Szó ami szó, nem különösebben megrázó, de talán rendelkezik némi magyarázóerővel az a kijelentés, miszerint nem tudunk anélkül állítást tenni az irodalomkritikáról, hogy legalább közvetve ne mondanánk valamit az irodalomtudományról, az irodalomelméletről, vagy manapság divatos szóval: az elméletről is. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson. A kritikus elméleti megfontolásai, elkötelezettségei (amelyeknek vagy hangot ad, vagy nem, s ha igen, vagy a recenziók szövegén belül, vagy másutt) nem biztos, hogy egybevágnak a kritikák által valójában követett módszert megalapozó elméleti megfontolásokkal, elkötelezettségekkel - és ugyanez elmondható a kritikus kritikusáról s kritikájáról is. (És így tovább. Szerencsére nem kell attól tartanunk, hogy aktuálisan végtelen sorozathoz jutnánk: a kritikus kritikusának még akadhat kritikusa - például Bagi Zsolt recenziót közöl az Ignotus kritikai tevékenységét elemző írásokat is tartalmazó Angyalosi-kötetről [Jelenkor, 2002/11.]) -, de a sor ezen a ponton rendszerint megszakad. Egyszóval a recenzens elméleti meggyőződései és kritikai gyakorlata figyelemreméltóan különbözhetnek, ezért aztán a kritika kritikájának éle éppúgy irányulhat a szövegben kifejtett megállapításokra, mint a recenzió módszeréhez tartozó elméleti előfeltevésekre. Akárhogy viszonyul is egymáshoz a kritikus implicit és explicit elméleti állásfoglalása, a kritikai műfaj megválasztása súlyos teoretikus döntés: attól függően, hogy milyen kategóriák révén osztjuk különböző recenzió-fajtákra és -típusokra az egyes megszólalásokat, mást és mást gondolunk a kritika és a tudomány, a kritika és a primer szöveg, a kritika és a közönsége stb. viszonyáról. (Az efféle kategóriákban egyébként nincs hiány: rövidkritika, zsurnálkritika, folyóiratkritika, szakkritika, „tudományos" kritika, megítélő kritika, az azonosulás kritikája stb., a felsorolás még hosszan folytatható.) Könnyűszerrel előfordulhat tehát, hogy a kritikus kritikusa műfaji különbséget érzékel ott, ahol maga a kritikus nem érzékelt, vagy épp fordítva.

Kálmán C. György a kifejezetten aktív kritikusok, irodalmárok közé tartozik, legalábbis ha hihetünk az interneten - nyelvvédők kedvéért (bár miért is kellene a kedvükre tenni?): a világhálón - elérhető impozáns publikációs listájának, amelynek egyaránt fontos műfaji kategóriája a „tanulmány", a „recenzió" és a „publicisztika". A „könyv" már kevésbé: az elsősorban a recenziókból válogató Mű- és valódi élvezetek (Jelenkor Kiadó, 2002) a szerzőnek még csak a harmadik kötete; a második, a Te rongyos (elm)élet! (Balassi Kiadó, 1998) szintén válogatás, tanulmányokat foglal magába, míg Az irodalom mint beszédaktus (Akadémiai Kiadó, 1990) önálló irodalomelméleti szakmunka. Akad tehát egy nyilvánvalóan üres hely a publikációs listán: a szerző még nem állított össze kötetet a publicisztikáiból - ez egyébként igen nagy kár, már amennyiben egyetértünk Thomka Beátával (jelen sorok szerzője speciel egyetért), hogy a kilencvenes évek író- és irodalmár-publicistái (Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Keresztury Tibor, Darvasi László, Podmaniczky Szilárd és mások mellett Kálmán C. György) egy poétikailag igen figyelemreméltó beszédmódot alakítottak ki, ezzel megújítván a különben kissé unalmasnak gondolt zsurnalisztikai műfajokat („A hírlapírás poétikája", Jelenkor, 2002/11.).

Szinte minden recenzens, aki Kálmán C. György köteteivel foglalkozik, felhívja rá a figyelmet, hogy a szerző stílusa messze nem csupán a publicisztikai írásaiban, de a kritikáiban és az irodalomelméleti szövegeiben is gördülékeny, könnyed, élvezetes, sőt rendszerint azt is hozzáteszi, hogy a politikai-társadalmi érdekű cikkek érvelése legalább olyan tiszta és világos, mint a szakmai publikációké. A Mű- és valódi élvezetek eddigi recepciójának tanúsága szerint ennek viszont veszélyei is vannak. Asztalos Éva nem maradéktalanul lelkes kritikájának („Ha jobban meggondoljuk", Alföld, 2003/1.) legfőbb kifogása szerint a kötet túlzottan vegyes műfajú szövegeket foglal magába: a publicisztikával közvetlen rokonságot tartó napilapkritika (mint a mulandóságnak szóló műfaj) nem tartozik együvé a szakmai olvasóközönség figyelmére számot tartó, nagyobb terjedelmű recenzióval. Bírálható tehát a kötet összeállítása, ám bírálható Kálmán C. György recenzensi tevékenysége is: a szerző esetenként olyan szövegekben is „merő publicisztikát" művel, amelyek a tudományos céllal olvasók számára készültek. - Azt gondolom, mindkét megállapítást érdemes szem előtt tartani: ez ugyanis az az eset, amikor a kritikust és kritikusát a műfaji kategorizációban is tetten érhető teoretikus elkötelezettségek különbsége választja el.

Jól védhető álláspont, hogy a zsurnálkritika és a tudományos (szak)kritika teljességgel elkülönült területhez tartozik, hisz míg az előbbi a nagyközönséghez szól, s fő feladata a könyvismertetés, valamint a nem-szakmai olvasó orientálása, addig az utóbbi a szakmai értelmező közösség(ek)nek szól, csak a metodológiai vizsgálaton átesett s elfogadott interpretációs technikákat alkalmazza, s számára az egyes művek tudományosan leírandó és átgondolandó problémát jelentenek. (Jó esetben. Azok az elméletek ugyanis, amelyek alapján nem kihívás az újabb és újabb szövegek interpretálása, nem tűnnek különösebben vonzónak: a túl sikeres teóriák ritkán hagyják szóhoz jutni a művet.) Zsurnálkritika és elemző bírálat másokhoz és máshogyan szóló műfaj, ám ebből persze nem következik, hogy ne lenne értelme a napi recenziókat is kötetbe válogatni: így jobban hozzáférhetővé válnak a kortárs irodalomban tájékozódni kívánó olvasó számára, ahogy Thomka Beáta írja a Mű- és valódi élvezetekről szólván („A »Kurzkritik« élvezete", Alföld, 2003/1). Sőt, tehetjük hozzá, az egymás kontextusába helyezett kritikák új fényben jelennek meg, új fénnyel világítják meg egymást, s nem utolsó sorban a beszélő én észjárását, gondolkodását. (Ahogy Kálmán C. írja Kukorelly Endre Három 100 darabjáról: „az új kontextusba helyezés, a ciklus-szervezés kérdései rövid, de jóleső izgalomba hozzák majd a jövő kukorellystáit" [Elég sok darab, 168. o.] A jövő kálmáncistáinak is lesz mivel bíbelődniük, mivel a Mű- és valódi élvezetek kötetszerkezete meglehetősen bonyolult: az Egy alcímű első rész tizenöt kritikájából tizenhárom egy-egy művel foglalkozik, egy közülük teljes életművet ölel fel, egy pedig négy könyvet tárgyal; a Kettő alcímű második rész tizenkét kritikája hat szerző két-két művéről szól, kivéve Konrád György Kőóráját, amely két írásnak tárgya; míg a Sok alcímű harmadik részben a hét szöveg Esterházy Péter hét művét tárgyalja, igaz, a legutolsó írás a tartalomjegyzékben némiképp elkülönül a harmadik résztől.) Mindezek mellett vagy ellenére nem szükségszerű, hogy a rövidkritika és szakkritika elválasztásának álláspontján legyünk: elgondolható a kritikai tevékenységnek olyan modellje, amelynek alapján ez a megkülönböztetés üresnek és kicsit feleslegesnek bizonyul. Számomra úgy tűnik, Kálmán C. György recenziókötete mintha hallgatólagosan egy effajta modellt fogadna el.

Mert hogyan épülnek is fel a Mű- és valódi élvezetek recenziói? Általában egy jól meghatározott problémával indulnak: a kritikus olvasói tapasztalata magyarázatra szorul. („Spekulál, persze, az olvasó - mit jelentsen ez?", 79. old.) Például: van egy nehezen megragadható, sajátos Mándy-stílus (Mándy kitépett füzetlapjai). Vagy: Csalog Zsolt Parasztregénye mind a műfaji besorolhatóságot, mind a valóság-fikció viszonyt illetően zavarba ejtő (Szelíd csapdák). Vagy: a Hajnóczy-prózával nem stimmel valami, honnan az olvasói ellenérzés (Hűlt hely). Vagy: mit kezdhetünk Orbán Ottó maszkváltó, szerepjátszó költészetével (Az értékek megőrzése). Vagy: noha Konrád Kőórája nem tűnik jó regénynek, mégis „levesz a lábunkról" (már akit, szól a kritikustársak bírálata) (Vastag regény, éles villanások; Poétikai provokáció a Kőórában). Vagy: úgy tűnik, hogy a Tar-próza olvasható „egyenesben", nem kíván különösebb értelmezői aktivitást, de akkor meg miért érdekesebb mégiscsak, mint a napilapbéli riportok (Aki a beszéd-nélküliért beszél; Szabad, függő). Vagy: a legkevésbé sem tűnik izgalmasnak egy ma már nem aktuális írói publicisztikákból összeállított kötet, ennek dacára miért jó olvasni Esterházy Péter Egy kék harisát (Haris). Vagy: stb. A probléma „megoldása" szinte minden esetben egyfajta szövegközeli, strukturális, stilisztikai, narratológiai magyarázat. Például: a Mándy-stílus legalább részben leírható az elszabadult, beszélő nélküli szólamok, valamint az elbeszélő és az implicit olvasó feltételezett közös tudásán alapuló otthonosság-érzetet megteremtő nyelvi eszközök (az egzisztenciális előfeltevéseket generáló határozott névelők, a szereplőbemutatások konvencióinak elhagyása stb.) vizsgálata révén. Vagy: a Tar-novellisztika egyaránt előhívja a szociologizáló és az irodalmi megformálásra koncentráló olvasatokat, amelyek mindazonáltal egyesíthetők, összekapcsolhatók, ha a szabad függő beszéd alkalmazását a részvét grammatikai magatartásaként értelmezzük. Vagy: azért jó olvasni az Egy kék harist, amiért jó Esterházyt olvasni, azaz a nyelvek játéka, a műfajok konvencióinak ironikus kiforgatása miatt. Vagy: stb. A Mű- és valódi élvezetek recenzióiban (ez a szép szerkezeti homonímia alighanem végigkíséri írásomat) a kritikus olvasói tapasztalatának magyarázata során rendszerint nem marad el egyfelől az elbeszélői pozíció, az időszerkezet, a szövegkohézió vizsgálata, másfelől a beszédmód grammatikai-retorikai jellemzése, a motívumelemzés vagy a kötetszerkezet értelmezése. Fontos szerepet kapnak az intertextuális viszonyok, és se szeri, se száma a különböző műfajok összefüggéseit, eltéréseit illető rövid elmélkedéseknek. („Van-e határ novella, kisregény és regény között?", kérdezi a kritikus a Mészöly-recenzióban [Kérdésáradás], miután a Mándy-recenzióban felvetette, hogy noha Mándy novellái regényszerűek, egy novellafüzér mégsem tekinthető regénynek, s mielőtt a Kertész-recenzióban [Nec mergitur] egy retorikailag olyannyira sikeres, hogy a fülszövegbe is kikerülő gondolatmenetben elvetné a jól sikerült művek hallgatólatosan „értékesebbnek" gondolt műfajokba erőszakolásának divatját.) Kálmán C. György recenziói tehát az olvasói tapasztalat és a poétikai magyarázat összekapcsolásának formájában tesznek javaslatot a mű befogadására. Ha így olvasod, kedves olvasó, ezt a könyvet, ilyen nehézségekkel találod szembe magadat, amelyeket ilyen (szövegközeli) megfigyelésekkel, interpretációs döntésekkel oldhatsz meg, és ez bizony egy igen élvezetteli elfoglaltság.

A Mű- és valódi élvezetek recenzensi attitűdjét egyaránt jellemzi egyfajta mérsékelt empirizmus (azaz a kritikák nem metafizikailag erősen elkötelezett elméletek vagy szofisztikált történeti koncepciók felől közelítenek a művekhez; amennyire csak lehet, figyelembe veszik a common sense meggyőződéseket, beidegződéseket, a hétköznapi intuícióinkat) és fokozott befogadóközpontúság, erős hermeneutikai érzékenység (a magánvaló szövegértelem tagadása, a nyelvek sokféleségének elismerése és felmutatása, a dogmatikus és „objektivista" megközelítések elvetése). Kálmán C. György recenzióinak két állandó formai eleme: a kötet ismertetése (lásd például: „Megpróbálom hát összefoglalni, elemi recenzensi kötelesség, mi is van ebben a könyvben.", 172. old. - bár néha, például Az Eufrátesz Babilonnál című Bodor Ádám-mű esetében [Sinistra előtt], az ismertetés, minden hasznossága ellenére, arányaiban tán kissé eltúlzottnak tűnik) és az olvasót orientáló értékelés.

A recenziók irodalmi ízlése könnyen kiismerhető - ez egy kritikusi életmű esetében nagyon felhasználóbarát tulajdonság - s összefoglalható: a jó művet mindig sokféleképpen lehet értelmezni, a poétikailag sikeres szöveg mindig sokféle interpretációt hív elő - melyek közül egy a recenzensé. („[H]iggyünk bármelyik értelmezésnek, és egyiket se vegyük készpénznek; és nyugodtan tegyünk fel további, megválaszolhatatlan kérdéseket Parti Nagy költészetéről. Seregnyi lehet belőlük. Próbáljunk válaszolni, és tudjuk: tévedünk. Valahol itt kezdődik a jó költészet.", 152. o. [Műbírálat, négy tévedésben]; ebben az írásban maga a recenzens is többféle, egymásnak ellentmondó értelmezéssel áll elő, ami - minden önironikus és elbizonytalanító megjegyzése dacára - általában nem szokása.) Az az irodalmi műalkotás, amely kevés a szövegből visszaigazolható interpretációt tesz lehetővé, nem jól sikerült, hol sugallják, hol állítják Kálmán C. György recenziói. Ezért találtatik könnyűnek az Orbán Ottó-életmű egyik-másik darabja, s tulajdonképpen erre a szempontra vezethető vissza a Nagy László költészetét elutasító híres tanulmány (Mi a bajom Nagy Lászlóval?) legtöbb érve. Sikertelen egy mű, ha kevés interpretációt enged meg, vagy ha a poétikai eszközök alkalmazása mechanikussá válik (lásd a Mándy-kritika finoman bíráló utolsó passzusait), de legalább ily sikertelen, ha bizonyos szempontból egyáltalán nem enged meg értelmezéseket; például azért éri bírálat Esterházy Péter és Banga Ferenc Egy nő című tekercs-könyvét [Egy tekercs], mert a „kötet" formája és szövege semmilyen kapcsolatban nem áll egymással, pontosabban semmilyen kapcsolat nem létesíthető közöttük. - A sokféleképp értelmezhetőség kritériuma viszont nem egyszerű elméleti deklaráció, amelyet a recenziók mechanikusan alkalmaznak, két okból sem. (a) Egyrészt a Mű- és valódi élvezetek talán egyik legizgalmasabb szövegpárosa - az a két szöveg, amely Konrád Kőóráját elemzi, ahol is az első egy recenzió, míg a második a pályatársak (Angyalosi Gergely, Margócsy István) ellenvetéseire választ adó tanulmány - azt a bonyolult problémát tudatosítja és járja körül, hogy a produktív interpretációhoz bizony gyakran meglehetős értelmezői jóindulatra van szükség. Amit minden további nélkül tarthatunk elbeszélői hibának, átgondolatlanságnak, az másfelől, hozzáállásunk kis módosítása révén, igencsak élvezetes olvasást biztosító poétikai fogásnak bizonyulhat. Befogadói döntés, hogy az elbeszéléstechnikai ügyetlenségeket a mű narrációs struktúrájának esendőségére vezetjük vissza, vagy az elbeszélő jellemzését szolgáló eszköznek tartjuk. (Persze beágyazott elbeszélés, vagy többféle elbeszélő alkalmazása esetén könnyebb jóindulatúnak lenni. Például ezért bocsátjuk meg, sőt talán egyenesen ezért élvezzük a Jadviga párnája néhol nehezen viselhető, giccsbe hajló modorosságát, ahogy erre távolról Kálmán C. is utal [Négy klasszikus].) A problémának megoldása nincs, metodológiai következményei viszont vannak: a megbízható recenzens akkurátusan jelzi, amikor a megszokottnál nagyobb jóindulattal közelít a vizsgált szöveghez, továbbá mindent megtesz, azaz a lehető legtöbb a szövegből visszaigazolható érvet hoz fel, hogy meggyőzzön, érdemes az adott művet jóindulattal olvasni. (A Kőóra kapcsán egyébként Kálmán C. György amellett érvel, hogy a szöveg a tézisregény megújításaként értelmezhető, ahol az elbeszélői monológok polifóniájában és abban az eljárásban, ahogy a narrátor a szereplőin különböző lehetőségeket végigpróbál, érthető tetten a didaxis: a regény e magatartásmódban, hozzáállásban kifejeződő szellemi nyitottság elsajátítására sarkall.) (b) Másrészt a Mű- és valódi élvezetek nem csupán a sokféleképp interpretálhatóság szempontja szerint ítéli meg a szövegeket: néhol a művek világképe szolgál alapjául a bíráló megjegyzéseknek, vagy akár a teljes elutasításnak. Ezekben az esetekben módosul a recenzió szerkezete: a kiinduló olvasói tapasztalat az elutasítás, s ez támasztatik alá a poétikai elemzés által, amely feltárja a mű világképét. A recenzens a fallocentrikus, macho gondolkodásmód és a könnyed, „nagyon kényelmes, ezért hamis" világkép összjátéka alapján utasítja el Háy János Xanadu című regényét (A szabadidő kulturált eltöltése), mint ahogy a könnyedség miatt bírálja Háy költészetét (A lányok, angyalok), Esterházy Egy nőjét (Van egy könyv), és a kissé macho ábrázolás miatt teszi kritika tárgyává a Fuharosokat (Az olvasó mint fuharos). A világképre alapuló értékeléseket (is) kifejtő recenzióknál nem csupán a szöveg szerkezete módosul, hanem a hangvétel is: Kálmán C. György hangvétele - minden ellenkező híreszteléssel szemben - általában nem személyes, noha mindig oldott, közvetlen, itt viszont néha valóban személyessé válik. (A korábbi szövegek ismeretében meghökkentően hat az egyik Háy-recenzió hirtelen vallomása: „E sorok írója valószínűleg másként vélekedik a világról, mint Háy János. Ami szerinte mókás rajzfilmfigurák bukdácsolása és túlrajzolt, csillogó könnycseppe, az szerintem keserves, kínos, nyomasztó és szégyenletes; amikor ő az emberi életet esendőnek, furának vagy izginek látja, akkor én ugyanezt [vagy nem ugyanezt?] rohadtnak, nevetségesnek vagy unalmasnak találom. [Ennyit magamról.]", 177. o.) Noha felvethetné valaki, hogy az irodalmi sokféleség, a sokértelműség tisztelete éppoly világnézeti döntés, mint a gondtalan könnyűség vagy a fallocentrikus gondolkodás elutasítása, és igaza is lenne, mindamellett a két értékelési szempont nem egyenrangú: előfordulhat, hogy egy mű sok, egyenként különösen ellenszenves interpretációt hív elő (és ha nem csupán a szinkron viszonyokat tekintjük, még többet). Ezekben az esetekben a világképi elutasítás a döntő; például a Xanadu vagy Háy sanzonjai esetében nem merül fel komolyabban a többféleképp interpretálhatóság szempontja, holott talán nem lenne terméketlen a felvetés (hisz a sanzonok világképének és a sanzonok versformájától erősen eltérő költői szerkezetnek az ellentmondása épp felszabadítja az értelmezések játékát). Mindenesetre a Mű- és valódi élvezetek tanúsága szerint az a legrosszabb kombináció, amikor egy életmű nem enged meg többféle értelmezést, és a világképe is gyanús, mint Nagy László költészetének esetében.

A Mű- és valódi élvezetek recenziója tehát a kritikus olvasói tapasztalatának leírását és e tapasztalat poétikai magyarázatát összekapcsolva tesz javaslatot a mű befogadására, ahol a kötet (cselekmény, szövegszerkezet) bemutatása az előbbi, az olvasót orientáló értékelés az utóbbi mozzanathoz tartozik hozzá. A recenzens nem elsősorban arra törekszik, hogy összegyűjtse azokat a művel való találkozás során felmerült problémákat, amelyek egy irodalomtörténeti koncepció vagy filozófiai gondolatmenet számára különösen relevánsak, hanem inkább az őrá mint olvasóra kifejtett hatásért felelős tényezőket próbálja megtalálni - ezt neveztem az imént visszafogottan empirista eljárásmódnak. (Visszafogott, mert egy pillanatra sem feltételezi, hogy létezhet elméletfüggetlen, „nyers" irodalmi tapasztalat, de mégiscsak empirista, mert a művekről való gondolkodási folyamat első fázisának e tapasztalat - bevallottan nem általánosan érvényes módszerek segítségével történő - elemzését tartja.) Az ilyen kritika, módszertanát, alapvető hozzáállását tekintve erősen rokonítható azokkal az elméletekkel, amelyek a hétköznapi olvasói tapasztalat leírásában, magyarázatában érdekeltek, vagy ebből indulnak ki - és szerencsénk van, mert Kálmán C. György pont efféle teóriák magyarországi megismertetésében szerzett múlhatatlan érdemeket korábbi tanulmányaival, első két könyvével. A szerző útja az irodalom- és nyelvtudomány határterületéről az empirikus irodalomtudomány és az irodalom társadalmi elméletei felé vezetett; ez egy cseppet sem meglepő útvonal, hisz mind a beszédaktus-elmélet, mind a Grice-féle társalgáselmélet olyan pragmatikai felfogást képviselnek (legalábbis Kálmán C. kiváló, ám helyenként természetesen vitatható interpretációjában), amely a különféle megnyilatkozások megértésében a társadalmilag meghatározott konvencióknak is döntő szerepet tulajdonít. Azaz, ha a beszélői jelentést a kontextusra hivatkozva magyarázó pragmatikai felfogásokat megpróbáljuk kiterjeszteni az irodalmi befogadás jelenségeire, máris az irodalom intézményes-társadalmi elméleteinek - például: értelmező közösségek elmélete, kánonelméletek - környékén járunk. (Ez persze nem mindenkit tölt el kitörő örömmel, a Te rongyos elm[élet]!-ről írott recenziójában Bednanics Gábor például arra hívja fel a figyelmet, hogy az irodalomtudomány így esetenként túl közel kerülhet a „szociológiai megközelítésmódokhoz" [lásd „Az elmélet metareflexiója", Alföld, 1999/3.]. Számomra kérdéses, hogy egy ilyen elmélet valóban metaelmélet-e, s nem inkább például a recepcióesztétikai irányzatok közeli riválisa, ám ennek átgondolására itt nem nyílik tér.) Az irodalomtudós Kálmán C. György szakmai útja meglehetősen következetes, hiányoznak belőle a hirtelen kanyarok, váratlan fordulatok, ám talán épp ezért a kiindulópont nagyon messzire esik a jelenlegi végponttól - és ez a véleményem szerint vonzó kettősség rányomja a bélyegét a kritikákra is. A Mű- és valódi élvezetek szövegei nagy súlyt fektetnek az irodalmi művek nyelvi-nyelvészeti elemzésére (a régebbre keltezett kritikák kifejezetten sok grammatikai kategóriát használnak), ennek során a műveket konkrét nyelvi megnyilatkozásokként fogják fel (azaz nem az absztrakt nyelvi rendszer felől írják le, akárcsak a strukturalista „paradigmát" lebontó - szerintem inkább: a strukturalista nézetekkel vitában álló - pragmatikai elméletek), és mindeközben nem feledkeznek meg azokról a relativista színezetű megfontolásokról, amelyek szerint nem csupán a művek értelme, de szerkezetük leírása is az interpretációs módszereinktől függ (mely módszerek értelmező közösségenként változnak, így érvényességük a legkevésbé sem univerzális). Kálmán C. György, noha a nyelvi elemzésre (is) épülő poétikai magyarázat módszerét egy helyütt „iskolásnak" nevezi (102. o.), a lehető legtágabban értett kortárs értelmező közösségen belül interszubjektív megvitathatóságra igényt tartó poétikai magyarázatra alapozott befogadási javaslattal kíván előállni. („’Nem vagyok rá vevő’ - ez azért olcsó megoldás, sőt, a kérdések megkerülése. Bármily őszinte is, semmiképpen nem lehet meggyőző; legfeljebb azokat erősítheti meg, akik amúgy is ezt gondolják. Nagyképűbben: nem az a baj vele, hogy szubjektív, hanem hogy nem interszubjektív. Ennél tehát többet kell mondani" - írja a 63. oldalon.) Az interszubjektivitás természetesen nem azt jelenti, hogy az értékelési szempontok megválasztása ne lenne világnézeti kérdés, vagy hogy a kritikus valamiféle befogadótól független jelentéshez jutna el (lásd erről a Konrád-kritika kapcsán mondottakat), hanem csupán azt, hogy nyílt kártyákkal játszik, s interpretációjának mozzanatait a szöveg vizsgálatából vett megcáfolható és cáfolatra felkínált érvekkel támasztja alá.

Ha a kritikus, hűen mind a nyelvészeti ihletettségű teóriákhoz, mind az irodalom intézményes elméleteinek szelleméhez, a saját olvasástapasztalatából mint hétköznapi olvasástapasztalatból indul ki, úgy a különböző kritikai műfajok eltérése nem lesz lényegbevágó, azaz nem lesz alapvető különbség a tudományos gyakorlathoz „közelebb" álló szakkritika és az attól „távolabb" eső zsurnálkritika között. A szélesebb olvasóközönségnek szóló recenzió esetében a kritikus olvasói tapasztalatának poétikai magyarázata nagyobb didaktikai alaposságot kíván - például a terminológia minimálisra szűkítése, a részletkérdések elhagyása, bizonyos problémák akkurátus végigtárgyalása helyett a lehetséges megoldások jelzésszerű felmutatása stb. -, de a recenzens attitűdjében, kérdéseinek irányában nincs különbség. Prózaibban fogalmazva: az Alföldben, az ÉS-ben és a Magyar Hírlapban megjelent szövegek nem a kritikus hozzáállásában különböznek, hanem elsősorban terjedelmükben, és ennek megfelelően a felvetett és megválaszolt vagy megválaszolatlanul hagyott kérdések mennyiségében. Ámde, vagy ahogy Kálmán C. György írná, „ugyanakkor, azonban, viszont": a Mű- és valódi élvezetek recenziói figyelemreméltóan különböznek abból a szempontból, hogy a kritikus egy viszonylag frissen megjelent, azaz a kánon(ok)ba épp bekéredzkedő, vagy egy stabil kanonikus helyzetű műről ír-e.

A Mű- és valódi élvezetek harmincnégy szöveget tartalmaz, ezek zöme egy-egy konkrét kötetről szóló recenzió. Kilóg a Nagy László-tanulmány, amely az egész költői életművet veszi célba - ugyanez némiképp elmondható a Mándy- és a Hajnóczy-kritikáról is, azzal a megszorítással, hogy ezekben az esetekben a szerzők egy-egy gyűjteményes kötete a bírálat tárgya -, és amelyet merőben kompozicionális okokból talán szerencsésebb lett volna kihagyni (ez más okokból viszont kár lett volna, mert egy különösen izgalmas írásról van szó). Szintén kilóg a Fuharosok-tanulmány, amely teljességgel lemond az Esterházy-mű ismertetéséről, s csupán az értelmezésre koncentrál; eredetileg nem is recenzióként jelent meg, hanem egy konferencián hangzott el - éppúgy, mint a második Konrád-szöveg, amelyben Kálmán C. a korábbi kritikájának állításait fogalmazza újra. A többi harmincegy recenzió viszont többé-kevésbé rendelkezik azokkal a szerkezeti elemekkel, amelyeket fent megpróbáltam leírni. Retorikailag mégis elkülönül a rosszhírű Tűztánc-antológiáról írott szöveg (Érettségi dolgozat), ami a stílusparódia eszközét választja. (Ekképpen rokona azoknak az írásoknak, amelyek a korábbi kötet, a Te rongyos (elm)élet! befejező, ötödik egységében jelentek meg.) Az Érettségi dolgozat mégis a kritikák közé tartozik, hiszen miként a kötet bemutatása, úgy az értékelés sem hiányzik belőle, jóllehet ez utóbbi nem explicit állítás formáját ölti, csak sugallva van: a kötet nem késztet újraértelmezésre, hisz nincsen olyan értekező nyelv, amellyel ma megszólítható lenne. Egyébként Kálmán C. György, ha nem is gyakran, de egyszer-másszor azzal a hatásos retorikai eszközzel is él, hogy a recenzió szövegét a vizsgált mű beszédmódjához hasonítja, mint például a Három 100 darab vagy az Egy nő esetében. A harmincegy recenzió majd’ kétharmada, egészen pontosan tizenkilenc, a vizsgált kötet megjelenése utáni friss vagy viszonylag friss megszólalás: ezek a Beszélőben, az ÉS-ben, az Alföldben, a Magyar Hírlapban, a Nappali Házban jelentek meg. A többi recenzió közül három régebbi mű új kiadása vagy válogatáskötetek kapcsán íródott, míg a maradék kilenc régebben megjelent könyvekről közölt kritika. Ezek közül hétre az apropót a havonta megjelenő Beszélő sikeres sorozata, a Beszélő évek szolgáltatta. (A filológiai pontosság, ami köztudottan nagy erény, kedvéért: a Sánta Ferenc Húsz óráját tárgyaló írás [Húsz perc] nem 2000-ben, ahogy ez a kötetben olvasható, hanem 1997-ben jelent meg a Beszélőben.)

A kötet harmadát adó visszatekintő kritikákban Kálmán C. György szinte kivétel nélkül történeti narratívát alkalmaz, azaz a szövegek egyik kiinduló kérdése, hogy a művekkel való találkozás tapasztalatát mennyiben befolyásolja az adott életmű kanonikus helyzetéről vagy a kötet utóéletéről való tudás. (Értelemszerűen itt sokkal ritkább a szövegközeli olvasás, és sokkal gyakoribb a kánonelméletek belátásainak hasznosítása.) Így Bodor Ádám műve, Az Eufrátesz Babilonnál a Sinistra körzet felől értelmeződik, az 1997-es esztendő négy fontos művét [Hazai Attila: Budapesti skizo, Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala, Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története, Závada Pál: Jadviga párnája] körüljáró izgalmas írás tulajdonképpen nem is tesz mást, mint végiggondolja, hogy ezek a könyvek azóta mennyiben maradtak produktívan befogadhatók, sőt jóslatokat is tesz a jövőbeli olvashatóságukra nézvést. Van, hogy az alkalmazott történeti narratíva nem csupán az adott életmű belső viszonyaira vonatkozik: a Termelési-regényt Kálmán C. a magyar irodalom desztalinizációja kezdetének tartja (Örök karnevál). - Ha a Mű- és valódi élvezetek csupán visszatekintő kritikákból állna, joggal merülhetne fel a kérdés, hogy a közelmúlt magyar irodalmával kapcsolatban előáll-e új, alternatív kánonjavaslattal, ám a kötet nagyobbrészt „kortárs" kritikákat tartalmaz. Nem kanonikus értelemben akar reprezentatív lenni (így nincs is okunk furcsállni mondjuk Nádas Péter, Kovács András Ferenc, Darvasi László vagy Garaczi László hiányát), hanem egy nagyjából tízéves kritikusi működést illetően. Ékesen jelzi ezt a törekvést az utolsó fejezet, amely a mára klasszikussá lett első műveken túl Esterházy Péter kilencvenes évek második feléhez köthető munkásságát mutatja be, tehát épp azokat a köteteket (Egy nő, Egy kék haris, valamint az Egy házy nyúl csodálatos élete), amelyeket a kritika - többek közt Kálmán C. György írásai - nem fogadtak egyöntetű lelkesedéssel. (Az enyhe fanyalgást kifejező és hiányérzetet bejelentő szövegek egyébként jól dokumentálják azt a kilencvenes évekbeli kritikai várakozást, amit, úgy tűnik, a Harmonia caelestis kielégített. Hogy a Javított kiadás miként illeszkedik ebbe a történetbe, az a fontos, de itt megválaszolatlanul hagyott kérdések számát szaporítja.)

Kálmán C. György kritikusi attitűdje és a számára vonzó, vagy legalábbis általa feldolgozott, továbbgondolt elméletek (így vagy úgy, de inkább többé, mint kevésbé) az angolszász tudományossághoz kötődnek, ezért hát nem merő véletlen, hogy írásai, s ezen belül recenziói is az angolszász értekező próza normái szerint szerveződnek. Fogalmi pontosság és terminológiai takarékosság, elegáns, szellemes megfogalmazásmód, világos érvmenet, tartózkodás a túlzottan „szélsőséges" értelmezésektől. (A Kálmán C. által alkalmazott egyik legkedveltebb understatement-technika a kérdések halmozása. Szinte nincs a kötetnek olyan írása, amelyből hiányozna a kérdőjel - egyébként a kérdéshalmozás két, nagyjából különböző funkciót lát el: hol az állítások erejéből vesz vissza, hol viszont a problémák továbbgondolásának lehetséges irányait, vagy az alternatív interpretációs utakat jelzi.) Kálmán C. György kritikáit nem lehet (no meg nem is lenne túl ízléses) az erősen terminologikus, a hétköznapi intuícióval gyakran távolról sem kapcsolatot tartó, zömmel a kontinentális filozófiai tradíciókra alapuló irodalomtudományos szövegek normái szerint szerveződő kritikai írások ellen kijátszani. Már csak elméleti megfontolásokból sem: a befogadó szerepének hangsúlyozása, a magánvaló szövegértelem tagadása, a megértés szerepének elismerése, mindez alapvetően jellemzi a Mű- és valódi élvezetek kritikáit - arról nem is beszélve, hogy már a szerző első könyve is oly módon értelmezte az analitikus filozófia berkeiben (Austin, Searle, Grice) született pragmatikai elméleteket, mint amelyek hol explicit tételeiket, hol kimondatlan implikációikat tekintve igencsak közel esnek nem csupán a hermeneutikai felfogásokhoz, de a posztmodern elméleteihez is. (Stanley Fish értelmező közösség-elméletének problémái pedig kifejezetten rokoníthatók a recepcióesztétika bizonyos nehézségeivel, lásd erről a Kálmán C. szerkesztette Az értelmező közösségek elmélete [Balassi Kiadó, 2001] című kötet tanulmányait.) Mindezek fényében nem meglepő, hogy a szerző írásaiból teljességgel hiányzik a kontinentális tradíciókkal szembeni polemikus szellem, amely azonban megvan benne, amikor a számára fontos elméleteket ismerteti - és amely szintén hiányzik a recenziók szövegéből. A Mű- és valódi élvezetek kritikái nagyon ritkán hivatkoznak más értelmezőkre, ám amikor igen, akkor szinte mindig a teljes elismerés hangján (Kulcsár-Szabó Zoltán Orbán Ottó-tanulmánya „remek", Bónus Tiboré „kiváló", éppúgy, mint Keresztury Tibor Petri-monográfiája, Thomka Beáta pedig Tolnai Ottó „egyik legjobb ismerője"). A kritikai szigor nem a többi értelmező, nem a pályatársak, hanem a művek számára van fenntartva - bár a kötetbeli recenzióknak is legfeljebb csak a harmadában fogalmazódik meg bíráló megjegyzés vagy teljes elutasítás.

A Mű- és valódi élvezetek írásai retorikailag úgy kerülik el a (bármiféle) kizárólagosságra törekvésnek még a látszatát is, hogy az olvasó lépten-nyomon ironikus mentegetőzésekbe, önlefokozó gesztusokba ütközik (például: „Próbálok végigmenni bizonyos szálakon - a magyarázathoz biztosan nem jutok el így sem.", 64. o.), amelyek azért néha próbára teszik, vagy legalábbis próbára tehetik a türelmét. Ez az egyetlen igazi hátránya a kritikagyűjteményeknek: mivel az írások szövegébe utólag nem nagyon szokás belenyúlni (filológus legyen a talpán, aki megmondja, Kálmán C. György megtette-e), ezért bizonyos fordulatok, szójátékok óhatatlanul ismétlődni fognak. Az egyes eredeti kritikán belüli helyiértékek sajnos nem mindig egyeznek meg a köteten belüli helyiértékekkel; másképpen fogalmazva: a kritikák, egymás kontextusába helyezve, nem csupán egymás külön-külön nem érzékelhető előnyös tulajdonságait teszik érzékelhetővé, noha főleg azokat. (Egy példa egy kis következetlenségre: a 150. oldalon azt olvashatjuk, hogy „Valami távlat kell majd ahhoz, hogy nyomon követhessük a Parti Nagy-kötetek fejlődésvonalát [brrr! inkább: változásait].", majd négy oldallal később: „[L]ehet, hogy tévedek, de Tarnál fejlődésvonalat érzékelek […].") Ám, ahogy mondani szokás, ezekért a kisebb döccenőkért bőven kárpótolnak a recenziók stilisztikai és retorikai erényei. Számomra például egészen lenyűgöző és csodálatra méltó, hogy noha a Kálmán C.-recenziók szerkezete hasonlít, sohasem válnak egyformává - ahogy Angyalosi Gergely írja, a szerző „a tárgyhoz alkalmazkodva minden szövegében újra kitalálja magát" („A kritikus élvez", ÉS, 2002. nov. 15.). Lenyűgöző, de nem érthetetlen: ha a recenzens a saját olvasástapasztalatából indul ki, úgy a különböző problémákat felvető különböző művekről szóló kritikák is különbözni fognak - már amennyiben a recenzensnek nem mindig mindenről ugyanaz jut az eszébe, azaz kellőképp szabad. (A Mű- és valódi élvezetek kritikái rendszerint erősen retorikusan fejeződnek be, úgyhogy záruljon hát ez a recenzió is így:) Kálmán C. György kellőképp szabad kritikus.