Eleve gyanús lett volna, ha bárki is tud valamit az agyagos cigányok kifüstöléséről. Így aztán Romeo hiába járt másnap házról házra, maga után rángatva égő szemű porontyait, tanácstalan ijedtségen és visszahúzódó riadalmon kívül egyebet nem tárt fel a nyomozás. Pedig volt, hogy frissen főzött feketével kínálták őket, kockacukrot készítve a kredencből kikapdosott tányérra, de Romeo nem fogadott el semmit, s a purdékat is elrángatta az asztaltól.

Senki sem értette, hogy az agyagosok miért nem engedték eloltani a tüzet. Hiába ért ki csörömpölve, a megerőltetéstől bossszúsan pöfögve a kerületi tűzoltóegység böhöm autója, hiába nyaldosták a vörhenyes lángok akkor már a Rebra-erdő közelebb álló fáit, a tűzoltók a puszta bámészkodáson kívül egyebet nemigen tehettek. Talán sejtették, ha bármelyikük is rátenné kezét az autón csüngő vedrekre, vagy próbálná letekerni az itt-ott már rojtosodásnak indult fecskendőt, egyből rájuk eresztenék a kutyákat. Holott akkor még lehetett volna segíteni. Igaz, a putrik fala már bedőlt, és a legtöbb helyen a tető is berogyott, szikrázó csóvákat vetve a kátrányszínű égre, de a kőkunyhók még álltak, azokat még csak csipkedte a tűz mérge.

Az erdő a ládagyár raktára mögött kezdődött. Volt ott valamikor egy megálló is, a tarnicai busz tette itt ki az utasokat, de aztán felszámolták az egészet, túl messze esett a műúttól, nem érte meg idáig kikanyarogni. A Rebra-erdőbe vezető ösvényt igazából ez a rozsdarajzos, félig kidőlt oszlop jelzi, meg a murvás folt, amit sehogy se akar benőni a fű. Ha erre indulsz el, félnapi járás után megnagyobbodnak az itt-ott elszórt kövek, egyre élesebb lesz a levegő, s egy gögetegekkel teli meredély után már a Gebin-hágóra látni. Az erdő félig-meddig rezervátum, de szinte mindenki lopja a fát, s pár bankóért olyan lest is mutatnak, ahonnan vaddisznót és szarvast lehet lőni, ritkábban medvét. Amikor emberöltővel ezelőtt az erdő keleti szélén tanyát vertek az agyagosok, még nem lehetett tudni, meddig maradnak. Csak miután hevenyészett pallót ácsoltak a Petkes-patak fölé, hogy könnyebben kijussanak a műútra gombát és áfonyát árulni, akkor dőlt el, hogy nem mennek tovább. A Petkes arrafelé jóval kiszámíthatatlanabb, gübbenőkkel és örvényekkel teli, olvadáskor rendszerint a ládagyárig hordja a pallónak használt rönköket. Ezek árából nyárig, jó esetben ősz végéig is kihúzzák. A gomba csupán ráadás. Nincs olyan a kerületben, aki ne féltené az erdőt, mert tudják, ha odafent átszakad a tarnicai gát, a fákon kívül aligha tartja föl valami az áradatot. Az irtás mégis évről évre beljebb húzódik az úttól, mert valamiből meg kell élni, s az élet különben is olyan, mint a lutri: ha kihúzzák, sem biztos, hogy megváltozik.

– Na, menjünk – igazította fejére a sisakot Herényi, az önkéntesek parancsnoka, amikor eldőlt, hogy mégsem lesz erdőtűz a dologból.

– Szét kellene dobni az egészet. Csákánnyal, lapáttal – morgott vissza az öreg Cihula, mintha a fiának mondaná. A tűz jókedvűen pattogott, láthatóan semmi köze nem volt a körülötte állókhoz.

– Tudom én is, az Isten verje meg! Úgy beszél, mintha nem látná, mi folyik itt. Azt hiszi, moziba jöttem?!

– Mer’ ha nem – folytatta az öreg, de már csak úgy magának –, még egy hónapig parázslani fog az alja.

Úgy lötyögött rajta az egyenruha, mint egy zsák. Herényi ahogy odafordult, látszott, menten kirázza belőle azt a komisz tölteléket.

– Nézze, maradjon, ha akar. Én nem fogom megtiltani, felőlem itt is reggelizhet. Hátha adnak a jó szívéért egy lapátot!

– Cigánymunka – köpött ki az öreg, s ezt már Herényi se nagyon értette. Gondolkodott még egy kicsit, hogy tényleg megsértődjön-e, de aztán mindenkit visszaparancsolt a kocsira. Fényes és barna volt az arca, mint a pirított szalonna.

Így történhetett, hogy azon a télen, mintha mészároslegények füstölnék módszeresen a kerületet, mindent elborított a senyvedő romok átható bűze, ez a sunyin gomolygó, a test hajlataiban fehérfejű pattanásokat és keléseket növesztő köd. Nem volt utca, megbúvó ház, menedéket adó rejtek, ami kimaradt volna. Könnyű volt elhinni Fodolyánnak a szószékről, aki kapva kapott az alkalmon, hogy mindez voltaképpen büntetés és kárhozat, s hogy a füst mindig változó képében feloldozhatatlan vétkeink bodorognak felénk. De közelebbről a tiszteletes már olyan szagot árasztott, mintha egész nap szárazkolbászt majszolt volna. Uborkával. A jóllakottság pedig nem kedvez a bűntudatnak.

Az összes változatból Barabásné verziója tartotta magát a legtovább.

– Öngyulladás – vágta ki magabiztosan.

– Az eszed tokja! – torkollta le Krahovácz. Pedig neki se volt mindegy, már a disznait is tizedelni kezdte a füst.

– Miért nem hallgatják végig? – reccsent közbe Tundra, aki feltűrt gallérral sündörgött közöttük.

Neki pedig elhihetik, bátorodott fel Barabásné, mert a férje évekig szeméttelepen húzta a belét. S ott nem volt ritka, hogy egy-egy halom, citromsárga lángokkal, éktelen szaggal, hirtelen lobogni kezdjen, s hiába hányták szét vasvillákkal vagy kacifántosabb esetekben magával a kotróval az egymásra rakódó rétegeket, még hetekig senyvedt a krumplihéj és a redves karton. Abba is hagyta a magyarázkodást, mert emlékeiből felködlött, hogy olyankor szagló testtel bújt hozzá az ura, s az émelyítő bűzt hiába fedte el tüntetően az édeskés Amo szappan, hiába húzott a férje tiszta trikót, Barabásné képtelen volt elhessenteni magától a gondolatot, hogy voltaképpen az egész teleppel párzik, azzal izzad össze lemoshatatlanul, s ettől gurgulázva fordul ki a gyomra még most is.

A csendből megint Tundra hangja tört elő.

– Bármilyen információ hasznos lehet ilyenkor. Minden apró részlet aranyat ér – mondta, és olyan mozdulatot tett, mintha a magasba kívánná emelni Barabásné karját, ahogy a győztes bokszolókét.

– Maga mindig ilyen rongy ember marad? – lépett oda Krahovácz, pedig akkor már a kabátját rángatták hátulról.

– Ne csináljon cirkuszt! – ordították többen.

– Elég baj van így is a fejünkön.

– De hát civilben van – mordult rájuk Krahovácz, s ahogy vezették el a patika felé, még akkor is azt lihegte vöröslő képpel: – Hiszen civilben van, nem látják?!

Tundra, ahogy visszakapta a színét, lassan szétoszlatta őket. Mindenkihez volt valami jó szava, a férfiakkal kezet fogott. Nem merte senki visszautasítani.

A legtöbben úgy tudták, hogy ez a pengevékony, kiszáradt ember valamikor jól menő bukméker volt a belvárosban. Csak amikor a Tricotaje minden emberi számítás ellenére bejutott a másodosztályba, vagyonokat vesztett. Azóta szimatol az agyagosok körül, s úgy mellékesen beköp mást is, ha az útjába kerül. Mondják, Hãºmãºanu, a kerületi rendőrparancsnok már alig van meg nélküle, egyszer még kitüntetésre is felterjesztette, de vagy nem kapta meg, vagy nem hordja. Mindent azért mégse lehet.

Pedig ha nem fogyott volna el időnap előtt az agyag, stadiont is húztak volna az állomás mellé, igazi tribünnel. A lelőhelyet állítólag Romeo nagyapja fedezte fel begyűjtés közben, nem messze a Mecseki-lapálytól. Feszes, húzós agyag volt, a legjobb fajtából. Előbb csak maguknak vetettek belőle vályogot, aztán ahogy híre ment, a kerületben kezdtek seftelni. Hamarabb ment vele a munka, s a meleget is jobban tartotta. Volt idő, hogy teherautók vártak sorukra, hogy berakodják a hosszú sorokban szikkadó téglákat, talán még importba is ment belőlük. Akkor már a fél kerület a cigányoknak dolgozott napszámba, s nem is láttál agyagost, csak zakóban, bőrcipőben, mintha kirakatban állt volna mindegyik.

Romeo már kamaszfejjel kijárt meccsre, de a Tricotaje sosem volt nagy szám. Sörhasú, lehurbolt tehetségek gyötörték a labdát levezetésként. Még szerencse, hogy a seggük nem lógott ki a gatyából, mert a textilgyár minden évben ellátta őket mezzel meg valami prémiumot is kiosztott szakszervezeti alapon. Igazából abból éltek, hogy eladták a pontokat. Mikor hármat, mikor egyet. Így aztán a szezon elején már tudni lehetett, hol végez a Tricotaje. Romeo nézte egy ideig, nézte a fáradt cseleket, a letámadásnak nevezett vánszorgást, aztán egy nap odament Patkóhoz, az edzőhöz.

– Ha adnék most magának ezer márkát, megnyernék a meccset?

A kopasz, halfejű ember úgy nézett rá, mint aki az űrből jött.

– Tiszta pénz – tette hozzá.

Húsz perc volt hátra, a játékosok már dülöngéltek a pályán, mintha strandon lennének.

– Csere! Csere lesz! – kezdett üvölteni Patkó a partjelző felé, majd egy tömzsi, rókaképű suhancot rántott fel a kispadról. – Ide figyelj, fiam, megmondod Gojénak, hogy húzódjanak beljebb, te pedig megállsz a felezővonalnál, egy kicsit sem fönnebb, s ahogy üresbe rúgják a labdát, egyből nekifutsz a kapunak, a tizenhatosnál pedig nem szarakodni, egyből rátűzöd, értve vagyok?

A suhanc bólintott.

– Ideadhatja – fordult Romeóhoz.

– Azért megvárnám a végét.

– Ha mondom, nyugodtan ideadhatja.

A suhanc lefújásig kétszer is elfutott a kapuig, de akkor már kotorni kellett kifelé a labdát a hálóból. A többiek földbe gyökerezett lábbal figyelték. Hol a szögletzászlónál táncoló suhancra, hol a vigyorgó edzőre pislogtak. Aztán minden egyenesbe fordult: Pãlincaº, a Tricotaje kapusa még egy büntetőt is megfogott, csak úgy virtusból. Mindössze Fãrcaº, a vendégedző rázta az öklét a meccs végén, de akkor már a bírók is röhögtek.

– Megbánjátok ezt még, Patkó. Azt is megbánjátok, hogy a világra jöttetek.

– Kinyalhatod, Fãrcaº. Nem híztatok még eleget a bőrünkön?

Romeo ki se nézett volna ennyi tüzet abból a tunnyadt emberből.

– Kár, hogy nem voltak kint többen – fordult végül a fából ácsolt padok felé, melyek mögött pitypangos, rozsdás mező nyújtózott. Semmi sem elkedvetlenítőbb, mint egy ilyen virágokkal szórt, nyavalyás tér, ez volt az arcára írva.

– És most mi lesz? – nézett Romeóra az edző. – Elmeséli a kocsmában?

– Terveim vannak.

– Gondoltam – ingatta a fejét Patkó. – Már ahogy megállt a pálya szélén, gondoltam, hogy vége a nyugdíjamnak.

Két nap múlva találkoztak a Négy muskétás kerthelyiségében. Patkónak itt volt asztala. Sörhab és mustár szaga lengett a kockás terítők felett, távolabb maszatos vendégek üvöltöttek a rádióból szivárgó zenére, de sehogy sem találták a dallamot. Romeo elégedetten nézte őket, valahogy úgy, mintha a lagziján ülne, rokonok között.

– Nézze, minden attól függ, hogy mit akar. Alibizhetünk is a középmezőnyben, egy zsírosabb helyen már nem banikért veszik a pontokat. Ha viszont – itt megállt, és szinte belefúrta magát a másik arcába – komolyabb szándékai vannak, akkor csapat kell. Ezekkel a lányokat sem lehet rendesen megkergetni.

Feszült volt az arca, mint aki jókora halat fogott, érzi a bot hajlásán, a damil rezdülésén, de még nem tudja, megtarthatja-e a zsákmányt.

– Hoznék én is két embert – mondta aztán Romeo.

– Kiket?

– Jótállok értük.

– Mégis milyen posztra?

– Ugye, a baloldal hátul olyan lukas, mint a harisnya. Oda kéne valaki, meg középen egy befejező csatár. Aki jól helyezkedik.

– A te fajtád?

– Hallgatnak a jó szóra.

– Lófasz! Ez nem iskola, hogy a körmüket nézzem. Egyszerű a képlet: nem éjszakázunk, nem járunk, ha kell, ha nem, kurvákhoz, és nem íratjuk ki magunkat edzésekről.

– Rendben van.

– Akkor jövő héten megnézek pár embert.

Szaftos volt a Muskétás miccse, príma húsból gyúrták, szinte helyben, és nem sajnálták belőle a fokhagymát. Itatta magát, mint a só. Hajnalban már úgy mentek haza, akár a testvérek, összeölelkezve, danolászva.

Senki sem tagadja, hogy a Tricotaje fénykora valamiképp egybeesik a kerület aranyéveivel. Akkor volt itt élet, akkor és soha többé. Fél óra alatt elkapkodták a sportújságot, de jobban fogyott a fogkrém és a narancs is, Eperjesné alig győzte pótolni a készletet. Terveket szőttek, s asszonyos jókedv, nevenincs viháncolás lett úrrá még a férfiakon is. Adni kezdtek magukra, a városból hozattak olasz harisnyát és csipkés fehérneműt, mert attól a férjes asszony is megszédült, a kóristalányok pedig nem nézték, hogy a szertárban vagy a csupasz padon, netán a felüljáró korlátjának dőlve teszik a dolgukat, mert feltétel nélkül hódoltak a szépnek, s utána a felest is elfogadták. Mintha izzó napfényben tapicskoltak volna reggeltől estig, valami édes, lázas kimerültségben. És nem volt olyan, akit ha álmából zavartak föl vagy fellocsolták a Muskétás padlatán, hogy ne fújja egy szuszra, teli tüdőből: Pãlincaº, Csüdör, Révész, Cihula, Pãvlinca I, Pãvlinca II, Tiberie, Toma, Bíder, Somkuthy, Vîlcea. Úgy is hívták őket, hogy a Cigánymadrid. Az élcsapat.

– Tri-ko-tyá-zse, Tri-ko-tyá-zse – zúgott szombatonként a kapu mögötti kemény mag. Aki nem tartozott közéjük, lócát, kempingszéket vagy hokedlit hozott, s azokon ülve, állva köpködte nagy-nagy szakértelemmel a tökmagot. Szidalmazni következmények nélkül mindössze az ellenfelet lehetett, aki méltatlankodott vagy sokat beszélt lestaktikáról, emberfogásról, legközelebb már nem jött meccsre. Fegyelem volt minden szinten. Ha Bíder elesett a tizenhatoson belül, nem volt bíró, aki ne ítélt volna tizenegyest. Jól felfogott érdekből. Hiszen olyan is volt, akit a vasútig kergettek, s a motyóját is csak egy hét múlva kapta meg, postán. Veszekedett híre ment már akkor a csapatnak, mert a tömött bajszú, szénszemű agyagosok kaviccsal töltött dobozokkal, csőszkereplőkkel eszement ricsajt csaptak, s mindig volt náluk szeg, hogy kidöfjék a busz kerekét, ha trógerkodott a vendégcsapat. De nem trógerkodott ott senki. Még cigányozni se nagyon mertek, legfennebb maguk között, bizalmasan.

– Ez itt még elmegy – ráncolta a homlokát Patkó egy-egy derbi után –, még kimagyarázzuk valahogy. De ha felkerülünk a B-osztályba, seperc alatt letiltják a pályát. Azok nem vacakolnak.

Romeo úgy mosolygott, ahogy a karmester hallgathatja az elsőhegedűs nyavalygását.

– Megleszünk. Valahogy ott is megleszünk.

– Csak ne mondd, hogy nem szóltam – felelte az edző, s egy pillanatra, maga sem tudta, miért, visszakívánta azokat az időket, amikor néhány félnótás ingázón kívül senkit sem érdekelt a futball, azokat is legfennebb a tízhúszas gyorsig. Azt a csendet! Azt a káprázatos, tébolyító csöndet...

Amikor az éllovas Belényesi Olimpia is szerényebb zakóval távozott, zártkörű rendezvényt csaptak az erdő mellett. Demizsonból nyakalták a tarnicai bort, mellé nyomatéknak a szilvát. Romeo közkívánatra egy malacot is felparancsolt a nyársra, s némileg elismerőn nézte, hogy Patkó szinte gargarizál a jamaikai rummal, majd amikor üvegesre itta magát, csöndben, mint egy takarót, valami bokor alján magára húzta a kabátját. Elkelt még a ruha, hiszen csípős, tavaszi szél borzolta alattomosan a lombokat, s a kapósabb cigánylányok sem tudták úgy fölmelegíteni az embert, hogy reggelre ne érezze a hátát, veséjét, egész mindenét. Estefelé egy terepjáróval kijött a polgármester, aki igyekezett fesztelenül viselkedni. Lelkendezett, hogy így-úgy, erre az unokák is emlékezni fognak, és jövőre lesz cigányóvoda meg játszótér, mindenki megszavazta, s ha akarják, mindjárt ide, az erdő szélére. Megpályázzák. Csak hát kellene némi önrész. Az mindjárt meggyorsítaná a dolgokat. Romeo nézte egy darabig ezt a celofánszínű embert, aki idáig jött a markát tartani, aztán mintha kipiszkálna valamit a fogai közül:

– Itt még szarni se fognak engedély nélkül.

Máig se tudni, mi lett volna belőlük, ha időnap előtt nem fogy el az agyag. Mivé, kivé kupálódtak volna az évek során, s hová nem vitték volna magukkal a környéket. Csúfondárosabb, zimankósabb napokon még ma is ezt osztják a Két mészégetőben, ezt a soha nem volt luxust, a majdhogy eljött kánaánt, mintha fényképeket mutogatnának egymásnak, s abban is biztosak voltak, ha polgármesterségig nem is, de valami bizalmi állásig talán vitte volna Romeo, ha szegénységében nem lett volna éppoly rátarti, mint gazdagságában. Nem volt mit tenni. Hiába kavartak a maradék tapadós földbe egyre több szalmát és homokot, hiába hozattak máshonnan szinte készre gyúrt masszát, az egész egy esős délután szétázott, elszivárgott, mintha sose lett volna ott. A teherautókat jobb volt már a földútról visszafordítani, mert a sofőrök hirtelen jött dühükben nem ritkán még a purdékat is megkergették, és úgy néztek az asszonyokra, mintha menten leráncigálnák róluk a ruhát, s ezt valamennyire meg is lehetett érteni, mert az üres fuvart élő ember nem számolta el nekik. A pénzből egy ideig még futotta erre-arra. Az is megfordult Romeo fejében, hogy talán kivesznek valami boltot a városban, pékséget vagy kocsmát, mert az ilyesmibe nehezebb belebukni. Rebesgették, hogy némi tartalékot elástak az erdőben, nem messze a putriktól, mert nincs olyan rossz, ami még rosszabbra ne fordulhatna, s ha kevesen hittek is a cigányok előrelátásában, valahogy mégis többen bóklásztak gomba és áfonya után a Rebrában, mint azelőtt. Mert a szerencse nagy szükségében maga se tudja, kire mosolyogjon.

Olyanok voltak azok a hónapok, mint a pelyhek. Egyenként talán fel sem tűntek volna, elolvad az ilyesmi még a puszta bőrön is, de egymás után sorjázva, céltalanul és monoton komiszsággal beborítottak mindent. S nem is lehetett látni egyebet, csak ezt a minden más színt elhomályosító fehérséget, ezt az egymáshoz tapadt semmit, ezt a cinikus bőséget, az időt, amely most úgy múlt el, hogy nem árult semmit a következő pillanatról, vagy ha mégis is, csak önmagát, a változatlanságot mondta. És sejteni se lehetett, hogy ki jár jobban, aki tudomásul veszi mindezt, vagy leszegett fejjel küzdeni kezd, mert minden cselekvés ugyanezt táplálta, ehhez ragadt menthetetlenül. Keveset beszéltek, és sokat ittak. Komisz, repcés italokat, melyeket behunyt szemmel kellett bedobni, nehogy meggondolja magát az ember.

Néhány hétre rá egy kocsmai felfordulásban megszúrták a Bídert, aki azután már csak botladozott a pályán. Fél tőle a labda, morogta Patkó, s legyintett, hogy itt már nem segít sem tudomány, sem tömjén. Látott ő már ilyet, nem is egyet. A Tricotaje eleinte csupán idegenben veszített pontot, hazai pályán vitte még őket a lendület, bár az is lehet, hogy csak a szégyen nem engedte őket trógerkodni, mert néhányan még akkor is kijártak, igaz, legtöbben kölcsönkérni jöttek, vagy azt lesték, nincs-e valami alkalmi munka, fűnyírás vagy labdaszedés, mert abból is el lehetett verni legalább egy hétvégét. Mielőtt nagyobb baj lett volna, lejött pár illetékes a belvárosból, hümmögtek nagyokat, fintorogtak, mintha zöldséget akarnának venni a piacon, de végül aláírtak néhány papírt, s onnan a Tricotaje már nem volt többé kültelki csapat, hanem egyesület. Megkapták a belvárosi stadiont, külön játékosbejáróval, csempézett öltözőkkel, s ezzel puccosabb mezeket, reklámszerződéseket, ma is lehet őket látni a tévében. Itt nem is maradt egyéb, csak az ificsapat, meg egy emléktábla, melyet Patkó verekedett ki az utolsó pillanatban. A kölykökkel viszont nem érte meg vesződni, mert már eleve mindent jobban tudtak, s ha hátat fordított nekik az ember, hát kiköptek, mintha olcsó nőkkel üzletelnének a mozi háta mögött.

Aztán lassan rongyolódni kezdett minden. A kerület szélein egy ideig még tüntetően szabadon hagytak egy-egy csirkét, kint felejtettek némi szalonnát, szalámivéget, aztán már a házba is be kellett menni érte, vagy lecsapni a tyúkólról a friss lakatot, mert a jószívűség időnként nemtörődöm, s felületességében elemi hibákat vét. Nem tudni, pontosan mikor kezdték az agyagosokkal riogatni a gyerekeket, mikor szerepeltek először rémtörténetekben, mikor cikkezett először az újság vandálokról, de tény, épeszű ember nem merészkedik napszállta után a Rebra-erdő közelébe. Pedig sokan ma is kizarándokolnak a Mecseki-lapály gödreihez. Van, aki virágot is visz, és úgy néz azokba a fagyott szélű bombatölcsérekbe, mintha szétvetett tagokkal ő maga feküdne az alján. S hogy néhányan tényleg oda kerültek, arról már aligha tehettek az agyagosok. Melanko-likus, vérszegény vidék volt ez az első pillanattól fogva. Előbb sírtak, s csak aztán temettek. Akiből csapvízként dőlt a panasz, még nem jelentette azt, hogy boldogtalan, vagy rosszul menne a sora. A kutya sem azért ugat, mert folyton haragszik.

Most meg ez a füst. Ez a mindenhová bebújó, mindenkit megtréfáló bodorék. A szagot néhány nap után már nem érezték, mert az orr hamar fárad, de a szemet nem lehetett becsapni, az tiszta időben is úgy könnyezett, mintha csillapítatlan bánat, orvosolhatatlan nyavalya kínozna mindenkit. Mégsem lett volna nagy baj, ha lábra nem kap az a hír, hogy olyan gonosz hirtelenséggel zúdult a tűz a putrikra, hogy a purdékat s néhány tehetetlen vénasszonyt már nem volt idő kimenekíteni.

– S akkor? – vinnyogott közbe Barabásné, aki pedig nagy értője volt a szagoknak.

– Hát, gondolhatja.

– Édes Istenem, mire gondoljak? – csapta össze húsos tenyerét.

– Odakozmáltak – nyerített fel Tundra, s látszott, várja, hogy vele röhögjenek.

– Mit mondtam? Na, mit mondtam? S az ilyennek hisznek – súgta Krahovácz Barabásné fülébe.

– Jó, jó. Értem már – dohogott az asszony, s igyekezett minél hosszabb ideig visszatartani a lélegzetét. És még ez beszélteti. Ez az átok!

Mert valóban, ezek után már nem volt nehéz kiérezni a szitáló köd szúrósabb rétegeiből a föloldott lelkeket, a bőrt és csontot, a test odvaiból feltörő jajkiáltást. Mint ahogy nem lehetett többé ételt szabadon, bort dugaszolatlanul hagyni, mert belemartak, beleittak mindenbe, mintha éhségük haláluk után sem csillapodna, sőt inkább felduzzadt, szétoszlott, utcányira nőtt volna, s ebben a gerjedelemben már mindegy volt, eleven vagy holt kerül-e az útjukba, mert úgyis el- és megemésztik. Aki nem menekült el vagy költözött ideiglenesen a városba, bele kellett törődnie, hogy öklendezve töltse napjait. A feltoluló inger a csábító falatok ellenére hol ebéd közben, hol a platánok alatt gyanútlanul sétálva, hol szerelmeskedés közben érte utol őket. Alig telt el kis idő, epesárga hányatok szegélyezték az ösvényeket, utakat, erdei letérőket. A lelkiismerettel szövetkezett képzelet nem ismert szabályokat, elemi udvariasságot, nem ismert semmit. Ott tört rájuk, ahol érte. Ha nagy ritkán szót is váltottak egymás közt, csak félrefordított fejjel tehették, mintha szégyellnék egymás tekintetét.

Néhány napra rá Hãºmãºanu látni akarta Tundrát. A kerületi parancsnokság lapos épülete belülről leginkább egy váróteremhez hasonlított. Ugyanaz a tompaság, az időnek ugyanaz a lassú, megfoghatatlan csordogálása, hogy bármikor bejelenthetik a következő járatot, de persze nem jelentenek be semmit. A szuszogások, az alagsori szobák csempéiről visszaverődő beszéd, az eltévedt írógépkattogás pedig arról tanúskodott, hogy él, mocorog az épület, bármikor megmozdulhatnak a téglák, arrébb kúszhat a fal. Tundra sokszor megálmodta ezt, s nehezen lehetett elfelejteni azokat a légszomjas perceket, amikor fuldoklóként kapkodott szobájának józansága után.

– Gyere csak, gyere – intett ki a parancsnok az irodájából.

A reggeli kávé szaga keringett még a tömzsi bútorok felett. Tundra néhány pillanatig kereste is a csészét, de aztán letett róla, hogy az irathalmok között bármi árulkodót is felfedezzen.

– Jó színben vagy – mondta Hãºmãºanu.

– Igen.

– Rég láttalak.

– Terepmunka.

Hãºmãºanu szórakozottan bólintott. Talán felidézte magában a kiszállások emlékét, amikor még mindennek szaga és körvonala volt, és nemcsak sorok és sorok egy szürke papíron. Ezek a savanyú mákszemek.

– Le kéne már zárni ezt a dolgot – reccsent Tundrára hirtelen. – Semmi eredmény. Hetek óta semmi.

– Hozzak be valakit?

– Valakit? Hát mi ez, Ionel, panzió? Majd eldiskurálunk egymással? Megetetjük, megitatjuk?

– Tudja, hogy nem így gondoltam.

– Mert egyebet manapság nemigen lehet.

– Talán... – kezdte Tundra.

– Most nincs talán. Nekem egy ember kell. Egyetlenegy. És nagyon gyorsan. Mert ha azok hamarabb kapják el, hát kibelezik. Ezt akarod? Ez szerepeljen a jelentésben?

– Kézben tartom az ügyet.

– Tartsd is kézben, Ionel, mert egyebet aligha fogsz. Az utca mostanság nem veszélytelen. Ha ez a hisztéria tovább tart...

Tundra fészkelődni kezdett a fotelben. Utálta, ha erről beszélnek. A parancsnok pedig, mintha már túl lennének a nehezén, a könyvek mögül két csészét húzott elő meg egy termoszt. Ahogy kicsavarta a tetejét, forró kávé szaga ömlött szét a szobában.

– Én csak az otthonit szeretem – mondta, és töltött. A maradékot a másik csészébe löttyintette.

– Pár nap, és rendben lesz.

– Na látod, okos fiú vagy te.

Tundra kezét barátságosan melegítette a csésze.

– A túlélők – nézett a kávéba a parancsnok –, azokkal valahogy mindig baj volt.

Mintha odabent nem is vett volna levegőt, Tundra a kijárati ajtónak dőlve próbálta bepótolni a lemaradást. Égetett és szúrt a tüdeje. Legszívesebben köpött volna egyet a lépcsőre, de sajnálta a kávé aromáját. Elege volt az egész mizériából. Füstből, cigányokból, felfordulásból. S lassan talán orvoshoz is el kellene már menni, tapogatta meg a mellkasát. Hamarabb önti el a verejték, s már nem csak futás után zihál. Kopnak a fogaskerekek, nevetett fel, mert mindig úgy képzelte el magát, mint egy gépet. Valami finom óra, pótolhatatlan alkatrészekkel. Az Akarat utca lustán, kihívóan terpeszkedett előtte. Imbolygó emberek váltak ki a ködből, s tűntek el benne ismét.

Romeót akkoriban a Majális strandon látták forgolódni. Szívesen mártózott meg a termálban, mert a forró víz kihúzta csontjaiból a cúgot, s most még vendég is alig akadt, kényelmesen el lehetett nyújtózni a kimart lépcsőkön. Ha elnyomta az álom, a kabinos idejében szólt. Akkor is figyelmeztette, ha felbukkant a tulaj, egy komisz, lúdnyakú ember, aki rendre kiparancsolt valakit a medencéből. Érthető volt az ellenszenv, mert telente több fülkét is széthasogattak, s ha megragadt a fagy, a padokból sem maradt egyéb, csak a fémváz. Szemtől szembe persze nem mert vagánykodni, inkább a kabinost ugrasztotta. Az pedig haver volt, annak idején a Tricotaje körül is legyeskedett.

A strand alig volt több egy halszürke, központi épületnél, amelyre ha nem vágtak volna ablakokat, könnyen begyűjtőnek nézhették. E körül gubbasztottak a bódék: virsli, fagylalt, úszósapka. Előtte a termál, s kicsit oldalt a gyermekmedence, bár abban is inkább úszni nem tudó felnőttek áztak naphosszat. Az étterem hétköznap nem üzemelt, a napfoltos függönyök mögött mint döglött százlábúak meredeztek az asztalokra fordított székek. Termálszagú volt az abrosz, a pincérek inge, s a felszolgált étel is ezt gőzölögte magából, de a násznépet nem zavarta. Aki boldog, keveset szagolgat.

Már a töltés tetejéről látta, hogy elfoglalták a helyét. Valami színes rongy lebegett a lépcsőknél.

– Gyere nyugodtan. Van hely – mondta Bíder. Olyan volt az arca, mint egy szétfőtt gyümölcs.

Romeo kelletlenül ereszkedett a vízbe. Nem akart belenézni ebbe az arcba. Kutatni az egykori vonásokat.

– Szeretem a termált, olyan vagyok benne, akár a kenyér. Én mondom, mint a kenyér... Feri szólt, hogy téged is gyakrabban látni idekint. Gondoltam, megvárlak.

Bíder gyorsan beszélt, mint aki nem biztos benne, hogy végigmondhatja.

– Jót tesz.

– Kimutatták. Láttam a tévében. Hőmérőket hoztak, és olyan vékony kémcsövekben lögybölték a vizet. Kémcsőben! Itt kezdődik a pontosság.

Bídert láthatóan elfárasztották a szavak. Félig kiemelkedett a vízből, s úgy vaktában kotorászni kezdett, amíg egy piszkoskék sporttáskát ki nem halászott a nyugágy mögül. Az oldalán, nem sokkal a bordák alatt vöröses heg fénylett, a két szélén apró pontokkal. A táskából valami göngyöleget vett ki. Ahogy széthajtotta az újságpapírt, néhány szem krumpli meg egy gerezd szőlő bukkant elő. A szőlőnek láthatóan nem tett jót a társbérlet: levet eresztett, s a kifordult bélre rátapadt a papír.

– Úgy volt, hogy horgászni megyek – mondta, s türelmesen vakargatni kezdte a még ép szemekről az újságot –, de ilyenkor nincs kapás. Megfigyeltem, ha kelet felől fúj a szél, nincs kapás. Estig kint ülhetnék.

– Elhiszem.

– Tudod, kivel találkoztam a minap? Sosem fogod kitalálni.

– Nem.

Bíder abbahagyta a vakarászást, s a sporttáska oldalzsebéből gyógyszeres üveget kotort elő. Abból szórt az ételre.

– Patkóval. Jegyszedő a vidámparkban. Persze, nem engedett be. Nem is erőltettem. Én tudom, hol a határ.

Szinte egészben kapta be a krumplit, amitől röhejesen kidagadt a képe. Olyan volt, mintha megcsípte volna egy darázs.

– Az az igazság, hogy nem tartjuk a kapcsolatot. Még a keresztelőre se jött el, pedig az asszony hívta.

Mindenki tudta, hogy ennek a csupasz embernek nincs családja, de ő valamiért ragaszkodott hozzá. Ha a másik nagyon erőlteti, talán még fényképeket is előhúzott volna a tárcájából. Egy pillanatig valahogy minden lehetségesnek tűnt.

Amikor elfogyott a krumpli, hirtelen felnevetett.

– Neked is sok dolgod lehet most. Amióta ez az izé megtörtént – mutatott fölfelé.

– Dolog mindig van.

– Tragédia – mondta Bíder elsötétült arccal. – Persze, ha végiggondolom, bárki megtehette. Mint a krimikben. Bárki. Még te is.

– Még én is.

– Ebben kivételesen egyetértünk.

Árnyék kúszott a vízre. Mindketten fölnéztek. Tundra állt ott, hóna alatt nagy, bolyhos törölközővel. Bíder, ahogy meglátta, legszívesebben lebukott volna a víz alá. De az a pillanat már elmúlt. Tundra lassan, óvatosan, mintha attól félne, hogy rothadó haltetemekre lép odalent, belegázolt a medencébe. Ahogy közelebb jött, Bíder kétségbeesett pillantást vetett az újságpapírra. A megtisztított szőlőre.

– Igen, igen, menjen csak – mondta Tundra. – A gyerekei már biztos várják.

Bíder megrándult. Aztán, mintha tényleg csak erre várt volna, egy ugrással a nyugágy mögé lépett, s cókmókját a hasához szorítva futni kezdett a kijárat felé. A fagylaltos bódéjánál megállt, nézett vissza, hogy mekkora a baj. De azok nem mozdultak a lépcsőről. Onnan úgy tűnt, hogy beszélgetnek. A szájuk legalábbis mozgott. Végül szentségelve magára rángatta a nadrágját.

– Egy élő trauma – mondta Tundra, s csipegetni kezdett a szőlőből.

Romeo nyugodtan nézett utána, mint aki tudja, előbb vagy utóbb úgyis szétkeni Bíder püffedt arcát. Idő és hely kérdése. A nap végre kibukott a felhők mögül, s lassan végiglépegetett a homokkal felszórt úton. Ahogy ideért, aranysárga fények kezdtek táncolni a víz fodrain.

– Meg lehet érteni – mondta végül.

– Pedig senki sem tudott úgy esni, ahogy ez az ember. Benne volt a taktikában vagy ő találta ki?

Romeo kényelmesen elhelyezkedett a lépcsőn, látszott, nem szívesen bízna a másikra szakmai titkokat. De hiába is tette volna, Tundra már nem figyelt. A szürke, egyszintes épületet nézte, a medence széléig is elnyúló árnyékot, aztán mintha számba akarná venni a hiányzó csempéket. Még motyogott is hozzá.

– Sosem fogom megérteni – dünnyögte aztán –, miért akarják odafönt, hogy az épületeink túléljenek minket? Mert ez itt fog állni harminc, negyven év múlva is, persze nem mondom, hogy ugyanígy. Akkor már tatarozni kell, kipofozni, talán új emelet is lesz, manzárd, a fene tudja. De maga a tény. Ez olyan... olyan emberellenes.

– Mikre nem gondol.

– Valakinek erre is kell. Különben csak a felfordulás.

– Az is jó néha.

– Nektek, persze, mindegy. Ahol egy kis meleget éreztek, már egyből nyújtózkodnátok. Mint a rühös macskák.

Romeo úgy tett, mintha nem hallotta volna. Két tenyerét belemerítette a vízbe, s amit kikanalazott, a vállára paskolta. Ezt többször megismételte. Amikor végzett, már nyugodtnak tűnt. Úgy bámult Tundra arcába, mintha legalább hárman állnának még a háta mögött:

– Ha beszélni akar, mondja.

Tundra elhajította a csupasz gerezdet.

– El kellene intézni valamit.

– Most?

– Ráér. Nem nagy ügy.

– Miről lenne szó?

– Egy emberről, aki... hogy is mondjam, hátráltatja a munkámat. Kellemetlen az egész.

Romeo most először nézte meg a bukmékert. Az inas, fehér testét, melyet finom mozdulatokkal csapdosott, oldott föl a víz. Pár perc, és elfolyik az egész, akár a szappan.

– Krahovácz. A Krahovácz Jenő. Aki disznókat nevel.

– Ismerem.

– Persze nem kell komolyan, csak egy ideig ne tudjon járni. Ilyesmi.

Tundra kék szemében megvillant a nap.

– Ha a dolog rendben lesz, mindent elfelejtünk. Senki sem fog titeket bolygatni.

– Mindent?

– Egy füst alatt – vigyorodott el Tundra.

– S azzal mi lesz? – Romeo az erdő felé intett.

– Előbb-utóbb csak találok valakit.

Mindent összevetve a találkozás nem volt veszélytelen vállalkozás. Tundra védtelensége könnyen felhergelhette Romeót, és senki sem látta volna, ha az a szénszemű ember hirtelen torkon ragadja s belenyomja a vízbe. Mennyi időbe telhet? Két, három perc? Hiába venne már most nagy levegőt. Utoljára is épp hogy megúszta. Ha nincs ott az osztag, ki tudja, mi történik.

Romeo lassan öltözni kezdett. Nedves, barna hátára egyből rátapadt az ing, kirajzolva az egymásnak feszülő izmokat. Tundra gyomrában most is megroppant valami, ha odanézett.

– Ha gondolod, el is vihettek egy-két malacot. Nem fogjuk számolni.

A szavak ijedt rajként rebbentek föl, aztán visszacsobbantak a vízbe. A csöndben az az inas férfi nőni kezdett, kidagadni a medencéből, rátelepedni a strandra. Meg kellett állítani ezt a burjánzást.

– Gané! – köpte az arcába Romeo. De ebben nem volt sem indulat, sem méreg. Legfennebb egy gyermek gonoszsága, aki kiszúr egy lufballont. Nem is tartott tovább. Egy kis sistergés, és kész. Tundra úgy maradt ott a medencében, mintha a saját piszkában feküdne, mintha ő hugyozta volna a termált.

Hét felé járt. A kabinos sorra vette a fülkéket. Ahol talált valamit, a karjára dobta, de előbb kiforgatta a zsebeket, hátha kiperdül belőlük némi apró. Azt még el lehetett tenni, a bankókat az aktákkal együtt már le kellett adni a portán. Kövér ember állt a szendvicses előtt, látszott, hogy nem akar venni semmit, összetekert újsággal csapkodta a combját, talán várt valakire. A medencétől feljebb két nő feküdt egy kifakult pléden. Őket is a tétlen várakozás álmosította el, az barnította bőrüket, s talán ez vibrált a beszélgetésben is, melynek foszlányai már nem értek el ide. A füsttel úgy voltak, mint a házukba fészkelt idegennel: kezdték elnézni otrombaságait, megszokni minden pimaszságát. Egy nap majd a nevén szólítják, s talán meg sem lepődnek, ha válaszolni fog.

Alig telt el egy hét, és Bídert bilincsbe verve vitték el a rendőrök. Aki hallotta, ijedtséggel vegyes csodálattal fogadta a hírt: senki sem gondolta volna, hogy az a mafla, gyűrött ember ilyesmire képes. Bíder is zavartan mosolygott az egyenruhások gyűrűjében, mintha még felfogni sem tudná, hogy mindenki róla beszél. Hãºmãºanu később sajtótájékoztatót tartott. Bosszúról beszélt, egy élet szétdobált roncsairól, és hogy sosem tudni, mi minden rejtőzhet egy emberben. Ezután már csak a legérzékenyebbek panaszkodtak a füstre, hogy az még mindig körülöttük ólálkodik, utánuk sompolyog a házba, és ott marad lámpaoltásig.

Talán mégiscsak Fodolyánnak lehetett igaza, aki a test tisztulása után a lélek nemesbedésében reménykedett. Nem jöhet más, magyarázta összekulcsolt kézzel. Akkorra már egy asztalnál látták Tundrát is Krahováczzal, s bár nem fogtak kezet, mégis úgy váltak el, hogy maguk sem tudják, miért, de másnap folytatják. Krahovácz ugyan még akkor is botként húzta maga után a bal lábát, de mindezt firtatni, felesleges részletek után kutakodni senkinek sem állhatott érdekében. Talán ezért mondják errefelé, hogy aki fél az ördögtől, ne nézzen tükörbe. Mert a látás adománya azt is megtréfálhatja, aki úgy hiszi, lélekben már mindenre fölkészült.