Különben is, hogy elloptam a lányát. Különben is, mondja a Tünde, mintha már órák óta olvasta volna a fejemre a legkülönfélébb vádakat, pedig eddig csak a sörrel volt baja, amit véletlenül vagy nem véletlenül, én azt már nem is firtattam, felrúgott, hogy azonnal hozzak helyette, de megmondtam neki, hogy előbb szépen megiszom a magamét, és majd utána, mert ne gondolja, hogy én most megint lejárom neki a hosszú utat a büféig, kerülgessem a fűben az embereket vagy lépkedjek át a fejük felett vagy rúgjanak fejbe egy labdával a gyerekek vagy gázoljanak el a huszárok vagy betyárok, azt most innen nehéz megállapítani, de azok is fel-alá vágtatnak, azzal hogy történelmi lovasbemutató, honfoglalás, kurucok, győri csata, és ettől a hangos csipkés kombinétól megvadulva, vagy esetleg az érzékeny fülével kihallva belőle a riadót, bármikor kitörhet egy ló, nekiindul az erdőnek, és akkor nem nézi, hogy ki kerül a lába elé, még egy lóidomárt is feldöntene, megtaposna, pedig azoknál mindig van kockacukor, mint ahogy persze korbács is, mert jutalom és büntetés a cirkuszban, de az életben is, egymástól elválaszthatatlan, és akkor még nem említettem a hosszú sort se a büfénél, amit csak egy perce álltam végig, akkor legalább hadd igyak nyugodtan egy kortyot. Különben is, tehát, hogy elloptam a lányát.

Milyen lányod, mondom neki, és mi az, hogy különben is, kezdjük ott, hát mi vagyok én, egy sorozatgyilkos, aki ebben a májusi vigadalomban szedi ártatlan áldozatait, elcsalja őket a szerencsehorgászat mögé vagy a kisszínpad alá, a munkásmozgalmi emlékmű takarásába, egy szaros bokorba, hogy felmetssze a hasukat, mint egy Hasfelmetsző Jack, akiről még ma sem tudják, ki volt, de arra gyanakszanak, hogy felelős beosztású politikus a Lordok Házából, hát úgy nézek én ki? Vagy mint egy visszaeső szexuális bűnöző, egy mutogató, akinek most már ennyi ember se elég, hanem focimeccsekre jár, és épp a legnagyobb gólhelyzetben szalad be meztelenül a pályára, úgyhogy előszörre észre se veszik, csak amikor már kétszer körbefutotta a kezdőkört, és a szertárosnak kell leteperni és egy hamarjában valahonnan letépett függönnyel betakarni? És milyen lányod, mondom, nincs is lányod, egy fiad van, állítólag, de azt se látta még senki, mert disszidált vagy börtönben ül vagy lehet, hogy az se volt soha, hanem csak kitaláltad azt is, mint a gyárigazgató, kb-tag, partizán apádat, meg az egyszerű szövőnő anyádat, aki munka melletti, megfeszített tanulással vitte odáig, hogy a végén függetlenített párttitkár lett a fésűsfonóban, de te mindezek ellenére egyetlen artyeki táborozásról se tudsz beszámolni, de még zánkairól se, pedig oda majdnem engem is elvittek, csak annyin múlt, hogy számtanóra után pinát csináltam a táblán a rombuszból, és pont bejött a folyosóügyeletes tanárnő. Akkor meg milyen lányod, teszem fel ezek után a megcáfolhatatlan kérdést.

Az anyját, mondja a Tünde, azt csak hagyjam ki a játékból, mert igenis nehéz körülmények között nevelte őt, de nem szövőnő volt eredetileg, amit nem tudja, én honnan veszek, talán összetévesztem őt valakivel, mert ő olyat soha nem mondott, hanem bedolgozó a kézműipari szövetkezetnél, és később se párttitkár lett, hanem szakszervezetis.

Összetévesztelek, mondom, szinte kacagva a feltételezésen, és gyorsan rágyújtok egy újabb cigarettára, iszom egy kortyot a sörből, nem mintha ténylegesen is kétségeim lennének, de van olyan, hogy elfogja az embert az alattomos bizonytalanság, nem valami végzetes tévedés áldozata-e valakinek a kilétét illetően, még akivel esetleg korábban szoros kapcsolata volt, úgynevezett, ugye, már amennyiben azt annak lehet nevezni a másik fél részéről, néha azzal is. Inkább talán te tévesztesz össze engem valamelyik férjeddel vagy élettársaddal vagy futó barátoddal, mondom, mert énnekem olyan gondjaim nincsenek, hogy öszetéveszteni, elfelejteni, idegen lakásba bemenni, levenni a cipőt, vagy még azt se, hanem cipőstul, ruhástul az ágyba belefeküdni, és csak akkor veszi észre, hogy hoppá, hát itt már alszanak, de még akkor is a másikat tartja betolakodónak, és csak szomszédokkal, házmesterrel lehet kirakni, aki a lakónyilvántartó nagykönyvvel veri fejbe, mert azt is hiába mutogatja, mondom, és közben lázasan bizonygatom magamban, hogy ez a Tünde, csak az lehet, igaz, hogy másmilyen volt neki a haja, de az a nőknél mindig változik, az még nem bizonyíték semmire. Vagy bármit, mondom, franciakulcsot kérni a tejbüfében, nálam az még nem fordult elő, vagy hogy nekem valamit szedni kelljen összetévesztés ellen, szezont a fazonnal, széna vagy szalma vagy kukoricaszár, mondom, mert most meg azt bömböltetik a körhintánál.

Hogy én miket beszélek itten, értetlenkedik a Tünde, miféle külföldiek, vagy hogy szálloda, ő annak soha életében a közelében se járt, se nyugati valuta, márka vagy dollár az ő kezében meg nem fordult, vagy akkor tessék, nyugodtan jelentsem csak fel, ott vannak a belügyisek, mutat a rét túlsó vége felé, ahol valóban szintén vannak civil ruhások, családdal, gyerekkel, a fűben heverészve, hancúrozva, hogy ne nagyon lehessen őket megkülönböztetni a többiektől, menjek oda, adjam le a jelentést, motozzák meg, vetkőztessék le mindenki szeme láttára, nézzenek bele a seggébe is felőle, de nála nem találnak semmit, hanem ő a helyükben inkább nálam kutakodna, a matracom alatt vagy a vécétartály mögött, mert biztosan az NSZK-ba adtam el a lányát, örökbefogadás címén, és akkor mondjam meg, mennyit kaptam érte.

Milyen mennyit, ne üvöltözzél itt nekem, te idióta, nézek szét óvatosan, hogy ki van a közelünkben, és látom is rögtön, hogy majdnem nekem gurul egy labda, aminek az ürügyén nyilvánvalóan idejön valaki, de aztán csak egy gyerek jön, bár az is meresztgeti ránk a szemét, csakhogy alig karnyújtásnyira is üldögél egy pár fülkagylóval, táskával, amiben bármi lehet, és ha nem lenne olyan hangos a zene, akkor még talán a tekercsek surrogását is hallani lehetne, vagy most már olyan fejlett a technika, hogy csak egy golyóstoll nagyságú lehallgató adóvevő kell, ami továbbsugározza a szöveget a központba, ahol kielemzik államellenes szempontból, és az, hogy csókolóznak, tapogatják egymást, egymás nadrágjába nyúlnak, lihegnek, az tudjuk, hogy még semmit sem jelent ezeknél, mert annyira ki vannak okítva, hogyan nem kelteni a feltűnést éles helyzetben, csendesebben, mondom újfent, kissé emelt hangon, mert látom a Tündén, hogy ez kiabálna tovább, bele a tömegbe, hogy hé, emberek, dollár, márka, valuta, vagy mit tudom én, felforgatás, izgatás, vasfüggöny, ötvenhat, Trianon, hogy figyeljen ide mindenki, álljon meg a kezükben a sörösüveg, hallgasson el egy csapásra a zene, a céllövöldénél célzók is forduljanak erre a légpuskával, az se baj, ha elsül, és kiveri a töltény a számból a cigarettát, meg a dobozdobálók is, hát legfeljebb a büfének a polcán verik le az üvegeket egyetlen dobással, amiért normális esetben sztárfényképes levéltárca járna, de így kereket kell oldaniuk a kialakuló kavarodásban, amikor is egyesek pánikszerűen távolabb cihelődnek tőlünk, mások viszont önkéntes rendőri karszalagot a karjukra húzva körülvesznek minket, hogy igazoltatás, de aztán utat nyitnak kettő vagy még több karszalag nélkülinek, akik rutinosan intézkednek, milyen lányod, mondom, hát fél éve találkoztunk, akkor még nem említettél semmiféle lányodat, se pedig látható jele nem volt semminek, akkor hogyan, és mi az, hogy elloptam, először is, ha nincs mit, azt logikusan ellopni se lehet, és azonkívül mit gondolsz, hogy mi vagyok én, egy óvóbácsi, aki csak gyerekek között érzi jól magát, énekel, mesél, eljátssza nekik bábszínházzal a Jancsi és Juliskát, János vitézt, Ember tragédiáját, fáraóval, görögökkel, hanyatló Rómával, mindennel, hát abban olyan jelenetek vannak, hogy alkoholt isznak, a léha magaviseletről nem is beszélve, most akkor azt nézze végig az a gyerek, és szenvedjen miatta örök életre kiható lelki károsodást, ezt feltételezed te rólam, mondom, és már a feltételezéstől is mintegy megsértődve nagyot húzok a sörből, jelezve, hogy ebben az esetben én mibe fojtom a tehetetlen bánatomat.

Hogy én már megint miket félrebeszélek, magaviseletről, mondja a Tünde, ezek szerint ő úgy látja, hogy már odáig vagyok, hogy ez a kis sör is megárt nekem, mert megkérdezhetem az összes barátnőjét, meg bárkit, hogy ő a szóban forgó időben igenis szanatóriumban volt a Mátrában a tüdeje miatt, amiben egy kis valami zörejt találtak, és a megelőzés végett sürgősséggel beutalták, mert annak súlyos következményei lehetnek, tehát semmi sem igaz abból, hogy őneki harmadolni vagy ült volna, ezt csak a haragosai találták ki, ellenben én, az biztos, hogy ülni fogok, mert elloptam a lányát, és vegyem tudomásul, hogy az apasági kereset is be van adva ellenem két tanúval, ügyvéddel, úgyhogy bármikor várhatom, hogy próbát vesznek tőlem, ha még egyáltalán képes vagyok, nem pedig a mértéktelen alkoholtól már fel se áll, de neki mindegy, mert most már a vérből is ki tudják mutatni, és ha nem fizetem ki neki a tartásdíjat, de visszamenőleg is, akkor ülhetem le azt is, de nehogy én odabent valami börtönkeresetre számítsak, vagy abból akár egy szál cigarettát is, vagy parizert, vagy szabadulás után a haverokat meghívni, mert azt egy az egyben neki fogja kivinni a postás. És hogy akkor mondjam meg, használjam ki az utolsó alkalmat, hogy elloptam a lányát, amikor ő egy pillanatra egyedül hagyta, be kellett neki menni a boltba, és azon a lépcsőn hogyan tolja fel a gyerekkocsit.

Milyen gyerekkocsit, mondom, és a végső megbizonyosodás könnyűségével elpöckölöm a csikket egy eltévedt luftballon felé, mert valóban, a Tündével kapcsolatban beszéltek régebben valami hosszadalmas és nagyon fertőző gyógykezelésről, amiről rögtön tudni lehetett, hogy nem az, akkor tehát helyben vagyunk, és különben, teszem hozzá jogos férfiúi büszkeséggel, te csak ne féltsél engem, hogy nekem azzal valami bajom lenne, vagy hogy ne állna fel, mert most nem akarok a magánéletemről beszámolni, elvégre mégse vagyunk gyóntatószékben, még hordozhatóban vagy felfújhatóban sem, és belőled se nézném ki a szent életű férfiút, illetve jelen esetben apácát, az önmegtartóztatásnak valósággal egy mintapéldányát, a végletekig menő aszkézisnek egy felkent papnőjét, aki húsra, alkoholra, süteményre rá se néz, férfi láttán pedig csak veti magára a keresztet, hogy távozz tőlem, sátán, ne vigy minket a kísértésbe, és inkább napestig korbácsolod a hátad, de azt elmondhatom, hogy eddig még ilyesmire senki nem panaszkodott, mint ahogy annak idején, ha jól emlékszem, már amikor egyáltalán hajlandó voltál a részegségtől, de akkor te sem, sőt, még hogy én vigyázzak mindig, mert csak az hiányzik, hogy netántán egy gyerek, akkor most milyen boltba, vagy hogy lépcső miatt, hogy jön ide a gyerek, aki a múltkor még nem volt, se híre-hamva neki, egyáltalán, most meg hogy állítólag elloptam, miközben te a Halászbástyán, mert itt a lépcsőket emlegetted, abból csak arra tudok gondolni, nem tudom, mit csináltál, talán ismerkedtél, rázom meg vádló tekintettel az üres sörösüveget, és már mennék is egy újabbért, csak előbb meg kell várni, amíg lokalizálják és eloltják a közelünkben kitört pokróctüzet, nehogy tettlegességre kerüljön sor, amire a ránk meg az összes szomszédra vetett pillantásokból ítélve nagy esély nyílna, mintha bizony mi itt valamennyien, egy kalap alatt csupa Hérosztratoszok lennénk, és így akarnánk bevonulni a május elsejék történetébe.

Az őt abszolúte nem érdekli, az én mindenféle nőügyeim, mondja a Tünde, megkérne, hogy ilyesmivel ne is traktáljam, vagy hogy én azokkal hogyan, miképpen, mert ő mindig is gondolta rólam, hogy én egy ilyen perverz alak vagyok, aki korbáccsal, meg mit tudja ő, mivel, nem is kíváncsi rá, derékszíjjal vagy mogyorófavesszővel, vagy esetleg fojtogatni is, vagy felmetszeni valamijét, amint az a szavaimból kiderült, hogy csak abban találok kielégülést, netán még gyerekekkel is, amit szintén én magam vallottam be, hogy én milyen történetekkel csalogatom őket többek között a kelepcémbe, és akkor semmi kétség, hogy a lányát is abból a célból loptam el tőle, pedig az még egyéves sincs, az egy ártatlan csöppség, de úgy látszik, hogy ezek még olyannal is, mármint az énfélék, nem nézve azt se, hogy a sajátjuk, szégyellhetném magam, és mondjam meg végre, mit csináltam vele, akármit is kell megtudnia, legalább bizonytalanságban ne tartsam őt, mert ő attól szinte az eszét veszti.

Hát, mondom, azt én nem tudom, hogy te mitől veszted, de ebben kivételesen igazad van, mert milyen lányoddal akarsz engem megvádolni, aki nem is létezik, vagy akkor mutass nekem egy személyi igazolványt az anyakönyvi bejegyzéssel vagy kivonatot vagy akármilyen dokumentumot, fényképet, bármit, ne csak beszélj itt nekem a levegőbe olyanokról, hogy nálam ferde hajlamok, mert ha már itt tartunk, akkor én is tudnék mondani egyet s mást, például nimfománia. Na? Ahhoz mit szólsz, teszem fel a költői kérdést, ugyanis most már nem lehet tovább halasztani az utánpótlást, felállok, magamhoz veszem az üres üvegeket, és ügyet sem vetve a felcsattanó tiltakozásra, hogy én csak ne beszéljek, hogy jövök én ahhoz, és inkább én, aki hogy valami hűtlenség, árulás, legjobb barátomat, határozott léptekkel, mindennemű közösséget elhárítva elindulok a legközelebbi büfé felé, kerülgetve a fűben az embereket, átlépkedve a fejük felett, főleg azokén, akik délutáni sziesztájukat végzik részegen hortyogva, miközben a körülöttük elszórt üvegekre, műanyag poharakra, összemustározott papírtálcákra és hányásfoltokra is ügyelni kell, ami nem is olyan egyszerű, tekintve, hogy a fejemet is gyakorta kapkodom, nehogy leterítsen egy-egy labda vagy frizbi, amivel egy össznépi futóvadlövészet keretében nyilvánvalóan engem céloznak meg a neveletlen gyermekek, de olykor még felnőttek is, és amikor ennek megfelelően űzött vadként odaérek végre a büféhez, akkor még belém is köt valaki, miszerint a vasasokat nem láttam-e. Ja, mondom, a vasasokra gondol, mert már ezt is nekem kellett kitalálni a sajátos kiejtéséből, ami körülbelül úgy hangzott, hogy havavovo vazsazsazso, azokat én hogyne láttam volna, még transzparens is volt náluk, ott vannak, messze-messze, annál a másik büfénél, innen most nem látszik, de nekem elhiheti, menjen nyugodtan. Ez a szíves útbaigazítás azonban nem elégíti ki a tépett ruházatú illetőt, hanem továbbra is botladozó nyelvvel, de ezúttal meglepően érthetőn közli velem, hogy nem tetszik neki a képem, és ő mindjárt hozzá is fogna, hogy tegyen róla, de ekkor elbotlik egy kábelben, elterül a földön, és mindannyiunk megkönnyebbülésére, akik a sorban állunk, úgy is marad, pusztán egy kicsit arrébb kell tenni a fűre egyesült erővel, de abban én személyes érintettség miatt tapintatosan nem veszek részt, inkább az üres üvegeket hangsúlyosan a pultra helyezve, nehogy itt az események forgatagában kihagyják őket a számításból, leadom a rendelést négy darab üveges sörre, elvégre mi különbözteti meg az embert akár még a főemlősöktől is, hogy tanul a történtekből, és nem kockáztat meg rövid időn belül még egy ilyen viszontagságos utat, csak én nem banánt veszek a büfében, ami hazai viszonyok között amúgy is nehezen menne, hanem mit csináljak, be kell érnem a sörrel, legfeljebb még egy felest kérhetek, ha már a gyümölcsök szóba kerültek. Az egészet szépen, intelligens módon kifizetem, amíg ideadják a visszajárót, a felest felhajtom, és már indulok is vissza, nem elegyedem semmiféle beszélgetésbe, hogy ki volt itt korábban, ki hogyan s miképp képzeli, hogy míg mások egy szerencsétlen, beteg embert részesítenek elsősegélyben, mesterséges légzésben, gégemetszésben vagy hevenyészett vakbélműtétben, addig ő elébük tolakszik a sorban, és sört meg minden egyebet merészel venni, de ezzel én nem foglalkozom, mert amikor rövid ideig úszómester voltam a csillaghegyi strandon, akkor nekem elsősegélyből még vizsgáznom is kellett volna, ha nem lett volna a baráti garancia, hogy én ezt már mind kívülről tudom, akárcsak magának az úszásnak a fortélyos tudományát, hiszen azt még egy gyerek is tudhatja, vagy egy csecsemő, hát azokat is csak bele kell dobni rögtön születés után a vízbe, és ösztönösen úszni kezdenek, akkor rólam miért ne lehetne elhinni?

Tehát megyek, megint fejeket átlépegetve, sajátomat kapkodva, mert mindenféle labdák röpködnek, talán még medicinlabda is van közöttük, esetleg valaki ágazati szpartakiáddal téveszti össze a munka ünnepét, és akkor ólomgolyók, diszkosz, gerely, kalapács, üllő, bármi fejen találhat, és akkor nem ám, hogy mesterséges légzés, repülősó, hanem nálam egyenesen trepanálni kell, úgy, ahogy vagyok, érzéstelenítés, altatás nélkül, dugóhúzóval, bugylibicskával, és hol van itt egy sámán, aki vállalkozna erre autodidakta módon, mert nekik talán volt szanitéci vizsgájuk, pecsétes papírjuk, azt képzeli valaki? Pedig hány ősmagyar koponyát kiástak már, amin ott volt a lyuk, teljesen szabályos alakú, ahogy kell, mégpedig a széle beforrva, annak jeleként, hogy nem úgy volt, hogy bocsánat, az operáció sikerült, de a beteg meghalt, amit a rokonság tudományos kísérletként könyvelt volna el, az orvostudomány előrehaladásáért hozott áldozatként, hanem az illető utána simán felállt, még esetleg tettek valami pókhálót vagy falevelet a fejére, zsebébe dugta a sámánnak a borítékot, és ment a dolgára, hátrafelé lovagolni, nyilazni, öldökölni, fosztogatni, magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket, de hol van a Tünde? Hát ez elment. Ennek én hozom a sört, ő meg fogja magát, és elmegy, itt hagy engem vadidegenek között, vérengző bennszülöttek, kannibál négerek, kétkezi munkások között, miközben az alkotó értelmiségről se feledkezzünk meg, csak a dolgozó parasztság van, ahogy látom, arányán alul képviselve, mert sehol egy búzakoszorú, gabonakör, cséphadaró, hacsak a népviseletbe öltözötteket nem tekintjük annak, akik a délelőtti műsort letudván most itt is, ott is nekifeküdve talán a fű növekedését hallgatják elmélyülten, csukott szemmel, vagy hogy sárgul-e már megint a kukoricaszár az elő-irányzatoknak megfelelően. De hol van a Tünde, nézek körül kissé alaposabban a sokadalomban, hát ez csak nem sértődött meg a nimfománián, ami a hirtelen haragomban véletlenül kicsúszott a számon? Hiszen tudhatná, húzok bele az egyik sörbe, miközben a többit a hónom alá szorítom, mert letenni, arra itt nem is lehet gondolni, annyi erővel akár ki is önthetném vagy nekiajándékozhatnám valakinek, mint egy Krőzus, tehát tudhatná a Tünde, hogy én olyankor, amikor innék tovább, mert elkezdtem, és az olyan, hogy elkezdi az ember, és akkor folytatni kell, de ha nem hagynak, akkor milyen mérges tudok lenni, annyira, hogy olyanokat mondok, ami lehet, hogy igaz, mert azért a hajlamot ne tagadjuk, és számos példa is volt rá a múltban, de hogy mégis aztán magam is megbánom, hát ezt tudhatná, akkor most miért csinálja ezt velem, aki sohasem hagytam őt cserben hasonló alkalommal, hanem kitartottam mellette, és biztattam, buzdítottam, gyámolítottam, majd pedig végül, ha kellett, tartottam a homlokát, mint egy gyáriparnak, mert néha akkorát, hiába, hogy előtte esetleg nem is evett semmit. És akkor ez a hála? Hogy itt hagy engem? Ami nekem mindegy is lenne, mert kicsodám ő nekem, már régóta senkim, és korábban se volt jogilag, hogy boldogító igen, egyházi áldás, pecsét, nászút fizetővendég-szolgálattal a Balatonhoz, de víz közelébe egész idő alatt nem is, sőt, ki se mozdulni a szobából, mert ilyenkor ezt kell mondani, hanem csak volt közöttünk valami egy darabig, amibe időnként mások is bele lettek vonva, elsősorban az ő részéről, mert én alkatilag sem vagyok olyan, hogy egyszerre több nővel, huzamosabban, hanem talán csak egyszer, amikor egy olyan felkínálkozásnak ki bírna ellenállni a félhomályos bisztróban, vagy szinte felszólításnak, hogy neki, mármint valami Ildikónak, vagy hogy hívták, milyen tutajos szeme van, már mások is mondták, nem gondolom-e én is, de én még akkor se gondoltam, csak amikor rá lettem vezetve, hogy mégis, mit csinálnak azok, mit szállítanak általában a vadregényes román hegyi folyókon lefelé a fűrésztelepek irányába, és ha ez megvan, akkor hogyan nevezhetjük őket másképpen, hogy miszállítók, és közben néz bele a szemével az enyémbe, én meg zavaromban nem is tudom, hová, és ezt kihasználva még meg is fogja a térdemet, akkor ezt ki bírná ki, ez még egy szent életű, vénséges vén sztarecet is bűnbe vinne, aki a végtelen orosz sztyeppék magányában imádkozással és tizenharmadik századi ikonok festésével tengeti életét, és utána vezekelhetne ő is egy hétig teljes koplalással, csak legfeljebb egy kis folyadékot magához véve, mint az én esetemben is, hogy nem ettem, csak ittam, míg végül jött a Tünde, hogy megbocsát. Ja, mondom, köszönöm szépen, mert nála ez fel sem merült, hogy érzett volna olyankor valami bűntudatot, hanem el volt intézve azzal, hogy ő nem tehet róla, a másik akarta, hát akkor legyen meg neki a kedve, az nem kerül semmibe, de nekem, ugye, megbocsát, ami nem akadályozta abban, hogy másnap megint elmenjen a Lajoshoz vagy valaki máshoz, meg se kérdeztem tőle utána, mert miattam aztán csak menjen, felőlem akárhová, nekem mindegy, csak akkor ne jöjjön azzal, hogy apaság meg kereset, tartási díj, jóvátétel, békekölcsön, ilyesmikkel.

Mindegy, állok meg, és iszom megint egy erőteljes kortyot, mert én már nem akarok tőle semmit, én rászorulva se vagyok az ő kegyeire, énnekem a nőismerőseim köre elég széles, és ha azokkal nem jön össze a dolog, mert mindegyik csak saját magára gondol, mint ahogy mindenki ebben az országban csak saját magára, se az állammal szemben valami jóindulat, vagy munkahellyel, lakóhellyel, köztulajdonnal, amit még meg lehetne érteni, de a másikkal se, hogy annak legalább ennyi igénye lenne, még akkor is, ha nem kimondottan egy Jávor Pál-kinézetű az illető, de nem is egy Quasimodo, akinek a bazilika harangtornyában kellene elrejtőznie a világ szeme elől, vagy talán van púp a hátamon azon a kis tartási hibán kívül, amit már gyerekkoromban is hiába próbáltak hol rábeszéléssel, hol fenyegetéssel orvosolni, megkeserítve ezzel a bimbózó gyermeki önbecsülés kibontakozását? Nincs, tehát ha még ennek ellenére sem jön össze a dolog egy adott pillanatban senkivel, bizonyos ideig, akkor az elkerülhetetlen nemi késztetés fokozódásával mit lehetne kezdeni, hát valljuk be, hogy elintézem magammal a dolgot, szépen, higiénikusan, szappannal alaposan kezet mosva, nehogy összeszedjek valami betegséget, mert mit lehetne, igazából semmit, olyanról még senki nem hallott, de mégis, biztos, ami biztos, és akkor már csak gondolni kell nagyon valamire vagy valakire, és gondolni, azt én, semmi kétség, hogy tudok, nekem még egy NDK-ból vagy Jugoszláviából becsempészett színes magazinból is meg tudott elevenedni egy kép már kamaszkoromban is, hát még most, amikor már azt is tudom, hogy mi mire való, most már nekem kép se kell, se semmi, hanem csak beszélgetni akartam a Tündével, de úgy látom, nincs sehol.

Hacsak nem az az integető a Tünde, aki a másik irányból integet, mint egy hajótörött a lakatlan szigeten, ha meglát a távolban egy fehér vitorlát vagy fekete kéményfüstöt vagy a még modernebb időkben periszkópot, mert akkor oda kormányzom a hajómat, dacolva minden veszéllyel, árral, apállyal, zátonnyal, sziklával és óriáspolippal, ami egész hajókat tud a mélybe rántani ágyúkkal, kincsekkel, értékes kínai vázákkal együtt.

Hol bóklásztam egész idő alatt, már azt hitte, itt hagytam, mondja a Tünde, ahelyett, hogy a nyakamba ugrana, és hálálkodna, és a becsületes megmentőnek járó jutalmat emlegetné, de én erre nem is válaszolok, hanem csak a kezébe nyomom az egyik üveget, amikor is újabb szemrehányásokkal áraszt el, miszerint jó vicc, hogy én egy óra elteltével, mialatt ő minek volt itt kitéve, üres üvegeket hozok oda neki, és csak akkor nyugszik meg, amikor kicserélem az üreset egy telire, és végre ihat meg én is, és rágyújtok, mint egy nyugdíjas tengerész, aki már csak nézelődni jár ki a kikötőbe, ahol éjjel-nappal folyik a gyarmatáruk kirakása, misszionáriusok behajózása, késelés, hajókötéllel fojtogatás, a szokásos sürgés-forgás, hasonlóan az önfeledt, de megérdemelt ünneplésnek ehhez a füves kikötőjéhez, ahol anyák pofoznak és egyidejűleg pisiltetnek üvöltő gyermekeket, apák kergetnek más apákat valami gyermeki csíny miatt, borjú méretű kutyák rohannak fejvesztve egy-egy elhajított faág után, ami ki tudja, hol áll meg, milyen kólásüveget dönt le a talpáról, hogy aztán sírás, szitkozódás, fogaknak csikorgatása, és a kutya szájából erőnek erejével kitépett faággal melyik vétlen arra járónak a fejét találják telibe, arra ő mit lép, illetőleg rokonai, unokaöccsei mit lépnek, merre menekül a tettes, ahonnan az általános kurjongatást, fogdmeget és vérpezsdítő zenebonát decibelekkel túllicitálva hirtelen felcsattan, hogy havavovo vazsazsazso, tehát a vasasok még mindig nem kerültek elő, és vélhetően már nem is fognak a mai nap folyamán, ha az illető végig ott botladozik annak a büfének a környékén, és nem tudja elszánni magát, hogy máshol próbáljon szerencsét.

Szóval hogy ő már azt hitte, itt hagytam étlen-szomjan, egyedül, teszi le a kiürült üveget a Tünde, és már nyúlna is egy másik után, de véletlenül a sliccemhez téved a keze, mire fel nemhogy ijedten elkapná és szemérmesen megmarkolná a sörösüveget, hanem még közelebb is húzódik hozzám az egész testével, és a fülembe kiáltja, mert azt suttogásnak és igéző hangnak ebben a hangzavarban nem nevezném, hogy ha már itt tartunk, nem mintha magára venné, mármint a nimfomániát, de megkérdezné, van-e nekem mostan éppen nőm. Ja, hogy nekem, veszem el a számtól az üveget, és nézek körül diszkréten, hogy figyel-e minket valaki, és persze, hogy figyel, ha a közelünkből nem, vagy jobban leplezik, akkor távolabbról minden bizonnyal, szinte kigúvad a szemük, gondolom, mert látni hirtelen csak annyit látok, hogy vannak, méghozzá sokan, akik e pillanatban nem kergetnek senkit és semmit, hanem csak ülnek, és mit csinálhatnának, többek között nyilván néznek, és egy ilyen obszcén mozdulat kilométerekről is feltűnik még a legártatlanabb kisgyereknek is. Nekem most hogyne, tolom el gyengéden a Tünde kezét, és hogy időt nyerjek, rögtön iszom is egy kortyot, mert most hogyan magyarázzam el neki, hogy én ugyan bármikor szívesen benne vagyok bármiben, elvégre ép, egészséges férfi volnék, semmi baj sincs a hormonjaimmal vagy egyéb belső elválasztású szerveimmel, hogy mondjuk strúmás lennék, mert én gondosan megeszem mindennap az előírt mennyiségű jódozott sót, azonkívül iszom rendszeresen vezetékes vizet is, amihez ma már előrelátóan fluort adagolnak a népszaporulat érdekében, tehát még az se, vagy egyéb dolgok, szomatikusan vagy elefantiázis, de konkrétan most szeretném nyugodtan meginni a sörömet, ami után majd nem tudom, mi lesz, de ahogy elnézem, nem fogok sajnálni magamtól még egy üveggel abból a kisebb kölcsönösszegből, amit kifejezetten erre az alkalomra tartogatok, az ünneplésre, ami a dolgozó embernek úgyszólván hazafias kötelessége, megemlékezni arról a rengeteg harcról, osztályharc, békeharc, általános sztrájk, tüntetés, Rákospalota, és a harcoknak a rengeteg mártírjairól, akik életüket adták azért, hogy nekünk jobb legyen, hogy például végre szabadon ünnepelhessünk, mert itt van az emlékmű, abból látható, hogy annak idején titokban kellett meginni még azt az egy üveg sört is, és ha megneszelték, vagy árulás folytán, ami gyakran előfordult, lebuktak, akkor jöttek a lovasrendőrök, és szétverték őket, kardlapozás, statárium, most pedig kötelezővé van téve, de nem ám úgy, hogy ennek ürügyén a nemi vágyainkat kielégíteni, hát jól is néznénk ki, Fürst Sándor forogna a sírjában, vagy Zalka Máté, aki Madrid határán ágaskodó lova hátáról kiáltotta oda felemelt ököllel a fasisztáknak, hogy no pasaran! Például az Ibolyával, mondom, mert tudom, hogy ennyi gondolkodás után név nélkül nem úszom meg, valakit fel kell áldozni, és hát kit, csakis akinél megvan a valószínűség látszata, vele elég jóban vagyok, találkozunk néha.

Szóval hogy az Ibolyával, iszik bele a sörébe, és gyújt rá a cigarettámból a Tünde, meg se várva, hogy valami közelebbi kapcsolatra tegyek homályos utalást, szóval az ő számára loptam el a lányát, mert az Ibolyáról köztudomású, hogy nem lehet gyereke, és akkor persze, hogy a másé kellene neki, hogy azt is mire nevelje, mert ne higgyem, hogy ő nem tudja, miben áll a számítás, naná, hogy az Ibolya is majd megöregszik, nem kell senkinek, és akkor legalább lesz, aki átveszi a mesterségét, és keresi neki a pénzt az utcán, vagy eladja Olaszországba, de azt ő nem hagyja.

Milyen lányodat már megint, dobom el a csikket, iszom ki egy hajtással a maradék sört az üvegből, és gyújtok rá egy másik cigarettára, mert addig rendben van, hogy én voltam, aki jeleztem, hogy most nincs kedvem, mint ahogy tényleg nincs, hát máris mindjárt indulni kell újabb sörökért, nem beszélve a sörivás kiszámítható hatásáról, ami mellesleg más hatásokat is befolyásol, arra is tekintettel lehetne a Tünde, és akkor mégiscsak sértő egy kicsit, hogy egy tapodtat sem hajlandó tovább próbálkozni, mintha én örökös szüzességet fogadtam volna, vagy hogy rám a kezét nő pedig nem teszi, Isten engem úgy segéljen, ellenkező esetben sújtson a nép haragja, munkásököl, vasököl. Meg milyen gyereke nem lehet neki, honnan veszed, sorolom elő vérig sértve a képtelenségeket, és hogyhogy mesterségét, milyen utcán a pénzt, amikor van neki rendes állása a Patyolatnál vagy hol, és mi az, hogy Olaszországba, miket beszélsz te itt, úgy látszik, a fejedbe szállt az ital, még jó, hogy a Vatikánt nem kevered bele vagy a pápa őszentségét, hogy ő netán egy nemzetközi gyerekhadsereggel akarna hadjáratot indítani a Szentföld felszabadítására, amire már volt példa, de mikor volt az, a sötét középkorban, most meg mi van, nézz csak körül, hát nemsokára belépünk, ha nem is a kommunizmusba, mert az egyelőre kitolódott a távoli jövőbe, de már majdnem a fejlett szocializmusba vagy nagyon fejlettbe, ahol mindenki képessége szerint, és mindenki munkája szerint vagy fordítva, mindegy, de a vallás egészen biztosan magától vissza fog fejlődni, pusztán a materialista propaganda jóvoltából, anélkül, hogy kifejezetten üldözni kellene vagy rendeletileg betiltani, akkor mit akarsz?

Az ő fejébe, mondja megingathatatlanul a Tünde, arról én ne gondoljam, hogy belelátok, hogy neki milyen gondjai vannak meg vágyak, remények, mert én őt egyáltalán nem is ismerem, soha nem is próbáltam őt megismerni, hogy ő mit gondol vagy mit érez, vagy hogy az ő személyiségét legbelül, az engem egy pillanatig se érdekelt, hogy kicsoda is ő valójában, az nekem teljesen közömbös volt, engem az mindig is hidegen hagyott, azzal én szemernyit se törődtem, annyit se, hogy legalább milyen hangulatban van éppen, illetve volt, mikor hogy, vagy mire lenne igénye, gyengédségre, biztonságra, elfogadásra olyannak, amilyen, az igazi lényével együtt, mindennel, de én nem, hanem csak magammal voltam elfoglalva, az ivással, és tőle csak, mint utólag kiderült, a lánya kellett, akit nem tudja, hogyan, talán zsákba dugva elloptam, vagy szőnyegbe csavarva, hogy ne lássák a szomszédok, amikor ő egy pillanatra leszaladt a boltba, mert elfogyott a kávé, úgyhogy én, alávaló tolvaj, gyermekrabló, most itt ne arról beszéljek, hogy az ő fejében mennyire ismerem, hogy mi van, vagy a lelkének a mélyén, azzal dicsekedjek, mint egy fejszámoló-bűvész, hanem azt mondjam meg sürgősen, hogy a lánya hol van, mert a rendőrség úgyis megtalálja.

Ja, hát sürgősen, állok fel és gyűjtöm be a három darab üres üveget, mert se kedvem nincs kivárni, se most már fizikailag nem bírnám ki addig, amíg a Tünde kiissza a kezében levőt, sürgősen nekem most egy bokrot kell keresni, nem pedig ezt hallgatni egész nap, hogy a lányod, akiről még senki sem hallott az ismerőseid közül vagy közösek közül, meg hogy rendőrség, gyámügy, erkölcsrendészet, mi mindent akarsz ezzel az ürüggyel rám szabadítani, amikor én ott főhadnagyot is ismerek, már úgy, hogy általános iskolából mint osztálytárs, annak csak egy szavába kerül, hogy nézzenek körül nálad, nincs-e ott véletlenül valami kmk vagy akármi, táppénzcsalás, netán esetleg tiltott kéjelgés, és akkor megnézheted magad a lelkeddel, mondom, és kiragadva a kezéből a negyedik üveget, amit persze közben gyorsan kiivott, már indulok is egy kínálkozó bokros rész felé. Azt még hallom a hátam mögül elmosódva, hogy mit csináljak a főhadnagyommal, meg egyáltalán a rendőrségi kapcsolataimmal, vagy valami ügyosztályt is emleget, hogy annak én hogyan, kicsodát, de ekkor megszaporázom a lépteimet, mert csak így, felállva és járva derült ki igazán, hogy milyen nagy az elfojtott szükség, aminek semmiféle áruláshoz vagy nagybanihoz nincs köze, hanem egyszerűen kell, mint egy falat kenyér, eső a földnek, lépkedek szaporán, mint egy versenygyalogló, futni nem ér, mert ha nem tartom vissza a futást, akkor kizárnak, és méterekkel a cél előtt, az milyen blamázs lenne, és aztán, szerencsésen megérkezve a bokrokhoz, még az üvegeket is le kell tennem a földre, mint egy úttörő-akadályversenyen, hogy nem ledobni, mert az pontlevonás, összetörnek, szanaszét gurulnak, hanem lehajolva, ami ilyen állapotban nem is olyan könnyű, hát persze, ezt jól kitalálták, az ilyesmiben ezeknek a képzeletük nem ismer határt, adnak két papírlapot, hogy az egyikre rálépek, a másikat arrébb teszem, akkor arra lépek és az egyiket teszem arrébb, és így átkelni a mocsáron, mert ha félrelépek, elsüllyedek, elnyel a feneketlen mocsár, kiröhögnek a többiek, vagy bekötött szemmel, féllábon ugrálva végigmenni a folyón átvetett gerendán. Na jó, leteszem az üvegeket, de akkor jön az újabb akadály, hogy szemmel tartani őket, és úgy közben a dolgomat végezni, mert némelyek itt abból akarnak meggazdagodni, eredendő tőkét felhalmozni, azzal másokat kizsákmányolni, nyomorba dönteni és ezáltal az amúgy is küszöbön álló világforradalmat kiprovokálni, hogy összeszedik a szanaszét heverő üres üvegeket, visszaviszik valamelyik büféhez, hogy azt igenis mind ők itták meg, hát hogyne, kólát, sört vegyesen, a kiszolgáló személyzet meg az első szóra, gyanútlanul, mindenféle szondáztatás vagy véralkohol nélkül fizeti nekik a betétdíjat, mint a katonatiszt. Tehát szemmel tartom az üvegeket, spriccelek a szélrózsa minden irányába, csak aztán hirtelen meg kell szakítanom a megkönnyebbülést, mert megfenyegetnek a bokorból, hogy mimet tépik le, fejemet és egyebet, de ahhoz előbb a nadrágját is fel kéne tépnie az illető férfinak, amit az illető hölggyel való együttlét során letolt, úgyhogy az üvegeket felkapkodva még éppen el tudok menekülni, remélve, hogy meggondolják magukat, mégis inkább a folytatás mellett döntenek, és sok kis fiúgyermekkel ajándékozzák meg a hazát a néphadsereg nagyobb épülésére, aminek a végén én még egy Hős Anya kitüntetést sem sajnálnék, és akkor egy füst alatt a buszon is ingyen utazhatnának igazolvány felmutatásával, mert az természetesen az orvosilag igazolt nemzőapára is érvényes lenne, ha nem rokkanna bele a hetedikbe vagy nyolcadikba vagy felőlem akár a legelsőbe is, ha ilyen agresszív indulatokkal áll neki, annyira, hogy nekem a büfénél, miután a sort bámulatos türelemmel kiálltam, de még mielőtt azon túl bármihez is kezdenék, gyorsan innom kell egy fél deci akármilyen pálinkát az ijedtségre, szinte mindegy is, hogy cseresznye, mert ugyanolyan erővel barack is lehetne vagy körte, vörös csillag, jolly joker, az most nekem mind nyerő lenne, miközben az üres üvegeket fennen lobogtatva és hátra-hátrapillantva ezúttal is leadom a rendelést nagy tétel sörre, egészen pontosan négy üvegre és még két felesre, mert megnyugodva látom, hogy sliccet gombolók, nadrágtartót rángatók nem követnek, csak az én újsütetű ismerősöm, a megszállott vasasdrukker bukkan elő mintegy vezényszóra a büfé mögül, de vele ahhoz képest egy meghívással, gondolom, könnyen megtalálom a közös hangot, bármi legyen is erről a büfések véleménye, akiknek a rendelés volumenéhez mért borravalóval, elvégre nincs mindennap május elseje, egy ilyen valóságos vesszőfutáson sem kell nekem olyan sűrűn keresztülmennem, rövid úton betömöm a szájukat, miszerint abba már kár belé, az már itt a büfé mögött mindent telehányt.

Vazsazsazso havavovo, nyomom a kezébe a felest a barátomnak, akivel engem most már nemcsak a pillanatnyi jelen, egy véletlen találkozás az arctalan tömegben, hanem a közös múlt is összeköt, amit tagadhatatlanul rendezni kell végre, fátylat borítani, haladó hagyományként az ifjúság lelkébe csepegtetni pipettával, vagy ha másképp nem megy, stampedlivel. Havavovo, ismétlem meg nyomatékosan, mert látom, hogy ő is épp erre akarja terelni a szót, és én kézzel-lábbal jelezni akarom neki, hogy mindenben a legteljesebb módon egyetértek vele, legyen az nők, szerelem, barátság, kaland, izgalom, és mindez másfél órában, vagy rendszer, azon belül is, hogy miattam aki dolgozik, az hogyne boldogulna, de ha neki úgy tetszik, akkor a kurva anyját nekik, amin értheti a MÁV-ot is vagy a pártot, szakszervezetet, nőtanácsot, Hazafias Népfrontot, és erre tényleg nem tud mit mondani, csak nézi a felesét fejcsóválva, mint aki nem hisz a szemének, miközben én a magamét rég megittam, és már ott tartok, hogy a söreim után nézek, hogy azok vajon szép sorban ott állnak-e még a pulton, mint a vén Peterdi háza, mert amilyen műveltségem nekem van, azt itt nem sejti senki, hanem mindenki csak utánam kiabál, a hátamba bele, fenyegetést, szidalmat, némelyek egyenesen kasztrációval, vagy mások meg árulással, leleplezéssel, feljelentéssel, amikor pedig tessék, itt van, hát szemtől szembe is meg lehet beszélni a dolgokat, békésen, barátilag, nem akarom azt mondani, hogy elvtársilag, de majdhogynem fehér asztalnál, ahogy kell.

Hogy én milyen egy szar alak vagyok, tegez le egyből az én kebelbéli barátom, akit, úgy látszik, ez a meglepő gesztus a meghívással hirtelen kijózanított, legalábbis a szép magyar beszédet illetően, hogy azt gondolom, egy felessel őt le lehet kenyerezni, meg lehet vásárolni, megalázni, porba tiporni, és az önbecsülését, mert ne higgyem, hogy őneki olyasmi ne volna, jobban mondva, mert látja, hogy én is hogyan viszonyulok ehhez a dologhoz, az valaha őneki ne lett volna, de ezek itt, lendíti a büfések felé a kezét, amiben még mindig ott szorongatja a pálinkáspoharat, ki is loccsan a fele, de ekkor észbe kap, és gyorsan kiissza a maradékot, hogy aztán egy nagyobb kört írjon le az üres pohárkával, amiben már benne van az egész rét, ezek itt, néz maga is a keze után, úgy örülnek, mint majom a farkának, hogy itt lehetnek a napon, nem kell dolgozni, és még egy kis sört is kapnak hatósági áron, pedig ő csak annyit mond, hajol bele az arcomba, és ami ekkor megcsapja az orromat, az valami sajátos keveréke a friss hányásnak és a kéthetes cefrének, csak annyit mond, lehel rám megint, hogy itt valami iszonyatos katasztrófa készülődik, amiről senkinek még csak halvány sejtése sincs, mert azt gondoljuk, hogy hát mindegy, mi itt szépen elvagyunk, ötéves terv, anyámkínja, családi pótlék, személyi kölcsön, iránytaxi, mindenki mondja a magáét, és nem gondolunk bele, hogy nagyobb erők is vannak, amivel ő most nem vallásilag akar célozni, mert az olyan, hogy vagy van, vagy nincs, ahogy dobjuk a kockát, hanem arról ő most mást nem mondhat, viszont felszólít engem, akiről látja, hogy egyedül őriztem meg a tisztánlátásomat ebben a nekivadult, őrjöngő és vakon a vesztébe rohanó csőcselékben, hogy azonnal fizessek neki még egy felest, mint férfi a férfinak, erőt-egészséget alapon, melegcsákányváltással.

Ja, ha már itt tartunk, hárítom el udvariasan a meghívásra szóló invitálást, akkor itt tényleg pillanatokon belül kitör a katasztrófa, ugyanis engem várnak ezekkel a sörökkel, tehát nagyon sajnálom, sőt, szívesen, egy más alkalommal, mert lesz még ünnep a mi utcánkban, ha úgy hozza a sors, ahogy bizonyos elvtárs is megmondta, én magam örültem, a részemről, mondom gyorsan, hogy így távozás előtt még inkább a bizalmába férkőzzek, kellemes emlékeket hagyjak hátra magamról, mint egy díjugrató lóban, aki az összes lécet leverte, de utoljára még nekivezetik egy könnyű akadálynak, hadd örüljön, és már emelem is le a pultról a négy sörösüveget, és a tájékozódó képességemet valóban megőrizve határozottan elindulok valamerre azzal a ki nem mondott szándékkal, hogy majd menet közben korrigálok, mert ilyen messziről úgyse látom meg rögtön a Tündét. Egykori barátom csendben, mélabús, kissé talán szemrehányó tekintettel nézi végig a távozásom, és csak utólag, miután már jó néhány lépést megtettem, akkor titulál szarházinak, gyáva féregnek és smucig alaknak, én azonban ezt már nem veszem magamra, mert ki vagyok én, hát én más is lehettem volna, egy élő fa, aki épp arra jár, ez abba is belekötött volna, köszönetre pedig, valamint a hála virágaira, amiért költséget nem kímélve meghívtam, és nem utolsósorban végre elmondhatta valakinek a gondját-baját, ami bizonyára már órák óta a szívét nyomta, mint egy fekély, egy elhatalmasodó kinövés vagy bazaltkő, arra nem tartok igényt, abból van nekem is, az az enyémet is úgy nyomja, hogy már-már beroskad tőle, csak én nem hozokodom vele elő lépten-nyomon akárkinek, vadidegeneknek, akik itt mindenfelé nyüzsögnek a réten, futkároznak egyik büfétől a másikhoz, mert nem jó nekik a Kőbányai, hanem nekik kifejezetten Ászok kell, vagy ha az meleg, akkor mégis inkább Kőbányai, vissza az egész, vagy akkor virsli, mindenkinek egyszerre jut eszébe virslit enni, a fele épp megy érte, de már messziről tolakszik, a másik fele hozza papírtálcán, egyensúlyoz, kerülget, hol itt bukkan fel, hol ott, szinte káprázik tőle az ember szeme, de előbb-utóbb így is kiverik a kezéből, és akkor azt meg kell vitatni, egymásnak kell esni, és a vétlen harmadik felet fel kell lökni, mint például az én esetemben is.

Feltérdelek, és mielőtt belekezdenék a jogos méltatlankodásba, gyorsan az üvegeknek viselem gondját, ugyanis azok érthető módon szétrepültek, a sör egy része kiömlött belőlük, de ekkor már hallom is a méltatlankodást, ami ezek szerint ösztönösen elhagyta a számat, illetve ha jobban odafigyelek, és nyugtázom, hogy azért mindegyik üvegben maradt valamennyi, némelyikből alig a harmada folyt ki, akkor máris kapcsolok, hogy hiszen nem hangzik el egyetlen kurva anyád se vagy egyéb, amit ilyenkor mondani kell, picsa, fasz, hogy ne kerteljünk, tehát ez nem méltatlankodás, hanem valaki kérdezi, hogy nem ütöttem-e meg magam, és persze a Tünde az, mert úgy látszik, mégse vaktában indultam neki a rétnek.

Ja, te vagy az, söprögetem le a nadrágom elejéről a sört, mert oda is ráloccsant, hacsak nem a maradék vizelet az, ami a nagy ijedséget kihasználva utat keresett magának, vagy mindkettő, és akkor megvan a remény, hogy közömbösítik egymást, mint az ellentétes vegyértékek a műanyag szatyorban, semmi, semmi, helyezkedem el végre a Tünde mellett, szilárdan megmarkolva és egyben meghúzva az egyik üveget, a többit pedig mintegy rátestálva a Tündére megőrzésre, mint egy természetbeli jelzálogot, semmi, csak egy kis katasztrófa, belém kötnek, fellöknek, leöntenek, kezemre lépnek, emberi mivoltomban porig aláznak, ne is törődj velem, mondom, és iszom megint egy elkeseredett kortyot, és rágyújtok egy cigarettára.

De hogy ő hogyne törődne velem ilyen állapotban, húzódik közelebb hozzám a Tünde, miután lopva ő is ivott egy kortyot, és mivel oda ezek után nem teheti a kezét, ahová az előbb, ugye, ezért a hátamra teszi, ami a maradék lehetőségek közül a legrosszabb választás, mert tudhatná, hogy azt nem szeretem, az nekem idegi alapon olyan, mintha hátba támadnának, mintha orvul, tudat alatt meg akarnának gyilkolni, mintha csupa Brutusok vennének körül, miközben én mit sem sejtve éppen röpgyűlést tartok a szenátusban, hogy circum dederum, Karthágót le kell rombolni, fel kell szántani és kálisóval kell behinteni a helyét, egyébként pedig el a kezekkel a Vietnámtól, de a Tünde sehonnan nem veszi el a kezét, hanem még mozgatja is a hátamon fel-le, mintha boronálásról is szó lett volna vagy porhanyításról, apró részecskékre való szétmorzsolásról, pedig egy Cézár, az mit tudhatott az atomfizikáról, az legfeljebb a molekulák szintjéig hallhatott valamiről harangozni, de nem, ez a Tündét nem érdekli, hanem mondja tovább, hogy ő velem mindig is törődött, csak én voltam az, aki nem hagytam neki, mert mindig hivatkoztam valamire, nemzetközi helyzetre, olajválságra, drágaságra, melegfrontra, török elnyomásra, múltra és jövendőre, csak hogy ne kelljen, pedig nekem is jobb lett volna, ha könnyítek.

Milyen hogy könnyítek, döntöm le most már végképp azt a keveset, ami az üvegben maradt, és nyúlok át a Tünde felségterületére egy másikért, amivel kettős célt követek, mert egyrészt még sör, másrészt legalább addig se gyúrják a hátamat, mint egy kelt tésztát vagy mint egy melegvasat, acélt megedzik, Timur és csapatát, nekem mit hogy könnyíteni, szedegetem össze a szavakat még mindig az első felháborodásomban, hát éppen te voltál az, aki állandóan valamilyen lányoddal hozakodtál meg győzködtél elő, hogy hány idős meg mennyi, milyen ruhában, hány centi, különös ismertetőjel, és én azzal hogy mit csináltam vagy nem csináltam nyerészkedés meg sőt, még az is, hogy aljas indok végett, mert az biztos, hogy nem, egyikből se, és nemcsak hogy egyáltalán, hanem hogy az nem is létezik, amit te kitaláltál magadnak, de én hiába próbáltalak ki az agyadból meg értelmes szóval lebeszélni, te csak ismételgetted egyre, hogy kereset, bíróság, vésztörvényszék, elkobzás meg fővesztés terhe mellett, mit tudom én, hogy engem hány évre fognak lecsukni, ahol majd ragaszthatom a zacskót, vághatom a centit, de hogy ahhoz kábeldobot okvetlenül, mert csak arra fér rá, ilyeneket, és akkor én ezalatt hogyan menjek el a dolgomat könnyíteni, vagy amikor meg végre, mert már nem bírtam tovább, akkor most én hogyan tehessek arról, hogy egyeseknek még a bokor se szent, hanem rögtön verekedni akarnak, mindenfé-lével fenyegetőznek, ami közül a nyakam kitekerése a legenyhébb, mert amúgy mellesleg kibelezést is emlegetnek meg kitépést, számból a bélést és egyebet, akkor hogyan vagy miképp gondolod, mégis? Vagy micsodát könnyíteni, gyűröm bele a csikket a földbe, és teszem fel ezúttal másképp a kérdést, miközben automatikusan az ivásról sem feledkezem meg, mert egyidejűleg több gyanú is fészkel bennem, mint különben mindig, rám ez az egyik legjellemzőbb, hogy én most már mindent gyanakvással fogadok, nemcsak a totót, aminek már régóta, egy ifjúkori vagy inkább balvégzetű szenvedélyt követően feléje se nézek, mert ott is csak meg kell nézni a kieső helyeket, és máris lehet tudni, hány nullra veri meg a kutyaütő csapat idegenben a bajnokjelöltet, miközben a gyanútlan hiszékenyek százasával teszik fel a rengeteg pénz a tuti egyesre, de ugyanígy vagyok mindennel, tehát ha folyószabályozást hallok, abból én egyből tudom, mire megy ki a játék, konkrétan Duna vizét megfordítani és visszavezetni a Fekete-erdőbe, ugyanis nyilvánvaló, hogy a nyugatnémetek, akiknek mindenük van, házuk, autójuk, nyaralás karácsonykor a Húsvét-szigeteken, csak egyedül tiszta vízből van kevés, azok hány millió kemény valutát ígértek be érte, amire nekünk a kapitalista világválság begyűrűzése miatt most rögtön van szükségünk, nem ám, hogy majd évek kemény munkájával és az eddigiekhez képest végre nagyipari módszerekkel a Duna vizében köztudomásúlag nálunk nagy arányban meglevő aranyat kimosni, amiből pedig telne mindenre, annyira, hogy jó, nem Skoda, de egy Trabant Hycomat mindenkinek, ötéves várakozás nélkül, mert egészséges ember úgysincs ebben az országban, már mindenki leszázalékoltatta magát, aki tehette, és akkor az persze állampolgári jogon járna. Mert azon kívül, szögezem le a Tündének, énnekem nem kell semmin se könnyíteni, amivel te itt állandóan megvádolsz a hátam mögött, meg ország-világ előtt, hogy én bizonyos szerveknek mit mondtam, vagy hogy akár dolgoztam volna, mert az csak annyi volt, hogy meg lett mondva, hogy vámorgazdasági bűncselekmény alapos gyanújával kérdezik tőlem, de vegyem úgy, hogy nemhivatalos minőségben, és én azt mit tudhatom, hogy az akkor milyen minőség, abban én igazodjak el, de hogy csak kérdezik, hogy nem a legjobb barátom, mert nekem a Palicsek Laci, az nem az volt, ilyet ne is mondjál, csak egy ismerősöm vagy még inkább csak munkatársam, hogy nála láttam-e vélhetőleg nyugati beszerzésből származó tárgyakat, bármit, mint ahogy az valóban kínálgatott többek között nekem is egy fúrógépet azzal, hogy nem tudom én, milyen márkás, de én mondtam neki, hogy én azzal mit csináljak, hát nem fúrok-faragok én egész nap, nem vagyok én egy ezermester vagy egy Öveges professzor, hova gondol, lejjebb adni viszont nem akarta, úgyhogy nekem ahhoz nem volt semmi közöm, és ezzel el is volt intézve, és később is csak véletlenül jöttek vagy találkoztunk össze, hogy hogy vagyunk, hogy vagyunk, mi van a Palicsek Lacival, mert annak abból még semmi baja nem lett, de hogy kikkel barátkozik, amire én megint csak annyit mondtam, hogy azt én honnan tudnám, annyira mi nem vagyunk jóban, hogy nekem mindenkit bemutasson, aki jön hozzá, és ezzel meg is elégedtek, miután látták, hogy belőlem nem húznak ki semmit, mert én nem olyan vagyok, hogy számtalanszor bevisznek ezzel-azzal, szórakozóhelyről, és akkor ott ki tudja, miket mondok, hanem én semmit, mondom, és eldobom a csikket meg vele együtt majdnem az üveget is, de abban még van egy kis sör, azt előbb ki kell inni, úgyhogy mit tehetnék, kiiszom, és csinálni is mit csinálhatnék, rágyújtok.

Most én ne azzal foglalkozzak, gyújt rá a Tünde is egy cigarettámra idegesen, hogy őt egyszer tévedésből bevitték, mert nem volt nála a személyigazolványa, amit ő nem kíván nekem, hogy ugyanis ott neki mit kellett kiállnia egész éjjel, micsoda megaláztatásokat, de nem olyan szempontból, amire én gondolok, azzal én ne is próbálkozzak, mert őt csak abból, hogy ki ő, micsoda ő, bizonyítsa be, és mit keresett ott, miért, kivel, mióta, ilyeneket, mint ahogy én is őt állandóan a kérdéseimmel, kutakodásommal, azzal mindig megaláztam, hogy ő mit csinál, kivel, mondjon neveket, részleteket, testhelyzetet, és akkor hogy mutassa, meg vele is miért nem ugyanazt, mert úgy látszik, hogy csak attól tud beindulni a piszkos fantáziám, és a lelki folyamatok, a kedvesség, a törődés, az nekem semmit se számít, vagy hogy ő mindezek ellenére kitartott mellettem mindaddig, amíg nem lett elviselhetetlen, hogy én mindenhová követtem őt, és jelenetet csináltam barátnői társaságban, kávézás közben, disztingvált helyen, úgyhogy ezt hagyjuk is, hanem inkább azt mondjam meg mellesleg, hogy mi lett a Palicsek Lacival.

Milyen Lacival, értetlenkedem erre a felvetésre, mert ez az, amit nem szeretek, hogy így leragadni egy témánál, és akkor folyamatosan azt firtatni, valósággal fúrni bele magunkat az illető dologba, mint egy légkalapács, egy olajbányászati próbafúrás vagy cirkuszkocsival a föld középpontjába, vagy mint a Tünde az előbb az állítólagos, képzeletben létező lányával, most meg a Palicsek Lacival, amikor annyi más érdekes dolog van a világon, hát már ha itt körülnézünk, szinte el lehet szédülni a vakító napsütéstől, a nyüzsgő embertömegtől, a fokozhatatlan zenei zűrzavartól, mert a legalább nyolc hangszóró hullámai éppen itt nálunk interferálnak, és a legkülönfélébb színes feliratoktól, amik mind arra buzdítanak, hogy lépjünk tovább, ugorjunk, foglalkozzunk most már végre valami mással is, céllövéssel, munkaversennyel és tervezéssel, a jövővel, ha mond az nekünk valamit egyáltalán ebben a végtelenbe nyúló jelenben, nem pedig mindig csak a Palicsek Laci, hogy azzal a későbbiek során mi lett, vagy hogyan, mire vitte az életben, vajon megtalálta-e a számítását, hát én azt honnan tudnám, és különben is, tisztul ki előttem lassanként a Tünde mondandójának a lényege, amit én mindig is sejtettem kettejük között, téged miért pont kimondottan a Palicsek Laci érdekel, akinek engem még tanúnak se idéztek be a tárgyalására, ha erre célzol, és én nem is foglalkoztam vele, csak később hallottam annyit, hogy ő maga is mindent bevallott, nyugati kapcsolatot, szervezkedést, tehát az nem úgy volt, hogy arról másoknak kellett volna beszámolni vagy titkosan kiszedni belőle, mert ők azt mind úgyis tudták az elejétől fogva, naná, majd azt hiszed, hogy ezeknek nincsenek meg hozzá az eszközeik, hát ezeknek csak gondolsz valamit, és máris tudják, és jönnek, hogy ahá, nem tetszik a rendszer, na majd mi gondoskodunk, szárnyak alá veszünk, mindent, munkahelyet illetően, onnan származó vaskályhát, ami egyszer véletlenül igazoltatáskor előkerült, népi tulajdon, polgári védelem, hadászati jelentőség, mert azért is ennyi meg ennyi járna rendes esetben, és akkor mit mondasz, hogy ja, bocsánat, nekem az nem kerül semmibe, azt? Hogy azzal minden el van intézve, azt hiszed, dobom el a csikket, és próbálom végig izgatottan az üvegeket, mert az egyikben minden emberi számítás szerint még kell lennie sörnek, de megdöbbenve látom, hogy mindegyik üres, hát persze, mert nyilvánvaló, hogy a Tünde sem tartóztatta meg magát, őt se arról az oldaláról ismerjük, hanem inkább az ellenkezőjéről, akkor viszont itt sürgősen lépni kell, nincs helye a meddő vitának. Vagy azt hiszed, rekesztem be tehát a vitát azzal a nem titkolt céllal, hogy az előttünk álló, sokkal fontosabb problémára, a fellépő sörhiányra tereljem a figyelmet, aminek a fényében akár el is felejthetjük a nézetkülönbségeket, hogy ki miben tudós vagy miben hisz, mit sejt vagy mit nem sejt, mert az nem olyan, hogy csak rebesgetnék, és mire megy az ember a boltba, akkorra kiderül, hogy valóban fellépett, de nem sörből, hanem lisztből vagy cukorból vagy negyvenkettes cipőből, és sörből csak azért, mert tévedésből azt rebesgették, mert itt nem lehet szó tévedésről. Szóval hogy te azt hiszed, mondom, és ahogy meg is jósoltam, egy kicsit tényleg emlékeznem kell a rohamosan eltörpülő expozémra, amit korábban valamilyen apropóból felvezettem, hogy azzal, hogy téged valaki mennyire megalázott, mert keresztkérdések súlya alatt kellett neki megtudni, hogy történetesen hol jártál és milyen márkájú gépkocsival, vagy esetleg dollárban, hogy akkor másnak viszont oda se neki, hogy mindig jönnek, hogy egy kis beszélgetés, baráti meghívás, korlátlan fogyasztás, illemtan és etikett, hogy hogyan kell viselkedni illetőkkel, mert lám-lám, hogy gyerekszobám, azok olyan mélységekig tudnak rólad, meg talán, hogy iskolai vécében, mert tanult ember, vagy akkor főiskola folyosóján tanúk füle hallatára mit mondott, ha azt meg tudta olyan szépen fogalmazni, na mert hogyan is hangzott, mintha énnekem arra emlékeznem kellene, hogy a régmúltban, ősi időkben, mint egy Homérosz, de nem arról, hogy szájhagyomány, hanem azt akkor valakinek le is kell írni, mert az ő feje se volt káptalan, és máskülönben most hol lennénk nélküle, se egy Iliász, se egy Pithagorász, de még marathoni futás se lenne, hanem tételesen, pontról pontra, hogy azt utána iktatni felfelé, mert mit gondolok, hogy a térítést nekik se csak úgy, bemondásra adják, mint egy negyven-százat, rekontrát, Fedák Sárit, hanem nyílt lapokkal, mert őnekik kicsinálni, örökre kivonni a forgalomból, mint egy lejárt szavatosságot, az csak a hozzáálláson múlik, amit saját jól felfogott érdekemben választhatok vagy nem választhatok. És akkor ez neked semmi, kérdezem a Tündétől, aki ezekre az érvekre már láthatóan nem tud semmit se válaszolni, csak zavartan nézeget mindenfelé, az neked semmi, hogy akkor ezek után mondani valamit, vagy kibújni olyan módon, hogy felejtsenek el, tévesszenek össze mással, higgyék rólam azt, hogy meghaltam, és vidéken vagyok eltemetve, és hátha nem jönnek, vagy neked sehová se bemenni, se egy italra vagy valamire, és rettegni, hogy hátha mégis, az semmi, hanem neked csak az, hogy jaj, a te ártatlan lelkedet, azt ki sajnálja meg?

Az ő lelkét, köti továbbra is az ebet a karóhoz a Tünde, pedig látom a szemem sarkából, hogy ő is nyúlna a sörösüveghez, de észlelvén, hogy üres, csak a csikket dobja bele, miközben én a szemem másik sarkából már a büfétől való távolságot méregetem, ami a Tünde minden szavától egyre nagyobbnak tűnik, mint egy üveggolyó, az oda vezető út egyre kalandosabbnak, akár ha az Északnyugati átjárót kellene megkeresnem, mert az én belső királynőm kiadta az ukázt, amikor pedig abba se volt érdemes annyi fáradságot ölni, hanem, mint utólag arról is kiderült, jobban megérte világméretű céget alapítani, befektetőket felhajtani, tízezrével munkásokat toborozni, és perzselő hőségben, hónapokon át zuhogó esőben, hosszú évek munkájával megcsinálni a Panama-csatornát zsilipekkel, panamákkal, mindennel, és hozzá egy külön országot, amivel itt csak egy baj van, hogy itt már annyi mindent próbáltak kikiáltani, és mindegyiket leverték. Az ő lelkét, mondja tekintet nélkül a Tünde, azt én csak ne akarjam kiizélni, mondja, és belehallgat a kozmikus zajba, hogy jön-e abból valami sugallat, de nem, vagy hogy abban turkálni, folytatja rendíthetetlenül, mert ahhoz énnekem semmi közöm, sem pedig oklevelem nincs róla, mint ahogy semmiről se, hiába is emlegetek én itt akármilyen főiskolát vagy egyetemet, Lomonoszovot vagy akármit, nyelvtudást, szakdolgozatot, kisdoktort, hanem neki azt analizáljam elő gyorsan, hogy a lányával mit csináltam, akit erőszakkal elraboltam, mert ő rábízta a szomszédasszonyra, amikor egy napra le kellett neki menni Hajdúszoboszlóra, temetésre, igenis, ne nézzek úgy rá, mintha neki nem lehetett volna nagynénje, aki tulajdonképpen őt felnevelte, olyan volt neki, mint anyja helyett az anyja, etette őt, ruházta, szigorúan, de igazságosan, amit ő csak utólag látott be, mert akkor még gyűlölte, és akkor ő annyival hogyne tartozna, hogy a temetésére elmenjen, vagy hogy netán azt kívánnám-e, hogy ő most ott a sír mellett szoptasson, csupa zokogó hozzátartozó között, akiket úgy kell lefogni, hogy utána ne ugorjanak, meg pelenkázni, altatni, csitítgatni, ringatni azt a kis csöppséget, mert akkor látszik, hogy teljesen meg vagyok hibbanva, és nem is csodálja, hogy ilyenre vetemedtem, de nagyon meg fogom járni.

Mit járok én meg, majd mindjárt megmondom, kezdek feltápászkodni, mert ezt még itallal is egy kínszenvedés végighallgatni, nemhogy mindenből kifogyva, mint egy partra vetett hal, és ugyanakkor hasi tájékon most már majdhogynem szétrepedve, mint, mondjuk, akkor egy cethal, azt majd én megmondom neked, keresem meg az egyensúlyom, egyelőre még csak négykézláb, mert annyira nem vagyok elbizakodva, hogy egyből megpróbáljak két lábra állni, amikor az az elődeinknek is több millió évébe került, ráadásul akkor még az alkoholt sem ismerték ilyen méretekben, tömegfogyasztás szintjén, legfeljebb ha egy kis gyümölcs, például cseresznye vagy barack véletlenül megerjedt a fa alatt, de sörről és német sörtisztasági törvényről egész idő alatt szó sem volt, megmondom, hogy ki van itt meghibbanva, támaszkodom meg az üres üvegeken, hogy azzal is takarékoskodjak a lendületen, amit még vennem kell a végleges felálláshoz, elinduláshoz, néhány lépés megtételéhez és a rendelés leadásához, de ekkor valahonnan a Tünde irányából kemény ütés éri a vállamat egy sörösüveggel, összerogyok a meglepetéstől és a fájdalomtól.

Hogy én olyat, hogy ő meghibbanva, hallom a Tünde hangját tisztán, érthetően, abból én ne is iparkodjak feltenni lemezt a ringlispílre vagy szájharmonikára, mert bizonyos szarevő és faszszopó pigmeusokat és agyalágyult gyűrűsférgeket érdemeiken felül álló tiszteletben részesítenek a takonypócok, tehát, gondolkodom el kissé mélyebben a dolgon, ez a letaglózó ütés kétségtelenül nekem volt szánva, amin én, bár tulajdonképpen mindegy, de pusztán csak azért csodálkozom felettébb, mert mi vagyok én, egy fűszál vagyok, egy rög vagyok, én egybe vagyok olvadva a természettel, mint egy lyukas fazé