondta. Mindig akadt hallgatója, még ha csak a macska is. Ha kérdeztük, honnét az a sok mese a fejében, azt mondta, a padláson van egy nagy könyv, abból olvassa ki. Egyszer föl is mentünk a szomszéd fiúkkal, fölforgattuk a ládákat, vajlingokat, teknőket, de nem volt ott egy fia könyv se. Apánk csak úgy kitalálta azokat a meséket. Megtanultam én is sokat közülük, meséltem a gyerekeknek, de azok szívesebben hallgatták a nagyapjukat. Mentünk is minden vasárnap ebéd után végig a falun. Az emberem is jött egy darabig velünk, de anyámék házáig már nem ért el… A Keserű-porta előtt mindig elengedte Lacika kezét. Mentünk tovább négyesben. Ha a mese kellős közepén értünk oda, az se volt baj, apám úgy kanyarította a történetet, hogy a végéből megtudtuk az elejét is. Anyám hozta a rétest vagy az almáspitét, majszolgattuk a küszöbön mind, amíg ránk nem sötétedett. Hazafelé Lacika meg Andriska megtanácskozták a mesét. Néha még össze is különböztek rajta, nekem kellett békítgetnem őket. Lacika sokszor nem is tudott elaludni, annyira felzaklatta magát. Meseház, úgy hívták a gyerekek apámék házát. Már nincs meg, eladtuk mindjárt anyám halála után, a telken most kertet művelnek, különleges növények nőnek rajta, hatalmas nagyok vagy csuda formájú, furcsa színű zöldségek, szokta nekem mutogatni az új tulajdonos, Varga Dani. Egyszer még kiállításra is vitt belőlük, az újságok is megírták, még fényképet is tettek mellé. A mesék közül sokat én is megjegyeztem. Most a lánkának mesélem este. Andriskáék nem akarják, hogy nézze a detektíves filmeket a tévében. Inkább hallgasson engem…

Rossz kép. A tornác oszlopkezdeményei, friss falak, zsaludeszkák a lépcsőkön kétoldalt. Anyám kiskertje, alacsony virágtenyészet, kora nyár. Laci mutatványoskodik. Fél kézen tartja magát, teste oldalra lendül, jobb lába vízszintesen a levegőben, jobb karjával szabályos kilencvenfokos szöget zár be. Bal lábának ujjaival alighanem érinti a talajt, de ez a képen ellenőrizhetetlen. Felsőteste meztelen, látszanak az izmok. Hónalját kardviráglevél csiklandozza, ez persze csak véletlen látszat. Kevés fényt kapott, félig-meddig önmaga negatívja. Laci haja fehér. Szeme helyén fehér gödrök. Mint egy rossz előérzet.

…tavaszon csináltattam két ruhát Néma Ilonával. A menyemtől kaptam szép sötétzöld anyagot, még apró virágok is vannak rajta, csak egészen közelről lehet látni. Öreg vagyok én már a cifrálkodásra, de ilyet azért elhordhatok. Hosszú ujjúra varrattam, a mellem fölött három gomb, szép ezüst gombokat hozattam rá, a derekamtól bővül, kényelmes a hasamnak. Az oldalába tetettem cipzárt, hogy könnyebb legyen fölvenni. Ezt hordom vasárnap misére. Nem izzadok benne most se, a templomban nincs olyan meleg a legnagyobb nyáridőben se. Ősszel, télen meg majd húzok alája nadrágot, föléje mellényt vagy szvettert. A másik meg blúz szoknyával. Az sötétkék. A blúznak gallérja is van, szép kerekre szabta a Néma, a menyem meg horgolt rá egészen finom fehér fonálból kis csipkedíszt. Hosszú ujjas, azt is lehet viselni jó időben, rossz időben is. A szoknyára meg mizliket csinált a Néma. A hasamnál néha szorít egy kicsit, ha nagyon jóllakok. De azt mindig reggel, éhgyomorra veszem föl, ha orvoshoz megyek. Meg is dicsérte a múltkor a doktornő, még meg is tapintotta az anyagát. Nagyon kedves asszony, mindent észrevesz, szóvá tesz. Kérdezgeti a családot, az unokákat. Én meg mesélem neki. Megígérte, hogy egyszer meglátogat, kíváncsi a portánkra, olyan szépen beszélek mindig róla. Aztán csak írja a gyógyszereket. De meg is hálálom, viszek neki mindig valamit. Hol egy tyúkot, hol ötven tojást, paradicsomot, mikor minek van szezonja. Van úgy, hogy megrendeli. Hízott kacsát vagy nyulat. Ki akarja fizetni. De soha nem fogadom el a pénzt. Ő se fogadja el a borítékot, pedig mindig viszek azt is. Csak nyomkodja vissza a táskámba vagy a zsebembe. Szép fekete haja van, festi az, bizony, már lehet, hogy őszülne, ezek nem szeretnek megöregedni. Aranykeretes szemüveget visel, a fülébe meg nagy függőket akaszt. Karikákat aranyból, egész a vállát verdesik. Jó, hogy bele nem akadnak a köpenye gallérjába. Maga még nem volt nála? Addig jó, míg egészséges. Ne mondja, még tán beteglapja sincs? Én szeretek járni a doktorokhoz. Azt se bánom, hogy sokat kell várakozni. Mindig találkozok ismerőssel. Meg ha idegenek is, hát csak szóba elegyedünk egymással. Még a betegségeket is elmondjuk. Egyszer elbeszélgettem egy asszonnyal, akinek pontosan ugyanaz volt a baja, mint nekem. Képzelje, még egy évben is születtünk. Csak őt operálták a billentyűjére, engem meg nem. Azt mondták, nem olyan sürgős. Aztán meg, hogy már elég késő, nem mernek altatni. Mentem volna én, nem félek az operációtól. A vejem is orvos, fürdőorvos, a reumásokat gyógyítja. De azért ismeri a szívorvosokat is, az egyik barátja meg is vizsgált. Azt mondta, Bús nénike, maga még vidáman elél jó pár évig, lehet, hogy még minket is túlél. No, ezt azért nem hittem, nagyon fiatalos orvos volt. Aztán egyszer csak mondják, hogy az autójával legurult egy hegyről. Még a felesége is ottmaradt. Úgyhogy túléltem bizony. Pedig már háromszor voltam kórházban hosszabb ideig. A fiamék jöttek minden héten látogatni, még az unokát is elhozták, hát az úgy bujkált az ágyak között, hogy mindig keresni kellett. Négyen is meghaltak mellettem. Gondolja el, az egyik este halt meg, aztán nem volt személyzet, aki elvitte volna a szobából. Ott virrasztottunk mellette két másik asszonnyal. Az egyik nagyon fiatal volt, az sírt is, nem akart maradni, aztán csak megnyugodott. Én megszoktam, régebben mindig otthon ravataloztuk föl a halottakat, anyámat is, apámat is a tisztaszobában, de még Lacikát is bent a középsőben. Csak a temetés napján vittük ki egyenest a sírhoz. No, azért nem szeretnék kórházban meghalni. Inkább otthon. Abban a sötétkék új ruhámban el is temethetnének. Olyan szép ruha az, hogy kirándulhatok benne a másvilágra…

Laci lovaglóülésben a motorján. Zsuzsa szorosan hozzásimul, átöleli a derekát, fejét Laci hátának dönti. A lencsébe néznek. Szelíden mosolyognak. Összekeveredik a hajuk a szélben.

A Jenei-ládában is voltak képek. Laci egyszer mutatta is. Akkor vettem az első gépet, minden fénykép érdekelt. A régiek is. Arcképek voltak, mereven a lencsébe néző szemek, rezzenéstelen arcok. Emlékszem az egyikre: fiatal férfi zsinóros, sokgombos mentében, nagyon világos szemmel, kivételesen oldalra pillant, ettől mókás az arckifejezése. Alighanem szőke haját kalap takarja, karimáján azonosíthatatlan dísszel, a homloka kilátszik. Húsos szája fölött világos, tömött bajusz. Akkor még bajuszkötőben aludtak a férfiak. Nagyapám bajuszkötőjét egyszer eldugtuk a sublótba a törülközők alá. A padláson vártuk ki az estét, lestük a következményeket. Ráfeküdtünk Lacival a gerendára, egészen az ereszig kúsztunk, onnan minden neszt lehetett hallani a konyhából, nyár volt, nyitva állt az ajtó, talán még éjjelre se zárták. Előbb morgás, sertepertélés, edénycsörömpölés, aztán szegény nagyanyám lett a bűnbak. Ritkán hallottunk olyan cifra szavakat. Hosszú percekig csatáztak hangosan, akkor megsajnáltuk őket valahogy, óvatosan lecsúsztunk a gerendáról. Nem is vették észre, amikor Laci beosont a szobába a sublóthoz. Azt se, amikor betette a bajuszkötőt a kredenc üveges részébe, a rózsás bögre mellé, ahol annak rendes helye volt. Nagyanyánk megunhatta a szóváltást egy idő után, odalépett a kredenchez, hogy kivegye a bögrét. Minden este egy bögre tejet vacsorázott. Bölcsen szó nélkül nyújtotta oda nagyapánknak a bajuszkötőt. Csendben maradt az is, leült az ágy szélére, lassan visszarendeződött az arca a természetellenes vörösségből sápadt-barnára. Mi meg kedvetlenül mentünk ki az udvarra. Nagyapámról sok kép van bennem, de fénykép csak egy maradt. Én csináltam. Áll a pataktorokban – sokat járt oda, a házuktól egy keskeny, rövid utcán egykettőre leért –, kötényben, kalapban, hátratett kézzel, derűs arccal. Késő délután lehet, de fordítva fűzhettem be a filmet a nagyítóba, mert a fény nem balról jön, hanem jobbról. A víztükörből verődött valami furcsa fény, a kép jobb oldala ettől olvadékony lett. Akkor mérgelődtem, tudom, mikor megszárítottam, szerettem volna éles kontúrokat hagyni a képen. Utólag viszont örülök, mert így mintha szándékosak lennének a technikai hibák, a fényjáték sejtelmessé teszi az alakot. Nagyapám azon a nyáron halt meg. A képen már a túlpartra néz. Anyám őrzi ezt az egyetlen képet. A negatívot megkeresni reménytelen.

A mályvaszín falmezőben nagy, sötétbarna virágok piszkosfehér csipkekörben. A minták ide-oda csúszkálnak, rontják a szemet, elmaszatolódnak a virágszirmok. Laci fényképe élesen kiugrik az aranyozott keret és a széles fehér paszpartu miatt.

…nagy, nagy fa ez bizony, jó öreg, az emberem mondja, már gyerekkorában is nagy volt, terebélyes. Mindenféle madarak fészkelnek rajta. Nem, a mi macskáink nem bántják a madarakat, azoknak ott a kamra meg a padlás, tele egérrel. Volt egy macskánk, vörös kandúr, az még a patkányt is megfogta, az egyik évben valahogy nagyon elszaporodtak az istállóban. A kölyökmacskák játékból fölmásznak egy nap hússzor is a fára, jó sűrűn nőttek az ágak, könnyen fölkapaszkodnak. A fekete kismacskánk, amelyiknek vékony fehér gallérkája van a nyakán, tegnapelőtt elfeledkezett magáról, olyan magasra mászott, hogy aztán megijedt, nyavikolt egész délután meg fújt, nem mert elindulni lefelé, hiába hívogatta az anyja. A lánka föl akart menni érte, de az alsó ágakat nem éri még el, a létrát meg nem vittem oda neki. Duzzogott, még sírt is a macska miatt. Aztán csak lejött az, lehozta a gyomra. Mert ahogy az eszik! Mind a három kismacskát elzavarja a tányértól, ha kiviszem az ebédmaradékot vagy tejet öntök nekik. Lacika szerette nagyon ezt a fát. Került-fordult, fönt ült, még valami ülőkefélét is eszkábált magának deszkákból, hogy kényelmesebb legyen. Aztán onnan figyelt mindent. Főleg a madarakat leste, ahogy etették a fiókákat. Meg hallgatózott. Előtte nem maradt titok. Kihallgatta az emberemet, amikor beszélt az állatokhoz. Azt is mondta, hogy még a szomszédokat is hallja onnan fölülről. A szomszédasszonyt, ezt itt, amikor engem szapul. De soha nem mondta el, mit hallott. Csak mosolygott az orra alatt, szakasztott úgy tudott mosolyogni, mint az emberem. A szedret meg kiváltképpen szerette, éréskor fél napokat is fönt ült, tiszta kék volt a szája, foltos az inge, azt ki se lehetett mosni. Anyósom is szeretett itt üldögélni. Este, amikor már megtömött, csak leült a tömőpadra, sóhajtozott. Még késő ősszel is. Csak pihent, vagy mit csinált

Anyám a kamraajtóban áll. Bal kezében fehér galambot tart, olyan valószínűtlenül fehér, mintha kőgalamb lenne. Márványgalamb. Jobb keze tenyérrel fölfelé, összezárt ujjaiban búzaszemek. Mosolyog a galambra. Titokzatos a mosolya, mintha apámtól akarná elcsalni a kedvenc galambját.

Laci bácsi fénykép a falon.

…nálunk a lányom az emberemre van, göndör a haja, kerek az arca, nem nőtt magasra. Andriska meg énrám hasonlít jobban a fekete szöghajával. A szemöldöke is pont olyanforma, mint az enyém, csak bozontosabb. Nem látta mostanában? Jön, minden két hétbe itt vannak, hozzák a gyerekeket is, az aprót is persze. A faluba Andriska nem nagyon jár ki, inkább lemegy a partra, a szőlőbe, az Öreg-hegyre. Haragszom is a szakállára, minek csúfítja magát. Nem szeret borotválkozni. Nincs ideje, azt mondja. Az emberem meg minden reggel lecsapja magát nagy gyorsan. Csak vasárnap bíbelődik többet, főleg így, nyáron. Kihordozkodik az almafa alá, elpiszmog egy óra hosszat is. Mégis megvágja magát. Nem, nem a mise miatt, templomba nem megy, csak délután a temetőbe, ott imádkozik Lacikánál. Lacika is őrá hasonlított, termetre is, még a menése is, a hangja. Nagyon tudott énekelni, elleste az apjától. Csak vidámabb volt, mindig huncutkodott, és beszélt, állandóan beszélt, nem szerette, ha csend van körülötte. Sokat nevettük. Fiatal volt, no. A fiatalok mindig vidámabbak. Az emberem is az volt fiatalon. Most meg morgós vénember. Ha Lacika megéri, ki tudja, milyen lett volna. De hát ő nem öregedett… Tudja, én hallom a hangját most is, kimegyek a temetőbe szombat délután, beszélgetünk, kérdezi az állatokat, meg hogy mi történt a faluban, ki kivel házasodott, kinek született gyereke, mit vittem a piacra, kérdezi a testvéreit meg a lánkát, azt nagyon szereti valahogy, mondja, jó meleg a kicsi keze, amikor a virágot hozza, az emberemet nem kérdezi, azzal külön beszélget vasárnap férfidolgokról, néz rám a fényképről, ragyog az arca, olyan szép ez, olyan borzasztó…

Egy széken állok. Remeg a kezem. Remeg a kezemben a fényképezőgép. Nedves az arcom. Még nincs bajuszom, se szakállam. A könnyek lecsurognak a nyakamba. Borzongok.

Próbáltuk, milyen vastag a jég. Középen még csordogált a víz keskeny patakban, a szélén négy-öt méternyire is bemerészkedtünk, biztonságosan megtartott. Aztán fölmentünk a vashídra. Rágyújtottak, én meg témára vadásztam. Volt egy kis köd, a távolban itt-ott áttetszett a szürke fátyolon egy-egy ágrajzolat. Csúszkáltam a síneken, féltettem a bokám, másnap sízni készültünk az erdőre. Hát inkább visszamentem hozzájuk. A hídfő vasoszlopának támaszkodva állnak, hajszálnyira egymás felé fordulva. Lacin széles karimájú kalap, akkoriban ilyet nem hordtak, főleg a fiatalok, inkább kötött sapkában jártak, a karima elöl behajlik Laci homlokába. Géza bácsin műszőr sapka, világít egy sáv a homlokából. Mindkettőnek kint a füle, kicsi, enyhén elálló fülkagylók. Laci szája fölött serkenő bajusz és kicsi kecskeszakáll, gondos borotválás nyomai. Amint egy kicsit megnő, Zsuzsa kérésére amúgy is levágja. Kerek, sima arc. Géza bácsinak erős szemöldöke van, hitler-bajsza, hosszúkás, keskeny arcát az orrnyeregtől a száj sarkáig mély ránc nyújtja. Rövid kabátok, Laci nyakában sál, Géza bácsiét két gallér takarja. Bő nadrág. Laci bal lábát keresztbe teszi a jobb előtt, cipője orrával támaszkodik a betonlapon. Géza bácsin csizma, nadrágja beletűrve, jobb lábával kicsit kilép. Válluk csaknem összeér, egymás felől eső kezük a vasoszlop kiszögellésén azonos tartásban, méretre egyforma, csak Géza bácsién másfél generációnyit érő bütykök. Laciéban kesztyű. A cigarettát a másik kezükben tartják, Laci lazán könyöktől lefelé ereszti, Géza bácsi mintha a szája felé emelné. Megdöbbentő elegancia. Egyszerre dobják el a csikket, egyszerre lépnek el a vasoszloptól. Megmozdulnak a képen, jönnek felém. Géza bácsi azt mondja, menjünk még egy kicsit fölfelé, vadkacsákat látott a múltkor, kíváncsi, maradtak-e még. Ropog a lábunk alatt a hó, egészen vékony réteg borítja a rögöket, a szántáson megyünk, hogy rövidítsünk. Csúszik a cipőm talpa, mérgelődöm, miért is ezt húztam föl. De hát nem indultunk nagy útra, csak Géza bácsi beszélt rá a pataktorkolatban. Leérünk a partra egy nagy fűzfa gyökérlépcsőin, Géza bácsi lába nem keresgéli a biztos pontokat, határozottan megy lefelé. Vadkacsák százai totyognak a jégen fölfelé a nyílás mentén. Ritka látvány. Tollászkodnak, csőrüket mártogatják a jeges vízbe, rekedten hápognak. Kétoldalt sárgászöld elszíneződés a jégen. Géza bácsi egészen közel megy, óvatos léptekkel. Nem veszik észre, elnehezült a mozgásuk. Laci belelkesül, vadászösztönnel terveket sző. Este havazni kezd, másnap reggel is sűrű hóesésre ébredünk, egész délelőtt havat hányunk, délután föltámad a szél. Lőttek a vadászatnak. Anyám kukoricát pattogat a sparhelton. Vasárnap délután van. Két felvétel a filmen, ki kéne fényképezni. Nem működik a villanó. Miért jön ez most elő ennyire pontosan?

A harmadik szoba ajtaja mindig zárva. A kulcs nagyapánál. Még nagymama se mehet be. Nagyapa szombat délután söprűt és lapátot visz magával. Sokáig marad. Hallgatózom. Csend van bent. Nagyapa fölhajtja a futószőnyeget. Egy titkos ajtón lemegy a föld alá. Hosszú, félhomályos folyosón pókokat gyűjt a söprűvel a lapátra. A folyosó végén hármat koppint a söprű nyelével egy vasajtón. Három döndülést hallok a verandáról. Az ajtó kinyílik. Bent sötét van, csak egy szempár villog. Elhoztam, mondja nagyapa. Szerencséd. Kicsi láng lobban. Nagyapa látja a félelmetes fogakat. Csámcsogás hallatszik (még a verandán is). Ne énekelj olyan sokat. Mindig fölébresztesz a legédesebb álmomból. Jó, nem énekelek. Kövérebb pókokat hozz. Kövérebb pókokat hozok. Elmehetsz. Elmegyek. Becsapódik a vasajtó. Nagyapa végigbotorkál a félhomályos folyosón. Felkapaszkodik a szobába. Bezárja a csapóajtót. Kicsi kattanás, a verandáról tisztán hallani. Visszahajtja a szőnyeget. Kifújja magát. Megmentette újra a házat.

A középső szobában búcsúzunk. Egy széken állok. Remeg a kezemben a fényképezőgép. Nagyanyám tenyerébe temeti az arcát. A fényképet nem veszi elő soha.

Laci bácsi kicsi fénykép a temetőben a kereszten.

Míg épült a ház, a szénapadláson aludtunk Lacival. Vastag vászonlepedőket adott anyánk, nem csiklandozott a széna. Rétillat volt. Lovak fújtattak, galambok meg fecskék fészkelődtek alattunk. A tetőnyíláson, ahol a szénát szokták bedobálni, beáramlott az esti meg a hajnali levegő. Kifeszített fekete vászon, aranyszállal öltött holdsarló. Olyan volt, mintha szabad ég alatt töltöttük volna az éjszakát. Azon a nyáron egyetlenegyszer sem álmodtam.

Szeme helyén fehér gödrök.

…nagyon, nagyon szép gyerek volt, egész kiskorától. Mindig mondták rá vasárnap mise után, hogy angyalka. Göndör szőke haja volt, alig tudtam beleakasztani a fésűt, olyan sűrű. És nézett ártatlanul a kék szemével. Pedig azért huncutkodott is, de nem lehetett sokáig haragudni rá. Olyan szépen nevetett. Meg cigánykodott. Fölmászott az ölembe, csókolgatott. Ha elszökött, mindig virágot szedett, hogy kiengeszteljen. Margarétát, szarkalábat, még pipacsot is. Azt útközben elszórta, olyan gyengék a szirmai. Aztán meg mulatós lett. Szerette a bort. Ha volt a fejében és megszidtam, hát fölkapott, úgy forgott velem a konyhában, pedig megvolt a súlyom már akkor is. Soha nem szédült meg. Csak néha a nagy mulatásba belefájdult a szíve. Akkor a vállamon zokogott. No, vegyen abból az almáspitéből. Töltök egy kis savanyúvizet. Ebben a melegben az a legjobb. Vagy a fröccs. De azt úgyse ihat, ha még ma autóba ül. Nagyon szerették, mindig jó kedve volt, éjjel-nappal bolondozott, átragadt a vidámsága még a legszomorúbb, legelhagyatottabb emberre is. Meg segített, egy szóra már ugrott, ha kellett, szénát gyűjtött, ha kellett, kutat pucolt, falat húzott, krumplit ásott, majdnem mindenhova bejáratos volt, minden konyhát ismert a faluban. Meg a focicsapatban is benne volt. Ő rúgta a legtöbb gólt. Hívták máshova is, de ő nem ment, itt szeretett a barátaival. Andriska magának nem mondta el? Hát motorral agyonütötte magát. Nekiment egy fának. László-napkor, pont a neve napján. Mulattak a kocsmában. Ittak is persze. Aztán valamelyik odaszólt neki, hogy látta Zsuzsát a korzón valami emberrel sétálni. Zsuzsa volt a szeretője. Nagy szerelem volt. Nekem nem nagyon tetszett, a családja se, ő maga se, hamis volt a szeme. Büszke is volt, olyan pökhendin beszélt velem mindig, mintha meg akarna sérteni. Nem is nagyon sürgettem a lakodalmat, gondoltam, csak elmúlik a szerelem, vagy a fiam talál egy rendesebb lányt. De hát csak váltig udvarolt neki. Aztán mikor ott a kocsmában meghallotta, hogy Zsuzsa egy emberrel, hát fölugrott az asztaltól. Sanyika – az volt a legjobb barátja – meg is fogta a karját, hogy csillapítsa, mert láthatta, hogy nagyon fölindult. De az csak kitépte magát, nem szólt senkinek semmit, fölszállt a motorjára – és ment a legnagyobb sebességgel, amit csak tudott a motor –, az volt a mindene, összespórolta rá a pénzt nagy keservesen, és nagyon büszke volt, azon járt mindenhova, munkába is, meg aki megkérte, kivitte az állomásra, vagy akárhova, Zsuzsát is vitte sokszor, csak úgy lobogott az a sok szőke haj utánuk, mert sose fonta össze, nem tekerte az kontyba, azzal bolondított mindenkit, a fiamat is, meg a hamiskás zöld szemével. Hogy hova ment volna… A városba, megnézni, igazat beszéltek-e, vagy csak úgy bele a világba, a szélbe. Hát a semmibe ment. Volt, volt a fejében, de nem az volt az oka, hanem a nagy sebesség. Nem tudta bevenni a kanyart. Két napig élt még, olyan erős volt a teste, de nem volt magánál, már elbúcsúzott a világtól. Nagy nehezen beengedtek hozzá a kórházban, adtam az orvosnak is, a nővéreknek is… Simogattam a kezét, beszéltem neki. Alig vette a levegőt. Nem, az arca, az a szép arca nem volt nagyon összetörve, csak a szája körül, inkább kisimult, mint aki beletörődött már mindenbe. Csak a szeme volt fölakadva. De én reménykedtem. Erős a szervezete, majd csak talpra áll, imádkoztam éjjel-nappal. De nem tudtak segíteni rajta. Hát az borzasztó volt, mikor megmondták. Nem is tudtam, hova legyek, mit is csináljak. Meg az emberem. Az egész éjjel hangosan zokogott. Azt nem lehetett kibírni, muszáj voltam kimenni az udvarra anyámmal. Embert én még úgy nem hallottam szenvedni. Aztán a fiam szobájának ablakába gyertyát tett, hogy az utcáról is látni lehessen. Meg kitette a fényképét is. Olyat, mint ez itt a falon, csak kisebbet. Hogy mindenki lássa. Én szégyelltem, hogy azt hiszik, megbolondultunk. Így mutatni a fájdalmat, hivalkodni vele. De hát nem bírta magában tartani. Borzasztó, borzasztó, látja, hogy folyik a könnyem, pedig tíz éve már… Huszonhárom évet élt, rajta van a sírkövön is. Itt ravataloztuk föl, ebben a szobában. A kép is azért van itt. Nem sokkal azelőtt készült. Nézze, milyen szép fiatal élet. Csak úgy hiába… Nagy temetés volt, nem is láttam ahhoz hasonlót itt, még ha papot temettünk, se jött el annyi ember. Sokan ismerték, sokan szerették. Annyi virágot kapott, annyi szeretetet… Még zene is volt, mert nagyon szeretett énekelni, táncolni. Itthon ültük meg a tort, az udvaron négy asztalt terítettünk, két fiatal birkát vágtunk akkor, hogy mindenkinek jusson. Sok bor is fogyott. Én csak járkáltam, nem tudtam leülni egyik asztalhoz se. Mindenkinek el kellett mondani, hogyan is volt. És csak sírtunk mind. Senki nem bírta könny nélkül hallgatni. Zsuzsa is itt volt. Ő nem tehetett semmiről. Az az ember, akivel látták, a nagybátyja volt. Hét év után jött haza Amerikából. Fiatalos, csinos ember, ezek itthon nem ismerték, főleg messziről nem ismerték meg, csak költötték a mesét hozzá. Zsuzsa évekig nem ment férjhöz, mindig feketében járt. Egyszer-egyszer találkoztunk a buszon vagy a piacon, beszélgettünk is, sírtunk is mindig. Lehet, hogy jó menyem lett volna. Aztán elköltözött a család, nem nagyon tudok róla. Húsvéti üdvözletet szokott írni, de magáról semmit… Hát nagy szerelem volt. A temetés után az uram bezárta Lacika szobáján az ajtót. Abba a szobába rajta kívül senki sem mehet be. Gyászolunk, amíg élünk. No, egyen egy kis pitét…

A temetés után egy hónappal mertem a filmhez nyúlni. Borzasztó volt a nagyításnál. Amikor az előhívóban kirajzolódott a kendővel félig letakart arc, csukott szem, homlokán a karcolás. A vörös lámpafényben úgy tűnt, szétázik, elmosódik, a rögzítőnek nincs mit rögzíteni. Pedig előhívtam és rögzítettem a hiányt.

A temetőben a kereszten döglött fehér galamb. Józsi lőtte le csúzlival. Nagyapa meg kihozta Laci bácsinak. Laci bácsi feljött a sírból, megsimogatta. A galamb kővé vált. Ha rásüt a nap, meleg kőgalamb. Ha rásüt a hold, hideg kőgalamb. Burukkol is, hogy Laci bácsi ne legyen szomorú, ha nagymama nem ér rá virágot hozni.

Egy galamb árnyéka. Emlék a szív tájékára vetődve. A zakó fakóbarna volt. Vagy inkább kékesszürke. Hordtam egy darabig, pedig lötyögött egy kicsit. Ha belenyúltam a zsebébe, valahogy Laci mozdulatát másoltam.

…amikor Lacika meghalt, anyósom nagyon tönkrement. Egyik napról a másikra abbahagyott mindent. Nem érdekelte a főzés, az aprójószág, se a kert, se a rokonok. Nekem kellett mindent átvenni tőle. Nem volt könnyű. Reggel kiült ide a szederfa alá, ölébe engedte a kezét. Itt-ott fölnyögött, sóhajtott. Kiszedte a kötényéből a rózsafüzért vagy az imakönyvet, aztán már azt se. Kezdetben még csak be-bejött a konyhába enni, de aztán úgy kellett kivinni neki az ételt. Egy hokedlit tettem eléje asztalnak, amikor már nem bírta a kezében tartani a tányért. Nem tudott belenyugodni Lacikába. A legrosszabb az volt, hogy alig beszélt. Még kevesebbet, mint azelőtt. Nem tudtuk, mi baja lehet. Alighanem szélütése volt neki is, kisebb mértékű lehetett, lassan ment tönkre. Egyik délután aztán, ősszel volt, mert sárgultak a levelek a szederfán, lefordult a tömőpadról. Apósom találta meg. Fölemelte, kicsiny asszony volt, ölébe vette, leült vele a padra, ringatta is. Éppen kiléptem a házból. Nem mertem odamenni hozzájuk. Én még olyat nem láttam. Csucsujgatta, mint egy kisdedet. Még dúdolt is neki. Szaladgált a hátamon a hideg, de olyan szép is volt az. Behozta az ölében a házba, óvatosan letette az ágyára, megigazgatta a szoknyáját, csak akkor szólt, hogy szedjem elő az ünneplőjét. Anyósom már akkor készült a másvilágra, amikor még erős, fiatal asszony volt, összerakta a ruháját, mindig megmutogatta nekem az inget, a pentőket, a szép fekete selyemszoknyát a blúzzal. Nem kellett keresgélni, mint amikor Bene Marinak meghalt az anyja. Pedig az az anyja volt, aztán mégse tudta. Nem tudott az soha semmit. Csak kéregetni. No, levetkőztettük szépen, az ujjairól alig tudtuk lefejteni a rózsafüzért. A köténye meg lecsúszott a földre, hát egy fénykép esett ki a zsebéből. Lacika fényképe. Azt őrizgette, mindig vele volt itt a szederfa alatt. Rongyos volt a széle. Apósom megmosdatta a halottat, én azt a vékonyka haját fésültem. Aztán magukra hagytam őket. Nem, mégse Lacika mellé temettük. Hanem a szüleihez közel. Apósom akarta így. No, beszéljünk valami vidámabb dologról. Édes inkább a szeder, édesebb a földiepernél, nem savanykás, csak nincs nagyon leve. Én nemigen eszem. Rámegy a pókháló, megmosni meg nem lehet, mert akkor széttörik. Nem ettél még soha? Fehér színű is van, Néma Ilonék kertje végében áll egy fehérszederfa, olyan, mintha éretlen lenne a gyümölcs, de édes az, csak nekem nem ízlik. Némáék kifőzik pálinkának, pedig nagyon szaporátlan munka, kézzel szedegetik, igaz, csak minden másnap, node a Néma azzal a kezével… Egyszer meg is kínáltak, nagyon erős pálinka volt, valami névnapkor lehettem náluk, máskor nem kínáltak volna. Vagy az is lehet, hogy újévkor. Másképp eladták a pálinkát. Elég olcsón adták, Néma Ilon testvére is járt piacra régebben. Most már nem győzi. Gyere majd jövőre, búcsúkor benézel hozzánk, akkor szokott a legjobb lenni, Lászlókor, meg Péter-Pálkor. Aztán megkóstolod. Nem, befőzni nem jó. Van egy másik, a szederina, az nem fán terem, hanem a földön kúszik. Valaki abból főz be. De azzal vigyázni kell. Szóistók Rózi egyszer nagyon megbetegedett, a Virághegyek aljában annyit evett, hogy majdnem meg is halt. Azt mondják, bizony a szederinától. Mások meg hogy bevett valami pirulákat, hogy elmenjen a gyereke. No, jó is, hogy eszembe jutott, hozom már neked azt az orvosságot…

Anna titokzatos arccal beszalad, kezében a kulcs. Meleg a fém az izgatott kicsi tenyértől. Könnyen fordul a kulcs. Furcsa borzongás belépni egy lakatlan szobába. Hallani, ahogy veszem a levegőt. A nehéz levegőt. Viaszos fény vonja be a tárgyakat. Asztal a három székkel. Úgy beszélgettünk sokszor, mintha vendégünk lett volna. Laci ötlete volt, szeretett játszani. Nő ült mindig a harmadik széken. Emlékszem egy vörös hajúra. Nem festett vörös. Szempilláinak vége szőkén kunkorodott, ettől álmataggá vált az arckifejezése. Mindketten szerelmesek voltunk bele, versengtünk érte. Össze is szólalkoztunk nemegyszer. Nagy volt a tét. Laci sokkal tehetségesebben udvarolt. A székről áttelepedett az ágyra. Nem volt esélyem. Ráadásul néznem kellett a tüzes pontocskákat a nő orra tövében. Mégis elment. Megbántottuk, elfelejtettük kitenni a csokoládét. Vagy megettük előle. Aztán volt a rövid hajú szőke, állandóan járt a szája, Laci nem tudott szóhoz jutni. A kancsalkának meg én tetszettem, csak sose tudtam, engem néz-e vagy önmagát a nagy tükörben. A legérzékibb a kontyos volt. Egy hónapig könyörögtünk, bontsa szét a haját, hadd lássuk, meddig ér. Derékig-e vagy fenék alá. Laci az utóbbira tippelt. Egy rózsacsokorral vette le a lábáról. Erre a nő is levette vendéghajkontyát, miután elegáns mozdulatokkal kihúzott néhány hajtűt. Percekig hemperegtünk kacagva az ágyon. Mire felültünk, a nő eltűnt. Miért jön elő ez ilyen elevenen? Miközben sokáig állok elnehezült tagokkal, Anna hozzám simul, derekam tájt a feje, kócos tincsei csiklandozzák a karom. Ez hoz vissza később, hogy mozdulni bírjak. Ágyamon barna-sárga virágmintás takaró. Ujjaim hegyével érintem. Lacién ugyanolyan, csak alatta gömbölyödik a két párna és a dunna. Őrzi a testmeleget az izmok domborulataival együtt. Tenyeremmel érintem. Kockás papucs az ágy alatt példás rendben. Ez a szertelensége ellen ható látvány. Mindene szanaszét hajigálva a szobában, a nadrág, ahogy kibújt belőle, száraira gyűrűzve a földön, trikói hurkába gyúrva a szék karfáján, ingei a szekrény ajtajára tűzve, zoknik az ablakpárkányon, az asztal alatt, az ajtó mellett kupacban a cipők. Végighúzom az ujjam az asztal lapján. Nem marad csík. Üres a kéküveg hamutálca, egy meggyújtott levél emléke parázslik csak benne, bennem. A sarokban a kályha. Mentát és kamillát párologtat bordó kislábosban, nőillat, mondja minden este. Tarkója alatt a keze. A széken ülve, az ágyon fekve. Hangosan ábrándozik. Belefájdul a rekeszizmom. Anna bekukucskál a csíkos futószőnyeg alá. Úgy ejti vissza, mintha elborzadna a látványtól, ugyanakkor megnyugtatja a bizonyosság. Az éjjeliszekrényhez lépek. A felső fiókot kell nyitnom, ez valahogy egyértelmű. Annában ágaskodik a kíváncsiság. A fiók megbillen, majd visszazökken, állon csapja Annát. Nem méltatlankodik. Tekintetével kutat inkább. A gondosan egymásra rakott borítékok szétcsúszkálnak. Lesz mit csinálnom, hogy visszaálljon a rend. Hogy észrevétlen maradjon cinkos látogatásunk. Az iratok nem érdekesek. A képek legalul vannak. Kockáztatnom kell

az udvar szombat délutáni rendje anyám virágbozótjának kontrasztjával. csend és mozdulatlanság szürke árnyalatai. lakatlannak tűnik szinte.

apám biciklit tol a jeges országúton. a kormányon nehéz utazótáska. Ági mellette lépked nagykabátosan, kendősen a kisebbik táskával. éles fény, ferdén dőlő hosszú árnyékok. az út balra kikanyarodik a képből. a fák egymásba gabalyodó gallyrengetegén áttetszik a hófoltos domboldal.

galambok röpte az istállótető fölött. fehér égen szürke szárnyalás.

apám a pár hónapos Tamáskát tartja az ölében. a gyerek mint egy csomag. felnőttes vonások. kifelé néz a képből. apám mosolya alkalmi.

apám a körtefa törzsének támasztott asztalnál galambokat etet. hallani a burukkolást. az ereszkedő szárnyak jellegzetes fütyülő-süvítő hangját.

apám a fehér galamb elé tartja tenyerét. remegnek a tollak.

apám a bakon ül. mögötte szénaboglya. két ló gyeplőjét tartja. komorsága a távolság ellenére is egyértelmű.

barna tónusú műtermi kép. páros mellkép. vasárnapi öltözék, gondosan eligazgatott vonások. közel az arcok. szinte hasonlítanak. csipkevirágok anyám ruháján. apám magasra gombolt gallérja alatt nem visel nyakkendőt. harmónia, biztonság. virágkorukat élik.

új öltönyeinket a függöny mögött összecseréltük. nem szándékosan. az izgalomban nem tűnt fel. ezért is komikus a hatás: rezzenéstelen ünneplőre merevített arcok alatt egy túlméretezett és egy kinőtt öltöny. féltem a géptől, hogy majd robban, szikrát hány. úgy bújok anyámhoz, hogy lehetőleg észrevétlen maradjon gyávaságom. tízéves lehetek, keskeny arcomból nagy szemek merednek előre. farkasszemet nézek a lencsével. Laci madárszerűen félrefordítja a fejét. Erzsi meg fölfelé néz nagy bizakodással valami ígéretes jövőbe. fogalmunk sincs, hogyan kell viselkedni. balról anyánk, jobbról apánk tart szilárdan.

apám fát vág. a nagy lendülettől a fejsze foka kiugrik a képből, csak a nyél látszik a lesújtás előtti pillanatban. a fatörzs megadja magát, csonkok meredeznek sápadtan. a háttér kuszasága alapján bozótot írtunk. nem emlékszem, hol.

megrakott szénásszekér előtt apám csípőre tett kézzel, félig profilból. sapkája magasan föltolva a homlokán. indulásra vár, szusszanva pihen.

a kriptakövön kővázákban a virágok. Anna az alacsony kerítés kapucskáján hintázik. dudorászik. anyám halkan rászól. a krizantémok akkorák, mint Anna sapkás-pomponos feje.

Laci Bugri kutyával. lepedőt akasztott az ajtóra, hevenyészett műterem illúziója, hiába tiltakoztam. Idomítottuk a kutyát hónapokig. mindenre hajlandó volt. pacsit adott utánozhatatlan arckifejezéssel. pofarezdüléssel. Laci egyszer bevitte az ágyába. ne vonítson a hidegtől.

Tamáska tortával, egy szál gyertya mögött mereng. madárszerűen félrefordított fejjel.

Ági egy szőlőtőkét ölelget. vakít a bőre a verőfényben.

apám anyámmal a vakolatlan verandaoszlopok között. elnéznek egymás mellett.

Erzsi két barátnőjével a bejárat előtti lépcsőn. az egyik törékeny virágszál, a másik tenyeres-talpas. nem nagyon beszélgettünk velük. Laci inkább elment hazulról.

az utca túloldala télen. öreg házsor pillogó ablakszemekkel, düledező léckerítések. kettő maradt már csak kegyelemből. a felejtés ellen.

apám a fakádba önti a szőlőt. szája sarkában a lencsét tudatosító félmosoly.

ifjúkori önarckép. egzaltáltra állított vonások. bajusztalan-szakálltalan önmagam idegen. félig elnyílt száj, sarkakban dacgödröcskékkel. meg kéne nézni egyszer, megvannak-e még. ez a szőrbozót teljesen elfedi. nincs bizonyíték a hasonlóságra.

vakító fehér kőfeszület a sírkövön. Isti nagyanyai utasítást követve ráhajol Laci képére: puszit ad bacsikának. jobb kezével támasztja magát. a kőgalamb bizalmasan közelhajol, mintha súgni akarna valamit. a sírkő tövében üde kardvirágok, fátyolkák.

anyám palántákat öntöz a melegágyban. világos kendő, széles szoknya. bal kezével a csípőjén támaszkodik. jobbjában az öntözőkanna.

Erzsi és Tamás esküvői képe. műtermi-barna tónus. Erzsi koszorúja keskeny, a fátyol rövid, térden alul ér a szoknya, apró virágokból a csokor. Tamás frissen vágott haja sehogy sem akar engedelmeskedni a helyzet ünnepélyességének. bal kezében fehér kesztyűt szorongat, homlokáról jótékonyan eltüntetve a verejtékcsöppek.

apám a tányér fölött mereng.

Feri esküvői képe. a világ legapróbb menyasszonya kacéran mosolyog.

Laci műtermi portréja. határozott tekintet, összezárt ajak. semmi nyoma szertelenségnek, bohóckodásnak, szüntelen vidámságnak. díszes keretbe merevedve ez függ a középső szobában. a temetés napján ezt teszi ki apám az ablakba. ovális keretből ez néz a sírkövön a rövidre szabott múltba.

még egy.

még egy.

igazolványból kivágva, elmosódott pecsétpacák a sarkában.

Anna egy kiscsibét szorongat a markában.

Anna, Isti, Tamáska. a parton guggolnak mezítláb, az iszapos homokban csatornákat, tavakat építenek. belevezetik a vizet is. Géza bácsi kishalait a legnagyobb tóban tartják. hogy ki ne szökjenek, elzárják a vízelvezető csatornát. Anna nem fogja meg a halat. csak nézi a vergődést.

nincs nyom. nincs jel.

Anna szemében bűntudat, bezárom az ajtót. Hideg a tenyere, amikor belecsúsztatom a kulcsot.

Laci áll zakóban, fehér ingben, élére vasalt, kicsit hosszúra hagyott nadrágban. Két karját tenyérrel fölfelé tartja, áldozati mozdulat. A fény jobbról jön. Túl sok fénnyel dolgoztam, Laci arca szinte teljesen beleveszik a háttér szürkéjébe. Felszívódik a galamb is, a fehér galamb. Csak az árnyéka vetődik Laci zakójára. Éles körvonal a szív tájékán.