Stirling János, a Pécsi Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára mindössze öt éve kapta meg kinevezését. Sokak szerint meglehetősen későn. A professzor körül mindig is voltak olyan hangok, amelyek igazságtalan mellőzéséről suttogtak. Néhány ismerőse szerint pályaívét nem a képességei határozták meg, hanem tüntető nonkonformizmusa. Egyesek úgy vélik, túl gyakran lép ki az egyetem falai közül, túl sok mindennel foglalkozik, minduntalan határozott a véleménye, és azt nem is rejti véka alá. Mások viszont azt mondják, jól adminisztrálja magát, ennek is köszönheti, hogy a Szent István Akadémia főtitkárává választották. Az utóbbi állítást látszik alátámasztani, hogy amikor néhány éve a bolognai egyetem könyvtárában kutakodtam magyar szerzők után, az ő négykötetes Lexicon nominum herbarum, arborum fruticumque linguae Latinae-jét is felfedeztem. Vajon hogy kerülhetett oda?

A viták ütközőpontja átlagos, ötvenes férfi. Arca ősz hajjal keretezett, folyton változó terep. Alkotó embert jelzők börtönébe szorítani amúgy is felelőtlenség, de erről az arcról végképp nem tudnám azt mondani, hogy ilyen vagy olyan. Olykor széles mosolyba fut, máskor elkomorul, időnként pedig gyerekes kíváncsiságot vélek fölfedezni rajta. Ha valamilyen helyzetbe kellene beleképzelnem, leginkább egy szikár, középkori eretnek jutna eszembe róla, aki már tudja, hogy a Föld forog, de mintha maga is menekülne rémisztő tudása elől. Úgy hallani, hogy diákjaival szigorú, egyesek szerint olykor nagyon szigorú, de szereti a népszerűséget, és azt mesélik róla, hogy bármikor kész egy kis „rögeszmecserére".

Stirling János akadémikus 1951. november 28-án született Budapesten. Szülei mindketten állatorvosok voltak. Felmenői közt több akadémikust is találunk. Ő maga a Kertészeti Egyetem tájépítészeti szakán diplomázott 1976-ban, de az utolsó négy évben párhuzamosan az ELTE történelem–művészettörténet szakát is elvégezte. Tudományos munkásságát múzeumokban kezdte, előbb a Természettudományi, majd a Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1990-től volt tanszékvezető a Kertészeti Egyetem Kertművészeti Tanszékén, ahonnan 1997-ben törvénytelenül eltávolították. Tényleges rehabilitációjára Pécsett került sor, ahol 1998-tól tudományos munkatársként, majd 2000-től egyetemi tanárként dolgozott, illetve dolgozik. Kutatási területei: a szakrális növényszimbólumok eredete és megjelenési köre, a magyar reneszánsz kertművészet és elsősorban az ókori növényfajok azonosítása. Számtalan könyve közül találomra emelek ki egyet: Boldogasszony ága, Szent György virága (1991). Legújabb, a Horváth Adolf Olivér 95. születésnapját köszöntő kötetét Hittel és alázattal címmel közösen jelentette meg a Pécsi Tudományegyetem, a Magyar Tudományos Akadémia és a Szent István Akadémia. Utóbbinak Stirling János rendes tagja, 2000 óta főtitkára is. Megszámoltam, tíznél több tudományos társaság munkájában vesz részt. Vezetőségi tagja a Magyar Orvostörténelmi Társaságnak, de ott van például az MTA Ókortudományi Bizottságában, az MTA Tudomány- és Technikatörténeti Bizottságában és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társaságban is. Hobbija a vitorlázás.

Stirling János dohányzik. De nem pillanatnyi szeszélyből vagy idegességét leplezendő vagy erős szenvedélyből. Nem. Sokkal inkább létformája a dohányzás. Majdnem azt írtam, hogy a cigaretta nála a gondolkodás, az összpontosítás, a mondatszövés eszköze. Az egyetemen lévő szobájában fogad, füstbe burkolózva, elgondolkodva. Innen az Ágoston téri plébániára megy majd. Az úgynevezett Intercity-professzoroknak (vagyis a Budapestről Pécsre járóknak) ugyanis az utóbbi években az egyetem már nem tud szállást fizetni. Stirling Jánosnak Báthory László plébános ajánlotta föl az üresen álló káplán-lakást. Ő örömmel elfogadta, és bekvártélyozott. Mint mondja, képtelen lenne a vonatról belépni a tanterembe, a felkészüléshez szüksége van az így elnyert nyugalomra. Ahogy minderről beszél, egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy nagyon is jellemző rá ez a szállásfoglalás.

 

S. J.: – Vass Gereben gyűjteményében találtam egy bűbájos anekdotát. Valaki borzasztóan dicsekedett elhunyt fölmenőivel. Ekkor a társaságban, ahol a tiráda elhangzott, egy rezignált hang megjegyezte, hogy aki ennyire hivalkodik a már meghalt őseivel, leginkább a krumplihoz hasonlít, mert a java annak is a föld alatt van. Tehát inkább csak egy állapotként rögzítsük, hogy a nagyapám és a nagybátyám a Magyar Tudományos Akadémia tagjai voltak. Nagyapám állatorvos volt, elképesztő munkabírású ember. Egy fedél alatt laktunk, egy lakásban. Az övé volt a legbelső szoba. Nem lehetett hozzá csak úgy bemenni, hogy szia, nagypapa, és ott kotorászni. Haptákba kellett vágnom magam. Szerette a poroszos nevelési elveket. A nagybátyám, anyám öccse a római kort kutató régész volt. Úgy tudom, hogy az akadémia történetében az, hogy apa és fia egyszerre legyenek rendes tagok, mindössze kétszer fordult elő rajtuk kívül: Vámbéry Árminnál és Rusztemnél valamint Eötvös Józsefnél és Lórándnál. Elég nyomasztó volt tehát a családi háttér.

Sz. K. I.: – Egy régebbi interjújában mégis szerencsésnek nevezte magát a gyerekkora miatt.

– Nagyon szigorú nevelésben részesültem. Majdhogynem könyörtelen szigorral kezeltek. Ugyanakkor olyan lakás vett körül, amelyben, ha például a rómaiakról tanultunk, ott volt kétszáz római kori váza és egy négyezer darabos numizmatikai gyűjtemény azokból az időkből. De ha biológiából vettünk valamilyen anyagrészt, egész biztosan ahhoz is találtam valami szemléltető anyagot otthon. Minden hallatlanul érdekelt. Ennek persze volt jó oldala, de rossz is. A bizonyítványom elég vegyes képet mutatott. Mindig azt tanultam, amit éppen szerettem. Soha nem voltam eminens tanuló, de kezdtem észrevenni, hogy vannak határterületek, amiket az iskolában nem tanítanak. A gimnázium végére el sem tudtam volna képzelni a pályámat másképpen, mint hogy tudományos munkára adjam a fejem. Például hogy tervezőmérnök legyek, az sehogy sem konveniált nekem. Nem akartam állatorvos sem lenni, bár a nagyapám mellett apám és anyám is az volt. Ugyanakkor hallatlanul érdekelt például a népi kultúra vagy a Római Birodalom felépítése, közigazgatása és a hit kérdése. De ez is elég sajátosan. Szent Bernát mondta a XII. században – elég meredek mondás volt ez annak idején, szép, hogy megúszta épségben –, hogy a teremtő Isten nagyságát hamarabb megismertem az erdőből, mint a szent könyvekből. És ez, úgy mondhatnám, hobbi szinten, a mai napig elkísér. Máig búvárkodom a természettudomány kultúrtörténetében és a különböző kultúrákban, hogy Istent miképpen keresik, és hogyan próbálnak meg vele kapcsolatot teremteni.

– Ez a sokirányú érdeklődés miért épp a Kertészeti Egyetemre vitte?

– Az számomra kész csapás volt. A család eldöntötte, hogy úgysem vennének fel máshova, legjobb lesz, ha oda jelentkezem, tájépítészeti- és kertművészeti szakra. Pontosabban egy kedves, régi vágású professzor, bizonyos Probocskay Endre tanácsolta ezt a nagyapámnak, mondván: oda minden hülyét felvesznek. Rajzolni elég jól tudtam, menni fog, gondolták. Nem is sejtettem, hogy ilyen szakma létezik. Ne felejtsük el, hogy a hetvenes években járunk, de még Liszenkót és Lepesinszkáját tanítottak, Micsurin pedig maga volt a félisten. Ma mindenki nevet rajta… Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az utolsó években egyéni levelezőként már járhattam az ELTE történelem–művészettörténet szakára. Ezt leszámítva azonban elfecsérelt időszak volt. Végiggyötrődtem az öt évet. Fizikai fájdalmat éreztem, amikor újabb és újabb műszaki rajzokat kellett gyártanom éjszakákig, és nem tudtam eleget olvasni. Talán egyetlen haszna volt a sok kínlódásnak: ott éreztem rá a növényrendszertanra és a botanikára. De a diplomaosztómra például már nem mentem el.

– A szülei hogy tűrték mindezt?

– Gondolhatja! Nagy megdöbbenéssel. Végzés után pedig rám ijesztettek, hogy ha nem találok hamar munkát, közveszélyes munkakerülőként még bajba is kerülhetek. Így életemben először a Fővárosi Kertészeti Vállalatnál voltam állományban. Azt hiszem, valami sportpálya szegélykövezése lett volna a dolgunk. Művezetői szerepkörben tetszelegtem, egy lepusztult lakókocsiban, büdös gumicsizmák között. De nem tartott sokáig, hála Istennek. Két nap után váltottam. Ugyanis valaki szólt, hogy a Természettudományi Múzeumba keresnek tudománytörténészt. Több se kellett, jelentkeztem, fölvettek. Azt hiszem, végre a helyemre kerültem. Balogh János akadémikust ott ismertem meg, ragyogó zoológusokkal kerültem kapcsolatba, és sorolhatnám. A múzeumi közegben azért éreztem nagyon jól magam, mert a négy fal könyvekkel és olyan kéziratokkal vett körbe, amelyek közelébe földi halandó tán sosem jut. Természetesen el kellett végezni a napi favágó munkát, a leltározást, címleírásokat, egyebeket, de amikor kész volt, kinyílt a világ. Például ott találkoztam először Kossuth Lajos herbáriumával. Kossuthról kevesen tudják, hogy az emigráció éveiben mániákusan foglalkozott botanikával. Méghozzá profi módon, olyannyira, hogy elneveztek róla virágfajtát is. A herbárium ma teljes épségében a múzeum növénytárában található.

– Ez nagyon érdekes, mondana még ilyen példát?

– Ott voltak azok az iratanyagok, amelyből elkezdtem kutatni a Diószegi Sámuel–Fazekas Mihály-féle füvészkönyv eredetét. Ez volt az első magyar határozókönyv, amely Linné szerint született. Külön érdekessége, hogy ez a Fazekas Mihály ugyanaz a Fazekas Mihály, aki a Lúdas Matyit írta. Megtaláltam Diószegi röpiratát, amelyben felszólította a nemzet nagyjait, hogy segítsenek magyarítani a növények nevét. Elképesztő agyrémek születtek, mint, mondjuk, a szigorál vagy a türempik. És akkor foglalkoztatni kezdett, hogy vajon miért nem törődik senki a kertművészet kultúrtörténetével? Például szecessziós kertművészet nincs. De akkor milyen kertművészetről beszélhettünk a szecesszió korában Magyarországon? Na, ebből a témából született a doktori disszertációm. Milyen összefüggések lehettek a millennium, Budapest fejlődése és a parkok kialakulása között, hogy formálódott a Balaton-kultusz, hogy jelent meg a tópart falusi kertjeiben az urbánus ízlés satöbbi.

– Doktori címének védése 1980-ban volt. De közben ön váltott. Miért?

– Igen, akkor már a Néprajzi Múzeumban dolgoztam. Nagyon tudatosan találtam ki magamnak a helyet, mert hibridizálni szerettem volna a Baross utcában szerzett ismereteket a Kossuth tériekkel. Szabó László professzorral, aki most Pécsett a Növénytani Tanszék vezetője, végzettségét tekintve egyébként gyógyszerész, etnobotanikai kutatásokba kezdtünk, és elsősorban a népi gyógynövényismeretek területét vizsgáltuk. Ez is olyan kérdéskör, amellyel egy bölcsészkaron végzett, mondjuk úgy, steril néprajzos növénytani, farmakológiai ismeretek nélkül nehezen boldogul. Könyv is született ebből. Talán ennek volt köszönhető, hogy akkoriban az Orvostörténelmi Társaság vezetőségi tagjának választottak.

– Ekkor kapott akadémiai ösztöndíjat is, ha jól tudom.

– Az már nem volt szoros összefüggésben mindezzel. A pályázatot a XVI–XVII. századi magyar kertek, illetve az európai kölcsönhatások kutatásának témájával nyertem. Azt szerettem volna bizonyítani, hogy a török hódoltság kora, amelyet oly nagyon egyoldalúan állítottak be nálunk, valójában nem szüntette meg az európai, elsősorban az itáliai kapcsolatokat, a kulturális vérkeringést. Teljesen feldolgozatlan levéltári anyagokból így született meg a kandidátusi értekezésem. Később némileg átalakított tartalommal megjelent könyv alakban, amit aztán a Kertészeti Egyetemen tankönyvként is előírtak. Más kérdés, hogy a hallgatók vajon kezükbe vették-e valaha? Mint egyetemi tanár, ilyen ügyekben néha szkeptikus vagyok…

– Végül a Kertészeti Egyetemen kötött ki megint.

– Elkezdtem tanítgatni. Bevezettem azt a stúdiumot, amely a kertművészet kultúrtörténetét taglalta. Hogy ne csak azt lássa a diák, hogy itt egy bokor, ott egy fa, hanem azt is, hogyan ágyazódik be mindez az európai gondolkodás rendszerébe, hogyan kapcsolható össze például a művészettörténettel. A reneszánsz, a barokk idejében, mondjuk. Annyiban is szerencsém volt, hogy senki a kollégák közül nem érezte úgy, belegázolnék a területébe. Nem voltak tehát haragosaim, és féltékenységről sem beszélhettünk.

– Talán nem túlzás azt állítanom, hogy élete fő műve egy ekkoriban formálódó lexikon lett.

– A kiinduló ötlet nem az enyém volt, hanem a nagybátyámé. Aki pedig nem tudta megkülönböztetni az egyszikű növényeket a kétszikűektől. Megjegyzem, ez egy általános iskolás gyermeknél probléma, de egy akadémikusnál nem… Szóval, a nagybátyám hívta fel a figyelmem Pannónia különleges helyzetére. Tudniillik Pannónia a Római Birodalom számára nem volt túlzottan érdekes tartomány. Elfoglalásának is inkább csak geopolitikai okai voltak. Semmiféle ásványkinccsel vagy komolyabb exportcikkel nem rendelkezett. Még a borairól is elég lesajnálóan nyilatkoztak az itáliaiak. De egy helyütt, Pliniusnál mégis szerepelt valami növény, amelynek meghatározására biztatott a nagybátyám, merthogy a Linné óta elterjedt nevek között ismeretlennek számított. Saliuncának hívták egyébként. Nekiestem, és elkezdtem a szinonimák után kutatni. Azt próbáltam kideríteni, hogy kinél fordul elő még ez a növény. Plinius a mai Burgenland területére tette lelőhelyeit, és beszámolt róla, hogy nyugtatónak használták, s hogy Pannónia exportálta mint egyedüli becses kiviteli terméket. Végül megfejtettem, hogy egy valeriána-féléről van szó, vagyis egyfajta macskagyökér a saliunca. Ekkor támadt az az ötletem, hogy előveszem az antik szerzőket, és nem az s betűnél, hanem az a-nál kezdem a vizsgálódást. Nekiálltam, és tizennyolc éven át dolgoztam rajta. E munka nyomán állt össze a négykötetes lexikon.

– Ezzel találkozhattam Bolognában, ugye?

– A könyvtárban, igen. Mert volt nyolcvanezer forintjuk, hogy megvegyék.

– Önnek nincs példánya belőle?

– De, egy van a számítógépemben, mert közben az ókeresztény egyházatyákat is hozzádolgoztam. Így duplájára nőtt az anyag. Épp csak kiadót kellene találni hozzá. A „csak" itt hangsúlyozottan idézőjelben értendő.

– Milyen volt a lexikon fogadtatása?

– Rendkívül vegyes. Volt olyan recenzens, aki azt írta, hogy semmi szükség egy ilyen marhaságra, más pedig egyenesen történelmi jelentőségűnek, a világon egyedülálló kultúrkincsnek nevezte. Olyan véleményt is őrzök, talán erre vagyok a legbüszkébb, amelyik egyszerűen mértékadónak találta. Általánosságban azt mondhatom, hogy amit ebben a lexikonban leírok, azt ma már az egész világon elfogadják, mert szövegkörnyezetet közlök a definíciók mellett, sőt hivatkozásokat is. Máig negyvenkilenc ország vette meg.

– A kötetek megjelenésével szinte egyidejűleg eltávolították a Kertészeti Egyetemről. Erről akar beszélni?

– Csak egészen röviden. Egy kandidátusi disszertációnak nevezett fércmű körül robbant ki a vita köztem és a főnökeim között. Az opponensi véleményemet végül nem is engedték fölolvasni. Döbbenetesen primitív színvonalú dolgozat volt, olyan kijelentéseket tartalmazott például, hogy Nagyvárad Erdély fővárosa. Vagy hogy Zsámboki János, a nagy humanista Hunyadi Mátyás kortársa. Vagy hogy a fokhagyma, amit kétezerötszáz éve ismerünk, az 1400-as években került be Európába. És így tovább. Nem tudtam elfogadni ezt az értekezést, és ennek végül az lett a következménye, hogy az állásomat felmondták. Nem szeretném hosszan ragozni, úgy rúgtak ki, hogy végkielégítést sem kaptam, és még a zárat is kicserélték a szobám ajtaján. A hallgatók, akik között nagyon népszerű voltam, petícióval fordultak a rektorhoz, ám ennek sem lett különösebb hatása.

– Professzor úr, hogy viselte a történteket?

– Otthon ültem, teljes depresszióban, és telefonálgattam összevissza, hol tudnék állást találni. A felzúdulásnak végül az lett az eredménye, hogy az akkori köztársasági elnök fülébe is eljutott a törvénytelenség híre. Göncz Árpád a hivatalán keresztül azt tanácsolta, hogy keressem fel a pécsi egyetemet. Ez a telefon hozott össze Tóth József akkori rektorral, aki végtelenül kedves volt, és állást kínált. Először, úgy tapasztaltam, némi gyanakvással fogadtak, tudom, hogy még gúnyolódás tárgyát is képeztem, mondván: mit keres egy kertészmérnök a tanárképző intézetben. Hozzáteszem, nem is ez a végzettségem. Hanem amikor a habilitációm egy éven belül sikerült, a helyzetem stabilizálódott. Jól érzem itt magam, és most már másképp el sem tudnám képzelni az életemet.

– Sokan arra panaszkodnak manapság, hogy a hallgatói létszám növekedésével a színvonal csökkenni látszik. Mit érzékel ebből?

– Világjelenség ez, és nyilvánvaló, hogy nálunk is amerikanizálódik a felsőoktatás. De mindig van jó néhány olyan hallgató, akiket tovább lehet terelgetni. Megjegyzem: időközben fejlődött a tanszék, ma már Nevelés- és Művelődéstörténeti Tanszéknek hívjuk. Igen nagy élvezetet jelent, hogy megpróbálok olyan feladatokat kitalálni a hallgatóknak, amelyek szembesítik őket az oktatás hiányosságaival. A mai iskolarendszerben ugyanis fontos dolgokat nem vagy rosszul tanulnak meg a gyerekek. Megdöbbentő többek között, hogy milyen alacsony a zenei vagy a vizuális kultúránk. A kisgyerekek még élvezettel rajzolnak, aztán bekerülnek az órákra, amelyeknek az volna a küldetésük, hogy a megszerzett tudást csiszolják. Ehhez képest mi történik? A legtöbb felnőtt megreked a gyerekkor szintjén, és örökre elveszik a hajlandóságát attól, hogy, teszem fel, a maga kedvére fessen egy akvarellt. De hasonló a helyzet az irodalomtanításban is. Nem állítom, hogy mindenkinek kötetekkel kéne ostromolnia a kiadókat! De mégiscsak furcsa, hogy az a gyerek, aki a pad alatt suttyomban verset ír a szerelmének, pár év múltán már nem is gondol arra, hogy, mondjuk, a társasága szórakoztatására papírra vessen akár csak egy hexametert.

Nagyon hiányolom még, hogy az ide jelentkező fiatalok etikai, erkölcsi értelemben nincsenek úgy felvértezve, hogy az iskolai oktatásba kikerülve helyes válaszokat adjanak, egyebek között, az abortusz, az eutanázia, az előítéletek, az áltudományok, az antiszemitizmus, a génmanipuláció, a cigányok megkülönböztetésének kérdéseire. Tehát a Bevezetés a pedagógiába című kurzus során ilyenekről is vitatkozunk a hallgatókkal.

– Nagyon szívesen bocsátkozik vitákba, ugye?

– Provokálom őket, igen. Nincs annál izgalmasabb, mint szóváltások, eszmecserék során tornáztatni az agyat, csiszolni a gondolatokat. És az ember tényleg mindenkitől tanulhat. A diákoktól az akadémiai székfoglalókig azért hallgatom olyan élvezettel sokak előadását, mert az ember kicsivel több lesz általuk.

– Ha már szóba hozta: hogy lett professzor úr a Szent István Akadémia főtitkára?

– Tudjuk, hogy Magyarországon három ekvivalens akadémia van, az MTA, a Szent István és a Széchenyi. A Szent Istvánt Csernoch János hercegprímás alapította 1915-ben. Olyan tagjai voltak, mint Eötvös Lóránd, Berze Nagy János, Bajza József, Hóman Bálint, Lóczy Lajos, Prohászka Ottokár, Teleki Pál, Szekfű Gyula. Bármilyen éber volt az ÁVH, az ötvenes években, amikor minden hasonló intézményt elfojtottak, a Szent István Akadémiát elmulasztották megszüntetni. Valahogy kimaradt. Viszont a tetszhalál állapota bekövetkezett, és több kísérlet ellenére sem a nyolcvanas évek közepén, sem a rendszerváltozás után nem sikerült életet lehelni beléje. 1997-ben találkoztam Horváth Adolf Olivérrel, aki mindvégig tag maradt, és megint szóba került az újjászervezés. Erdő Péterrel mint nemzetközileg is elismert egyházjogásszal ekkor kezdtük kánonjogilag rendbe tenni az ügyet, és elkészítettük az alapszabályt. Paskai László bíboros vállalta a fővédnökséget és így tovább. Valami tehát elindult. Mára ott tartunk, hogy ami a rendes tagokat illeti, a nyolcvanfős zárt létszámot jószerével feltöltöttük, rendezvényeink, kiadványaink vannak, a tagság aktív, és újabb székfoglalóra kell hamarosan postáznom a meghívókat.

– A szervezet rövid történetét most vázolta, de a kérdésemre nem válaszolt.

– Ja, hogy miként lettem én a borítékoló ember? Nagyon egyszerűen. Amikor arra került sor, hogy tisztségviselőket kellett választanunk, Bolberitz Pál professzor lett az elnök, engem pedig megtisztelt a tagság azzal, hogy a főtitkári székbe emelt. Egyébként talán az újjászervezés során végzett rengeteg munka elismerése az is, hogy a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagja lehetek.

– Az életrajzában, a kitüntetései között leltem rá erre a címére. De miről van szó tulajdonképpen?

– Ez egy közvetlenül vatikáni irányítás alá tartozó világi szerzetesrend, ahová nem lehet belépni. Ide legfeljebb meghívhatják az embert. IX. Pius pápa az 1870-es években újította fel ezt a rendet. Célja, hogy a szentföldi népek megbékélését elősegítse. Köztünk szólva, ez eléggé reménytelen ügynek tűnik… Emellett karitatív feladatai vannak elsősorban. Közel ötven helytartósága van a világ legkülönbözőbb országaiban, így nálunk is. A rend működteti például a betlehemi egyetemet, s emellett majd’ száz szakoktatási intézményt, gimnáziumot, öregek otthonát, óvodát visz. Tehát elsősorban szociális és oktatási intézmények vannak a tulajdonában. Emellett közvetítő szerepe is van, hiszen a Vatikánnak és Izraelnek nincs diplomáciai kapcsolata.

– Több hasonló is létezik a világban?

– Még egy van, amely egyházi elismeréssel bír: a jeruzsálemi Szent Jánosról elnevezett Rodoszi és Máltai Ispotályos Lovagrend, röviden a máltai. De látni kell, hogy ez inkább megtiszteltetés számomra, semmint feladat.

– Munkájának egy a kívülálló számára lényegesnek tűnő szeletét nem érintettük még, s ezek a helytörténeti kutatások. Mi vitte Somogy megyébe, hogy a falvak történetét tanulmányozza?

– Ezeket a köteteket boldogult emlékű Antall Józseffel találtuk ki, még akkor, amikor az Orvostörténeti Múzeum igazgatója volt. A legsikeresebb ilyen munkánk talán Kötcse nagymonográfiája lett. Ez a község Szárszótól délre, a Balatontól hat kilométerre fekszik. Szerintem Somogy megye egyik legszebb települése. A könyv formátuma A4-es, terjedelme kilencszáz oldal, tömege négy kilogramm. Mindez nem érdem vagy önmagában nem lenne érdem, de remélhetőleg jelzi a munka nagyságát. Huszonhárom szerzőtársam közreműködött benne, és megadatott, hogy én lehettem a szerkesztő. Megtiszteltetés volt, hogy Esterházy Péter utóbb egy teljes oldalt szentelt a kötetnek az Élet és Irodalomban.

– Érdekes megfigyelni, hogy a Balaton milyen jelentős szerepet tölt be az életében. Honnan a vonzódás?

– Családunk elég régóta kötődik a tóhoz és környékéhez. Nagyapám vett annak idején Balatonöszödön telket, és nagyon szép házat emelt rá. Aztán, még Rákosiék alatt, az egész területet államosították. Később oda épült a kormányüdülő. De ami a lényeg, hogy a nagyapám átvételi elismervényt sem kapott a házáról. Sőt, még 1958-ban is jött egy felszólítás, hogy rendezze végre a villanyszámláját. Ekkor begurult, és írt az Elnöki Tanács elnökének egy levelet. Sok reményt nem fűzött hozzá, de talán gondolták, mégiscsak az MTA alelnöke, Kossuth-díjas, akadémikus, adtak hát neki egy másik állami ingatlant, nevére szóló használati joggal, Szemesen. Meglehetősen lerobbant épület volt, de az évek alatt komfortossá tettük. Na, ott lakom most én.

– Végezetül térjünk vissza a tudományos munkához! Mi a programja az elkövetkezendő évekre?

– A lexikon adathalmaza önként kínálja a lehetőséget, hogy kiválogassak egy-két növényt, amelyek alaposabb kultúrtörténeti körbejárása különös izgalmakat tartogat.

– Említsen ilyet!

– A császári gyógyszerészetben bukkanhatunk ilyenekre. Az antik patikusok nem tudhatták, hogy léteznek baktériumok. Egyes növények antibakteriális hatását mégis felismerték. Vagy vegyük a tömjént! Hallatlanul érdekes a kultúrtörténete! Nemcsak füstölőszer volt, hanem lovak gyógyítására is használták és így tovább. Sokkal többet érdemelne, mint hogy csak egy szócikk legyen a lexikonban. Ez volna tehát a vizsgálódás egyik terepe. A másik, ami borzasztóan izgat, annak a kérdése, hogy vajon volna-e értelme Pannónia provincia egykori területén olyan régészeti ásatásoknak, amelyek növénymaradványok után nyomoznak? Tudniillik, ha a tudományos kutatás megerősítené a feltételezéseimet, a hazai szőlőkultúra történetének jobb megismeréséig is eljuthatnánk. A régészhallgatóknak tartok speciális kollégiumot a régészeti növénytan és a történeti ökológia témaköréből, és őket is igyekszem bevonni ebbe a gondolati világba. Külföldön ennek a tudományos területnek fantasztikus irodalma van, és az ásatások csodálatos eredményeket hoztak Portugáliában és Franciaországban. Pompejiről nem is beszélve. De nálunk ezzel nem foglalkozik senki. Pedig meggyőződésem, hogy, mondjuk, Szabadbattyán környékén kerteknek kellett lenniük. Tehát az elkövetkezendő körülbelül százharminc évre el tudnám magam foglalni, de nem tudom, mennyi időt ad majd a jó Isten ahhoz, hogy mindezt bizonyítani tudjam és végigvigyem.