Grendel Lajos A tények mágiája című hosszú tanulmányában Mészöly Miklós késői opusát annak a narratív „félfordulatnak" a fényében vizsgálja, amelyet Mészöly a Film című regényének megjelenése után hajtott végre írásművészetében. A fordulat eredményeképpen - mint Grendel Mészáros Sándort idézve megállapítja - a szövegirodalom elméletét képviselő kritikusok számára „Mészöly nyolcvanas-kilencvenes évekbeli pályája elmozdult, »kisiklott« a neki tulajdonított előd státusából" (13. o.). A tanulmány írója az önreferenciális irodalom kritikai szempontrendszerének ellentmondva úgy látja, hogy „a sokfelől agyonkanonizált szövegszerű alkotásmód mellett (s nem feltétlenül szemben vele vagy ellenére) a kortárs magyar epikában léteznek másféle beszédmódok is" (20. o.), s az alternatív prózai diskurzusok közül a Mészölyé kitüntetett figyelmet érdemel.

Grendel úgy véli, hogy míg Mészöly Miklós a Filmig létrejött munkásságával a magyar irodalom nyelvkritikai fordulatához járult hozzá, addig a magyar irodalom paradigmaváltásának kibontakozásakor, a nyolcvanas-kilencvenes években már idegenkedéssel tekintett a szövegirodalomra, saját narratív megújulását az önreferenciális prózától eltávolodva alakította ki. Tanulmányában abban látja a mészölyi életmű módosulásának lényegét, hogy a szerző késői korszakában, korábbi analitikus-redukciós prózaeljárásait megtartva egy új, a réginél hitelesebb realista prózamodell kidolgozásával kísérletezett.

A Szigeti Lászlóval folytatott Párbeszédkísérlet című életbeszélgetésében Mészöly Miklós azt állítja, hogy a „jelenségek kódrendszere", „az élettények kód-értéke" kezdettől fogva erőteljesebben foglalkoztatta a valóság érzékletességénél. Grendel Lajos fölidézi, hogy a nyolcvanas évektől kezdve Mészöly figyelme egyre inkább a jelenségek, „a világ intenzív gazdagsága, freskója, totalitása" felé fordult (Párbeszédkísérlet, Kalligram, Pozsony, 1999. 16. o.). Értekezését a késői Mészöly-műveket szervező két szövegképző technika, az önreferenciális irodalom eszköztárából származó korábbi eljárás, az „algebra" és a realista irodalom paradigmájából származó új eljárás, a „freskókészítés" szembeállításával indítja, majd a heterogén téridőszegmensekből építkező késői Mészöly-elbeszélések kérdéseiből a történetelvű epika visszaállításának igényét bontja ki, végül pedig a korszak két gyengébbnek ítélt novellájának példáján igazolja, hogy a két mű viszonylagos esztétikai kudarcához alkotóelemeik egyensúlyzavara vezet.

Mészölynek e korszakát a kisprózai műfajok, a beszély, a novella, a kisregény fémjelzik. A „freskókészítés" a nagyepikai művek, a nagyregény és a novellaciklus, az „algebra", az analízis pedig leginkább a kisepikai művek esetében alkalmazható eljárás. A két ellentétes módszer egyidejű alkalmazása Grendel megfigyelése szerint arra vall, hogy az író ekkoriban publikált, változatos kisepikai műfajokat közlő Szárnyas lovak, Megbocsátás, Merre a csillag jár, Sutting ezredes tündöklése, Wimbledoni jácint, Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról, valamint Családáradás című köteteiben egy nagyepikai alkotás megírására készült. A nagyepikai mű nem született meg, és a tanulmány írója azokat az alkotásokat tartja a késői művek közül a legértékesebbeknek, melyekben a szerző két szövegszervező eljárása, a realizmus paradigmájából származó tablókészítés és az önreferenciális irodalom eszközkészletéből származó analízis nem gátolja egymást, hanem egymás konstituálódását segítik elő, „amelyekben a freskókészítés szándéka és a megírás algebrája, a valóságreferenciák gazdagsága, illetve a szerkezet és a stílus szikársága és rejtett jelképisége egyensúlyban van" (31. o.).

Grendel az időskori opusban a szembekerülő alakításmódok egyensúlyát a Magyar novella és a Bolond utazás című művekben látja a legtökéletesebben megvalósulni. Az első novella beszélőjének, a mű világán kívül elhelyezkedő, ám mindentudásra igényt nem tartó névtelen krónikásnak az attitűdjét hasonlónak véli a nouveau roman elbeszélőinek álláspontjához, míg azonban a nouveau roman elbeszélőit a tárgyi világ, addig Mészöly névtelen krónikását a történelemmel összeszövődött emberi sorsok szerkezete, geometriája érdekli. A Magyar novellának nincs főhőse, a mű sok, egy-egy pillanatra fölbukkanó, eltűnő, olykor újra megjelenő szereplőt vonultat föl, a kezdet és vég nélküli narratív áradatot tehát látszólag a széthullás veszélye fenyegeti. Az elbeszélőstruktúra azért nem hull darabokra, mert a tér veszi át a hiányzó főhős szerepét: „a novellában felvillanó sorsok és sorstöredékek arra szolgálnak, hogy az írás rögzített, konkrét külső terét, Pannóniát tematizálják" (35. o.), miközben a narrátor lemond az egyedi eseteket az általános kategóriája alá rendelő, átfogó történelmi vagy szociológiai magyarázatról, s azoknak a pillanatoknak az ábrázolására szorítkozik, melyekben a szereplők életét a történelem váratlan, sorsszerű módon befolyásolja. Grendel megállapítja, hogy „nem történelemkönyvben lapozgatunk tehát, hanem sorsok és történések kaleidoszkópszerű váltogatásával a térség történelmének algebráját leshetjük meg"(35. o.), e történelmi algebra pedig „a térség »mindenkori« létezésélményét" (35. o.) közvetíti az olvasóknak, „olyan kollektív létezésélményt ragad meg, mely bárki számára dekódolható, aki a közép-európai történelemben egy kicsit is jártas" (36. o.).

A másik kiemelt elbeszélés, a Bolond utazás a második világháború végére következő nyár egyik napján játszódik. A helyszín tárgyi környezete, a díszes, kopott, anakronikus vasúti kocsi, amelyről kiderül, hogy sehova sem lehet eljutni vele, hiszen a végállomás előtt utasaival együtt megsemmisül, jelképiséggel telítődik. Grendel megfigyelése szerint „az elbeszélés úgy válik metaforikussá, hogy mindeközben semmit sem ad fel realizmusából, vagyis egyként olvasható realista és metaforikus szövegként" (42. o.). Ez esetben „freskószerűség és algebra" egyensúlyát az szavatolja, hogy az író olyan motívumokat használ föl a szöveg megalkotásakor, amelyek már eleve szimbolikusan telítettek. Némi sajnálattal állapítja meg a tanulmány írója, hogy a beszély oly gazdag valóságanyagát a szerző nem fejtette ki végig, és meggyőződése szerint a Bolond utazás motívumaiból kialakítható lett volna a Mészöly által keresett nagyepikai forma.

Grendel tanulmányában hangsúlyozza, hogy Mészöly Miklós már „félfordulata" előtt is élesen elkülönült mind a kortárs, mind a korábbi irodalmi kánon nagyságaitól. Az író nyilatkozataiban a töredékes, kezdeménynek megmaradó művet maguk mögött hagyó Csáthok, Gozsduk mélyvízi áramlatához tartozónak vallotta magát (akik közül egyedül Krúdy került be a magyar irodalom fősodrába). Mészöly narratív irányváltásához Grendel szerint Jókai, Krúdy és Márquez művének átértelmező újraolvasása is hozzájárult, e befogadásfolyamat során Mészöly Miklóst „nem a romantikus, hanem a történelmi Magyarország hihetetlenül gazdag és színes embertenyészetét bemutató Jókai", „nem a szecessziós, hanem a démoni s a regényidőt szubjektivizáló Krúdy", „s nem a mesemondó Márquez, hanem a mindennapi élet banalitásaiból mitológiát teremtő mágus" (25. o.) érdekelte.

A Bolond utazás többes szám első személyben beszélő narrátora, Grendel Lajos megállapítása szerint, kiemeli a mű szereplőit korábbi életük összefüggéseiből, és az itt alkalmazott időtechnikát Krúdy időtlenítő elbeszélése továbbfejlesztett változának tekinti, melyben a cselekmény „egyidejűleg már-történt, most-történik, fog-történni" (47. o.).

Mint utal rá, mindkét említett elbeszélés Krúdy életművének vízióihoz hasonlóan fölfogható a világról való látomásként is, ám Mészölyt a leghíresebb ködlovaggal ellentétben a látomásban is az objektív érvényesség, „a vízióban is az algebra foglalkoztatja". Állítása bizonyítására Grendel a Nyomozásoktól a Bolond utazásig ívelő epikus összefüggéssort állít föl, melynek kezdőpontja a szürrealista prózaversre emlékeztető, korai Nyomozások című elbeszélés. Mészölynek a Nyomozások után kötőanyagot kellett találnia heterogén motívumai számára, e lépéshez a tanulmány írója szerint a Film és a Szárnyas lovak fordulatára volt szüksége, „a részbeni visszahátrálásra „a »van«-ból az »epikus« felé" (56). A Nyomozások és a Bolond utazás között keletkezett novellában, a Lesiklásban „az elbeszélő szubjektum hozza létre a kötőanyagot" (56. o.), az elbeszélés téridősíkjait a szerző a narrátor-főhős életéből metszi ki. A Magyar novellában, az alakulásív következő pontján Mészöly valamennyit visszavon a narrátor személyességéből, a szubjektív vonásokat elosztja a szereplők között, s ez „a részleges elszemélytelenítés itt paradox módon éppen a személyes sorsok drámaiságát, már-már végzetszerűségét emeli ki" (57. o.). Mészöly késői művét Grendel szerint éppen az avatja a szövegirodalom valós alternatívájává, hogy egy közép-európai jellegű mágikus realista mitológia megteremtésének feltételeit dolgozza ki. A tanulmányíró szerint Mészölyt ekkoriban valószínűleg már a mitológia feltételei foglalkoztatták, Szárnyas lovak című elbeszélésében a bemutatott házasságtörési, archaikus történet magyar valóságvonatkozásainak egyetemessé tágítását kísérelte meg.

A tények és a valóságreferenciák bőségéből létrehozható mitológia problémája - állítja Grendel Lajos - Mészöly Miklóst a történetelvű epikához való viszonyának újragondolására késztette. A Szárnyas lovak, a Lesiklás, a Magyar novella, a Bolond utazás a történetelvű elbeszélés felé vezető útjának egy-egy állomása, más művei pedig, mint a Sutting ezredes tündöklése vagy a Pannon töredék egy soha el nem készült nagyregény fejezeteinek tűnnek. Minthogy mitológiát csak célelvű történelemfilozófiával lehetséges létrehozni, Mészölytől pedig távol állt a történelem teleologikus szemlélete, Grendel Lajos ezért megállapítja, hogy „a Pannon töredék vagy a Sutting ezredes tündöklése »befejezhetetlenségének«, fragmentumszerűségének magyarázata (…) az író történelemfilozófiai szkepszisében rejlik" (63. o.).

Az egyenértékű fragmentumokból építkező időskori művek, Grendel vélekedése szerint, a Mészöly korai korszakára is jellemző éles mikrorészleteket „történelemfilozófiai távlatba állítják", ami „lehetővé teszi a befogadó számára, hogy a szövegeket emberi sorsparadigmákként olvassa" (79-80. o.). Mészöly írói optikáját Grendel Lajos ontologikusnak véli: az egymás mellé rendeléssel mágikus holdudvar képződik az ábrázolt részletek köré, „ez, a tények mágiája ad hűvös, borzongató fényt ezeknek a kései remekléseknek" (80. o.), az elemek közötti összefüggésekből pedig az olvasó a világ egységének sugallatát rekonstruálja. A fragmentumokból fölépülő Mészöly-műveknek ilyen realista értelmezése azonban az ontológia fogalmának túlzott általánosításához vezet a Grendel-tanulmányban: a heterogén, de egyenrangú elemeket egymás mellé rendelő mészölyi technika a tanulmányíró szerint azért alkalmas a közép-európai mitológia kialakítására, mert az írói eljárás nyomán egymás mellé kerülő töredékeknek „valahol mégis közük van egymáshoz", hiszen „a létben minden mindennel összefügg" (82. o.).

A tanulmány írója úgy látja, hogy Mészöly a önreflexív fragmentumszerűség útját „újra meg újra visszafelé is megjárja" (64. o.). A Megbocsátás és a Családáradás az egyenértékű téridődarabok összekapcsolásával mágikus egységet sugalló „írói ars poetica elbizonytalanodásának is tűnhetne" (64. o.). Mészöly visszatérési kísérletei a történetelvű epika útjára azonban nem járnak teljes sikerrel, minthogy ezekben a művekben az elbeszélés mágikus-sejtelmes aurája fontosabbá válik „az elbeszélt történeteknél" (65. o.). A Megbocsátás kitűnő mikrorészletei lehetővé tették volna nagyepikus mű megalkotását, de Grendel véleménye szerint ennek lehetősége mégis valahol elkallódik a részletek között. A mikrorészletekre összpontosító eljárás itt kizárja azt a nagy epikus ívet, „amelynek mentén »a privát mitológia« törmelékeiből rekonstruálhatóvá válik egy elsüllyedt világ mitológiája" (69. o.). A kisregénybe kívülről kerül bele a jelképiség, mondja Grendel Lajos, szinte látjuk a szerző kezét, amint a mű egére ragasztja a mű központi szimbólumát, a mindvégig el nem oszló füstcsíkot.

A Családáradás esetében a mű két intenciója, a távolságtartó mitológiai optika és a tárgyias részleteket sorjáztató családtörténeti jellegű beszélyműfaj összecsap egymással. Az elbeszélő túl közel hajol tárgyához, „s a történetek emberi, létfilozófiai, történelmi távlataival adós marad" (72. o.). Grendel inkább a művet kevesebbre értékelő Bán Zoltán András, mint a művet nagyra becsülő Nádas Péter pártján áll, amikor kifejti, hogy a beszélyben a nyelv (az anyanyelv Nádas-emlegette idegenszerűségének élménye) fontosabbá válik, mint a közlés, ami szinte lehetetlenné teszi a jelentés konstituálódását: „a Családáradás így különös egyvelege lesz az önreferenciális szövegirodalomnak és a referenciális természetutánzó prózának" (74. o.).

Grendel Lajos zárszavában leszögezi, hogy Mészöly időskori művészetében elutasítja az „epikai világ kizárólagos nyelvi színtérként való megjelenítésének" (85. o.) követelményét, a tényeket, a dolgokat kiszabadítja a rájuk rakódott hétköznapi vélekedések hordaléka alól, s „olyan hiperrealista erőteret hoz így létre, amely lehetővé tenné a számára azt, hogy műveibe beáramoljék a »világ enciklopedikus gazdagsága«, s amely a realista beszédmódot alkalmassá tehetné a létről szóló beszédre és ugyanakkor a Nagy Elbeszélés feltámasztására is" (88. o.). Grendel Lajos úgy látja, hogy Mészöly műve változatlanul alakítója a magyar irodalom nyelvkritikai fordulatának, az író késői prózájában olyan „alternatív írói stratégiát" dolgoz ki, „amely az irodalmi mű nyelvi megelőzöttsége és valóságreferencialitása viszonyát újradinamizálja, s így nemcsak hidat ver a prózafordulat előtti és utáni korszak közötti irodalmunkban, hanem maga is a prózafordulat része lesz. Pannon-prózáival a prózafordulat művészi újításait, poétikai hagyományait bekapcsolja a magyar epikai hagyomány áramába" (92. o.).

Jelentős vállalkozásnak tartom Grendel Lajos Mészöly Miklós időskori írásművészetével foglalkozó, a kritikai konszenzust átrendező, új összefüggéseket felvillantó tanulmányát. A mészölyi novellisztika két ellentétes hatóerejének pontos, érzékeny rajza azonban továbbgondolásra indít. Grendel Lajos figyelmeztet rá, hogy tanulmányában a realista paradigma nem a szövegirodalommal ellentétes kategória, hanem a realista irodalom a magyar irodalom jelenkori állapotának árnyaltabb megközelítésmódját szolgáló fogalom. Grendel úgy látja, hogy ma a magyar irodalom alakulásában ugyanúgy két ellentétes irány, a szövegirodalom és a referenciális irodalom törekvése kerül egyensúlyba, ahogyan a legértékesebb késői Mészöly-művek két ellentétes szövegszervező eljárás egyensúlyát valósítják meg.

Roland Barthes Balzac Sarrasine című novelláját értelmező, S/Z című könyvében öt kódot nevez meg, amelyek a novella jelentésképződésében szerepet játszanak. A szöveg jelentése a szöveg nyelvi egységeinek, mondatainak, bekezdéseinek az öt kód hálózatán való keresztülhaladásával alakul ki. Barthes véleménye szerint a klasszikus szövegek jelentéskonstituálódása nagyrészt irreverzibilis folyamat, mert a klasszikus szövegekben - a modern szövegekkel ellentétben - az empíria és a ráció mozdíthatatlan kategóriák. Szerinte a klasszikus alkotásokat viszonylagos zártságuk különbözteti meg a modern textusoktól, hiszen szövegszegmenseik áthaladása a kódok hálóján nem annyira széttartó, többirányú folyamat, mint a modern szövegek szemantizációja. Grendel Lajos olvasatában a valóságreferenciáknak a freskókészítéshez elengedhetetlen bősége Mészöly késői novelláiba a késői művek másik szöveggeneráló eljárásának, a reduktív jellegű analízisnek a pontossága miatt áramolhat be. Mészöly prózáját azonban ennek értelmében reverzibilisnek kell tartanunk, hiszen Mészöly késői opusában a ráció és az empíria mozdulatlansága nem közmegegyezésszerű tény, mint a klasszikus szövegek esetében. Mészöly időskori novellisztikájában Grendel Lajos szerint a redukcionista elbeszélésmód, az „algebra" teszi lehetővé a közép-európai valóságvonatkozások beáramlását a szövegbe, a „freskókészítést", tehát egymást feltételezi a ráció és az empíria kategóriája. Eközben kérdésként merül föl bennem, hogy vajon nem a Mészöly-művek jelentésképződésének többirányúsága, „visszafordíthatósága" biztosítja-e, hogy a realizmus fogalma értelmezési szempontként kínálkozik.

Mészöly a Szigeti Lászlóval folytatott beszélgetés során említi, hogy kisgyerekkora óta a valóság mögöttes aurája foglalkoztatta, és kezdettől fogva képesnek érezte magát a dolgok algebrájának áttekintésére. Szigeti Lászlónak válaszolva azt is közli, hogy szövegei lassú, növekedésszerű keletkezését szinte sohasem valós, hallott vagy olvasott történet váltotta ki benne. Egyetlen kivételként Kulacs bácsinak, a paranoiás órásgépésznek a történetét hozza föl. Kulacs bácsi történetéhez készen jutott hozzá, hat hónapos megfeszített munkára volt azonban szüksége, amíg a kész történethez megfelelő nyelvet talált. Az interjú egy másik helyén Mészöly azt is elmondja, hogy tapasztalata szerint a redukcióval nem a realitáshoz érkezünk, hiszen a percepció megváltoztatja a tárgyakat. Mészöly Miklóst éppen az az „ötszögnyi torzulás" érdekli, amelyet érzékelésünk eszközöl a tárgyon.

Mészöly művének reverzibilitását bizonyítja, hogy narratív félfordulatát éppúgy le lehetne írni a rá jellemző írói mentalitás szempontjából, mint ahogyan a valóságreferencia irányából. A társadalomtudományok és a természettudományok közeledésének szükségessége abban az összefüggésben merül föl a Párbeszédkísérletben, hogy míg a tudományt bizonyos megválaszolhatatlan kérdései a művészetek kérdésmegoldó módszereihez hasonlító megközelítési módok közelébe vezették, addig az irodalom - bár nem maradt kívül a tudomány felismerésein - még változatlanul a világ és a létezés azonosságának arisztotelészi alapján áll. Mészöly Miklós szavai szerint: „Korszakunk a meg nem állásnak, a tovább keresésnek olyan határvidékére került, amelyik mintha az énben gyökerező abszolút-mentalitás és abszolút közérzet határán túlra kívánná dobni magát, amelyről tévedés azt hinni, hogy ott a Semmi van." (Párbeszédkísérlet, 105. o.) Mészöly a testi determináltságunkból eredő én-érzést megtartaná, de úgy véli, hogy „nem lenne haszontalan dolog módosítani az érzelmeinkre való rátekinthetőség látószögén. Hogy másként is lássuk magunkat, ne csak úgy, ahogy megszoktuk, illetve sehogy, mint valami idült totális, akinek nincsen rátekinthetősége önmagára. Tudniillik az az omnipotens létezési közérzet, mely egy feltételezett isteni lénynek adva van, aki egyidejűleg érzékeli és tudja önmagában egyesíteni az egészet, a totálist, az már, logikám szerint, nem lehet tudatában önmagának. A totális nem lehet tudatában önmagának, tudatában csak valamivel összehasonlítva lehet az ember." (Uo., 108. o.). Ha az irodalmi mű elbeszélője, mint Mészöly Miklós állítja, nem mindentudó, transzcendens személy, hanem az elbeszélőt éppen önmaga parcialitásának fölismerése jellemzi, ez azt is jelenti, hogy kívülkerülésének folyamatára, ismétlődő mozgására nincs abszolút rálátása. Talán e fölismerés indíthatta el Mészöly narratív váltását a nyolcvanas-kilencvenes években, ezt a tényt látszik alátámasztani az is, hogy a Párbeszédkísérletben az író az idők egyidejűségének közérzetét a személy decentráltságából vezeti le.

A föntiek Mészöly egyik Krúdy-jegyzetével kerülnek összhangba. Az írás Szindbádot mint az amoralitás pillanatnyi szabadságának képviselőjét jellemzi. Krúdy Mészöly olvasatában radikálisabban elkülönül a korra jellemző ítéletektől, mint írótársai. Krúdy mondatai ellentétben állnak ugyan a közkeletű vélekedésekkel, de egyben állításokat is tartalmaznak: szövegeinek kijelentései a tagadás és az állítás értékpólusainak vonzásában keletkeznek. Krúdy Mészöly szerint a szépség monstruozitásával szembesíti az olvasót, ami azt bizonyítja, hogy Krúdy-Szindbád mentalitásában keverednek a keleti (álomszerű) és a nyugati (realitásközpontú) vonások. A keleti filozófiák számára mind a világ, mind az álom látszat, azonban Szindbádot, az ezeregyéjszaka hajósát európaivá avatja az, hogy tapasztalását ellentétes metafizikai értékpólusok tagolják. Mészöly Miklós egyik esszéjének szavai már-már Szindbád-jegyzetének kommentárjaként is olvashatók: „A dogmatizált isten szóval változatlanul nem tudok mit kezdeni. Csak az üresen maradt helyével; ami mintha zsúfoltabb lényeggel és tartalommal volna tele, mint amit a megnevezés, utalás és ráfogás begyűjthet. A Jézus-alak - nekem - ebben a kimetszett, üresen maradt térben a leghitelesebben biztató magárahagyatottság. A Lehetőség legrejtélyesebb, emberi kihívása." (Mészöly Miklós: „Biblia-Bibliák", in: A tágasság iskolája, Budapest, 1977, 250. o.)

A tágasság iskolájának egy másik helyén így fogalmaz: „A művészet értéke és tartóssága attól függ, hogy milyen mértékben képes egy kor létezés-élményét a kor össztudásának a fókuszában felmutatni. Ez a fókusz: a kor abszolút öntudata." (257. o.) Úgy látom, nem lehetünk biztosak benne, hogy Mészöly késői opusa egy közép-európai mágikus realista mitológia megteremtését készíti elő. Mészöly életművének aktualitását abban fedezem föl, hogy szövegeinek reverzibilitásával a kor abszolút öntudatát kívánta elérni.