„A vágyak és ellentmondások örvénylése arra sarkall engem, hogy bolyongjak széles e világon (…) Ó illúziók! Milyen álnok módon vezettek tévútra minket és milyen kegyetlenül bíztok a sors szeszélyére!" (21. levél)

„Az ellentmondások labirintusába vezetem be önt (…) az író az utazótól eltérően, nem szabad; így én leírom az utazásomat, a könyv befejezését pedig önre hagyom." (31. levél)

Hatalmas orosz rozsmezőben kanyargó országút, beláthatatlan távolságok, a vég nélküli nyílt tér szabadsága: ezt látjuk Ivan Siskin Rozs (1878) című festményén, amely Astolphe Custine márki Oroszországi levelek című könyvének borítóján szerepel. Egy-szerre csábít utazásra és kelti fel a behatárolhatatlan térben való bolyongás nyomasztó érzését. Ráhangolja mintegy szemlélőjét, a könyv potenciális olvasóját Custine szövegének hasonló kettősségére.

A kötet első fülszövege „az orosz önkényuralom liberális bírálata"-ként harangozza be a szöveget, amelyet sem a Romanovok, sem a 20. századi szovjet vezetők nem engedtek kinyomtatni, ezért Oroszországban még az 1970-es években is csak szamizdatként terjedhetett. Nem kevésbé figyelemfelkeltő a kötetvégi fülszöveg, amely az arisztokrata Custine kalandos életútjára utal, és a 19. századi francia irodalmi szalonok (magán)életében is otthonosan mozgó romantikus író izgalmas személyiségét villantja fel. A két fülszöveg nem túloz: nemcsak maga a mű, hanem szerzőjének alakja is méltán vált külön-külön is monográfiák témájává. A kötetet végiglapozva azonban csalódnunk kell: a magyar kiadás nem engedi meg olvasójának, hogy szabadon elmerülhessen akár az eredeti mű részletgazdagságában, akár már a szerző életében hatszor kiadott kötet érdekes utóéletében, vagy magának a szerzőnek az életrajzában. Ablakot nyit Oroszországra és Custine-re, de a függönyt nem húzza el.

A Nagyvilág Kiadó által megjelentetett kötet tudniillik válogatás: a márki 1843-as, La Russie en 1839 című könyvének rövidített változata. A harminchat levélből tizenegy teljesen kimaradt, a többi fejezetből pedig csak részletek jelentek meg. Bár az első lapok egyikén szerepel, hogy a leveleket Pierre Nora válogatta a Gallimard 1975-ös kiadása számára, ezt azonban csak az a szemfüles olvasó veheti észre, aki kifejezetten utánakeres.

A probléma nem az, hogy rövidített változat olvasható magyarul – a teljes szöveg egyébként elérhető: 1990-ben napvilágot látott Párizsban a Solin kiadónál, 2000-ben pedig két kötetben, jegyzetekkel és kísérő tanulmánnyal együtt oroszul Moszkvában –, hanem az, hogy kommentárok nélkül jelent meg. A magyar kiadás mindössze egy igen általános előszót és nyelvileg-stilisztikailag hanyagul megfogal-mazott, életrajzi adatokat összegyűjtő felsorolást tartalmaz, amely a Custine-t nem ismerő olvasó számára néhol szűkszavúsága, néhol bőbeszédűsége, azaz koncepciótlansága miatt is gyakran érthetetlen. A márki társadalmi, irodalmi kapcsolatai (ismeretsége Mme de Staëllal, Victor Hugóval, Chateaubriand-nal, Talleyrand-nal, Goethével, Balzackal vagy Baudelaire-rel) megérdemelnék, hogy nagyobb figyelmet kapjanak. Az életrajzi adatok – amelyek egyébként a nem kevésbé érdekes életutat bejárt édesanya, Delphine de Sabran életrajzi adataival vegyesen szerepelnek – rejtélyek elé állítják az olvasót: Ki az a Saint-Barbé? Hát Gurowski? Miért fontos Chopin vagy Mme Récamier halálának napja?

A kommentárok hiánya következtében az olvasó nem nyerhet bepillantást a könyv utóéletébe, a megjelenését övező botrányokba: abba, ahogy I. Miklós, aki 1839 nyarán szívélyesen fogadta a márkit, 1843-ban mérgében földhöz vágta a könyvet; abba, ahogy az orosz titkosrendőrség mozgásba lendült, ahogy Jakov Nyikolajevics Tolsztoj gróf lázas szervezkedésbe kezdett, amelynek célja egy olyan ellenpamflet megírása lett volna, amelynek szerzőjéül, a hitelesség kedvéért, állítólag egy híres francia írót akartak megvásárolni. A pamflet megíródott, ám a kiszemelt író, Balzac „nem adta hozzá a nevét". De a magyar kiadás abba sem enged betekintést, hogy a könyv nemcsak elutasítást, hanem elismerést is szült, még az orosz értelmiség körében is.

A kommentárok hiánya okozza végül azt is, hogy Custine műve mindössze „kritikus, úti beszámolóba oltott történelemszociológiai esszé"-ként jelenhet meg magyar olvasója előtt. A magyar kötetben Custine leveleiből túlnyomórészt csak az orosz társadalmi berendezkedést bíráló fragmentumok, szentpétervári és moszkvai tartózkodásának részletei és a titokzatos, „sötét" orosz történelmi (fél)múltból származó „betétnovellák" szerepelnek. Számos ilyen „leleplező" történet ékelődik be I. Péter lovasszobrának, az épülő Szent Izsák templomnak, a Péter-Pál erődnek, a Téli Palotának, a Nyevszkij proszpektnek a leírása, illetve a Vaszilij-Blazsennij és a Kreml bédekkerszerű bemutatása közé. (A Téli Palota 1837-es tűzvészt követő, embertelen körülmények között történő helyreállítása; I. Pál meggyilkolása; IV. Iván őrült cselekedetei; a dekabrista Trubeckoj herceg és családjának sorsa stb.)

Custine leveleiben azonban számtalan olyan lírai monológ és szórakoztató anekdota is található, amelyek személyességükkel az író-elbeszélő alakját hozzák közelebb olvasójához. Nem lehet nem átérezni azt a kínos helyzetet, amikor a márki Mária Nyikolajevna nagyhercegnő esküvőjére menet a Téli Palota lépcsőjéhez érve veszi észre, hogy elvesztette az egyik sarkantyúját, sőt cipőjének egyik sarka is leszakadt; vagy amikor kiderül, hogy az orosz fogadókban nincsenek ágyak, csak bőrdíványok, és minden éjszaka élet-halál küzdelmet kell vívni a bolhákkal, a tetvekkel és a csótányokkal; vagy amikor az országúton a kocsijával ki kell kerülnie a perzsa sah I. Mikósnak küldött, éppen Moszkva felé tartó ajándékát: egy hatalmas elefántot és számtalan tevét, amely „szörnyek" látványától Custine lovai félelmükben úgy megbokrosodnak, hogy majdnem halálát okozzák.

De szó szerint dúskálni lehet más kultúrtörténeti érdekességekben is. Ezekből szemezgetett Jókai is orosz tárgyú Szabadság a hó alatt avagy a „Zöld könyv" (1879) című regénye írásakor. Természetesen a márki megfigyelései nem voltak mindig pontosak, így különféle, hol hitelt érdemlő, hol már a maga korában is megkérdőjelezhető érvényességű történetet gyűjtött össze. Ide sorolható a szent város, Pétervár eltűnésének legendája, az orosz nép legendás Napóleon-szeretetének képzete, a párbaj intézményének hiánya(!) vagy az orosz emberekről gyűjtött nemzetkarakterológiai megállapításai: a hiúságra, hazudozásra, kételkedésre, lopásra és hízelgésre való hajlam; vagy a bánat és busongás mint általános lét- és lélekállapot, amelynek egyik következménye, hogy részegen a férfiak nem verekszenek, mint Franciaországban, hanem sírnak, bűnösnek nevezik magukat és összecsókolóznak.

Végül nem szabad megfeledkezni a szerző azon a fejtegetéseiről sem, amelyek az angol (W. Scott, Coleridge, Byron), a francia (Montaigne, Chateubriand) és az orosz irodalmat (Puskin), festészetet és a korabeli építészetet érintik. Custine szerint a kortárs orosz kultúra alapvetően utánzó. Nevetségesnek tekinti, hogy az Ermitázsban külön termet szentelnek az „Orosz iskola" festményeinek. Semmi eredetit nem talál például a több évig Itáliában tanult Karl Brjullov Szentpéterváron szenzációt keltő Pompei utolsó napja (1833) című festményében, amelyet egyébként még Puskin is megörökített. És ha az irodalomról, azon belül pedig Puskinról mondott vélekedését nyelvtudása és a művek ismerete híján nem is vehetjük komolyan, figyelemreméltó azonban, amit Pétervár nem az éghajlatnak megfelelő építészetéről vagy Moszkva valamiféle ősi belső rendet tükröző nagyságáról állít.

Az Oroszország 1839-ben a 18. század végétől Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő útilevelek műfaji hagyományába lép be. Vegyíti a Sterne-típusú és a konkrét élményeket rögzítő útleírást, az útilevelek műfaji paradigmájának e két „szélsőséges" típusát. Az irodalmi „fogások" és a valós gesztusok váltogatják egymást: kötete fiktív és elküldött leveleket is tartalmaz, amelyekben az írás aktusát központba helyező, önreflexív részletek során a szabad utazó és az anyagának a fogságában küszködő író ellentéte gyakran tematizálódik. A szabad utazás, a kötetlen bolyongás képe természetesen csak romantikus kép, hisz Custine folyton panasz-kodik, hogy egy állandó rabságban élő országban utazgat, ahol folyton figyelik minden lépését, ahol kísérő nélkül sehova sem engedik, ahol leveleit állandóan rejtegetnie kell. És bár íróként a szabad Franciaországban és Itáliában írja meg művét, tökéletesen tudja, hogy szabad vélemény-formálása illuzórikus: számos embert sodorhatna bajba vele.

Hazatérése után négy évig dolgozott négykötetes művén, amelyhez orosz és francia szerzők történelmi munkáit használta fel. Többek között Nyikolaj Mihajlovics Karamzin Az orosz állam története című művét, amely, ha hihetünk Custine-nek, utazása során végig vele volt hintójában. Karamzin pedig ötven évvel Custine előtt a márkihoz hasonlóan bejárta már Európa nyugat–kelet tengelyét, igaz, az ellentétes irányban: Oroszországból tartott Európába. Visszatérte után megjelentette Egy orosz utazó levelei (1801) című, a nyugat-európai kultúrával ismerkedő „orosz utazó" alakját megalkotó kötetét, amely – hasonlóan Custine-éhoz – jóval több regisz-tert mozgatott meg, mint egy egyszerű, ismertető célú útikönyv.

Custine La Russie en 1839 című könyve csak egy a 19. századi egzotikus, távoli Oroszországról szóló Lettres sur la Russie, Vérité sur la Russie, vagy Les mystères de la Russie címeket viselő számos francia útirajz között. Hogy ma elsősorban mégis erről beszélünk, sok minden mellett annak is köszönhető, hogy Oroszországot a maga ellentmondásosságában próbálta megragadni, és hogy tárgyát hol lelkesen közel engedte, hol eltávolította. Ezért történhetett meg, hogy már a kortársak se tudták egyértelműen megállapítani, mi is az „igazi" véleménye az országról, és ezért írhatta Baudelaire, ahogy az a magyar kötet végén is szerepel: „Custine úr a zseni egy alfaja, azé a zsenié, kinek dandizmusa eléri a tökéletes hanyagságot. Ezt a jóhiszemű nemesembert, ezt a regényes lelkesedőt, ezt a lojális gúnyolódót, ezt az abszolút és hanyag személyiséget nem foghatja fel a nagy tömeg, s ennek az értékes írónak szembe kellett néznie egész balsorsával, melyet tehetségével érdemelt ki."

(Válogatta Pierre Nora. Fordította Pelle János. Nagyvilág Kiadó, Bp., 2004, 308 oldal, 2400 Ft)