Nem egyszerű arról írni, ami megszokottnak, magától értetődőnek látszik. A különös, az eltérő, a másmilyen könnyebben hagyja, hogy „fogást találjunk" rajta. Bár az is elgondolkodtató, hogy az európai kultúra egyik sajátossága a „mindig újat, mindig mást" beállítódás, míg más kultúrákban a hagyomány szinte változatlan továbbvitele jelenti a követendő utat. Szembetűnően látszik ez akkor, amikor például a „keleti" ikonfestészetet és a „nyugati", bibliai témájú festészet alkotásait hasonlítjuk össze. Az írás már nehezebben adja magát ilyesfajta összehasonlításokra, mégis… Nyilvánvaló, hogy az utóbbi negyven-ötven évben a prózaírás jelentős kísérleteket és változtatásokat tett – az úgynevezett posztmodern próza felé –, amelyek az avantgárdban elkezdődött fordulatot vitték tovább. Nem véletlen, hogy a „nyugati írásmód" volt az, amely mellőzte vagy felbontotta a történetet, míg a más forrásokból táplálkozó irodalmak – például a latin-amerikai mágikus realizmus – megtartotta és újabb lehetőségeit kutatta. A magyar prózairodalomban is mindegyik irányra van példa.

Méhes Károly prózája hagyományosnak tekinthető, történetközpontú, narratív technikájában és struktúrájában a mikszáthi-móriczi hagyományt követi, míg tematikájában inkább a Gozsdu–Bródy–Krúdy-vonalon halad; az idősíkokkal is óvatosan bánik, amennyiben írásainak középpontjába a megélt vagy elmulasztott emberi történések sorssá válása kerül. Következetes oknyomozással keresi, hogy a múlt mennyiben és hogyan hat a jelenre, az elődök cselekedetei és hagyatéka – szellemi és lelki értelemben – milyen módon befolyásolják az utódok életét. Ki hogyan fogadja vagy nem fogadja el sorsát. Egyedi emberi történeteket mond, mesél, jegyez le, melyek túllendülnek a kizárólagoson, és képesek magát „az" ember(i)t is megmutatni.

Utóbbi három kötetében a nyomozás-oknyomozás a korábbiaknál is hangsúlyosabb szerepet kap. A Lassan minden titok (2002) regénnyé összeálló történeteinek elbeszélője önnyomozást folytat, élete mozaikdarabjaiból próbál megokolható egészet összerakni; a Weingruber vendége-kötet (2003) írásmódja elmozdul innen, amennyiben nagyobb teret enged a fikciónak, és a detektívtörténetek egyes – „posztmodernizált" – motívumaival is átszövi novelláit; A kis halottlátó (2004) című kötet írásaiban a mindennapok hihetetlenül valóságos szituációi jelennek meg, a novellák szereplői a múlt és a jelen törésvonalain egyensúlyoznak, s narratív technikájukban visszatérnek – ha lehet, még fegyelmezettebb, még szerkesztettebb módon – a szerző korábbi prózáinak történetmondásához.

A Lassan minden titok élete közepén járó könyvtáros-elbeszélőjének rövid visszaemlékezés-sorozatából egy családtörténet alakul ki azon a horizonton, ahol és ahogy felnőtté válása során fokozatosan feltárulnak számára a saját és hozzátartozói életének titkai, s amelyben a könyv címe is értelmet nyer. Nem véletlen, hogy a kötet első írása a Szeretettel én, mivel tematikailag az egyik szervező princípiuma a szeretet keresése: „képes vagyok-e szeretni? – én? és képesek-e szeretni? – engem? és egyáltalán: képesek-e szeretni az emberek? Egyáltalán? és egymást?" – teszi fel hol kimondva, hol rejtetten az elbeszélő a kérdést, és minden szereplő életét ezen a szűrőn keresztül vizsgálja. A szöveg egésze válasz Gaby, a volt feleség megállapítására: „nem vagy képes szeretni". Ebben a keretben helyezi el az elbeszélő alig néhány fős családjának – emlékekből ismert nagyapa, eltűnt apa, az életét végigkísérő anya, a volt feleség – és a hozzájuk kapcsolódó emberek életének főbb mozza-natait, illetve azokat az emlékmozaikokat, melyek elbeszélőjük számára élesen megmaradtak; s ebben a kontextusban háttérként felsejlik az 1960-as és az 1990-es évek Magyarországának rajzolata is. A hangsúlyozottan én/Én-elbeszélő gyakran váltja és keveri a narratív nézőpontok módozatait: némelykor a felnőtt érettségével szólal meg egy-egy helyzet elemzésekor, máskor gyermeki naivitással; vagy pedig egy dilettáns ráérzésével, s ebből következően hol ironikusan, hol komolyan, hol játékosan viszonyul a saját életéhez és általában az életeseményekhez is. Nem relativizálja azonban a fontos vagy érzelmileg megrázó történéseket, csak rámutat azokra a minden ember életében előforduló esetlegességekre, amelyek sorsformálók lehetnek anélkül, hogy az ember tudna róluk, de amelyek egy későbbi időpontban megmutatkoznak, és önkéntelenül vagy önkényesen feltárulnak számára. A szereplők körül kibontakozó, és írástechnikailag a karakterek köré szerveződő kis sztorik megírják a nagy(obb) történetet, amely egyszerre válaszol is, nem is a feltett kérdés(ek)re, amely(ek)re hitelesen csak így lehet felelni, ahogy a Lassan minden titok is teszi: igenek és nemek között, egyszerre állítva és tagadva. A legkerekebb és kibontottabb képet „Édesanyukáról" rajzolja meg a kisregény, de plasztikus és eleven karakterként jelenik meg a „pótanyuka", Vera néni alakja is, míg az igazi főszereplő, a feleség figurája valójában rejtett és elnagyolt marad, de ez a kontextust és a történetet tekintve tudatos írói intenció eredményének tűnik. Vagyis éppen azt írja meg, hogy nem lehet megírni azt, ami a legfontosabbnak tűnik és a leginkább megérinti az embert: „Érzem, hogy nem megy ez a Gaby-ügy. Annak elmagyarázása. Mármint, hogy ez egy történet lenne a »sok« közül." (126) Mindez nyilvánvalóan az örök téma újramondására is utal: egy férfi, két nő, s amit kezdeni tudnak egymással és a szeretettel.

A Weingruber vendége novellái között található múltkutató írás (például a Térj oda vissza), visszaemlékező írás (Pascal anyukája) is, de egyre inkább a jelen kerül a középpontba, és a valóságos(nak számító) elemeket egyre jobban átszövik a fikció(nak tekintett) szálak. A kezdő (Villibald Katz feltalálása) és befejező (Weingruber vendége) novella meghatározó keretet ad az egész kötetnek; egy a posztmodern írásművekből már ismert elbizonytalanító toposszal él, amennyiben a szereplő(k) identitását kérdőjelezi meg. A magyar olvasók számára Borges írásaiból ismert írástechnika ez, amely összefonódik az Auster-regényekben feltűnő – főként a New York-trilógiában alkalmazott – írásmóddal, ahol a szereplők identitásazonosságát, -összeolvadását a szerző tetézi egy detektív- vagy áldetektívtörténettel, mely a legmélyén valójában Oidipusz önkeresésének archaikus képére utal vissza. A magyar irodalomban Lengyel Péter Macskakő című regényében alkalmazta nagyszerűen ezeket az írói eszközöket, megoldásokat. Mindezek felsejlenek – nem mély nyomokként, de lenyomatokként – az említett két novella olvasásakor. Villibald Katz mint kitalált szereplő megelevenedni látszik, és befolyásolni kezdi az elbeszélő „valóságos" életét, ahogy az egyre jobban felismerni véli őt az életében és találkozásaiban. Weingruber, az eltűnt vendéglátó „hűlt helyére" pedig egyszerre csak vendége kerül, önmaga számára is érthetetlen, de kikerülhetetlen módon az ő életét kezdi el élni. Megjelennek vendégszövegek is, melyek a szereplők identitásának elbizonytalanítását célozzák: a Lassan minden titok egy szövegrésze bukkan fel a Weingruber vendégében, s az elbeszélők nevének – János – azonossága is összekapcsolja a két írást, sugallva, de vissza is vonva azonosságukat. Méhes Károly jó strukturális érzékkel alkalmazza ezeket a prózájában újként megjelenő elemeket, írói eszközöket, és úgy tűnik, mindezzel meggyőzően jelöl ki járható utat jövőbeli írásaira vonatkozóan is.

A kis halottlátó tizenöt novellája tematikailag különálló írások gyűjteménye, amely a mindennapos eseményekben, a semmitmondónak látszó életekben megláttatja a sorsalakító, legtöbbször elfelejtettnek hitt múltat. Itt a történetmondás és a karakterek egyensúlyba kerülnek, vagy egy-egy meglepő, vagy éppen a legmegszokottabb kezdőszituációból bontja ki a szereplők főbb vonásait (Áradó költészet, Alex Kasay naplójából). De megjelenik a megszokott morbidba (A Kőváry-villa lelkei, A néma kutya), groteszkbe (Győzzön a jobbik) vagy ironikusba (A szabadság vizein) fordulása is, és filmszerűen felvillan az a toposz is, mely szinkroneseményeket és szimultán emberi történeteket mutat be egy helyszínen, jelentéktelennek látszó időpontban (Esetek egy esős napon). A kötet záró novellája – Az enyém maradsz – összefoglaló és összegző szerkezetében és témájában is. Egy mindennapiságában egyhangúnak tűnő helyzetből (idős, beteg apa és lánya meg a doktornő) fokozatosan, arányosságot követő írói technikával, az apa naplóbejegyzéseinek és a lány-elbeszélő szövegeinek váltakozásából sejlenek fel, majd fejlenek ki egy család múltjának képei, melyeket át- meg átsző a sorsszerűség. Ugyanakkor érdekes „összeolvasni" ezt a novellát az említett kisregénnyel, mert részben megfordítással felel és felesel a Lassan minden titok témájával, amennyiben itt az apa–lány viszony tematizálódik, szemben az anya–fiú kapcsolattal, és valójában a kötet többi novellájában megfogalmazott emberi kapcsolatokon túl Az enyém maradsz címűben is a szeretet a fő téma, melynek variánsait írja le a szerző, ahogy az említett kisregényben is. A felnőtté válás folyamata a novellában a lány nézőpontjából jelenik meg – ellenpontozva és kiegészítve a Lassan minden titok fiú szempontját –, és a háttérben szintén a múlt és a történelem íródik bele a szereplők életébe; hasonlóan alkalmazza az emlékképek beidézésének mozaikszerű módszerét is a szerző.

A Méhes Károly-novellák „olvastatják magukat", és ez nem csupán a „visszatérés a történethez" örömére utal, hanem arra is, hogy kötetei jól megírt (well-made) műveket tartalmaznak, melyek szerkezetileg, tematikailag átgondoltak, és az elbeszélői irónia sem hiányzik belőlük. Ez utóbbi lényeges a hagyományos formára épülő és írásmódot követő szövegeknél, hiszen a távolságtartást és az odatartozást egyszerre kifejezve képes hitelessé tenni az írást, és megadni a szentencia-szerű „életbölcsességet" kifejező mondatok, beszúrások megfelelő felhangját. Mindezekhez a novelláknak sikerül olyan sajátos atmoszférát teremteniük, amely ismerőst és ismeretlent úgy kapcsol össze, hogy az olvasó könnyedén beléphet és belegondolhat Méhes Károly teremtett világába.

(Lassan minden titok: Alexandra, Pécs, é. n., 263 oldal, á. n.; Weingruber vendége: Alexandra, Pécs, é. n., 343 oldal, á. n.; A kis halottlátó: Szignatúra Könyvek, Alexandra, Pécs, 2004, 183 oldal, 2499 Ft)